BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!

Ugye, milyen sokáig tart egy ilyen képet nézni 1 percig! Azt mondjuk, nincs rajta semmi, nem történik semmi, unalmas, egyhangú, színtelen … 

Igen, az, hogy várakozunk, csöndben vagyunk, néha pont ilyennek éljük meg. Megmondom őszintén, én gyakran türelmetlen leszek, ha várakoznom kell. Te hogyan „viseled” a várakozást, a csöndet?

Ezt olvassuk Lukács evangéliumában:
Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték. (Lk 23, 50-56)

Képzeld el, hogyan érezhették magukat Jézus halála után a tanítványok, a hívő asszonyok! Ha veszítettél már el szeretett hozzátartozót, akkor biztosan át tudod érezni az ő helyzetüket!
Úgy gondolom, hogy teljesen értetlenül álltak az események előtt. Nem értették, miért történt ez Jézussal. Olyan lelkesítő volt, olyan szép dolgokat mondott.

A Jézust követőkben ilyen kérdések is megfogalmazódhattak: Akkor most vége mindennek? Hiába volt az a sok erőfeszítés? Most akkor hogyan, merre tovább? Mit kezdjek magammal?
Ugye, ilyen kérdések bennünk is megfogalmazódnak, ha valami összeomlott az életünkben?
Leülünk egy csöndes szoba sarkába, kimegyünk az erdőbe, vagy valamilyen elvonulásra alkalmas helyet keresünk, hogy egyedül legyünk és elrendezzük magunkban a dolgokat.

Csendre van szükségünk. A „szent sír” csöndjére. Amikor minden megpihen. Időt kell hagyni, hogy leülepedjenek az érzések, gondolatok, vágyak.
A várakozás idejét éljük. Várjuk, hogy a szomorúságot, a kilátástalanságot, az elkeseredést felváltsa a remény.

Tanuljunk meg csöndben lenni és várakozni ebben a zajos, pörgős világban!

A következőkben idéznék néhány gondolatot Robert Sarah bíboros „A csönd ereje” című könyvéből:

Nagy baj van a lázas és ideges vérmérséklettel. Már nem vagyunk képesek várni, sem csöndben maradni. A hangok és a szenvedélyek eltávolítanak bennünket saját magunktól, míg a csönd mindig arra készteti az embert, hogy kérdéseket tegyen fel magának saját életéről. A belső nyugalom és a harmónia csak a csöndből származhat. Nélküle nincs élet. Az élet legnagyobb misztériumai, legszebb dolgai csöndben születnek.
A mindennapi élet csöndje a másokkal való együttélés elengedhetetlen feltétele. Az elcsendesedés képessége nélkül az ember nem tudja meghallgatni, szeretni és megérteni saját környezetét.
A csönd egyáltalán nem roskad önmagába, nem üresség, nem némaság, mint ahogyan az igazi szó sem csevegés, hanem annak feltétele, hogy jelen legyünk Isten, a felebarát és önmagunk számára.
Akik szeretik Istent, meg kell próbálniuk megőrizni vagy megteremteni azt a légkört, amelyben megtalálhatják az Istent. A keresztényeknek legyen egy csendes otthonuk, mert a saját testük, ahogyan a házuk is, Isten temploma. Úgy neveljék a gyermekeiket, hogy sokat ne kiabáljanak.
A belső csönd az ítélkezésnek, a szenvedélynek és a vágynak a vége. Amikor képesek leszünk a belső csendre, bárhová magunkkal vihetjük és bárhol imádkozhatunk.
Intenzív imádság, Isten keresése, valamint az Ő akaratának meghallgatása kell, hogy megelőzzön minden cselekvést.
Az imádság alatt sikerrel elhallgatunk, odafigyelünk Istenre, és képesek vagyunk meghallani a bennünk lakó és csöndesen kiáltó Szentlélek kimondhatatlan sóhajait.
Egész létezésünkk ebben az alternatívában értendő: vagy önmagamban vagyok, vagy Istenben. Nincs középút. Amikor abbahagyom saját magam keresését, Isten valóban jelen lesz. Amikor szem elől tévesztem magam, Őt nézem.

Raymond-Marie Tchidimbo püspök közel kilenc évet töltött egy mocskos börtönben. Megtiltották neki, hogy bárkivel is beszéljen. Ebben a rettenetes csöndben Istenhez kellett fordulnia, hogy túlélje. A börtöncellája tette lehetővé számára titokzatos módon, hogy megértse az ég csöndjét és a várakozás jelentőségét. Hosszú hónapokon át arra várt, hogy meggyilkolják elektromos árammal vagy összeverjék. Az Istennel való bensőséges találkozása révén nyugalommal nézett szembe a mindennapi megpróbáltatásokkal. Tudta, hogy élete nem egy nyomorúságos fogházban fog véget érni. Tudott várni. Tudta, hogy fogsága megművelt föld, ahová naponta belevetette, mint magokat, az életét, hogy amit ő könnyek között vetett, majd örvendezve arassák.
Paradox módon a halálra ítélt ember csöndje minden reménység hordozója lett.

Ha a csöndet és a várakozást Istennel éljük át, az szép lassan boldog reménységgé változik.

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

Higgy abban, hogy a homályban, a kilátástalanságban egyszercsak megjelenik egy fénysugár. Mindig.
A sötétség sohasem tarthat örökké, mert van reménységünk, akit úgy hívunk, Krisztus.

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!

Elértél egy életkort. Elértél egy szintre.
Mennyi erőfeszítés, mennyi munka, mennyi áldozat van már mögötted? Annyi mindent megharcoltál, felépítettél? Milyen sok öröm és milyen sok bánat szegélyezte már az utadat!
Egyszer csak történik valami és minden összeomlik.

***

Virágvasárnap a tömeg ünnepelte Jézust. Dicsérték. Hajlongtak előtte. Pálmaágakat terítettek lába elé. Ezrek hallgatták tanítását. Sokan követték. Vitték hozzá a betegeket, mert remélték, hogy meggyógyítja őket. Ismerték. Úgy tűnt, hatással van az emberekre, van értelme a beszédeinek, a munkájának, erőfeszítéseinek, cselekedeteinek. Aztán – néhány nap alatt – fordulat történik. Katonák jönnek. Megkötözik, mint egy bűnözőt. Pedig csak jót tett, nem bántott senkit. A főpapok vádolják, az emberek gúnyolják, lenézik. Egy gyilkost is többre értékelnek, mint őt, ugyanis Pilátus szabadon bocsátja Barabást. Megostorozzák, leköpik, a halálát kívánják.

Mit érezhetett Jézus? Hogyan élhette át ezt a megaláztatást? Gondolj most bele egy kicsit!

Nagyon megrendítőek Izajás próféta szavai. Lassan, szóról-szóra haladva olvassuk végig:
Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen oly dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak.
Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.

Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 52, 14, 53)

Fel kellett vennie és vinnie kellett a keresztet. Vállalta. Csöndben. Szótlanul. Nem mérgelődött, nem méltatlankodott, nem szidott senkit.
Azután kínok között meghalt.
De nem a semmiért. Értünk, Értem, Érted. És Ő ezt tudta.
Volt értelme a szenvedésének, a halálának.

Szeretjük, ha jól mennek a dolgaink, amikor öröm van és bőség. Örülünk, ha látjuk a munkánk gyümölcsét. De általában ez nem tart hosszú ideig. Mindig van probléma, mindig van küzdelem, sikertelenség, betegség, bánat, fájdalom, összeomlás, elkeseredés … – és igen, halál is.

A szenvedés magányossá tesz. Zavarodottá. Van-e tovább? Hogyan tovább? Úgy érezzük, hogy valamit elrontottunk. „Valamit rosszul csináltam. Kudarcot vallottam. Ezért jött a szenvedés.” – írja Mustó atya.

Amíg a fájdalom közepette lázadunk, panaszkodunk, Istent hibáztatjuk, sajnáljuk magunkat, addig a magunk dolgával foglalkozunk. Amíg azt keressük, kit lehet felelőssé tenni, nem látjuk meg Isten működését abban, ami történt velünk. Isten lehetőséget is kínál abban, ami megszenvedtet.
A lehetőséget csak akkor vesszük észre, ha nem kárhoztatunk mást vagy magunkat azért, mert rosszul megy valami, és nem görcsölünk rá a sikerre. Nem felelőtlenség következik ebből az elengedésből, hanem derű, alázat. Fellélegzünk.

Azt hiszem, Jézus is azért tudta némán, csöndben végigjárni a keresztútját és békésen viselni a felfeszítést, a földi életének az összeomlását, mert tudta, hogy van értelme, tudta, hogy ez az Atya akarata. Az Atya pedig maga a Szeretet.
Ilyen hozzáállással a fájdalomban, a halálban, az összeomlásban is felsejlik a reménysugár.

A Teremtő megadta a lehetőséget, hogy éljek. Ez sosem volt kétséges számomra. Az Élet akarta, hogy legyek. Isten nem kímél meg minden rossztól. De nem kételkedem abban, hogy Ő jobban tudja, mint én, hogy mi történik velem. Hogy mi, mire jó. Nem félek tőle. Rá tudom bízni magam. (Mustó Péter SJ)

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

Van úgy, hogy újra kell tervezni, újra kell építeni az életünket. Így lehetőségünk van tanulni a korábbi hibáinkból vagy csak egyszerűen a megszerzett tapasztalatokból.

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?

Kedves Lelkigyakorlatozó Útitárs!

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!A békés kék eget lassan beborítják a viharfelhők. Valami szörnyű égi háború közeleg széllel, villámlással, mennydörgéssel, heves zivatarral.

ELMÉLKEDÉS:

Milyen nagyszerű dolog, amikor érezzük, hogy küldetésünk van. Amikor valami szépet és nagyot szeretnénk megélni. A tanítványok is érezhettek ilyet Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, amikor minden szép volt és jó. A tömegek ünnepelték a Mestert. Aztán eltelik pár nap és valami változik, mintha mégse lenne olyan örömteli minden. Mintha gyűlnének a viharfelhők körülöttük…

Ezt olvassuk: „Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette:
„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták kiről mondta ezt.” (Jn 13,31) „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek.”

Aláhúztam azokat a szavakat, amelyek utalnak a bizonytalanságra, arra, hogy készül valami. Az apostolok félelmét az is táplálhatta, ami ezután történt a vacsorán. Meggyőződésem, hogy a tanítványok nem is voltak rá felkészülve.

Ami az utolsó vacsorán történt az egyszerre volt örömteli (amikor a szeretetről beszélt: pl. „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.”),

meglepő (a lábmosás, ami egyébként a szolgák feladata volt: „Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.”)

és baljós (Jézus felfedi árulóját: „Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögvest belészállt a sátán.” )

A mi életünk is tele van bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal, ami olykor aggodalomal, félelemmel tölt el bennünket. Ilyenkor úgy érezzük, viharfelhők közelednek. Nem tudjuk, vajon milyen lesz a végkifejlet. Gyakran nem tudjuk, hogyan kellene ilyenkor viselkednünk.

Hogyan reagáltak az apotolok? A vacsora után, illetve a Getszemáni kertből szétszéledtek, elfutottak, menekültek. Mi is mennyiszer ezt a megoldást választjuk?

Mit tett Jézus?
Jézus nem menekült el a „vihar”, a szenvedés elől. Nem menekült, hanem vállalta. De hogyan volt erre képes? Honnan vette hozzá az erőt?

Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett. „Halálosan szomorú a lelkem – mondta nekik. – Maradjatok itt és virrasszatok velem!” Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26, 37-39)

Jézus elvonult és imádkozott. Kereste a kapcsolatot az Atyával. Annyira átélte az imádságot, annyira az Atya jelenlétében volt, annyira odatette az életét az Atya kezébe, hogy vérrel verejtékezett…
Rábízta magát – … ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!…
Mit „kapott” csserébe? Olyan békét és erőt, ami alkalmassá tette, hogy folytassa az útját.

Amikor viharfelhők közelednek az életünkben, ne szaladjunk el mi sem, ne essünk kétségbe, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a viharban veszteségek, bajok érhetnek.

Szorongás lehet úrrá rajtunk, amikor ilyen feszültséggel teli heteket-hónapokat élünk meg. Ilyen hangokat hallhatok magamban: „A környezetünk, az életünk veszélyekkel teli.” „A jövő sötét, kilátástalan és félelmetes.” „Bármikor a betegség áldozatává válhatok.” „Semmit sem tehetek magamért és másokért.” „Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti megbetegszem.”

Ráadásul a rettegés ledermeszt és cselekvésképtelenné tesz bennünket.

Éljen bennünk a remény, hogy van értelme mindennek, ami történik velünk! Higgyük el, hogy bármilyen helyzetben is vagyok, az Úr jelen van gondviselő irgalmával. Mondjuk együtt:
„Uram, köszönöm, hogy jelen vagy most itt gondviselő irgalmaddal!”

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

A Nap ereje feloszlatja a viharfelhőket!
Isten ereje végtelen. Az Ő ereje eloszlatja életünkből a félelmet, a kilátástalanságot, a reménytelenséget! Bízz Benne!

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?

Kedves Barátom!

Az éjjel nem aludtam szinte semmit. Nem értettem az egészet. Miért kellett meghalnia Jézusnak? Hittem és mindannyian hittük, hogy ő a Messiás és most egyszerűen vége? Nem akartam elfogadni. Valami lázadt bennem: ennek nem szabad így véget érnie, hiszen akkor hiábavaló volt mindaz, amit Jézus mondott és tett.

Imádkoztam Istenhez e sötét éjjelen. Kértem, hogy adjon nekem világosságot! Kértem, hogy mutasson nekem utat, hogy megértsem, mit kell most tennem, hogyan éljem az életemet tovább!

Kedves Barátom!

Emlékszem, iszonyúan gyötrődtem azon az éjszakán. Bizonyára neked is vannak olyan időszakaid, pillanataid, amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, testi-lelki bajok érnek, összekuszálódik az életed. Keresnéd a miértet és a hogyant, de nem találod. Minden sötét, minden reménytelennek tűnik. Úgy érzed, mindennek vége. Velem is ez történt azon az éjszakán.

A fáradtságtól és a kimerültségtől már éppen elszundítottam volna, amikor dörömbölést hallottam az ajtómon. Felriadtam. Gyorsan ajtót nyitottam. Mária Magdolna volt az, aki köszönés nélkül már mondta is: “Elvitték az Urat a sírból és nem tudom, hová tették!”

Menjünk máris – mondtam.

Nem bírtam gyalogolni, futnom kellett, annyira izgatott voltam. Látni akartam mielőbb, hogy mi történt. Közben kavarogtak a fejemben a gondolatok. Vajon, mit fogok látni? Tényleg nincs ott Jézus teste, vagy valaki rémhíreket terjeszt? Egyre gyorsabban szedtem a lábamat.

Amikor egész közel értem a sírhoz, láttam, hogy tényleg elhengerítették a követ a sírtól. Ledöbbentem. Lelassítottam a lépteimet. Bevallom őszintén, féltem. Féltem attól, vajon mit fogok látni.
Amikor a bejárathoz értem, benéztem a sírba és láttam a gyolcsokat. Különös volt, hogy a kendő, amely a fejét fedte, külön helyen volt összehajtva. Szinte földbe gyökerezett a lábam. Mozdulni sem tudtam. Csak néztem az üres sírt.

Közben odaért Péter is, aki szintén futva jött. Ő nem habozott, rögtön belépett. Utána mentem én is. Azt hiszem, itt lett valódi hitem.  Most már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Jézus feltámadt és él, ahogyan Lázárt is képes volt feltámasztani.

Kedves Barátom!
Számomra ez a döbbenetes élmény nyilvánvalóvá tette, hogy Isten szeretete végtelen,  mindennél nagyobb és erősebb, még a halálnál is.
“Történhet velünk ezernyi baj, veszély, Jézus így szól, ne félj! Mitől és miért is félhetnék én az Isten tenyerén?”

Csak Jézussal érdemes élni az életed és csöppet se kételkedj az Ő szeretetében!

Visszamentünk hát Péterrel a többi tanítványhoz és elújságoltuk, hogy mi történt. Rövidesen megérkezett Mária Magdolna is, aki szintén kint járt a sírnál és találkozott a Mesterrel, bár alig ismerte fel. Szinte hihetetlen volt. De ezután jött csak az igazi meglepetés.

Sötétedés után együtt voltunk, amikor mindannyian, egyszerre éreztük Jézus jelenlétét, aki rövid időre láthatóvá is vált számunkra.Köszöntött bennünket, szólt hozzánk és küldetést adott nekünk. 

Kedves Barátom!
Nem csak úgy élünk bele a vakvilágba. Mindannyiunknak: neked és nekem is feladatunk van. Istentől ajándékba kaptuk az életünket és az a küldetésünk, hogy beteljesítsük hivatásunkat. Az elsődleges hivatásunk, hogy a szeretet hírnökei legyünk.

A küldetésünkhöz rendíthetetlen hitre van szükségünk. Sosem szabad kételkednünk Isten gondviselésében. Azt hiszem, gyakran mi is Tamások vagyunk, akik addig nem hisznek, amíg valami konkrét, kézzelfogható dolgot nem tapasztalnak. Miután Tamás megkapta a bizonyság kegyelmet Jézustól, mély vallomást tett: “Én Uram, én Istenem!”

Boruljunk le az Úr előtt és engedjük, hogy Ő vezesse lépteinket!

Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

János apostol

Személyes utóirat a Passió végén:

XVI. Benedek leírása szerint a feltámadás olyan volt, mint egy fényrobbanás, a mennyet és a földet összekapcsoló kozmikus esemény. De mindenekelőtt szeretetrobbanás volt. A lét új dimenziója követte, melyből új világ támadt. Új jövő felé való ugrás volt az evolúció és általában az élet történetében, egy új élet felé, mely Krisztusból kiindulva áthatja, átformálja, és magához vonzza a világot. A feltámadás egyesít minket Istennel és a többi emberrel. Ha így élünk, át fogjuk alakítani a világot.

„Krisztus feltámadását hirdetjük – mondja Ferenc pápa -, amikor fénye megvilágítja életünk sötét pillanatait, és ezt meg tudjuk osztani másokkal. Amikor tudjuk, mikor kell együtt mosolyogni a mosolygókkal, és sírni a sírókkal. Amikor odaállunk a szomorkodók, a reményüket vesztők mellé. Amikor elmondjuk, milyen tapasztalatokkal gazdagított a hitünk, olyanoknak, akik keresik életük értelmét és a boldogságot. Ilyenkor hozzáállásunkkal, tanúságtételünkkel, egész életünkkel igazolja a lelkünk, hogy „Jézus feltámadt”.

Kegyelemteljes húsvétot kívánok Neked és családodnak!

Kedves Barátom!

Sötétedett, amikor kiértünk a Getszemáni kertbe. Én is szerettem az Olajfák hegyét, gyakran jártunk ide Jézussal. A csönd és a nyugalom helye volt, amely kiváló alkalmat teremtett arra, hogy teljesen Jézusra, a tanítására tudjunk figyelni. 

Kedves Barátom!

Neked van olyan helyed, ahová elvonulhatsz, ahol csöndben lehetsz egészen az Úrral? Ha van, akkor használd ki! Ezek az imádságos pillanatok azok, amikből töltekezni és építkezni tudsz egész életedben.

Jó volt Jézussal lenni itt az olajfák között. Élveztem a jelenlétét, a meghitt beszélgetéseket. Viszont most Jézus nem volt nyugodt, látszott rajta. Mi, tanítványok letelepedtünk egy helyre és beszélgettünk. A Mester viszont arrébb ment. Egy kis idő után izgatott, hogy merre lehet, mit csinál, ezért elindultam keresni. Alig mentem pár métert és észrevettem, amint egy fa tövénél térdepel és szemmel láthatóan gyötrődik. Úgy hallottam, mintha imádkozna. Sohasem láttam még ilyennek. Kicsit megrémített, amit láttam. Vajon mi lelte? Talán beteg? De nem mertem közelebb menni hozzá. Inkább visszatértem a többiekhez.

Nem telt el tíz perc, Jézus megjelent közöttünk. Az arca szomorú, de békés volt. Mintha véres foltot láttam volna a szeme alatt, de nem mertem megjegyezni. Ekkor hirtelen zajra lettünk figyelmesek. Katonákat, fáklyákat láttunk. Megijedtünk, mert nem értettük, hogy ilyen késői órában mit keresnek itt a katonák.

Amikor megláttam a csapat élén Júdást, már mindent értettem. Erre az árulásra utalt Jézus a vacsora alkalmával.
Párbeszéd indult el a katonák és Jézus között. Csodáltam, amilyen határozottan és békésen nézett szembe a Mester mindazzal, ami rá várt. Azt hiszem, a gyötrődő imádságra szükség volt, hogy az Atya akaratával összhangban teljesíthesse küldetését.
Kisebb dulakodásra is sor került. Temperamentuma miatt természetesen Péter volt az, aki nekirontott az egyik katonának, aki meg is sérült.

Jézus azonban nem állt ellent, sőt lecsitított mindenkit. Nyugodtan fogadta, hogy megkötözik, mintha bűnöző lenne.

Ahogy Jézust elvezették, a többi tanítványon úrrá lett a félelem. “Mi lesz, ha bennünket is börtönbe zárnak? – vélekedtek.” Ezért jobbnak látták, ha szétszélednek és elrejtőznek a környéken. Egyedül Péter és én követtük Jézust tisztes távolból. Láttam Péter arcán a zavarodottságot. Nem tudta, mit csináljon. Engem megnyugtatott a Jézusból áradó béke és szeretet. Nem mondom, hogy nem voltam izgatott, de nem féltem. Éreztem, hogy mennem kell utána. Nem a kíváncsiság hajtott, hanem annak a tudata, hogy vele legyek a nehézségek idején is.

Először Annás főpaphoz vitték, Kaifás apósához.

Igazából mindketten nagyhatalmú, szigorú emberek voltak, akik a vallási szabályokhoz körömszakadtáig ragaszkodtak.
Szerettem volna látni, mi történik Jézussal. Fontos volt számomra, hogy legalább lélekben mellette legyek. Mivel ismerőse voltam a főpapnak, ezért a kapunál lévő szolgálóval megbeszéltem, hogy bemehetek az udvarra, ahol kihallgatták a Mestert. Kikönyörögtem, hogy Pétert is beengedjék. Amikor azonban Péter a szolgáló mellett elhaladt, a szolgáló megjegyezte: “Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy?”. Péter zavarában hirtelen rávágta, hogy “nem vagyok”. Teljesen ledöbbentem. Összeakadt a tekintetünk Péterrel. Néztünk egymásra és egy szót sem szóltunk. Csalódtam Péterben. Hát nem csak Júdás, hanem Péter is elárulja? – gondoltam. Eszembe jutott Jézus, aki minden ítélkezés és neheztelés nélkül viszonyult Júdáshoz és a katonákhoz. Így már nem tudtam én sem haragudni Péterre.

Péterrel próbáltunk elvegyülni az emberek között. Odamentünk a tűzhöz is melegedni. Ahogy hallottam, Jézust a tanítása felől faggatta a főpap, de a Mester mindig frappánsan megfelelt neki. A főpap nem tudott vele mit kezdeni, ezért átküldte Kaifáshoz, ahol szintén nem sok időt töltött.

Ahogy mentem kifelé az udvarról, arra lettem figyelmes, hogy Péter még mindig ott ácsorog a tűznél. Fel is tűnt még két embernek, és elkezdték faggatni, de ő hevesen tiltakozott, hogy nem ismeri Jézust.
Már hajnalodott, de valahogy egyáltalán nem voltam álmos. Mivel a tömeg egy része elindult Pilátus palotája felé, úgy döntöttem, én is odamegyek. Ahogy visszanéztem, megláttam Pétert, zokogva roskadt össze egy fa mellett. Azt hiszem értettem, min megy keresztül. Szerettem Pétert. Mindig is nagyra értékeltem a Mester iránti elkötelezettségét és hitét. Odamentem hozzá és átöleltem. Csak sírt és sírt.
Invitáltam, hogy jöjjön velem, de nem volt ereje hozzá. Elindultam hát egyedül a palotához.

A palota előtti téren már hatalmas tömeg várta Pilátust.

Ahogy haladt előre a kihallgatás, megdöbbentett, hogy a nép – élükön a főpapokkal – egyre erősebben akarta Jézus halálát. Azt gondoltam, hogy a Mestert megkínozzák és börtönbe vetik. De arra végképp nem számítottam, hogy azok az emberek akarják a halálát, akik között annyi jót tett. Hogyan gyűlölhetünk ennyire? Miért van bennünk ennyi gonoszság?

Kedves Barátom!

Ha nem a szeretet vezeti a gondolatainkat, akkor a cselekedeteink sem fognak szeretetből fakadni. Ha szeretet helyett az önzés, az “én” kerül előtérbe, akkor szépen, észrevétlenül a Gonosz fogja irányítani az életünket. Ezért tisztítsd meg gondolataidat és cselekedeteidet a böjt és az imádság által és kérd folyamatosan az Úr irgalmát!

Azt hiszem, Pilátusra hatottak Jézus szavai: 

Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” Pilátus közbeszólt: „Tehát király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok – mondta Jézus. – Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.

Pilátus nem találta bűnösnek Jézust, ezért el akarta engedni. Azonban ő maga is megrökönyödött, amikor a nép fennhangon kiabálta: “Ne őt, hanem Barabást!”

Megölik, nincs menekvés – fogalmaztam meg magamnak. Teljesen letaglózott az emberek hozzáállása. Legszívesebben felkiáltottam volna: “Miért? Miért? Miért?”

Magamba roskadva leültem egy út széli kőre. Ahogy felemeltem a fejem, megláttam Máriát, Jézus anyját, néhány asszony társaságában. Átverekedve magam a tömegen, odasiettem hozzá. Megöleltem. Láttam az édesanyai aggodalmat az arcán. Kérdezte, hogy mi történik. Azt feleltem neki: “valószínűleg megölik”. Lesütötte az arcát és kezével gyöngéden letörölte a szeme alatt összegyűlt könnycseppeket.

Egy kis időre alábbhagyott a tömeg hangoskodása. Nem láttuk Jézust sem Pilátus mellett. Vártuk, hogy történjen valami.
Aztán hirtelen a tömeg hangos őrjöngésbe csapott át. Újra feltűnt Jézus véresen, megostorozva, töviskoronával a fején. Alig állt a lábán. Egy katona támogatta.

Egyszer csak a tömeg ütemes kiáltozásba kezdett: “Keresztre vele! Keresztre vele! Keresztre vele!” Szörnyű volt, amit a nép művelt.

Máriával egymásba kapaszkodtunk. Szorítottuk egymás kezét.

És ekkor Pilátus halálra ítélte. Nem a lelkiismeretére hallgatott, hanem mások véleményére. Nem az igazság, egy ember élete érdekelte, hanem a félelem, hogy elveszítheti a hatalmát.

Kedves Barátom!
Valld be őszintén magadnak: mennyire élsz a lelkiismereted szerint? Mennyire hallgatsz a belső hangra, amely valójában az Úr hangja? Bizony, ezt minden áldott nap meg kell vizsgálnunk.

Elindult a Golgotára

Jézus lejött az emelvényről és a katonák a vállára tették a keresztet, és elindult. A tömegből sokan örültek az ítéletnek, szidalmazták. “Megérdemelte” – harsogták.

Máriával karonfogva mentünk Jézus után. Amikor már oszlott a tömeg, sikerült egészen közel férkőzni Hozzá. Többször is elesett. Szerettünk volna segíteni Neki, de a katonák nem engedtek a közelébe.

Jézus egyszer váratlanul megállt. Persze, alig bírt menni a fájdalomtól és a kimerültségtől, de látszódott rajta, hogy most összeszedi magát. Oldalra nézett, egyenesen Máriára. Mária pedig könnybelábadt szemmel figyelte, szó nélkül, mozdulatlanul. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Életem egyik legmeghatóbb jelenete volt: anya és fia szeretete “találkozott” a szenvedés közepette is.

Aztán egy katona lökött Jézuson egyet és indult tovább.

Éreztem Márián, hogy csökken a keze szorítása. Megkönnyebbült egy kicsit. Jót tett a lelkének ez a találkozás.

Mire mi is felértünk Máriával a Golgotára, Jézus és másik két gonosztevő már függött a kereszten. Körülötte a katonák jól elvoltak, mintha vásárban lennének: osztozkodtak Jézus ruháin.

Teltek-múltak a percek. Láttuk, hogy Jézus nem bírja már sokáig, ezért közelebb mentünk a kereszthez, egészen közel. Sokan megunták az ácsorgást és elmentek haza. A katonák sem foglalkoztak már velünk.

Egyszer alig hallhatóan Jézus az édesanyjához szólt: “Asszony, íme a te fiad”. Aztán pedig nekem mondta: “Nézd, az anyád!”
El sem tudom mondani, mit éreztem akkor. Olyan mérhetetlen szeretetet, amit azóta sem tudok szavakba önteni. Jézus az utolsó pillanatában is gondoskodott, törődött a szeretteivel. Mária rám nézett és láttam az arcán egy halvány mosolyt. Talán egy kicsit megnyugodott.

Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: „Szomjazom!” Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.

Néma csönd lett és térdre rogytunk.

Kedves Barátom!
Most maradj te is egy kicsit csöndben.
Gondolj arra, hogy Jézus érted halt meg. Ennyire szeretett, hogy meghalt érted.
Egy napon mindannyian kileheljük lelkünket. Egy napon mindannyian jelezzük majd szóval, vagy csak lélegzettel, kézmozdulattal, hogy bevégeztetett. Nem kereszten, mint Jézus, de lehet, hogy fájdalomban, magányban vagy félelemben történik.

Percek teltek így el, csöndben.

Odalépett hozzánk Arimateai József és Nikodémus. Engedélyt kaptak Pilátustól, hogy levehessék a testet a keresztről és eltemessék.
A közelben volt egy üres szikla sírbolt. Gyolcsba göngyölték Jézus testét és oda temették.

Nem volt erőm ahhoz, hogy segítsek Józsefnek és Nikodémusnak, csak Máriát támogattam.
Majd hazaindultunk.