Oldal kiválasztása

Iránytű – 25.02.13.

Szerző: | 2025.febr.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival


Isten szeretet téged a küzdelmek idején is!

Ki itt a felelős?
Jézustól ezt kérdezik az apostolok.
„Egyszer útközben látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: »Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?»” (Jn 9,1)
 
Ki okolható azért, hogy ez az ember vakon született? Ki vonható itt felelősségre? Bármilyen szenvedés láttán, szenvedést tapasztalva mi is ezt kérdezzük: Hol a baj oka? Ki hibázott? Ki mulasztott?
 
Gyerekként megtanultuk, s meggyőződésünkké vált, hogy ahol van hiba, ott valaki hibázott. Ha valami elromlott, azt valaki elrontotta. Ami nem sikerül, azért van felelős. Van, amikor magunkat vagy egymást vádoljuk ezért. S ha nem találunk vétkest, Istennek teszünk szemrehányást.
Meglepődve vettem észre, hogy amiben kudarcot vallok, ami nem sikerül, azért magamat tartom hibásnak. S ami jól megy, ahol gyümölcsöző a tevékenységem, azt Istennek tulajdonítom, neki köszönöm. Mintha nem lenne részem benne. Talán túlságosan nagy elvárás magammal szemben, ha magamat tartom felelősnek minden rosszért.
Te hogyan látod ezt? Idézd fel: Legutóbb miért hibáztattad magad? Így, utólag visszanézve, tényleg szükséges volt magadat hibáztatni, ledorgálni? Amikor eredményt tudtál felmutatni, sikerült valami, büszke voltál-e magadra és utána hálát adtál-e Istennek?
De Istenen is számon kérjük azt, ami az életben szenvedést okoz.
François Cheng író számonkérés helyett perspektívaváltásra szólít:
 
„Mit mondhatunk Istenről? Mit mondhatunk neki? Amikor arról van szó, hogy vele beszéljünk, nem jutunk-e gyorsan szemrehányásokhoz: miért ilyen rosszul megcsinált világot teremtett? Miért tűri a gonosz pusztítását? Miért marad néma ártatlanok szenvedése láttán? Miért a passzivitása, ami már-már közönynek látható? Szorongató kérdések sora, amelyekre nem kapunk választ. Isten néma marad. Talán némaságra van kötelezve.
Azt javaslom, változtassuk meg a pozíciónkat, fordítsuk meg a perspektívánkat. Ahelyett, hogy a Teremtővel szemben foglalnánk állást, és lázadóként vagy kérésekkel közelednénk felé, lépjünk a Teremtő oldalára, és lássuk, amit onnan lehetséges látni.”
 
 
Erre a perspektívaváltásra hív már Jézus is a vakon született esetében:
„Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk” (Jn 9,2). Más fordításban: „Hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.”
Látsz lehetőséget a saját szemléletmódodban a perspektívaváltásra? Miként tudnád megvalósítani?
Amikor imádkozol, amikor este átgondolod a napod, próbáld meg Isten szemszögéből nézni azokat az eseményeket, amelyek veled történtek! Mi világosodik meg számodra ezekből?
Abban, ami minket megszenvedtet, „Isten dolgai” mutatkoznak meg.

Amíg lázadunk, panaszkodunk, sajnáljuk magunkat, segítségért könyörgünk, addig a magunk dolgával foglalkozunk. Amíg azt keressük, kit lehet felelőssé tenni, nem látjuk meg Isten működését abban, ami történt. Szívesen felmentenénk Istent a felelősség alól azért, hogy ne csorbuljon a róla alkotott képünk. Mert nehéz elfogadnunk, hogy ő az is, aki úgy teremtette a világot, hogy az életnek része a szenvedés. Akarja mindazt, ami nekünk személyesen szenvedést jelent. Akarja a születésünket, a növekedésünket s az elmúlásunkat. Köze van mindahhoz, ami nekünk bajt okoz. Nem könnyű hallanunk, de Isten szereti azt is, aki nekünk árt.

Az élethez tartozik, hogy valami tönkremegy anélkül, hogy bárki hibás lenne érte. Akkor tehát nincs felelősségünk?

Ha a szenvedésért a felelőst keressük, nem tudjuk kihozni azt a jót egy nehéz helyzetből, amit megenged. Mert Isten lehetőséget is kínál abban, ami megszenvedtet. A lehetőséget csak akkor vesszük észre, ha nem kárhoztatjuk magunkat azért, mert rosszul megy valami, s nem görcsölünk annyira a sikeren. Nem felelőtlenség következik ebből az elengedésből, hanem derű, alázat. – Fellélegzünk.

Legtöbbször nem abban van a felelősségünk, ami történt, hanem abban, amiként rátekintünk. Ahogyan viszonyulunk ahhoz, ami megszenvedtet minket.

Az élet másképp teljesedik be, mint ahogy azt elképzeljük. Mert Isten szándékai számunkra felfoghatatlanok. Méltóságot, tartást ad az embernek, ha képes meghajolni előtte. Aki megfoghatatlan és alkotásaiban, működésében csodálatra méltó.

Ez a felelősségünk: elfogadni az életet. Ezt az életet, ami megszenvedtet és ámulatba ejt.

…..Miként hatnak Rád ezek a gondolatok? Választ adnak kérdéseidre a szenvedéseddel kapcsolatban? Megnyugtatnak? Megbékélésre lelsz? Nem hibáztatod már magad? Se mást? Se Istent? Képes vagy elfogadni hittel teli szívvel Isten kezéből azt, ami történik?
Az alábbi zene hallgatása segíthet végiggondolni a kérdésekre a válaszaidat:
 

 

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Jézus boldogságmondásai így segítenek Neked! 

Február 16. – Évközi VI. vasárnap
Olv.:  Jer 17,5-8   Zsolt 1 1Kor 15,12.16-20
Evangélium: Lk 6,17.20-26 

Egy egér, mielőtt kibújt volna a lyukból, hogy élelmet keressen, észrevette, hogy egy kiéhezett macska áll őrt a lyuk szájánál és várja a prédáját. Visszafordult tehát a lyuk mélyére, és megkérte a szomszéd egeret, hogy kísérje el egy gabonás zsákhoz. „Mehetnék egyedül is … de mindenképpen meg akarom osztani ezt a nagy örömet egy illusztris barátommal.” – mondta a kegyetlen egér. „Nagyon helyes! Veled megyek! Vezess csak oda engem!” – válaszolta a szomszéd. „Micsoda? Hogy én menjek egy ilyen jeles egér előtt, mint te? Szó sem lehet róla! Menj csak te előre, majd én mondom, hogy merre fordulj!” – ravaszkodott a kegyetlen egér. A nagylelkűnek hangzó ajánlat hízelgett a szomszéd egérnek, aki máris megindult előre. Alig lépett azonban ki a lyuk száján, a macska máris lecsapott rá, s odébb sétált a fogai közt vergődő zsákmánnyal. Kegyetlen társa hangos kacagással nyugtázta az eseményt.

Jézus az evangéliumban érdekes, nehezen elfogadható ellentétpárokat állít elénk: Boldognak nevezi a szegényeket, valamint azokat, akik szomorkodnak, sírnak, akik éheznek, akiket kizárnak maguk közül az emberek és megvetnek. Ugyanakkor fenyegető jaj-t kiált azokra, akik gazdagok, akik jóllakottak, akik élvezik a világ javait, akik nevetnek, akiknek hízelegnek az emberek, akiket dicséretekkel halmoznak el.
Ez mégiscsak furcsa ….. hiszen nem arra törekszünk-e valamennyien, hogy megszerezzük és élvezzük mindazt, amire szükségünk van az életben? Nem a vidámság, a nevetés esik-e jobban mindannyiunknak, semmint a szomorúság és a sírás? Nem a dicsérő szavak töltenek-e el bennünket jóleső érzésekkel, míg a kirekesztés és a megvetés éppen ellenkezőleg, fájdalmat okoz? Ezek szerint helytelen az embernek arra törekednie, amire természete szerint vágyakozik? Inkább olyasmit akarjon, ami fáj, ami rosszul esik?  

Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy az öröm, a vidámság, a jóllakottság vagy éppen a gazdagság minden esetben rossz lenne, a szomorúság és a fájdalom, a nélkülözés vagy megvetettség pedig mindig jó és boldogító. Jézus inkább arra világít rá – valóban kissé sarkalatosan – hogy létezik a jólétnek, a mértéktelen fogyasztásnak, a vidámságnak és a nevetésnek saját magunkat lealacsonyító és másokat megnyomorító formája is. Mint ahogy létezhet olyan nélkülözés, olyan szomorúság, olyan kirekesztettség vagy egyéb megpróbáltatás, ami hosszabb távon inkább javára válik az embernek, igazi boldogságát szolgálja. 

Jézus nyilvánvalóan azért beszélt ilyen meghökkentően, mert sokak életében vészesen összekeveredett az értékrend. Ma sincs ez másképp! Egyáltalán nem mindegy, hogy min nevetünk, hogyan és miben gazdagodunk meg, kik és miért hízelegnek nekünk, illetve, hogy mi kinek és miért hízelgünk! Nem kevesen olyasmin nevetnek, olyan dolognak örülnek, amin inkább sírni kellene. „Legszebb öröm a káröröm!”. Valamilyen bűnös tett sikere tölti el őket elégedettséggel, vagy éppen bűnös, romboló élvezetek hajszolásában látják az örömet. Nem kevesen olyan módon, olyan módszerekkel gazdagodnak meg, amelyek lelki elszegényedésükhöz vezetnek. Mások véres verejtékéből, másokat igazságtalanul elnyomva és kihasználva, vagy éppen saját agyonhajszoltságuk révén, családi, baráti kapcsolataik elvesztése árán stb. Nem kevesen olyas valakiket éltetnek, bálványoznak, akik inkább negatív példát adnak másoknak, akik valamilyen aktuálisan népszerű tulajdonsággal vagy cselekedettel talán kitűnnek ugyan, de igazi értékeik nincsenek. 

Jézus a boldoságmondásokkal és jajkiáltásokkal abban szeretne segíteni nekünk, hogy helyre kerüljön az életünkben az értékrend az örök élet távlata alapján, az Üdvösség fényében. Annak örüljünk, aminek egy örök életen át örülni tudunk majd! Abban gazdagodjunk, ami megmarad az örök életre! „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a Mennyben!” Vagyis a szeretet tetteiben, az önzetlen, áldozatkész segítés jó cselekedeteiben. Azt vagy azokat tegyük meg példaképnek, akik életükkel valóban a jó irányt mutatják számunkra! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 25.02.10.

Szerző: | 2025.febr.csü | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Amikor a Jóisten meglátogat

Betegségeink alkalmával a Jóisten látogat meg minket és megadja számunkra az esélyt, hogy ha esetleg eltávolodtunk tőle, visszatérjünk arra az útra, ami az örök élet felé vezet. A betegek fájdalmas helyzetükben is Isten felé tudnak fordulni, betegségük alkalmával megtapasztalják milyen kiszolgáltatott az ember.
A betegágyon egy reményünk lehet: Jézus Krisztus.
Jézus földi működése során több beteggel is találkozott, s akinek hite volt, azt meggyógyította. Krisztus Urunk nemcsak testi betegségeinkből akar megtisztítani bennünket, hanem az a szándéka, hogy lelkünk is megtisztuljon. Így válhat egész életünk tisztává, önzetlenné, őszintévé Isten és az emberek előtt.

Fazekas Ferenc szabadkai megyéspüspök

GONDOLAT:

Nagy bátorság és lelki erő kell ahhoz, hogy kiszolgáltatottságunkban ne a saját bajunkkal foglalkozzunk, hanem Isten felé forduljunk, Őrá fordítsuk tekintetünket. De ha Őt dicséred az ilyen időszakokban is, Ő gyógyítani fog testileg és lelkileg is!

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Cselekedeteink ereje

Egy nap, mikor elsős voltam a gimnáziumban, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét magával cipelte volna. Azt gondoltam magamban, miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens tanuló. Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem. Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből, és elgáncsolták, úgyhogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege elrepült, és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött. Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Átnyújtottam a szemüvegét, vigasztalni próbáltam:
– Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.
Rám nézett és így szólt: – Köszönöm!
Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükröz.
Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem. Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt. Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán aranyos srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, és ő igent mondott. Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t, annál jobban megszerettem, akárcsak a barátaim.

Eljött a hétfő reggel, és Kyle ugyancsak hatalmas könyv halommal igyekezett az iskola felé. Megállítottam, majd így szóltam:
– Hé, fiú, igazán komoly izmaid lesznek, ha mindennap egy rakás könyvvel cipekedsz!
Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem.
A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk. Amikor végzősök lettünk, mindketten főiskolán kezdtünk gondolkodni. Kyle Georgetown mellett döntött, én Duke-ba készültem. Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig jó esélyeim voltak a foci ösztöndíjra.
Kyle mondta a búcsúbeszédet az osztályunkból. Nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni és beszédet mondani.

Eljött a várva várt nap és én Kyle-t figyeltem. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt, mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá.
Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem, és bátorítottam:
– Hé, fiú, nagyszerű leszel!
Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint akkor, négy éve és mosolygott.
– Köszönöm! – mondta.

Megköszörülte a torkát és belekezdett a beszédébe:
„Nagyszerű alkalom a ballagásunk arra, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, a tanárainknak, a testvéreinknek, talán az edzőnknek és a barátainknak. Azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki. Erről elmondok egy történetét….”
Csak figyeltem a barátomat, és hitetlenkedve hallgattam, ahogy elmondja a legelső napot, amikor találkoztunk. Azt tervezte, hogy véget vet az életének azon a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie, és minden cuccát összeszedte, vitte haza. Ekkor rám nézett és kicsit elmosolyodott.
„Hála az égnek, megmenekültem – folytatta. – Megmentett a barátom attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.”
Hallottam, hogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, ahogy ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek és ugyanazzal a hálás mosollyal mosolyognak rám.
Egészen addig a pillanatig nem fogtam fel ennek a mélységét.

Adam Smith

 

 
 

GONDOLAT:

Soha ne becsüld alá a cselekedeteid erejét. Picinyke gesztussal, mozdulattal, pár szóval megváltoztathatod egy ember életét. Jobbá, de rosszabbá is teheted. Mutasd meg a barátaidnak, szeretteidnek, mennyire törődsz velük!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

Iránytű – 25.02.06.

Szerző: | 2025.febr.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival


Miként hat Rád a szenvedés? 

 
Mindnyájunk osztályrésze a szenvedés
„Az emberi lét alapvetően szenvedés: szenvedünk testileg, lelkileg, erkölcsileg. Szenvedünk, mivel ez vagy az nem lehet a miénk, azután szenvedünk, mert elveszítjük, vagy mert attól félünk, hogy elveszítjük. Igen, a szenvedés mindnyájunk osztályrésze.” (Abbé Pierre)
 
Nem szeretünk szenvedni
A szenvedés lényünk különböző rétegeit érinti. Amikor fáj valami, elvész a biztonságos testi-lelki egyensúlyunk. Zavart, feszültséget kelt érzéseinkben. A szenvedés irányt szab gondolatainknak. Magával sodor. Igénybe vesz. Energiát mozgósít. Ösztönös reakciónk a szenvedésre: szabadulni tőle! Dühöt vált ki. Félelmet ébreszt. Megaláz. Szégyelljük magunkat. Összetöri a megszokott biztonságot bennünk. „Azt hittem, velem ez nem történhet meg.” Becsaptak. Magányossá tesz. Zavarodottá. Van-e tovább? Hogyan tovább?Úgy érezzük, hogy valamit elrontottunk. „Valamit rosszul csináltam. Kudarcot vallottam. Ezért jött a szenvedés.”
Belőled mit vált ki a szenvedés? Melyik gondolattal, érzéssel tudsz azonosulni?
 
Az élő eleve tökéletlen

Egy kész műszaki terméken, amely legördül a futószalagról, nincs egy karcolás, nincs egy folt sem. Kifogástalan. Ahogy el is várjuk. Különben visszaküldenénk a gyártóhoz. Lecserélnénk.

 
Egy élőlény sohasem hibátlan

Az élet rendjéhez hozzá tartozik, hogy ami él, tökéletlen. Nemcsak elkopik, meghibásodik idővel, hanem eleve sem hibátlan. Eleve sebezhető. Törékeny. Idő kell számára, hogy kialakuljon benne valami, hogy épebb önmagává váljon. Mindig van az állapotában valami, ami változást kíván.

Ne hibáztasd magad amiatt, mert nem vagy tökéletes és felfedezel magadban hiányosságokat, gyengeségeket.

 
A sebezhetőség eleve benne van az élet legkisebb egységében is

A sejt belső működési rendszere is el tud romlani. Testünkben fogantatásunktól kezdve helyük van nemcsak az ép, jól működő sejteknek, hanem olyan sejteknek is, amelyek betegséghez vezetnek. S ez nem annak következménye, hogy valaki hibázott volna, hanem eleve így adatott. Ilyen az élő.

 
Az élő eleve tökéletlen
Mégis haragszunk, amikor testünk nem felel meg vélt és valóságos elvárásoknak. Szégyenfolt a gyengeség, a betegség. Bosszankodunk, amikor szellemi képességeink nem követeléseink szerint működnek. Hiányosságait igyekszünk elpalástolni. Lelkünk adottságai, családi örökségünk, hajlamaink, karakterünk alulmarad saját elvárásainkkal szemben.
Megszenvedtet minket, hogy nem vagyunk makulátlanok, feddhetetlenek. Fáj, hogy kivédhetetlenül elromlik bennünk valami. S már eleve sem tudunk csak jól működni. Nem tudjuk, mi értelme van ennek a sebezhetőségnek. Nem tudjuk jónak tartani.
 
Mi a fájó pontod? Hol érzel magadban hiányosságot? Mi a gyengeséged? Bosszant-e a most valamilyen betegséged? Akár a tökéletlenséged?

„Isten,,angyalaiban is lel kivetnivalót” (Jób 4,18)
S ahogy Jób barátai, azt feltételezzük, hogy Istent is zavarja, ami nem hibátlan. Hogy bosszankodik rajtunk. Ő sem fogadja el azt, ami nem tökéletes, hanem kiküszöbölendőnek
tekinti.

S ezzel a feltételezéssel megterheljük a magunk amúgy is nehéz dolgát.

 
Bosszankodik Isten?
Isten eleve törékeny világot hozott létre. Nem az ember rosszakarata teszi az életet sebezhetővé. Eleve sebezhető. Az élő nemcsak fejlődik, kibontakozik, beteljesül, hanem
meg is betegedhet, ez a teremtés törvénye. Az idő törvénye. Nem az ember bűne, hogy minden, ami létrejön, elkopik, öregedik, el is múlik. Meghal.

Istennek éppúgy köze van a törékenyhez, mint az éphez. Éppúgy ahhoz, ami elromlik, mint ahhoz, ami meggyógyul. S attól, ami tökéletlen, nem fordítja el a tekintetét.

 

Miként hatnak Rád ezek a gondolatok? Választ adnak kérdéseidre a hiánnyal, betegséggel, „fogyatékkal” kapcsolatban? Megnyugtatnak? Megbékélésre lelsz? Elmúlik a bosszankodásod?

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból? 
Milyen elhatározás született meg Benned?

Igenis, van értéke, értelme az életednek!

Február 09. – Évközi V. vasárnap
Olv.:  Iz 6,1-2a.3-8   Zsolt 137 1Kor 15,1-11 vagy: 1Kor 15,3-8.11
Evangélium: Lk 5,1-11  

Az angol királynő nagyon szeretett a napfelkelte órájában elkirándulni egy-egy vidéki erdőbe, ahol szívesen sétálgatott a fák alatt és a tisztásokon. Egy alkalommal épp ennek a kedvtelésének hódolt, amikor elkezdett hevesen esni az eső. A legközelebbi parasztházhoz sietett és bekopogott az ajtón. A középkorú asszony, aki előjött a kopogásra, nagyon dühös volt amiatt, hogy ilyen kora reggel zargatják. „Mit akar?” – mordult rá a királynőre, aki persze nem fedte fel, hogy kicsoda is ő valójában. „Kérem, kaphatnék kölcsön egy esernyőt?” – kérdezte a királynő. Az asszony morgolódva indult befelé, a válla fölött hátraszólva: „Várjon egy pillanatot.” Egy belső szekrényben több ernyő is sorakozott egymás mellett. Az asszony a legócskábbat vette elő, aminek törött volt már több merevítő pálcája, s a vásznán is akadt itt-ott egy-egy lyuk. Kidugta az ajtón, és csak ennyit mondott: „Fogja!” A következő reggelen a királynő egész díszkísérete odavonult ünnepi ruhában, fényes külsőségek között a parasztház elé. A megdöbbenve és kissé ijedten előjövő asszonynak átnyújtották az ernyőt, s az udvarmester szertartásosan ezt mondta: „Hölgyem! Anglia királynője szívből köszöni önnek!” Azzal sarkon fordultak és elindultak vissza a palotába. Hátuk mögül még hallották az asszony csodálkozó motyogását: „Jaj! Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna neki!

Más dolog csak „tudni Istenről”, és ismét más dolog találkozni Vele. Sokan, akik csak tudnak Róla, lehet, hogy készek bizonyos áldozatokra Érte, hajlandók valamit adni Neki, de ennek motivációja nem az, aminek lennie kellene. Esetleg félelem, más emberektől jövő számonkérés, vagy akár egyfajta tisztelet, ami azonban még mindig nem egy élő istenkapcsolat. Ilyenkor legföljebb „valamit” adunk Neki önmagunkból, de semmiképpen nem adjuk egész önmagunkat. Gyökeres változás nem áll be az életünkben. Addig, amíg ez a valós találkozás létre nem jön, az ember könnyebben ismeri félre Istent, könnyebben alakíthat ki róla hamis sztereotípiákat. Másrészt, amíg Istennel nem találkozunk, addig bizony saját magunkat is tévesen ítélhetjük meg: vagy túl sokat képzelünk magunkról, vagy éppen ellenkezőleg, semmi értelmét, semmi értékét nem látjuk az életünknek. 

Az olvasmányokban három istenélményről olvasunk, találkozásokról, amelyek gyökeresen megváltoztatják a benne részesülő emberek életét. Izaiás nyilván nem volt hitetlen ember látomása előtt sem. Valószínűleg nagyobbrészt betartotta az ószövetségi törvényeket, követte a zsidó vallási előírásokat. Lehet, hogy emiatt elégedett is volt a saját teljesítményével. Amikor azonban „látja az Urat”, akkor először is rádöbben kicsinységére és méltatlanságára: „Jaj nekem, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát!” A túlzott félelem azonban alaptalannak bizonyul: Isten nem azért mutatkozott meg előtte, hogy megbüntesse őt, hanem épp azért, hogy megtisztítsa és elhívja prófétai szolgálatra. Amikor Izaiás átéli, hogy az Úr minden érdeme nélkül megszabadította őt bűneitől, teljes szívével elkötelezi magát iránta, s önként vállalja fel, hogy küldöttje lesz.  

A szentleckében Pál apostol szintén utal a Jézussal való találkozására, amelyet jól ismerünk az Apostolok Cselekedeteiből. Saját magát méltatlannak ítéli erre a találkozásra, hiszen ő előtte üldözte Krisztust és az Ő egyházát. Teljes magabiztossággal szánta halálra a názáreti Jézus követőit, gőgösen azt gondolva, hogy ismeri és megvalósítja ezzel Isten igazi akaratát. Egy Jézussal, mint a feltámadt Úrral való találkozástól Pál emberileg „nem várhatott semmi jót”. Azonban ő is átéli a megbocsátás élményét, sőt megtapasztalja, hogy az Úrnak tervei vannak vele! Nem is akármilyenek!  

Az evangéliumban Péter apostol beengedi ugyan a csónakjába Jézust, de valójában még nem tudja, hogy kicsoda. Talán az a népszerűség érinti meg, ami Jézus köré gyűjti ezt az általa ritkán látott nagy tömeget. Talán egyfajta tisztelet is ébredt benne iránta azok alapján, amiket hallott Róla. Az is lehet persze, hogy egy kicsit sütkérezni akart Jézus népszerűségének fényében, azért engedi, hogy a bárkájából tanítsa a népet. Mindenesetre a szavai őt is megfogják, ezért még egy lépéssel többre is hajlandó elmenni érte: „A te szavadra kivetem a hálót!” Azonban csak a csodálatos halfogás döbbenti rá Pétert arra, hogy valójában kivel is találkozott. Ezért veti magát térdre a csónakban, s motyogja ijedten, hogy „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Ne akarj tőlem semmit, mert nem vagyok én arra sem méltó, sem képes! Jézus azonban mégis meghívja őt és társait, s emberhalászokká teszi őket. 

Mindhárom találkozás-élménynek – noha mindegyik más – vannak nagyon fontos közös jellemzői. Először is az Isten közelségének átélése rádöbbenti az embert saját bűnösségére, méltatlanságára. A gőgnek és önelégültségnek semmi helye Isten végtelen szentsége és tisztasága előtt. Az Istennel való kapcsolat segít bennünket, hogy helyre tegyük önmagunkat, hogy ne szálljunk el saját teljesítményeinktől, képességeinktől.
Rádöbbent bennünket arra is, hogy sokszor értelmetlen, értéktelen, vagy legalábbis nem eléggé értékes dolgokért fáradoztunk mindaddig. Ugyanakkor amellett, hogy ez a találkozás alázatra int bennünket, mégis eltölt bátorsággal is. Ugyanis Isten nem a pusztításunkra vagy a fájdalmas megfegyelmezésünkre jön, nem ezért keres fel minket. Küldetést szán nekünk, amit minden kicsinységünk és méltatlanságunk ellenére felkínál. Bízik bennünk és segít hiányosságaink leküzdésében. Ez pedig megmutatja számunkra, hogy igenis van értéke, értelme az életünknek! Mégpedig mélyebb, teljesebb értelme, mint amit esetleg korábban gondoltunk róla. Ez pedig vonzza az embert, lelkesedéssel tölti el, és segíti abban, hogy most már ne csak „valamit” akarjon adni Istennek, valami keveset a fölösleg fölöslegéből, vagy amit úgymond a tisztesség megkövetel, hanem mindent: egész önmagát!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 25.02.03.

Szerző: | 2025.jan.csü | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A papír és a fekete pont

Egy hindu mester egy fehér lapot mutatott a tanítványainak, melynek közepén egy fekete pont volt. „Mit láttok?” – kérdezte. „Egy fekete pontot!” – felelték. „Egyikőtök sem tudta meglátni a nagy fehér részt körülötte!” – válaszolta a mester. 

Az újságok és a televízió e törvényszerűség miatt vannak tele rossz hírekkel, bűnügyekkel: az információ paraméterei szerint egyetlen bűncselekménynek nagyobb súlya van ezer tettnél, amelyek nagylelkűséget és szeretetet fejeznek ki. Mi is könnyen észrevesszük a szalmaszálat a másik szemében, és figyelmen kívül hagyjuk sok tekintet mosolygó ragyogását. Egészen természetes sorolni az emberi lét keserűségeit és figyelmen kívül hagyni a nyugalmat és az örömöt, amelyek ugyancsak ott vannak napjaink nagyobb részében.
Gondolataink sokkal könnyebben irányulnak a történelem égboltjának sötét pontjaira, mint a kék és fénylő, messzeségbe nyúló részére. Persze, nem kell annyira optimistának és naivnak lennünk, hogy nem veszünk tudomást a rosszról, amellyel szintén meg vannak hintve életünk eseményei. Mégsem helyes mellékesnek tekintenünk a hajnal vagy a napfelkelte lenyűgöző látványát, a gyermekek csodálkozó mosolyát, az intelligencia varázsát, a szeretet melegét. Az igen erősebb, mint a nem. 

Pirandello kínálja fel A becsület gyönyöre című drámájában (1917), amikor a főszereplő kimondja: „Sokkal könnyebb hősnek lenni, mint becsületesnek. Az ember lehet hős egyszer-egyszer; de becsületesnek lenni mindig kell.” 

A jóban is érvényes lehet tehát ugyanez: a hősiesség legragyogóbb pontja magára irányít minden figyelmet, elfeledtetve, hogy sokkal csodálatra méltóbb az a halvány fénysugár, mely annak a szülőnek szövi át minden napját, aki családjának szenteli magát, s talán egy fogyatékos gyermeket nevel. Létezik egy mindennapi hősiesség, mely nem fújja a harsonát maga előtt, de sokkal tiszteletre méltóbb nagyságot rejt magában. 

Gianfranco Ravasi bíboros 

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Tina így változott meg

 
Azelőtt még sosem tartottam az ölemben testi sérült csecsemőt. Ezúttal három apró árvát vittem leendő örökbefogadó szüleikhez karácsony este.
Angolt tanítottam Koreában. Az egyetemen, ahol dolgoztam, diáklázadás tört ki, ezért az intézményt bezárták. Elegem volt és haza vágytam. Egy barátomtól tudtam meg, hogy vannak „bébijáratok”. Ez egy olyan program, melynek keretében nevetségesen olcsón lehetett Koreából az Egyesült Államokba repülni. A bökkenő csupán annyi volt, hogy cserébe az utasnak magával kellett vinnie három árvát. Választhattam, hogy elvállalom, vagy teljes árú repülőjegyet veszek.
 
Három csecsemővel szálltam fel a gép fedélzetére, az egyik 3, a másik 7, a harmadik 18 hónapos volt. Folyt az orruk, nedves volt a pelenkájuk és meg voltak fázva. Ahogy felszálltunk, a gyerekek azonnal üvölteni kezdtek. Azután a gép erősen rázkódni kezdett, és ez lecsendesítette őket. Néhány másodperc múlva a rázkódás abba maradt, és a kicsik újból rázendítettek. Az utasokból kitört a nevetés.
Egyvalami nagyon zavart. Az egyik csecsemő torz testű törpe volt. Nagy feje, aránytalanul kicsi karjai és ujjacskái sokkoló látványt nyújtottak. Eltűnődtem, vajon új szülei tudják-e, mi vár rájuk. Nem sok időm maradt azonban gondolkozni, mert az ölemben tartott csöppség bepisilt, és kevés volt a tej is. Nagyon gyorsan megtanultam, hogyan kell megtisztítani egy baba nedves popsiját, kicseréltem a pelenkáját és cumit adtam a szájába.
Két amerikai katona elkért egy-egy babát az útra. Mindkettőnek a kezébe nyomtam egyet-egyet. Rám maradt a nagyon nagy fejű baba. Csodaszép, hosszú szempilláival pislogott és mosolygott. Különös, mennyire megváltoztatja az embert az ilyesmi. Ettől a pillanattól kezdve szépséget sugárzott, és többé le sem tettem az ölemből.
Mielőtt Tokióban leszálltunk volna, a két katona visszaadta a gyereket. Én továbbra sem váltam meg az enyémtől, miközben a két másikon egyenként kicseréltem a pelenkát.

Eddigre már nagyon összeszoktam az én bébimmel. Még nevet is adtam neki: Tina. Minél többet gondoltam rá, hogy oda kell őt adnom valakinek, annál inkább aggódtam, milyen szülőket fog kapni.

A tranzitváróban egy csinos, fiatal ázsiai nő járkált körülöttem fel-alá. Ránézett a kicsikre, azután rám, majd elsétált. Végül mégis visszafordult és elém állt.
– Árvák? – kérdezte.
– Igen – feleltem.
– Én is az voltam 24 éve. Megfoghatom az egyiket?

Ez a kedves nő a leghangosabbat vette fel. Ő vitte fel magával a gépre, és az utazás következő szakaszában végig magánál is tartotta. Időnként odajött hozzám, és segített a másik kettő etetésében meg pelenkázásában is. Két további átszállás és összesen 27 óra utazás után végre megérkeztünk. Két új szülő azonnal befutott a gyerekekért és el is sietett velük. Tinát még mindig a karomban tartottam, és úgy tűnt, senki nem jön érte. Aggódva szálltam le a gépről. Féltem, hogy Tina nem kell senkinek. Ekkor egy törpe pár apró kezei nyúltak a magasba. Odaadtam nekik Tinát. Leültem és sírva fakadtam.

Láttam, amint a boldog, apró család elindul az új életbe, és arra gondoltam, ez „milyen nagyszerű.”

A következő évben ezzel együtt teljes árú repülőjegyet vettem. A bébijárat túl drága volt.

Paul Karrer

 
 

GONDOLAT:
A torz Tina baba megszépült a mosolygása által. A mosoly nemcsak a külsőt változtatja meg, hanem az egész kisugárzást is. Amikor valaki mosolyog, az arca ellazul, a szemei csillogóbbá válnak, és az összkép sokkal barátságosabb, vonzóbb lesz. Egy mosoly melegséget, kedvességet, sőt, magabiztosságot is sugározhat, amit az emberek ösztönösen vonzónak találnak. Ráadásul a mosolygás pszichológiai hatással is bír: pozitív érzéseket kelt másokban, és a visszamosolygásra való hajlam miatt kellemesebbnek érzékeljük azt, aki mosolyog. Emiatt egy olyan arc is, amit alapból nem tartanánk szépnek, sokkal szerethetőbbnek és vonzóbbnak tűnhet egy őszinte mosollyal.
Ha rosszkedvű, vagy gondterhelt vagy, próbálj mosolyogni másokra! Biztos vagyok benne, hogy még a Te kedved is jobbra fordul!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

Iránytű – 25.01.30.

Szerző: | 2025.jan.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai

Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!

Így leszel összhangban magaddal! 

” Isten a jelenvalóság Istene. Ahogy talál téged, úgy vesz magához, és úgy fogad be: nem olyannak, amilyen voltál, hanem akként, amilyen most vagy.” (Eckhart Mester)
 
A jelenléti imádságban – amennyire tőlünk telik – irányítjuk a figyelmünket. Úgy próbálunk kapcsolatban maradni a jelennel, hogy nem ragaszkodunk semmilyen konkrét eredményhez, hanem Istenre bízzuk, hogy mit tesz bennünk, és ezt nem is minősítjük. Ez felszabadít a teljesítménykényszer nyomása alól. Isten nem valamilyen konkrét eredményt vár tőlem, hanem egész egyszerűen engem akar.
 
Egyre inkább összhangba kerülök magammal, mert úgy vagyok jelen, amilyen vagyok, s nem próbálok más lenni vagy mást érezni. A jelenléti imádság eredménye ugyanis – amelyet Istenre bíztunk – nem föltétlenül egyezik azzal, amire tulajdonképpen vágytunk.
 
Egy nehéz helyzetben szerzett tapasztalatommal szeretném szemléltetni ezt:
Részt vettem egy szemlélődő lelkigyakorlaton, amelynek a vezetője első alkalommal kísért lelkigyakorlatozókat önállóan. Jól ismertem már a lelkigyakorlatok menetét és a tartalmi részét is, hiszen ekkor már évek óta jártam szemlélődő lelkigyakorlatra. A kurzus vezetője, aki tudta, hogy milyen tapasztalat van mögöttem, bevont a kísérésbe. Arra bátorított, tartsam én az egyik beszédet. Mindig nehezemre esett egy csoport előtt szabadon beszélni. Szorongást és nagy belső feszültséget váltottak ki bennem az ilyen helyzetek. Nem akartam tehát semmilyen formában beszédet tartani.
 
A kurzus vezetőjét azonban nem érdekelték a kifogásaim. Egyszerűen mondjam úgy, ahogy tudom, és biztosan jó lesz. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de beleegyeztem. Amikor elérkezett az idő, a szívem a torkomban dobogott. Azt hittem, mindenki számára nyilvánvaló, mennyire izgulok. Hála Istennek el tudtam mondani egy röpimát, bár belsőleg már minden ízemben remegtem. Kértem Istent, váljon a beszédem a résztvevők hasznára – függetlenül attól, hogyan beszélek. Jól emlékszem, legszívesebben eltűntem volna, amikor a kurzus vezetője bejelentette, hogy a mai beszédet én tartom.
 
Nem tudtam, hova nézzek, amikor minden tekintet rám szegeződött. Belső izgalmam annyira erős volt, hogy az evangélium elhangzása után rögtön beszélni kezdtem, mintha pisztolyból lőtték volna ki a szavaimat. Beszéltem és beszéltem, egyre csak mondtam a magamét, aztán hirtelen leblokkoltam. Fogalmam sem volt, miket mondtam és hogy még mit akarok mondani. Az előadásom felénél tartottam. A meglepődött hallgatóságra néztem, és annyit voltam képes kinyögni, nem tudom, hogyan tovább. A nadrágzsebemből elővettem egy cetlit, felolvastam néhány címszót, és még röviden beszéltem a témáról. Majd befejeztem a beszédet.
 
Mindebben az volt a különös, hogy a beszéd után békét és harmóniát éreztem magamban, ami szokatlan volt számomra. Hasonló helyzetben máskor rendszerint bosszankodtam és szégyenkeztem volna, és szemrehányásokat tettem volna magamnak, amiért egyáltalán beleegyeztem a beszédbe. Folyton az a kérdés zakatolt bennem ilyenkor, mit gondolhatnak rólam a többiek. Most mégsem ez történt. Minden tőlem telhetőt megtettem.
Teológiailag kifejezve valóban az önátadás aktusát hajtottam végre, és így már nem féltem a rettegett elmarasztalástól. Még csak azt sem tartottam fontosnak, hogy megtudjam, mit gondolhatnak rólam a résztvevők. Megtettem, amit tudtam – ennyire tellett.
Belsőleg szabadnak éreztem magamat az ítéleteiktől, Jóval később értettem meg, hogy a jelenléti imában tanúsított magatartás is hasonló. Itt is megteszem, ami tőlem telik, vagyis figyelmemmel lehetőleg Isten jelenléte felé fordulok, s minden mást rábízok. Fáradozásaim után itt sem kell magamról értékbecslést megfogalmaznom.
 
Ki tud bontakozni a belső harmónia, mert itt nem próbálunk mások lenni, mint ami pillanatnyi valóságunknak megfelel. Az őszinteségnek köszönhetően személyiségünk minden komponensével találkozhatunk anélkül, hogy tovább foglalkoznánk velük. Egyszerűen kitartunk a jelenlét felé való odafordulásban. Belső zaklatottságunk ellenére is összhang jöhet létre, mivel nem próbálunk meg semmit kijátszani, leküzdeni vagy elrejteni magunkban. Felszabadítóan hat, hogy nem kell megítélnünk magunkat, sem fáradozásaink eredményét.
Ha valaki megpróbálná tárgyilagosan elmondani, mi történik a jelenéti ima alatt, valahogy így hangzana a beszámoló:
„Nemkívánatos gondolataim támadtak. Kényelmetlen érzések jelentkeztek bennem. Ülés közben kicsit fájt a hátam. Amennyire tudtam, Jézus Krisztus neve felé fordultam. De ez csak ritkán sikerült. Egyszerűen túl sok gondolatom támadt.”
Semmi rendkívüli nincs ebben a leírásban. Mégis kisebbfajta csodaként élem meg, amikor egy ilyen után valaki hozzáteszi: „Ennek ellenére elégedett vagyok”.
Az értelem itt határokba ütközik, s csak azok értik ezt, akik már megtapasztalták. Azáltal következhet be e kisebbfajta csoda, hogy az ember tudatosan Istenre
bízza az időt, és a jelenlét alatt nem időzik el mindennél, hanem mindig újból a jelen felé fordul. Ez az Isten felé fordulás összhangba hozza önmagával. Isten rögtön megjutalmazza a reá irányuló fáradozást – s nem csak majd a túlvilágon.

(A Mélységeink felé sorozat anyagainak a forrása: „A szemlélődő ima gyógyító ereje és áldása” című könyvből részletek.)

Kedves Útitárs!
Remélem, nem csak ez az írás, hanem az elmúlt 3 hónap imádságra, szemlélődésre vonatkozó gyakorlatai hasznosak voltak számodra, és tudtál belőlük meríteni.
Arra bátorítalak próbáld gyakorolni is! A többit bízd az Istenre!

A következő héten csütörtökön pedig már a „MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN” – címmel kapsz iránymutatást a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival.
Gyere, tarts velünk itt »

8 lépés a magány leküzdésére

Képzeljük el, hogy most költöztünk egy új városba, ahol még senkit sem ismerünk. Vagy éppen gyermekünk születik, ám a korábbi barátaink, ismerőseink jelenleg teljesen más életszakaszban járnak, és elmaradnak a régi találkozók. És az is előfordulhat, hogy rengeteg barátunk van, mégis úgy érezzük, senkihez sem kapcsolódunk igazán mélyen. Az élete egy pontján mindenki megtapasztalja a magány érzését. A krónikus magányosság érzete azonban komoly egészségügyi veszélyhelyzet: könnyen depresszió kialakulásához vezet, növeli a stroke kialakulásának kockázatát, gyengíti az immunrendszert. Figyeljünk az intő jelekre, és tegyük meg a szükséges lépéseket, mielőtt eluralkodna rajtunk a tehetetlenség érzése.

Íme, a 8 lépés, mely segít a magány leküzdésében:
1. Készítsünk listát azokról a tevékenységekről, amelyeket egyedül is végezhetünk.
Ironikus, de ha úgy próbáljuk kúrálni a magányt, hogy emberekkel vesszük magunkat körül, rövid távon ugyan megszűnik a kellemetlen érzet, ám amint ismét egyedül maradunk, ránk törhet a szorongás az egyedüllét miatt. Sokkal hatásosabb a szakemberek szerint, ha olyan tevékenységekbe kezdünk, melyeket egyedül is élvezhetünk. Kirakózás, horgolás, festés, varrás. Bármibe belefoghatunk, a lényeg, hogy élvezzük, amit csinálunk. A cél ugyanis az, hogy megérezzük, egyedül is érezhetjük boldognak magunkat, nincs szükség ehhez másik emberre.

2. Egyedül lenni emberek között.
A második lépés, hogy kimozdulunk. Elmehetünk múzeumba, moziba, könyvtárba, baba-mama klubba. Bárhova, ami csak érdekel. Kereshetünk kezdő fotótanfolyamot vagy sakkcsoportot, ha az érdekel. Ezúttal az a lényeg, hogy olyan emberek között legyünk, akiket eddig nem ismertünk. Teremtsünk új kapcsolatokat!

3. Írd össze, kikre számíthatsz, ha magányos vagy.
Ki az, aki jókedvre tud deríteni, ha szomorúak vagyunk? Barát, családtag, vagy éppen a könyvelőnk? Ha készítünk magunknak egy listát azokról a személyekről, akikhez bátran fordulhatunk olyankor, mikor úgy érezzük, nincs kihez szólnunk, máris oldódik a szorongás a magány miatt. Minél többen kerülnek a listánkra, annál jobb.

4. Akkor is találkozz emberekkel, ha épp semmi kedved hozzá.
Gyakori, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk az aktuális találkozót vagy hogy idegen emberekkel keljen eltöltenünk pár órát. De néha át kell lendíteni magunkat ezen a ponton, és nem szabad lemondani minden programot.

5. Önkénteskedés.
Játék a cicákkal az állatmenhelyen, kutyasétáltatás, ételosztás, vagy éppen látogatás az idősek otthonába. Az önzetlenség hihetetlenül kellemes érzéseket szabadít fel az emberben, így ez lehet a magány egyik legjobb ellenszere. Ráadásul új emberekkel és kisállatokkal is megismerkedhetünk, akik a világon a legboldogabbak lesznek, ha újra meglátogatjuk őket.

6. A testmozgás boldoggá tesz.
Már ezerszer hallhattuk, hogy milyen előnyös hatása van a sportnak a lelki egészségre. Válasszunk olyan mozgásformát, ahol minél közelebbi kapcsolatba kerülhetünk a természettel. A mezítlábas séta a fűben vagy homokban, a víz érintése a szenzomotoros ingerlés által, különösen erős hatással vannak a pszichés egyensúly megteremtésére, erősítésére.

7. Kitartó terápia.
Még ha szkeptikus is vagy a pszichoterápia hatásosságát illetően, a magány oldására már pusztán azért is jó lehet, mert van valaki, aki végighallgat és építő jellegű megjegyzéseket tesz.

8. A magány csak átmeneti állapot.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy ha épp egyedül is érezzük magunkat, ez csak ideiglenes, nem tart örökké. Kötődések létrejönnek, megszakadnak, majd ismét újak keletkeznek. Csak esélyt kell adni rá.

Sokszor és sok helyen olvashattuk már, milyen káros a magány az egészségre. Nem árt tehát időben tervet készíteni a legyőzésére. Új emberekkel találkozni csak egy része ennek, de a többi lépés sem bonyolultabb. A legfontosabb, hogy még időben lépjünk.

(Forrás: Szimpatika.hu)

Te is lehetsz Isten küldötte

Február 02. – Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)
Olv.:  Mal 3,1-4   Zsolt 23  Zsid 2,14-18
Evangélium: Lk 2,22-40 

Rongyos koldusasszony botorkált végig egy kis angliai falun. Ételért könyörögve kopogott be a házak ajtaján. A legtöbb háztól elkergették, ráuszították a kutyákat, köveket dobáltak utána. Néhány háznál gúnyosan penészes kenyérhéjat, krumplihéjat öntöttek elébe. Csak egy szegényes viskóban, ahol egy öreg házaspár lakott, talált szíves fogadtatásra. Itt betessékelték a konyhába, megosztották vele egyszerű, de tápláló ételüket. Csak másnap reggel engedték útjára. Néhány nap múlva hírnök érkezett a faluba, aki hangos szóval hirdette, hogy a falu minden lakója meghívást kap a királyi palotába fényes díszebédre. Az emberek hitetlenkedve hallgatták, de mindenki felöltözött a legjobb ruháiba, s elindultak a főváros felé. Amikor asztalhoz ültek a palotában, csak ámultak-bámultak a gyönyörű, gazdag terítéken, az arany-ezüst evőeszközökön. Amikor azonban kihozták az ételeket és leemelték a fedőket a csillogó tálakról, megdöbbenve, bosszankodva látták, hogy penészes kenyérhéj, krumplihéj és kövek kerültek eléjük. Csak a viskóban lakó öreg házaspár kapott ízletesnél ízletesebb ételeket. Hangos méltatlankodásban törtek ki a falusiak. Ekkor belépett a falujukba érkezett rongyos koldusasszony. Néhány mozdulattal ledobta rongyait, kiegyenesedett, s íme előttük állt maga a királynő. Mindenki mélységesen elszégyellte magát és elnémult.  

Vajon felismerjük-e Isten küldötteit egyszerű külsőben, magunkfajta hétköznapi emberek képében is? Jézus szavait a messiási ígéretek beteljesüléséről megbotránkozva, felháborodva hallgatják a názáretiek, saját városkájának lakói. „De hát nem Józsefnek, az ácsnak a fia ez?” Elképzelhetetlennek tartják, hogy egy magukfajta egyszerű, szegény senkiházi által valósuljanak meg a próféták jövendölései. Ugyanaz a megvető, előítéletekkel teli magatartás ez, amely eleinte Natanael, a későbbi Bertalan apostol szavaiból kitűnik: „Jöhet valami jó Názáretből?” Azért az Isten küldöttjének mégis különb embernek kell lennie: előkelőbb származású, gazdag, hatalommal bíró embernek, akire odafigyel a világ. De ez a Jézus nem ilyen. Hiszen ismerik jól, közöttük nőtt fel, ismerik apját, anyját, rokonait.   

Jézus szembesíti hallgatóit azzal a ténnyel, hogy őseik is hányszor elkövették azt a hibát, hogy nem akarták felismerni, elfogadni Isten intéseit az egyszerű, hétköznapinak tűnő emberek szájából. A careftai özvegyasszony pogány létére hisz Illésnek, az üldözött, szakadt prófétának, akit saját népe nem támogatott elég hatékonyan a gonosz királlyal és királynővel szemben. Utolsó falatját is kész megosztani Illéssel, mert elfogadja az általa alig ismert Isten akaratát. A szíriai Naaman azért tisztul meg leprájától, mert hallgat a szolgája szavára, aki biztatja, hogy engedelmeskedjen Elizeus próféta szavának, s fürödjön meg hétszer a Jordánban. Ez a szintén pogány nagyúr egy szolga biztatására le tud mondani saját elképzeléseiről, s elfogadja Isten intéseként egy egyszerű, alárendelt ember szavát. A választott nép soraiból sokan akkor sem képesek erre. Jézust is azért nem fogadják el legtöbben Messiásnak, mert olyan saját elképzeléseik vannak Isten küldöttjéről, amelyekbe Jézus „nem fér bele” a maga valóságos, hétköznapi emberi mivoltával.   

Isten pedig legtöbbször egyszerű embereket választ üzenete közvetítőinek, nagyszerű tervei végrehajtóinak. Az embernek ki kell lépnie saját Istennel kapcsolatos elgondolásaiból, képzelgéseiből, hogy felfedezze Isten valóságos jelenlétét, igazi közeledését, valódi küldötteit.

Mi el tudunk-e fogadni Isten szava közvetítőinek olyan embereket, akikről soha nem feltételeznénk, hogy Isten kiválasztottjai? Akik kicsinek, jelentéktelennek tűnnek a szemünkben? Meg tudjuk-e látni Isten akaratát a teljesen hétköznapi, egyszerű eseményekben is, vagy csodákra, természetfölötti jelekre, nagyszabású fordulatokra várunk? Ezekre legtöbbször hiába várunk. Isten többnyire nem így nyilatkozik meg. Talán épp a szüleim vagy a gyermekem, az osztálytársam vagy a munkatársam, netán épp a nem túl tisztelt főnököm vagy a szomszédom lesz egy-egy helyzetben Isten akaratának közvetítője. Mint ahogy én is lehetek az mások számára.

Mi mindannyian, egyszerű emberként is lehetünk Isten küldöttei mások felé, ha merünk beszélni, tanúságot tenni Róla.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa