Gabriella és családja viszontagságos története

 

Ami a háttérben zajlott

Édesanyámékat tőrdöfésként érte a hír. Az már egy csoda, hogy nem kaptak infarktust, vagy agyvérzést. Anyám a Jóisten akaratára bízta Sebi sorsát. Azonnal elkezdték mondani apámmal a szabadító rózsafűzért, majd hívták testvéremet és Lajos atyát. Mikor munkahelyemen megtudták a balesetet, főnököm azonnal intézkedett. Volt egy orvos ismerőse, aki ott dolgozott a Balesetiben. Őt hívta, aki azután képben volt és mindent tudott a Sebiről a későbbiekben is. Csókay Andrást főnököm és rokonaim is ismerték. Őt is értesítették, aki odatelefonált és érdeklődött Sebi iránt és felajánlotta segítségét szükség esetén. Sógornőm aznap beszélt egy erdélyi pappal, akinek közeli paptársa volt az a ferences szerzetes, akivel Medjugorjében egy estét végig beszélgettünk. Így Erdélyben már aznap misét mondtak Sebiért. Az egész iskola, ahova Sebi járt, imába kezdett, már az első szünetben. Kórusom, ahova jártam, aznap este értünk imádkozott. Másnap Gáspár atya, egyházközségünk káplánja, majd Sándor atya plébánosunk is misét mondott értünk. Mindenki mozgósítva lett, mint egy kaptárban a méhek, úgy nyüzsögtek a rokonok, barátok ismerősök. Terjedt a hír szanaszét, hogy meg sem tudom számolni hányan imádkoztak értünk. Kolleganőm orgonaművész. Hívták kísérni egy koncertre. Ott kérte a kórustagokat, hogy ha nincs más felajánlásuk, ezt a szentmisét Sebiért ajánlják fel. Volt olyan közösség, ahol több csatornán keresztül értesültek a balesetről. Ez hihetetlen érzés volt, kis reményt kaptam, hogy talán a dolgok jóra fordulnak, ha ennyien közbenjárnak az Úrnál értünk. Ennek kegyelmi hatását éreztük, de meg kell, hogy mondjam, csak ideig-óráig. Nagyon hullámzó volt a lelkiállapotom. Egyik pillanatban nyugodt voltam, másikban rémült és ideges, vagy enervált, vagy mélységesen szomorú, vagy egyszerűen csak üres. 

Andrásnak a baleset napján volt utolsó munkanapja, mert a cégnél, ahol dolgozott, leépítés miatt elküldtek nagyon sok embert. Ő is közöttük volt. Mondják, hogy a bajok csőstől jönnek, mégis ez most talán abból a szempontból nem volt olyan nagy baj, mert így bent tudott lenni ő is Sebinél. Mondhatom azt is, hogy ez az egybeesés kegyelem volt. Egész nap bent voltunk a kórházban. Rémülten figyeltük a monitorokat, és remegtünk, amikor rossz értékeket mutattak. Sebinek folyamatosan magas volt a szívverése. Ez nagyon leterhelte az amúgy is beteg szívét. Gyakran emelkedett az agynyomás is a megengedettnél magasabbra, de szerencsére nem tartósan, így végül is nem kellett agyműtét. Belázasodott, ami állítólag a sérült agynak nem szerencsés, így gyógyszerrel és ventillátorral csillapították. Szörnyű érzés volt, látni azt, hogy egész teste libabőrben van, annyira fázott. Szerencsére folyamatosan altatták, nem tudtuk mit és mennyire érez. A CT vizsgálat diffúz agysérülést mutatott ki, tehát gócos elváltozást, bevérzést nem találtak. 2 törés volt a koponyán, az egyik jobb-, a másik baloldalon frontálisan. Nem tudták viszont megmondani, milyen következménye lesz ennek a későbbiekben értelmi szintjére, mozgására. Tud-e majd újra beszélni, olvasni, stb. Csípőcsontja 3 helyen törött el, de nem volt elmozdulás. 

Az orvosok azt mondták, hogy az első 4-5 nap életveszélyesnek mondható. Ez elég sokkoló volt. Folyamatosan imádkoztunk, és próbáltuk tartani magunkban is és benne is a lelket. A kórházból kimerülve érkeztünk haza. Otthon vártak a lányok, velük is kellett a hírt közölni. Le voltak döbbenve, sírtak. Szerintem ők sem tudták sokáig igazán felfogni, mi történt. 

Az éjszakák pokoliak voltak. Nem tudtunk aludni. Néhány napig bírtuk, azután muszáj volt altatót szedni, mert nagyon kimerültünk. A legrosszabb volt felébredni reggel, mert nem tudtuk mire ébredünk. András vállalta bátran azt, hogy hajnalban felhívja a kórházat egyáltalán él-e még a fiúnk. Rettegtünk a választól. Annyira féltünk, hogy elveszítjük Sebit, de attól is nagyon féltünk, hogy komoly, maradandó sérülése lesz. Én nem is tudom, hogy tudtuk ezt kibírni. 

Istenem! Ismét a mélységből kiáltok hozzád! A poklok poklában vagyok, kérlek, szabadíts ki! Mondd, hogy ezt nem Te akartad! Mondd kinek a műve ez? Kiért és miért gyötrődünk? Uram én is hibás vagyok, mert kimondtam azt a mondatot? Azért ütötte el az autó, mert én kimondtam? Ez egy valóságosan megélt félelem volt bennem, de mondd, hogy nem ezért történt, mert ha igen, akkor én soha nem fogok megbocsátani magamnak! Vagy talán vele kellett volna utaznom minden reggel? Gondatlan szülők vagyunk, túlbecsültük a képességeit? Nem lett volna szabad egyedül közlekednie? Ki mondja meg? 

Szűzanyám! Ugye ott voltál vele? Ugye a Te kötényedbe esett Sebi? Rád bíztam őt, édesanyák példaképe, ugye segítesz? Hozd ki őt a halál torkából! Könyörögj érettünk!

 

Még több baj, még több kegyelem

Másnap bejött látogatni Sebi osztályfőnöke és az igazgatóhelyettes, aki már túl volt egy súlyos baleseten. Őket is sokkolta a látvány, de vigasztaltak, bíztattak és nagyon együtt éreztek velünk. Ettől kezdve minden héten meglátogatta az osztályfőnök, pedig neki is nagycsaládja volt. Sebi változatlanul volt, továbbra is kómában és altatva. Időnként ellenőrizték, hogy ha nem altatják, akkor érez-e. Csipkedték a karját (már tiszta lila volt neki), hogy reagál-e, de nem jelzett. 

Az osztályvezető főorvos nagyon meglepett engem, mert úgy mutatkozott be, hogy ő a Kőbányai Evangélikus Gyülekezet egyházközségi tanácsának vezetője, és biztosított afelől, hogy az egész egyházközség Sebiért imádkozik. Onnan tudta, hogy mi kik vagyunk, hogy a Sebi volt osztálytársának az anyukája az ő egyházközségében hitoktató. Ez nekem nagy megnyugvást hozott, mert tudtam, hogy Sebi jó kezekben van, és mindent meg fognak tenni érte. 

A harmadik napon nagyon nagy bajt közöltek estefelé az orvosok. Sebinek teljesen elfogytak a fehérvérsejtjei. Nem volt egyáltalán védekezése. Ez komoly életveszélyt jelentett, hiszen az agysérüléssel akár agyhártyagyulladást is kaphatott volna. Steril szobában kellett volna lennie, de az nem volt. Helikopterrel hoztak neki gyógyszert Németországból, de kellett néhány nap, míg az hatott. Nem lehetett hozzányúlni csak steril kesztyűvel. Én előtte azonban puszilgattam. Attól féltem, hogy emiatt fog meghalni. Ez újabb sokkoló hír volt. Újra a kétségbeesés fojtogatott, de bíznunk kellett a Gondviselésben. Újra fel kellett ajánlani Sebi életét a Teremtő szándékára. Nagyon nehéz volt elviselni ezt az újabb csapást. Emlékszem, anyámmal kint ültünk a folyosón és sírdogáltunk. Arra gondoltam, hogy képtelen vagyok a fiamat elengedni, pedig lehet, hogy az Úr ezt kívánja tőlem? Ábrahámra gondoltam. Az Ő erős hitére lett volna szükségem. 

Másnap anyám felhívott telefonon és mondta, hogy kiesett két lap a könyvéből, amit akkor olvasott. Mária Julianna naplója volt. Ebben egy csodálatos ima, ami arról szól, hogy bízzuk minden gondunkat az Úristenre még akkor is, ha a bajok rosszabbra fordulnak. Ő átveszi gondjainkat és megoldja, de csak akkor, ha teljes bizalommal ráhagyatkozunk. Anyám ezt akkor már megtette és megnyugodott. Sőt, azt az üzenetet kapta, hogy a Sebi meg fog gyógyulni. Hamar eljutottak hozzám ezek a sorok, és mondhatom, hogy életmentőek voltak. Ebbe kapaszkodtunk, és próbáltuk felajánlani bizalmunkat, de mindennap szükséges volt ezt megtenni, mert nagy volt a baj. A teljes ráhagyatkozáshoz nagyon komoly hit kell. Az ima kegyelmi hatása érezhető volt, olyan lelki megnyugvásokat kaptunk, amit nem lehetett megmagyarázni. A körülöttünk lévő emberek csodálkoztak rajtunk. Persze voltak nagyon nagy mélységeink is, mert az ördög nem alszik, állandóan megkísért minket, és kínoz. 

Másik nagy élményem Gábor atya volt. Minden vasárnap ott misézett a kórházban. Azonnal megkerestük és mondtuk neki, hogy mi történt. Ő volt az, aki tanács helyett imádkozott értünk, hogy jó döntést hozzunk a negyedik császárom előtt. Szinte hihetetlen, hogy felbukkant megint az életünkbe. Mintha a Jóisten küldte volna. Feljött a Sebihez és imádkozott az ágyánál attól kezdve minden héten. Mikor látta kétségbeesésünket értünk is imádkozott. Nagy lelki megnyugvást jelentett az ő jelenléte és közreműködése. Hihetetlen erőt kaptunk általa. Áldja meg az Isten jóságát! 

Hétvégén bevittük a lányokat Sebihez. Előtte felkészítettük őket a látványra. Így is sokkoló volt számukra bátyjukat látni. Ott sírtak az ágyánál. A főorvostól emiatt nagy leszúrást kaptunk. Ő azt mondta, hogy a testvérek csak akkor mehetnek be hozzá, ha ő felkészítette erre őket, de akkor még nem volt bent. Azután beszélt a lányokkal. Ekkor tudtam meg, hogy Sebi betegsége minimum 1 évig, de inkább másfél évig fog tartani. Tiltakozásul ezt akkor nem hittem el neki. Úgy gondoltam, hogy a fiam hamarabb meg fog gyógyulni, mert az Isten velünk van. 

Egy hét után újra elkezdtem dolgozni. Nem volt könnyű helyt állnom és lepleznem bajomat. Nem is sikerült, de próbálkoztam. Nagyon kimerítő volt minden napom. Reggel munka, onnan kórház, majd este 8 felé értem haza és akkor álltam neki főzni másnapra. Lányaimat alig láttam. Nem tudtam, hogy tanulnak nélkülem, alig tudtunk beszélgetni, pedig az ő lelküket is ápolni kellett. Szerencsére András velük volt délutánonként hála a munkanélküliségnek! Este már annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm semmihez. Ezt lányaim megsínylették. Sajnáltam őket és lelkiismeret furdalásom volt, amiért őket elhanyagoltam. 

Egyik nap erőt vettem magamon, hogy felhívjam Sebi körzeti orvosát. Nagyon megvárakoztattak, mert éppen beteget vizsgált. Különösen nehéz volt közölni vele a hírt. Mikor letettem a telefont kitört belőlem a zokogás, amely már régen kívánatos volt. Körülbelül egy hét kellett ahhoz, hogy ki tudjam sírni a keserűséget magamból és ki tudjam tombolni dühömet, kétségbeesésemet. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt. 

Mikor letelt az életveszélyes állapot időtartama, akkor újabb baj jött elő. Sebinek tüdőgyulladása lett. Ezt a főnököm előbb tudta, mint én. Újra aggódni kezdtünk, illetve nem tudtunk megnyugodni. Csoda, hogy Sebi ezt is kibírta! Hihetetlen életösztön volt benne! Persze az is számított, hogy egész nap valaki vele volt, hol apja, hol én, de más rokonaink is látogatták rendszeresen. Csak éjszaka volt távol a családtól. Tudtuk, hogy a kómában is érzékelnek a betegek, úgyhogy folyamatosan beszéltünk hozzá. Tartottuk benne a lelket, imádkoztuk mellette hangosan a szabadító, a szokásos és az irgalmasság rózsafüzérét és még sok más imát. Biztos vagyok benne, hogy ő ezeket érzékelte és tartotta benne az élni akarást. 

Istenem! Köszönöm neked azt, hogy nem hagytál el! Köszönöm, hogy számos csodával megajándékoztál! Köszönöm az imát, amit életmentésül küldtél nekünk! Áldott légy, mert elküldted nekünk Gábor atyát, akinek személyében valóságosan megtapasztalhattam azt, hogy jelen vagy bajunkban! Köszönöm annak a megszámlálhatatlanul sok embernek, köztük gyerekeknek az összefogását és imáját! Nagyon sokan szeretnek bennünket! Hálát adok a kegyelmekért, amelyek életben tartottak! Köszönöm a hitet, amellyel megajándékoztál! 

Hálát adok neked minden nehézségünk ellenére, mert Te voltál a kapaszkodónk! Nélküled belehaltunk volna a fájdalomba! 

Drága Szűzanyám! Te tudod milyen gyötrelem egy édesanyának haldokló fiát látni! Könyörögj érettünk! Köszönöm, hogy ügyeltél éjszaka a fiam ágyánál. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Köszönöm az imákat, amiket küldtél megnyugvásunkra. Légy továbbra is segítségünkre, tolmácsold kéréseinket az Úrhoz, áldott Szűz! Világ Királynője! Szeplőtelen Szent Szívedbe ajánlom Fiamat és lányaimat, férjemet, hogy megmeneküljenek a bajoktól!

 

Kicsi javulás, újabb kegyelmek

Sebi folyamatosan feladta a leckét az orvosoknak. Mindig találtak valami aggodalomra való okot. A hasában valami folyadék gyűlt össze, mert az ütközéskor tompa hasi sérülést is szenvedett. A máján és a veséjén bevérzést találtak és attól féltek, hogy a folyadék vér. Először vérkészítményt kapott, de valami egészen különleges, ritka vért kaphatott csak és így is izgultak, hogy nem lesz-e baj belőle. Azután elhatározták egyik este, hogy laparoszkópiával bekukucskálnak a hasába, hogy megtudják mi az a folyadék benne. Újabb izgalom volt a műtét, de szerencsére csak szerózus váladék volt, ami lassan felszívódott. Ezek miatt a beavatkozások miatt nem tudták a tubust a szájából kivenni, pedig már nagyon égető lett volna, mert ha sokáig bent marad, akkor maradandóan károsodhatnak a hangszálak. (Ez sajnos be is következett.) Baleset utáni harmadik héten végezték a gégemetszést, ami újabb műtét, újabb izgalom volt. Lába kezdett deformálódni, a sok fekvéstől és a mozgás hiányától. Ezért mindkettőt fél gipszbe tették, és a nap nagy részében rajta volt. Bár kétóránként forgatták, ami kétemberes feladat volt a nővéreknek, így is lettek rajta felfekvések, szerencsére nem nagy kiterjedésűek. A nővérek nagyon nagy figyelemmel és szakértelemmel gondozták. Itt egy ápolóra maximum két beteg jutott, így volt idő még arra is, hogy a haját levágják. Az egyik nővér különösen megszerette Sebit és olyan gonddal ápolta, mintha a fia lenne. Ő csodákat tudott produkálni vele. Négy héttel a baleset után már pépesre zúzott étellel etette a kómás fiút. Ezt a Sebi csak neki produkálta. Behozatott egy ágyra szerelhető biciklit és kerékpároztatta – persze csak passzívan, de ez is sokat számított. Úgy beszélt hozzá, olyan szeretettel és bíztatóan, ahogy senki más. Sebi mélykómája lassan javult, olyan értelemben, hogy már néha résre nyitotta a szemhéját. Ekkor még többet kommunikáltunk vele, sőt egyezményes jeleket is megbeszéltünk, amire reagált. Két pislogás –ami nem volt más, mint szemhéjrebbentés – a nemet jelentette, egy pislogás pedig az igent. Ez hihetetlen előrelépés volt! Tudtuk kérdezgetni és válaszolt a maga módján. Kérdezgettük, hogy emlékszik-e valamire? Tudja-e hogy hol van? Tudja-e, hogy mi történt vele? Találkozott-e Jézussal? Ezekre válaszolt, ha nem is mindig egyértelműen. Egyik napon sógornőm imádkozott az ágyánál, majd kérte Sebit, hogy emelje meg a bal kezét. Sebi próbálgatta és kicsit sikerült neki. Nagyon nagy öröm volt ezt látnunk. Sajnos az éberség azt is eredményezte, hogy a fájdalmat, és az érzelmeket is érzékelhetővé tette. Sokszor volt Sebinek nagyon fájdalmas, szenvedő arckifejezése, amit borzasztó volt látni. Engem nagyon megviselt, amikor ilyen volt és nagyon sokszor láttam szenvedőnek. Bár a nővérek azt mondták, hogy nem biztos, hogy ilyenkor fájdalma van, szerintem csak vigasztaltak. 

Eljött a karácsony ünnepe. Nekünk ez volt a legsötétebb és legboldogtalanabb karácsonyunk. Szenteste napján András volt bent délelőtt Sebinél és én nem mentem be hozzá kora délután, mert úgy terveztük, hogy este nála leszünk. Ez nagy lelkiismeret furdalás volt nekem A misztériumjátékot meg akartuk nézni, hogy legyen valami karácsony jellege ünnepünknek. Ezalatt azonban csak a Sebire tudtam gondolni, arra, hogy most biztosan engem vár, keres, és én nem vagyok ott vele. Alig vártam, hogy beérjünk hozzá. Kedvenc nővérünk üdvözölt és mondta, hogy Sebinek látogatója volt. Kifaggattam, ki lehetett. Hát a káplánunk volt nála, akkor, amikor mi a templomban voltunk. Nagy hálát érzek iránta és az Isten iránt is, hogy így szervezték ezt a délutánt. Soha nem fogom elfelejteni Gáspár atya áldozatát! Azután megünnepeltük a Sebivel a karácsonyt úgy, ahogy otthon szoktuk, énekkel, imával. 

Valamikor ezekben a napokban történt az, hogy búcsúzkodtam Sebitől. Kérdeztem hazaenged-e, mert a lányok is várnak, meg a házimunka. Sebi pislogott, hogy menjek. Mikor betakartam és búcsú puszit adtam neki elmosolyodott. Nem akartam hinni a szememnek. Ezt máskor is csinálta később, búcsúzáskor. Valószínűleg már fáradt lehetett és annak örült, hogy végre alhat. Nagy öröm volt látni hosszú idő után a mosolyát. 

Istenem! Te Létbe hívtad Sebestyént és küldetést adtál neki. Most bajban van. Mi az imán kívül nem tehetünk már semmit. Rajtad a sor. Gondoskodj róla Te! Rád hagyatkozunk, legyen meg a Te akaratod! De arra kérünk, adj erőt, hogy azt el tudjuk fogadni!

 

Misztikus dolgok

Édesanyám találkozott egy hölggyel a templomban, aki megszólította őt. Beszélgetni kezdtek és anyámnak adott egy imafüzetet, melyben bajbajutottak imái voltak összegyűjtve. Nagyon szép és számunkra fontos imák voltak benne. Az Isten küldte ezt nekünk, hogy Sebi ágyánál ezeket imádkozzuk. Ez a hölgy, akit Erzsikének hívtak elmesélt egy történetet. Nagyon szereti a Szűzanyát, akitől egy üzenetet kapott, hogy menjen el Fatimába. Erzsike szeretet volna elmenni, de pénze nem volt. Azt az üzenetet kapta, hogy a pénzzel ne törődjön, azt megkapja hozzá. Erzsikéhez pár hét múlva becsöngetett egy idős néni és mentegetőzve odaadott neki egy kis csomagot, majd eltűnt. Amikor kibontotta 98 ezer Ft volt benne, pont annyi, amennyi a fatimai úthoz szükséges. Nagyon boldog volt és megköszönte az Úrnak az adományt, majd elutazott Fatimába, ahol nagy kegyelmeket kapott. Ezt anyám egyik hétfői napon mesélte el nekem. Nagyon ledöbbentem, mert előtte való nap, hasonló élményben volt részünk. Vasárnap révén Gábor atya járt Sebinél, de sajnos nem tudtunk találkozni, mert én később értem be a kórházba. A nővér átadott nekem egy borítékot azzal, hogy az atya üzeni, hogy egy jóakarója küldi ezt nekünk. Megköszöntem, de nem néztem bele, hanem eltettem. Este az autóban bontottam ki és majdnem elájultam. 100 ezer Ft volt benne! Ez az egyezés számomra hátborzongató élmény, de az is, hogy még vannak jóakaratú emberek, akik megtalálják a jótékonyság útját. Hát így avatkozik bele az Isten kegyelmével az életünkbe! 

Másik élmény. András elmesélte a volt kolleganőjének a balesetet, de nem részletesen, csak egy-két mondatban. Ő otthon említette a férjének, aki táltos, gyógyító képességekkel rendelkezik. Csak annyit mondott, hogy Sebit elütötte az autó. A férj azt válaszolta: -Igen, tudom, a bal oldala sérült. Nem kell aggódni, meg fog gyógyulni. Ezen mi ledöbbentünk, mert valóban a bal oldala sérült. Átelmélkedve azt gondolom, hogy ez égi üzenet volt, hogy bízzunk a gyógyulásban. 

Abban az évben városmisszió volt. Sógornőm kapott idézeteket jártában-keltében az utcán. Ezeket betette a táskájába, azután elfelejtődött. A baleset után voltunk már, mikor valamit keresett és a kezébe akadtak az üzenetek. Rögtön arra gondolt, hogy a Sebinek fogja odaadni, hogy megerősítse őt. A következő sorrendben vette ki a táskájából az igéket: 

„Örök szeretettel szeretlek téged, azért vonzottalak kegyelemmel. Ismét felépítelek, és te felépülsz.” Jer 31,1-3 

„Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy az Ő irgalma azok számára, akik őt félik.” Zsolt 103,11 

„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek!” Lk 11,9 

„Ezért remélj az Úrban és légy erős, légy bátorsággal és bízzál az Úrban!” Zsolt 27, 14 Ezek az üzenetek nagyon szívünkhöz szóltak mindannyiunknak. 

Anyám sokat imádkozott és kérte az Urat, hogy adjon bizonyosságot arra, hogy Sebi meggyógyul-e. Nem egyszer, hanem többször azt az üzenetet kapta, hogy fel fog épülni, de legyünk türelmesek. Egyik alkalommal azt hallotta, hogy Sebi okosabb lesz, mint volt. Énnekem is voltak hasonló élményeim, de bevallom őszintén már nem nagyon mertem hinni abban, hogy ezek az üzenetek valódiak-e. Mindenesetre sok erőt adtak. 

Hála néked Uram ezekért az üzenetekért, mert emlékeztetnek minket arra, hogy jelen vagy az életünkben és nem hagysz el, hanem rád hagyatkozhatunk. Hálát adunk örökké jelenvalóságodért, gondoskodásodért! Köszönjük anyagi támogatásodat! Segíts, hogy mi is gálánsak legyünk, amikor szükségben szenvedőkkel találkozunk!

 

A költözés

Hat hete volt már Sebi az intenzív osztályon. Túl volt az életveszélyen, ápolása már nem igényelt intenzív ellátást. Megszervezték az átköltöztetését a Bethesda Rehabilitációs Osztályára. Az új hely, ahova került korántsem volt úgy felszerelve. Nagy fejetlenség fogadott minket. Először is nem volt megfelelő méretű ágy a számára. Egy kis ágyba akarták bepréselni Sebit. Erről sikerült lebeszélnem őket, de a másik fekvőhelynek nem volt rácsa. Sebi ekkor már spontán mozgásokat végzett, ami elég nagy amplitúdóval bírt. Szanaszét rugdalódzott a lábával, kalimpált a kezével. Ezek miatt sokszor beverte a végtagjait, kék zöld foltokat szerezve. Félő volt, hogy leesik a rács nélküli ágyról. Másik probléma a légcső tisztítása volt. Ezt folyamatosan kellett végezni a hurutossága miatt. Ezt az új helyen nekem kellett csinálni, de nem volt hozzá sem berendezés, sem steril eszközök. Mivel itt sokkal kevesebb nővér volt és több beteg Sebire nem tudtak úgy figyelni, főleg éjszaka nem. Első nap végére én kétségbeestem. Hogy fogja tölteni így az éjszakát? Alig bírtam otthagyni, mert nagyon féltem, hogy baj lesz. Sírva mentem haza, mert rossz előérzetem volt. 

Rosszérzésem beigazolódott. Viharos éjszaka volt, a nővéreknek Sebivel. Romlott a légzése, hiába tisztogatták, egyre hurutosabb lett. Szerintem fertőzést kapott, vagy megfázhatott, a mentőben, mert aznap nagyon hideg volt. Délután már átköltöztették egy másik szobába, ami közelebb volt a nővérekhez. Másnap reggel hallottam, hogy szörcsög, nehezen veszi a levegőt. Mivel be kellett mennem dolgozni, először édesanyám töltötte vele azt a délelőttöt. Azt mondta, azt a napot soha nem felejti el. Sebi egyre jobban fuldoklott és ő csak tehetetlenül nézte. A szaturációja olyannyira leromlott, hogy a következő nap át kellett vinni mentővel a Bethesda Intenzív Osztályára. András volt vele utána és ő is látta milyen rossz állapotban van. Kellett néhány nap, mire rendbe hozták. Megnyugodtam, mert itt már jó kezekben éreztem őt. 10 napig volt itt, és ezalatt csoda történt! Sebi szép lassan felébredt! Hogy pontosan mikor, nem tudjuk, de egy történés megvilágosított minket. 

Gáspár atya, aki folyamatosan érdeklődött Sebi iránt bejött őt meglátogatni. Előtte mondtam neki, hogy jó lenne, ha kaphatna Oltáriszentséget, mert úgy láttam szüksége lenne rá. Mikor az atya keresztet vetett és mondta hozzá a dicsőséget, akkor láttuk, hogy Sebi is elkezd ügyetlenül hadonászva keresztet vetni. Az „én vétkemnél” a kezét a mellére tette és mozgatta. Gáspárral összemosolyogtunk, mert láttuk, hogy Sebi nagyon itt van velünk. Azután szépen lenyelte az Eucharisztiát. Mikor ezt elmeséltem testvéremnek, azt mondta, hogy ez a gyerek már nem kómás, biztosan magánál van. Hát így tudtuk meg a csodát, nem az orvosok tájékoztatásából! Nagyon boldogok voltunk és hálát adtunk az Istennek, hogy nem kellett erre 10 évet várni! Az egészben csak az volt nehéz, hogy ezt nem tudtuk előre. A rehabilitáción első nap az ügyeletes orvossal beszélgettem és kérdeztem vajon meddig lesz Sebi kómában? Azt mondta, – tipikus racionális gondolkodású férfi módjára – hogy lehet, hogy egy hétig, de lehet, hogy 10 évig. Nem tudjuk. – Ezt olyan flegmán és tapintat nélkül mondta, hogy felfordult a gyomrom tőle. Persze egy fiatal, huszonéves orvos volt, aki mit sem tud az életről, mégis úgy gondolom, egy rehabilitációs osztályon dolgozó orvosnak akkor sem lenne szabad így válaszolnia, ha az igazságot mondja. 

Ezután Sebi megoldotta a gége kanüljét is, mert egyik éjjel kihúzta magának úgy, mint a gyomorszondáját szokta. Azon az éjszakán félig beforrt neki, úgyhogy már nem rakták vissza. Itt az intenzíven meglátogatta a kardiológusa is. Sajnos a szíve romlott, ezért új gyógyszereket kellett kapnia. Ezt követően visszakerültünk a rehabilitációra, de már sokkal jobb állapotban. 

Istenem! Hálát adok ezért a nagy csodáért, Sebi újjászületéséért! A Rád hagyatkozás meghozta gyümölcsét. Továbbra is gondoskodj Sebiről és adj nekünk nagy-nagy türelmet és hitet, hogy higgyünk a felépülésében, higgyünk abban, hogy a szenvedéseink értelmet nyernek és életünk az üdvösség felé halad! Istenem felajánlom saját szenvedéseimet fiam gyógyulásáért. Kérlek, végy el az övéből és add át nekem, mert ő már nagyon sokat szenvedett. 

Köszönöm Szűzanyám, hogy nem hagytad Sebit megfulladni! Köszönöm, hogy segítettél jó kezekbe juttatni! Köszönöm, hogy édesanyám és férjem mellett vele voltál a nehéz órákban. Segíts továbbra is! 

* * *

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

 

 

 

Gabriella és családja viszontagságos története

 

Iskolakezdés, jaj!

Sebestyén hétévesen kezdte az iskolát. Nem volt 20 kg sem ekkor. Nagyon aggódtam, hogy fogja venni az akadályokat, hogy fogja elviselni, ha csúfolják, vagy fellökik. Ezért mielőtt felvették beszéltem az igazgatóval és az osztályfőnökével és kértem, hogy segítsenek abban, hogy a Sebit elfogadják a gyerekek furcsa mozgása, gyenge fizikuma ellenére. Az osztály elég jól befogadta, de azok, akik nem ismerték, bizony csúfolták. Kezdett hozzászokni ehhez, muszáj volt neki. Szinte minden nap valami miatt megütötte magát, gyakran azért, mert elesett. Bár jól érezte magát az osztályban, igaz barátja nem akadt. Nem volt, akivel megbeszélje a titkait, gondolatait és ez nekem nagyon fájt. Tanárai nagyon megértőek voltak, megszerették őt. Ügyesen kommunikált velük, tudta menedzselni magát, úgy irányítani a dolgokat, hogy jobb jegyet kapjon. 

Mikor Rita lányom is iskolás lett, kezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan fogok visszamenni dolgozni. Harmadik gyerekem születése után régi munkahelyemen nem hosszabbították meg a szerződésem. Ez azt jelentette, hogy munkát kellett keresnem. Még szerencse, hogy a főállású anyaságot igénybe tudtam venni még évekig, de már előre aggódtam, mi lesz. Kinek kell egy 3 gyerekes munkaerő, aki kiesett a szakmából? Az élelmiszeripar, ahol elhelyezkedhettem volna, szép lassan elsorvadt. Sorba zárták be az üzemeket. Kutatóintézetben karriert kellett volna építeni tudományos munkával. Ezt nem tudtam volna felvállalni, de még azt sem, hogy 2 műszakban 8 órákat dolgozzak műszakvezetőként. Sokat imádkoztam, kérve a JóIstent, hogy találjon számomra megoldást. 

Nemsokára jött egy nekem való elfoglaltság. Beiratkoztam egy OKJ-s számítógép kezelői tanfolyamra, amit már régen szerettem volna. Az Új Ember újságban hirdették és elég olcsó volt. A 160 ezer Ft-os tanfolyamért mindössze 40 ezret kellett fizetni és egy évig tanulhattam ennyiért. Ez gondviselésszerű volt. Ekkor már mindhárom gyerekem délelőtti intézménybe járt, így meg tudtam oldani, hogy délelőttönként órákra járjak. Így sem volt könnyű tanulni, de sikerült elvégeznem. Mielőtt levizsgáztam volna, megtörtént a csoda! 

Kedves ismerősöm zeneiskola igazgatója volt és keresett olyan munkaerőt, aki a számítógép kezeléséhez ért. A JóIsten segített megtalálnunk egymást. 6 órába elmentem iskolatitkárnak 9 évi otthon tartózkodás után! Amiért sokat aggódtam, az megoldódott szinte azonnal, amint akartam. 

Csodálatos a Te gondoskodásod Uram! Lesed óhajainkat és többet adsz, mint amit kérünk! De akkor miért aggódunk, félünk, szorongunk? Ha le tudnánk tenni mindig feltétlen bizalommal problémáinkat a lábad elé, akkor sokkal szabadabbak lennénk, sokkal több energiánk maradna másokra. Segíts, hogy ezt meg tudjuk tenni, és inkább arra összpontosítsunk, ami a mi feladatunk! 

Drága Szűzanyám! Megváltozik az életem. Kevesebb időm lesz gyermekeimre, több munkám lesz. Kérlek, segíts ezt győznöm. Segíts, hogy helyt tudjak állni mindenütt, megtartsam lelki nyugalmam, derűs legyek és az otthon békéjét ne rontsa meg ez a helyzet. 

Égi édesanyám! Felajánlom gyermekeimet a Te oltalmadba! Légy mellettük akkor, amikor én nem tudok velük lenni! Vigyázz rájuk, óvd őket minden bajtól, veszedelemtől!

 

Egy nehéz év

Húsvétot ünnepeltünk András családjában. Kimentünk a Duna partra sétálni. Ott készült egy fénykép, amin rajta van a család apraja nagyja. Alig fértünk rá, hiszen több mint tizenöten voltunk. Apósom középen fáradt, de boldog arccal mosolyog. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó kép róla… 

Pár nap múlva rosszul lett, összeesett és eszméletét vesztette. Agyér görccsel került kórházba. Bevittünk neki egy magnót, amin keresztény fiatalok énekét hallgathatta. Jelezte, hogy nagyon örül neki. Sokat imádkoztunk az ágyánál kérve a JóIstent, hogy legyen meg az Ő akarata. 10 napi szenvedés után égi zene kíséretében, megtisztult lélekkel megnyugodva távozott körünkből. 

Gyerekeimnek ez volt az első húsbavágó halálélménye. Megviselte őket, mert szerették a nagyapjukat. Sokat beszélgettünk akkor a halálról és segített egy könyv is ennek feldolgozásában, amit ajándékba kaptunk barátainktól. Azt olvasgattuk nekik, hogy megnyugodjanak. 

Édesapám magas vérnyomásban szenvedett és gyakran volt rosszul. Ennek oka az volt, hogy a nyaki erei egyik oldalon 90, másik oldalon 100 százalékosan el voltak záródva. Meg kellett műteni, de csak a 90 százalékos oldalt vállalták, mert a másik ér nagyon rossz helyen volt. 

Rendkívül rizikós volt ez a beavatkozás, mondhatni életveszélyes. Nagy lelki teher volt a családnak, de bíznunk kellett abban, hogy sikerül. Sokat imádkoztunk, de így is halálfélelmem volt apu miatt. Nem gondoltam volna, hogy lehet így izgulni másokért. 

Mikor fiatal voltam csak magamért tudtam izgulni és nem értettem, hogy másokért hogyan lehet. Most már megértettem. Úgy látszik kellett egy kis élettapasztalat ehhez. Ekkor értettem meg azt is, hogy a szüleim miért izgultak értem, amikor sokadszor szültem. 

A több órás műtét sikerült! Istennek hála! Én ezt úgy éltem meg, mint egy valóságos csodát! Apám nagyon gyorsan felépült és változtatott az életén, ami nem volt könnyű, de amiért én nagyon büszke lettem rá! 

Újabb kegyelmekkel halmoztál el minket Istenem! Nagyon szeretsz minket! Köszönjük gondoskodásod, hálával van teli a szívünk. 

Egyik nap furcsa dolog történt édesanyámmal. Vásárolt egy abc-ben. Mikor sorban állt a pénztárnál, valaki mögötte elkezdett hőbörögni, tolakodni és szitkozódni, mert ő sietett és sorba kellett állnia. Édesanyámra is szitkokat szórt, hogy miért nem engedi maga elé őt, de eszébe sem jutott udvariasan ezt kérni – anyám biztosan megtette volna -, inkább átkozódott. Hazafelé menet anyám térde megfájdult, és attól kezdve egyre jobban fájt…. 

Hosszas vizsgálat Baker cisztát mutatott ki, amit műteni lehet, de több mint fél évet kellett várni a beavatkozásra. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Végre találtunk egy orvost, aki elintézte a korábbi műtétet, de az sajnos nem sikerült. Anyám térde ugyanolyan dagadt és fájdalmas volt, mint korábban. Második műtétre kellett várni. Ez már jobban sikerült, de anyám térde nem lett tökéletes. 

Átok volt ez, vagy csak Isten megengedte ezt a szenvedést édesanyámnak? Nem tudjuk. Ő elfogadta ezt és felajánlotta. 

Add Uram, hogy én is el tudjam fogadni nehézségeimet olyan türelemmel, és alázattal, mint édesanyám! 

Ez az év nagyon nehéz volt, teli szenvedéssel, gyásszal, halálfélelemmel. Mégis közelebb kerültünk Istenhez, és egymáshoz Az ima, és az együttérzés a családunkat szorosabb kötelékbe fonta. A bizalom, a felajánlások Istenkapcsolatunkat felélesztették. Sok kegyelmet kaptunk. Köszönjük Urunk, hogy ha szenvedések árán is, de gondoskodsz arról, hogy ne lankadjon szívünk, ne laposodjon el kapcsolatunk Veled! Hálát adunk a nehézségekért, mert ezek a megtapasztalások közelebb vittek hozzád Élet Ura! 

Rózsafüzér Királynője! Köszönjük közbenjárásodat! A Te általad tanított ima segített átvészelni a nehéz napokat. A titkok által a Te életed példájából erőt tudtunk gyűjteni a saját nehézségeink elviseléséhez. Áldott légy! 

 

Medjugorje

Átlagos évek következtek. Mikor Zsófi is iskolás lett, annyi könnyebbségem volt, hogy reggel csak egy helyre kellett vinni őket. Így is rohanás volt minden reggelem. Délután rohantam értük, vagy haza, majd főzés, különórák, tanulás velük. Nem volt könnyű, de megszoktam. András sokat besegített, de csak 5 óra után ért haza. Akkor rögtön beugrott a szállításba, tanulásba. Szó sem lehetett pihenésről, kikapcsolódásról. Mai fejjel nem is tudom hogyan bírtuk. Szerencsénk volt, hogy nekem is és a gyerekeknek is volt időnként szünet az iskolában. Ezek éltettek. 

A nyári szünetek különösen élvezetesek voltak, mert azt együtt töltöttük Velencén szüleim házában. Ez volt az ő életművük. Minden spórolt pénzüket erre költötték, ők soha nem mentek külföldre, drága utazásokra. Az volt az álmuk, hogy a család nyáron együtt nyaralhasson. Ez meg is valósult. Csodálatos heteket töltöttünk itt minden évben nagy beszélgetésekkel, közös imákkal, szórakozással, de persze munka is volt mindig, amit többnyire együtt végeztünk. Ez a ház egybe tartotta a családot. Nagyon sok szép emlékünk fűződik ide. 

Sebi nyolcadikos lett és iskolát kellett választanunk. Mindenképpen egyházit akartam neki, azért is, mert úgy gondoltam, hogy ilyen közegben jobban fog barátokat találni. A Ward Mária Gimnáziumba felvételizett, ahova fel is vették. Unokatestvére már oda járt, így volt képünk róla, és mivel ő jó tanuló volt, beajánlotta Sebit az iskolába. Sajnos az utazás 1 órát vett igénybe, de ez volt a legközelebbi katolikus iskola hozzánk. 

Nyári szünetben zarándoklatra készültünk Međjugorjébe. Már évek óta terveztük ezt, no meg azt, hogy a gyerekeket elvisszük a tengerpartra. Nagy öröm volt, mikor sógoromék is csatlakozni kívántak hozzánk, sőt felajánlották, hogy az ő kisbuszukkal menjünk. Sógornőm előtte nem sokkal már volt ezen a szent helyen és akkor egy üzenetet kapott, hogy Sebit el kell, hogy hozza ide. Volt még egy hely az autóban, így csatlakozott még a nővérem is. Először a zarándoklat, azután a nyaralás. Kicsit féltem, hogy a gyerekek hogy fogják tűrni az imákat, misét, hegymászást, keresztutat. Kellemes csalódás volt. Mindenben szépen részt vettek, nem tiltakoztak. Első este jót beszélgettünk egy atyával, aki egy lelkigyakorlaton vett részt és Déván pasztorál. Meséltük neki, hogy Sebi szívbeteg és nem mer nekivágni a hegymászásnak. Ő még aznap este imádkozott Sebiért, hogy legyen ereje és bátorsága hozzá. Másnap kezdtük a lelki programokat. András nem erőltette Sebit az útra, de én szerettem volna, ha velünk jön, úgyhogy bíztattam. A döntést az hozta meg, hogy sógorom egy nagyon remek botot vett Sebinek, egy többfunkciós, állítható sétabotot. Úgy megtetszett neki, hogy már nem volt kérdés a hegymászás. (Akkor még nem tudtuk, hogy erre a botra milyen nagy szüksége lesz később.) A keresztutat végig imádkoztuk, végig énekeltük. Minden stációnál más olvasta az elmélkedést. Sok pihenővel, de felértünk a Križevacra. Bár napcsodát nem láttunk, de nekem az is csoda volt, hogy Sebivel ott voltunk. Másnap mentünk a Podbrdora a Szűzanya jelenéseinek helyére. Láttuk, hogy sokan mezítláb járkálnak. Az én gyerekeim sem akartak ebből kimaradni. Mindhárman mezítláb jöttek lefelé a hegyről. Előtte azonban otthagytuk kéréseinket a Szűzanyánál. Megrázó lelki élményt jelentett számunkra a könnyező Krisztus. Ez a kézzel fogható csoda számomra egy nagy bizonyosság Isten létéről. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, tapintsa meg, lássa meg, hogyan folyik a könny Krisztus lábából! Mikor eljöttünk erről a szent helyről, ahol a nyugalom és a béke lakozik éreztük, hogy visszavágyunk ide. Zsófi lányom sokat emlegette, hogy ő jövőre is akar menni. 

Elkezdődött a suli, és Sebinek a gimnázium. Első nap elkísértem, azután már egyedül ment. Egy 2*2 sávos forgalmas úton kellett átmenni a buszmegállóhoz. Zebra volt, de nem ott, ahol az utcasarok, így azt senki sem használta. A busz ritkán járt, ezért nem volt mindegy mikor indul Sebi. Persze, ő utolsó perces lévén mindig később indult, így mesélte nekem, hogy sokszor kell futnia a buszhoz. Én ekkor megdorgáltam és mondtam neki, hogy ezt ne tegye, mert ebből még baj lehet. Félelem kerített hatalmába, mert belegondoltam milyen baj lehetne ebből, de elhessegettem a rossz érzésemet, mert arra gondoltam, hogy az Isten és Mária vigyáz rájuk, mint mindig, miért éppen az én gyerekeimmel történne baj? Ők jó kezekben vannak. 

Sebinek nehezen ment az új iskola. Nagyobbak voltak a követelmények, több órája volt és későn ért haza. Nagyon fáradtnak láttam és kezdtem aggódni, hogy mi lesz vele. Megbetegedett. Egymás után kétszer. Szervezete jelezte, hogy ez a terhelés neki sok. 

Istenem! Annyi küzdelmet kell már a gyerekeknek is megharcolni. Miért? A mi gyerekkorunk nyugodtabb volt. Mindent könnyebben csináltunk. Ők úgy látom, túl vannak terhelve, és ezt mi felnőttek okozzuk nekik. Mégis tehetetlenek vagyunk. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Az élet hozza az elvárásokat. Aki ezeknek nem felel meg, az lemarad. Kérlek, Istenem adj erőt gyerekeimnek, hogy helyt tudjanak állni a megmérettetésekben. 

Drága Szűzanya! Köszönjük, hogy meglátogathattuk jelenéseid helyét! Nagy lelki feltöltődést kaptunk. Kérlek, adj erőt, hogy az élet kihívásainak meg tudjunk felelni a Te közbenjárásoddal és Szent Fiad kegyelmeivel!

 

Ég és föld között

– Aztán ne fuss a buszhoz fiam, mert el fog ütni az autó! Inkább várd meg a következőt! –kiabáltam ki a konyhából, és aznap, ha jól emlékszem nem adtam neki kis keresztet a homlokára, pedig szoktam. 

– Jó, anya, majd megyek a másik busszal. – válaszolta. Apjával indult, de a sarkon már kettéváltak. 

Ez volt az a nap, amit soha nem felejtek el. 2 betegség után ment először iskolába Sebi és rögtön matek dolgozat várt rá. Bedugta a fülébe a zenéjét, mert azt mondta, hogy ettől megnyugszik. 

András is érzett valamit, mert mikor elváltak, visszanézett rá. Fájdalmas, kissé sajnálkozó pillantása volt Sebinek, mintha sajnálná, hogy András nem megy vele. 

5 perc múlva Sebi élet-halál között lebegett… 

Természetesen jött neki jobbról a busz, amit el akart érni. Nem gondolkozott, hangokat nem hallott, csak a zenéjét. Baloldalon a busz már éppen indult ki a megállóból. Sebi úgy gondolta, hogy előtte ő még át tud futni. Azt azonban nem látta, amit a vezető, hogy a mellette levő sávban egy személyautó gyorsan jön. Ezt a busz takarta. Sebi nekilódult. Az autó, amit több mint 70 km/h sebességgel jött, Sebit elütötte és feldobta a levegőbe. 21 métert repült iskolatáskával együtt!!! Érkezésekor egy kukásautó állta útját, amelyik be akart fordulni abba az utcába, ahonnan Sebi jött. Koponyára esett és az autó alá zuhant. A baleset minden szemtanú számára sokkoló volt, közülük volt, aki bevallotta, hogy nem hitte el, hogy Sebi életben marad. Még a nevét kérdezve válaszolt, majd kómába esett. A mentősök nem tudtak minket értesíteni, mert a mobilja nem volt nála. Valamelyik nadrágzsebében volt lemerülve. Egy szemtanú a szomszédunk volt. Ő próbált volna minket értesíteni, de nem tudta a számunkat, viszont tudta, hogy én énekelek a plébánián. Azt hívta, ahol megadták a karvezető telefonját. Mikor engem sikerült elérni, már majdnem egy óra is eltelt. Éppen úton voltam a munkahelyemre, mikor az utcán értesültem a balestről. Sírva hívott a szomszédom, és azt mondta, hogy a mentők azt üzenik, hogy nagyon siessek, de hogy hova vitték, azt nem tudta. 

Nem akartam elhinni ezt az egészet. Andrást hívtam kétségbeesve, Ő a rendőrséget, hogy kinyomozzuk, hol keressük Sebit. Én visszafordultam, mert azt gondoltam, hogy a szomszédom otthon lesz és tud valamit mondani. Kár volt, mert otthon nem találtam. Taxiba ültem és anyámat értesítettem. Nagyon féltem őket felhívni, de úgy éreztem, hogy most az imájukra nagyon nagy szükség lesz. Kértem anyut, hogy szóljon Lajos atyának is, ha tud, jöjjön be a kórházba (addigra kiderült, hova szállították). A taxival dugóba kerültünk. Mikor a Balesetihez értem, éppen készültek a mentősök elmenni. Mint egy őrült rohantam be az épületbe. Akkor már András ott volt. Sebit röntgenezték. Sokat vártunk, mire kijött és végre megláthattam egy pillanatra, de azután a sokktalanítóba, majd a műtőbe került. Kisebb műtétet végeztek, hogy kitisztítsák a sebet a koponyában és beépítettek egy nyomásmérőt, hogy ellenőrizni tudják az agy nyomását. Kb. 1 óra múlva hozták ki. Addigra Lajos atya és a testvérem, Sebi keresztanyja is ott volt. Atyát nem engedték Sebi közelébe. Sokáig várt még, de aztán hazament, mert még aznap készült külföldre, de ígérte, hogy délután visszajön. Sebit az intenzív osztályra vitték és felcsövezték. Addig nem engedtek be minket, míg rá nem kötötték a gépekre. Az iskolát értesítettem, ahol nagy megdöbbenést váltott ki a hír. Kértem, hogy imádkozzanak a tanítványukért. 

Amikor beengedtek Sebihez, sokkoló látvány volt. 3 gépre volt kötve. Mindenütt monitorok jelezték az agynyomást, a vérnyomást, a szaturációt, a szívműködés paramétereit, lélegeztető gépre volt kötve, szájában tubus, orrában szonda, karjából csövek lógtak ki, feje bekötve, szóval borzalmas látvány volt. Hát még az arca… Jobb szeme háromszorosára dagadt, és lila volt, zúzódások voltak az arcán, lábán, törzsén. Életveszélyes állapotban volt, nem tudták megmondani hogyan lesz egy óra múlva, vagy akár 3 nap múlva. Az orvosok mindent megtettek, de innentől kezdve ez már nem rajtuk múlott.

 

Kiáltás

Istenem! Miért? 

Miért engedted ezt meg? Mit vétettünk ellened? Hol voltál, amikor ez történt? Hol voltak Sebi őrangyalai? Hol volt a Szűzanya, akire rábíztam őt? Hol? 

Miért kell pont ennek a beteg gyereknek ilyen traumát elszenvednie? Hol itt az igazság? 

Hova engedsz még le minket, milyen mélységekbe? 

Úgy éreztem magam, mint Jób, akinek megint elvették valamijét, amit nagy szenvedések árán kapott meg, amihez ragaszkodott. Nagyon, de nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Az Isten fényévnyire volt tőlem. Kérdéseimre nem válaszolt, hallgatott. 

Egyszerűen nem akartam felfogni az egészet. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Vártam, hogy felébredek ebből a rossz álomból, ebből a rettenetből. De egyre inkább szembesültem azzal, hogy ez nem álom, ez véres valóság, ez maga a pokol! Mikor ezt lassan felfogtam, kezdett ez a világ körülöttem összeomlani. És ebben az összeomló világban az Istenképem is összeomlóban volt. Bár eszemmel tudtam, hogy itt már más nem segíthet, csak az Isten, mégis úgy éreztem, hogy Ő nem segít, mert azaz Isten, aki ezt megengedte, végtelen távolra került. És végtelenül elidegenedtem tőle. Ezt éreztem. A belévetett ősbizalmat felváltotta a bizalmatlanságom. Egyszerűen nem tudtam már, hogy miben és kiben higgyek. A gondoskodó Atya helyett egy ítélkező, egy tétlenül szemlélő, kiszámíthatatlan, talán bosszúálló (hogy miért, nem tudom), halált és szenvedést hozó istenkép alakult ki fokozatosan bennem. Ez pedig a lelkemnek nagyon fájt. Úgy éreztem, hogy mélységesen becsaptak, szellemi szférában teljesen magamra hagytak. Először kétségbeesés kerített hatalmába, egy teljes tehetetlenség, majd ezt felváltotta a kiüresedés. A kétségbeesés folyamán szembesültem azzal, hogy mennyire kicsi és kiszolgáltatott vagyok. Egy csepp a háborgó tengerben, amelyet mélységesen elnyel a végtelen óceán. Majd később úgy éreztem, hogy az érzések, érzelmek kiszállnak belőlem és megmarad az anyag, a test. Mikor aznap este hazaértem, csak néztem ki a fejemből, mint egy állat, aki nem tudja, mi történik körülötte. Olyan minden mindegy állapot. Sírni sem tudtam, csak bambulni, és nem éreztem már se kétségbeesést, se kiszolgáltatottságot, se bánatot. Egyáltalán semmit sem éreztem csak azt, hogy vagyok, de már csak egy élő halott vagyok. 

* * *

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

 

 

Gabriella és családja viszontagságos története

 

Nagy Isten, Urunk és Mesterünk, örökké szent és megszentelő isteni 
akaratod teljesedjen bennem, gazdagságban, szegénységben, örömben, 
bánatban, megpróbáltatásban, életben és halálban. 
Jóságos Isten, legyen, amint Te akarod, létemet és akaratomat a te isteni 
elhatározásaidhoz, a megpróbáltatásokhoz vagy büntetésekhez igazítom. 
Atyám, legyen meg a Te akaratod, és ne az enyém! 
(Fülei Szent Miklós)

Történetünk folytatásához úgy gondolom, hogy ez az ima passzol leginkább. Bár nagyon nehéz ezt elfogadni és kimondani, hosszú távon ezt a legjobb imádkozni, hiszen a Jóisten tudja, mire van szükségünk.

 

Egy nem szokványos család

Külön fejezetet szentelnék arra, hogy elmondjam milyen speciális problémáink voltak (vannak) Sebestyén betegségéből adódóan. Szívbetegsége azzal járt, hogy nagyon fáradékony volt. Ha kimentünk az utcára 2 sarok után meg kellett állnia pihenni, mert neki egy kényelmes séta olyan volt, mint nekünk egy futás. Egy buszmegállóhoz való eljutás 3-4 pihenővel történt. Emiatt sokkal előbb kellett mindenhova elindulni, és sehova sem tudtunk sietve menni. Sebi nem tudott futni, csak néhány másodpercig, akkor is nagy volt a rizikó, hogy közben elesik. Járása bizonytalan volt, legszívesebben belém kapaszkodott. Ez nekem nagy gondot jelentett, mert a Zsófi és a Rita (2 kisebb gyermekem) is igényelte, hogy fogjam a kezét. Igazán három kéz kellett volna, ezért sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne Buddhának lennem. Ritus volt, aki hamar alkalmazkodott ehhez a helyzethez. Ő sokszor mondott le az igényeiről, kényelméről, amit ki is használtam. Ami nagyon hiányzott nekem, később a lányoknak is, a kirándulások. Gyerekkoromban megszoktuk, hogy túrázunk. 2 évesen megmásztam a Kevélyeket, és rendszeresen jártunk családommal a hegyekbe. Sebivel csak nagyon korlátozottan lehetett kimozdulni, akkor is csak nagyon rövid kis sétákra. A felfelé menetet egyáltalán nem bírta. A baráti kirándulásokból mindig az lett, hogy lemaradtunk. A közösségtől nem lehetett elvárni, hogy bevárjanak, bár így is sokat alkalmazkodtak hozzánk. A nagycsaládosok különösen jól igazodtak. Ebből az lett, hogy a lányaim, akik bírták volna az erőpróbákat, lemaradtak ezekről és elkényelmesedtek. Nekem is nagy hiányom volt nemcsak a fizikai terhelésre, hanem a lelki feltöltődésre is. Nekem az erdő egy nagy megnyugvást, lelkileg erősödést hozott, amire nagy szükségem lett volna évente legalább 3-4 alkalommal. Ennek hiánya egy nagy űrt teremtett bennem. Sokat panaszkodtam – nemcsak magamban – emiatt. Én kicsit katonásabb lévén sokszor erőltettem Sebit a mozgásra, míg András elnézőbb, kíméletesebb akart vele lenni. Ez konfliktust eredményezett közöttünk. 

Sebi betegsége azt is magával vonta, hogy vele egy kicsit elnézőbbek voltunk. Ezt Ő sokszor ki is használta. Természetesnek vette, hogy neki nem kell közösségi feladatot vállalnia, mert sok mindent nem is tudott volna jól megcsinálni, inkább nem köteleztük. Kézügyessége és mozgáskoordinációja miatt egy pulóver összehajtogatására sem volt elég ügyes. Bár próbáltuk tanítgatni, és egyre több mindennel megbízni, azért nem sok sikerrel jártunk. A lányok kisebb létükre több mindent vállaltak. Sokszor ezt nehezményezték is. Bár igyekeztünk program dús hétvégéket és hétköznapokat szervezni, azért úgy gondolom szegényesebb napjaink voltak, mint lehettek volna. A lányok ezt hol elnézték, hol szóvá tették. Voltak vitáink ezzel kapcsolatban. Valahol úgy gondolom, hogy mindannyian vesztesei vagyunk ennek a helyzetnek és éppen ezért nagyon nehéz feldolgozni azt, hogy miért kellett ennek így alakulnia. Ezt csak a JóIsten tudja. 

Istenem! Te látod igazán, hogy milyen áldozatokat kellett hoznunk Sebi betegsége miatt. Kérlek, gyűjtsd egybe ezeket és emlékezzél arra, ha eljön az ideje, hogy számot adjunk életünkről! Ha mi nem is tudjuk megérteni, ez mire jó, segíts abban, hogy el tudjuk fogadni és fel tudjuk ajánlani a Te szándékodra. Így nekünk is könnyebb elviselni helyzetünket.

 

Egy kis baleset

Csöppet sem könnyű, de boldog évek következtek. A 3 gyermek sok odafigyelést igényelt, de sok-sok örömet, és felfedezést is. Én otthon voltam velük és úgy terveztük, hogy amíg lehet, nem megyek vissza dolgozni, hiszen ezek az évek a legfontosabbak számukra. Azt a biztonságot, nyugalmat sehol sem találják meg, amit otthon. Munka mellett nem lehet gyereket nevelni. Hálát adok azért, hogy András is így gondolta helyesnek és azért, hogy meg tudtuk anyagilag oldani így az életünket. 

Kezdtük kinőni a lakást, illetve minőségi cserében gondolkodtunk, mert a penészes, salétromos környezet nem tett jót a felsőlégutaknak. Pénzünk nem volt, így nem sok lehetőség adódott. Testvéremék költöztek panelból egy társasházba, ahol voltak még üres, új lakások. Mi is megnéztünk egyet, de 8 millió volt az ára. A lakás maga az álom volt, bár méretére ugyanakkora, mint a régi, de beosztásban és minőségben messze felülmúlta azt. 

De honnan vegyünk 8 milliót? Sakkoztunk oda-vissza, mígnem a lakást értékesítő ügyvéddel nagy nehezen 2 kölcsön szerződéssel bele lehetett volna menni a vételbe, de András nem mert belevágni. Igazából nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert ő ide született, minden emléke ide kötötte. Őszintén szólva én is féltem tőle, de úgy gondoltam, hogyha most ezt nem lépjük meg, akkor sosem fogunk elköltözni. 

Hajszálon múlott az egész, de belevágtunk. 3 hónapot kaptunk arra, hogy eladjuk a régi lakást. Imahadjáratba kezdtünk, hogy sikerüljön. Idegtépő feladat volt, már azt hittük, hogy nem sikerül, mikor egy napon belül két vevő is érkezett. 20 perc választott el attól, hogy nem 400 000 Ft-tal drágábban adtuk el a lakást, de az első vevőnek már elígértük, így nem lett volna erkölcsileg helyes változtatni. 

3 kisgyerekkel költözni, csomagolni nem könnyű vállalkozás. Nem kívánom senkinek ezt az élményt. Előtte azonban történt egy kis baleset. 

A játszótéren voltam a gyerekekkel. Zsófi babakocsiban, Rita és Sebi csúszdáztak. Míg a Sebit vártam a csúszda végén és emeltem ki, addig a Rita már mászni készült. Figyelmeztettem, hogy várjon meg, de nem fogadott szót. Mászás közben, kb. 2 méterről esett le. Lehet, hogy lelökte egy kislány, aki szintén mászott mellette. Neki ott volt az anyukája, de nem ügyelt rájuk rendesen. Tompa koppanást hallottam, majd sírást. Rita a földön, fejét alaposan beverte, de szerencsére eszméletét nem vesztette el. Borzasztó élmény volt! Azonnal kivettem a kocsiból a Zsófit, beleültettem a Ritát, és Sebivel „rohantunk” az SZTK rendelő felé, ami igen messze volt. Nem is tudom, hogy értünk oda, de átirányítottak a Bethesdába. Rita akkor már bágyadt, szótlan volt. A két gyerekre vigyázót kerítettem, Zsófit lefektettem aludni, majd rohantunk a kórházba Ritával. A koponyaröntgen repedést mutatott ki. Agyrázkódással 2 napig feküdt a kórházban. Nem tudtuk, fog-e visszamaradni valami károsodás, csak reménykedtünk, hogy nem. Volt miért imádkozni. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy miért nem vigyáztam rá jobban, de haragudtam az anyukára is, aki ott volt, de nem felügyelte őket. Sokszor egy pillanat műve a baj, elég, ha az ember rosszul súlyoz egy feladatot, fontosabbnak tart egy másikat helyette. Bár tudnánk ezt előre, de nem tudjuk. Ritának attól kezdve voltak fejfájásai, később migrénje is, de idővel ezek a migrének szerencsére ritkultak. 

Szülőnek lenni nagy felelősség. Az Isten határtalan nagy bizalommal van irántunk, mikor gyermekkel ajándékoz meg. Tudja jól, hogy sokszor hibázni fogunk, már előre látja azt, hogy mikor mit mulasztunk vagy rontunk el, mégis azt mondja: -„Csináld! Menni fog!” 

Vajon fogunk-e tudni így bízni a saját gyerekeinkben, mint Ő? Tudunk-e majd rájuk bízni önállóságot annak ellenére, hogy mi is tudjuk előre, hogy számtalanszor hibázni fognak? Meg fogjuk-e ezt nekik bocsátani? 

Köszönjük a bizalmadat Uram. Köszönjük, hogy nem erőszakolod ránk Magadat, de mindig készségesen rendelkezésünkre állsz, és apró csodáiddal segítesz nekünk kijönni a bajból, vagy bele sem kerülni abba. Köszönjük, hogy feltétlen bizalommal fordulhatunk hozzád bármikor. Hálát adunk azért is, mert szeretetedet nem vonod meg akkor sem, ha hibázunk.

 

Az új otthon

A költözésre összefogott a család és a barátok, kollégák. Testvérem főzött, és vigyázott a gyerekekre (6 db), sógoromék fuvaroztak, mi pakoltunk, mert az utolsó pillanatban sem készültünk el az összepakolással. Apám, sógoraim az új lakásban várták a bútorokat, majd rakták össze, amit lehetett. Estére már volt hol lehajtani a fejünket. 

Az új környezetet könnyű volt megszokni. Testvéremék közelsége lehetővé tette, hogy egymásnak segítsünk, egymással sorsközösséget vállaljunk. A gyerekek is jól megvoltak együtt hatan. Mivel egymással szemben laktunk, beláttunk egymás konyhájába. Sohasem felejtem el, amikor késő este mosogatás közben átintegettünk egymásnak, így tartottuk egymásban a lelket. Együtt sírtunk, ha kellet és együtt nevettünk. Nagyon jó volt! Kár, hogy ők 2 év múlva elköltöztek. 

Kőbánya, hamar otthonunk lett. Ez egy régi ismerős családnak köszönhető, akik itt laktak és megismertettek minket a nagycsaládosok helyi csoportjával, ahol hamar befogadtak minket. A következő évben már együtt nyaraltunk és sok olyan családdal ismerkedtünk így meg, akik példát mutattak nekünk emberségből. A plébániai közösségbe is hamar beilleszkedtünk. Mondhatom, nagyobb társasági életet éltünk, mint a belvárosban. 

Köszönjük Istenünk az új csodát: otthonunkat, a barátokat, a közösséget, az új példaképeket! 

Köszönjük, hogy befogadtak minket!

 

A második baleset

Egyik napon az Óhegy-parkba indultunk babakocsival, biciklivel és kismotorral. Jót játszottunk, majd hazafelé induláskor Sebi a biciklivel előre tekert és mivel lejtett az út nagyon begyorsult. Hirtelen kellett fékeznie egy kanyarban, ezért elesett, rá a karjára. Komoly sírásra érkeztem oda. Az oldalán feküdt, alatta a karja eltörött. Azonnal láttam, hogy komoly a baj, szerencsére nem nyílt törése volt, de utóbb kiderült, hogy mindkét alkarcsont sérült. Zsófit kivettem a babakocsiból, Sebit beültettem, Rita biciklivel, Zsófival a karomban, fél kézzel a babakocsit tolva igyekeztünk haza. Otthon rögtön fájdalomcsillapítót adtam neki és lefektettem, majd hívtam anyukámat, hogy jöjjön gyerekvigyázónak, Andrást, hogy jöjjön haza. Sebit orvoshoz vittük. Az SZTK-ban nem foglalkoztak velünk, a Bethesdába kellett vinnünk Sebit, ahol altatásban rögzítették a karját. Sebinek ötéves korában ez volt a harmadik műtétje. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy a karja horizontálisan ne mozduljon el, mert bár gipszben volt, az nem rögzítette minden irányban. Végül azért sikerült ebből is kigyógyulnia. 

Elgondolkoztam azon, hogy miért kell ennek a kisfiúnak ennyit szenvednie? Mi a Jóisten terve vele? Egyre inkább azt láttam, hogy ez a gyerek egy misztérium! Nem tudtam dűlőre jutni, és megérteni, hogy mi volt jó ebben. 

Istenem, te tudod, hogy mit miért engedsz meg. Segíts, hogy elfogadjuk rendelkezésedet akkor, is, ha nem értjük! 

Drága Szűzanyám! A te Fiad is egy misztérium volt. Önként vállaltad a vele való sorsközösséget, és elfogadtad még azt is, amikor azt mondta: „Ki az én anyám?” Segíts, hogy én is el tudjam fogadni a számomra érthetetlen dolgokat, szenvedéseket és legyen erőm felajánlani azt mások javára!

 

Ahol három gyerek van, ott mindig történik valami

Augusztus huszadika volt. Másnap készültünk Hajdúböszörménybe utazni a nagycsaládosokkal 1 hétre. Elhatároztuk, hogy a tűzijátékot a háztetőről fogjuk megtekinteni. Ehhez egy tyúklétrán kell felmászni, amelynek a végén horizontálisan egy csapóajtó van lecsukva. Ezt ha kinyitjuk egy lánccal van kibiztosítva Igazából nem tudom minek. A tetőről jól látható a tűzijáték. A háznak kb. 40 centiméteres pereme van, viszonylag biztonságos. Mégis jobb, mint beutazni velük a belvárosba. Ehhez nem fűlt a fogunk, de azt sem akartuk, hogy kimaradjanak egy ilyen élményből. 

Én felmásztam a létrán előbb a Sebivel. Ő ment előttem én szorosan utána. Mögöttem a Rita ügyeskedett, apa pedig a Zsófit vitte a kezében. A Sebi már fent volt, mikor a Ritát segítettem a lépcsőről beemelni a tetőre, de a lába beakadt a csapóajtó láncába és a vaslemez egyenesen a bokájára csapódott. Még most is beleborzongok, hogy fájhatott neki. Nagyon sírt. A tűzijátékból semmit sem láttunk, András el kellett vigye a Madarász utcai kórházba. Nem törött el, de elég komoly zúzódás érte a szöveteket. Alaposan becsomagolták a lábát, szigorú fekvésre ítélték és felpolcolt lábbal kellett lennie. Másnap otthon maradtunk fájó szívvel, de nem mertünk így elindulni. Felhívtuk a barátainkat, hogy ne várjanak, de addig-addig beszéltek velünk, míg rábeszéltek az utazásra. Szerintem egy kis önzés is volt bennünk, amikor így döntöttünk, annyi azonban biztos, hogy otthon csak siránkoztunk volna, ott meg jobban telt az idő Rita számára is. Egy valamit azonban nem tudtunk megvalósítani: azt, hogy felpolcoljuk a lábát. A vérömleny nem nagyon szívódott így fel. Szegény Ritám úgy nyaralt, hogy lábra nem állhatott. Babakocsiba volt szorítkozva, meg pokrócon ücsörgött, míg a többiek szaladgálhattak. Azért meggyógyult, de azóta sem mentünk fel a tetőre tűzijátékot nézni. 

Újabb rossz szülői döntés és elővigyázatlanság gyermekünk szenvedését váltotta ki. Istenem, Te ezt hogy tudod elnézni nekünk? Hány és hány szülői gondatlanságot kell végignézned? Mennyi felelőtlenség tanúja vagy? Lelkiismeret furdalásunk volt, de a történteket nem tudtuk jóvátenni. Talán a vívódásunk volt a büntetés felelőtlenségünkért, meg gyerekünk szenvedésének látványa. 

Bocsáss meg nekünk Uram! Ne engedd, hogy gyermekeink miattunk szenvedjenek. Ments meg minket az értelmetlen balesetektől! Adj mindig felelősség tudatot, hogy ilyen esetek ne mérgezzék meg életünket! 

* * *

(Folytatjuk …)

HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!

 

 

 

 

Június 26. Évközi 13. vasárnap 
Olv.: 1Kir 19,16b.19-21 // Zs 15 // Gal 5,1.13-18; 
Evangélium: Lk 9,51-62 

Egy utazó éjszakára egy kolostorba kéredzkedett be. A kolostor apátja barátságosan fogadta, még a szobájába is meginvitálta egy kis beszélgetésre. Az utazó igen ledöbbent, amikor belépett a szerzetes apró cellájába. Fel volt készülve rá, hogy igen egyszerű lesz a berendezése, na de ennyire??! Egy fa priccs szalmazsákkal és pokróccal, egy zsámoly, egy faragatlan asztal, s mindössze egy deszka felkötözve polcnak, amin a Biblia és még néhány könyv árválkodott. Nem is állhatta meg a vendég, s rákérdezett a szerzetestől: „Atyám, hogy lehetséges, hogy csak ennyi holmija van? Hogy lehet így élni?” Az apát így felelt: „Ami azt illeti, nálad sincs sok minden, fiam.” „Igen, de én úton vagyok.” – felelte az utazó. „Én is fiam.” – mondta a barát. „Én is csak átutazóban tartózkodom a Földön.”  

Nem csak akkor nélkülözi az ember a szabadságot, amikor erőszakkal korlátozzák. Akadályozhatják a szabadságunkat az életünkben felhalmozott anyagi dolgok is, amiktől nem tudunk elszakadni. Akadályozhatják a hagyományok, szokások, amikhez ragaszkodunk, a csordaszellem nyomása. Akadályozhatják a múltbeli tapasztalataink, másokkal szembeni előítéleteink, amelyeket tévedhetetlennek hiszünk.  

Nyilván, hogy a megélhetésünkhöz vagy életünk kényelméhez szükséges anyagi értékek, az örökségül kapott, személyiségünket, kultúránkat formáló szokások, a múltban szerzett tapasztalataink nem önmagukban rosszak. Mindezek legtöbbször jók és szükségesek is. Mikor akadályozzák hát a szabadságunkat? Akkor, ha a szeretet korlátjaivá válnak, s így megakadályozzák, hogy osztatlan szívvel teljesítsük az életünk alapküldetését. Az igazi szabadság nem akkor érvényesül, amikor az ember abban az értelemben „csinálja azt, amit akar”, hogy össze-vissza dönt, sokszor saját magának is ellentmondva az éppen aktuális hangulata, kénye-kedve szerint. Semmire nem tud nemet mondani, ami kicsit is vonzza. Az igazi szabadság ott jut érvényre, ahol az ember valóban „azt csinálja, amit akar”, vagyis hűségesen kitart amellett, aki vagy ami mellett elkötelezte magát, nemet tud mondani mindarra, ami elfordítaná hivatásának teljesítésétől.  

Így válik érthetővé, amit Szent Pál mond a mai szentleckében: „Szabadságra kaptatok meghívást, csak ne éljetek vissza vele a test javára!” Akkor vagyunk igazán szabadok, ha azt tesszük, ami valóban a hivatásunk, s így a boldogság, a kiteljesedés felé halad az életünk. A szabadság útja tehát: felismerni a hivatást, s annak vonzásában élni. Így „igent mondva” könnyebben tudunk „nemeket” mondani, elszakadni attól, ami akadályoz. Erre az elszakadásra sokszor szükség is van, hogy valóban annak éljünk, ami az életünk értelme.  

Elizeus: Amikor Illés próféta meghívja és utódjává teszi, elszakad addigi életétől, a szó valós értelmében felszámolja azt. Feldarabolja az ekét, amivel addig szántott, s megfőzi rajta az ökröket, talán egész vagyonát, s szétosztja. Ezzel is kifejezi, hogy egészen új útra indul és teljesen ennek az útnak akarja szentelni az életét.   

Az evangéliumban Jakab és János a zsidó hagyományok, konvenciók rabjai: a szamaritánusokkal való ősi ellentét fogva tartja őket, s nem hagyja szeretni. A szamaritánusok szerint nem csak Jeruzsálemben, az egyetlen templomban lehet áldozatot bemutatni és imádni Istent, hanem az ő szent helyükön, a Garizim hegyén is. Ez súlyos eretnekség a zsidók szemében. Ráadásul most épp a szamaritánusok élezik ki a feszültséget, amikor nem adnak szállást a Jeruzsálembe tartó galileai zarándokoknak. Az apostolok számára épp a zsidó valláshoz és nemzeti érzéshez való ragaszkodásból következik a teljesen természetesnek, helyesnek tartott reakció: „Hívjuk le rájuk a villámot, hogy elpusztítsa őket!”. Jézus azonban figyelmezteti őket a helytelen lelkületre, s rámutat arra, hogy nem a pusztulásukon, hanem a megmentésükön kell fáradozniuk. Mekkora szabadság a gyűlölettől, az előítéletektől!  

Szinte embertelenül keménynek, a szabad akaratot semmibe vevőnek tűnnek Jézus követelményei azokkal szemben, akik a követésére jelentkeznek. Aki követni akarja Őt, az „ne tekintgessen hátrafelé”, hanem engedjen a vonzásnak. Valójában éppen a szabad döntés megerősítését, az abban való kitartást segítik Jézus követelményei. Ha fontosabb az odú vagy a fészek melege, kényelme, ha fontosabb az eddigi környezet és életforma, mint az újonnan felismert igazi életcél vonzása, akkor nem fogunk rálépni a feléje vezető útra. Bizony, sokan toporognak hosszan, vagy talán élethossziglan az útjuk elején, s nem tudják megtenni azt a döntő első lépést, ami elszakadást jelentene az eddigi életformától, amiről pedig már tudják, hogy nem kielégítő, nem ez az igazi.  

Persze, hogy a valami megszokottal való szakítás az mindig bizonytalanságot is jelent. Azonban az ember biztonságát hosszabb távon nem az anyagi javak, nem a testi kényelem és jólét adják meg, hanem az a tudat, hogy a „helyemen vagyok és azt teszem, ami a boldogságomat szolgálja”. Vagyis épp a hivatás felismerése és hűséges teljesítése adja meg az ember biztonságát. A mai fiatalok bizonytalansága, ami már szinte kétségbeejtő méreteket ölt, nem anyagi eredetű, hanem éppen az elköteleződés hiányából fakad.  

Minden ember alapküldetése: Krisztust követni. Ez pedig az Isten és az embertársaink áldozatkész, hűséges szeretetét kívánja meg tőlünk. Ez a küldetés adja életünk értelmét, s aki a szeretet vonzásában élve felül tud emelkedni az anyagiasságon, a kényelmességen, az előítéleteken, negatív tapasztalatokon, a csordaszellem önző nyomásán, az megtapasztalja az igazi szabadságot.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Június 19. Úrnapja 
Olv.: Ter 14,18-20 // Zs 109 // 1Kor 11,23-26; 
Evangélium: Lk 9,11b-17 

Egy hét-nyolcéves kislány piros orra tapadt oda az ékszerész kirakatának üvegéhez. Bámulta, bámulta a szebbnél szebb nyakláncokat, gyűrűket, karpereceket, majd egyszer csak felderült az arca, s már lépett is be az ékszerboltba. Az idősebb, szemüveges tulajdonos mosolyogva pillantott a meglehetősen szegényesen öltözött kislányra: „Mivel szolgálhatok neked?” – „Azt a gyönyörű kék köves nyakláncot szeretném!” – válaszolta a kislány. „Nono! – húzta fel a szemöldökét az ékszerész – aztán pénzed van-e rá?” A kislány csillogó, gyűrött papírdobozt húzott elő a zsebéből. Tartalmát kiöntötte a pultra. Egy nagy halom aprópénz, néhány kis címletű papírpénz és színes kavicsok voltak benne. „Ez mindenem. Évek óta gyűjtögetem. Ennyi elég lesz?” – kérdezte. „Tudja, a nővéremnek lesz a nyakék. Pont olyan csodálatos kék szeme van, mint ez szép kő. Ő még csak tizenhat éves, de ő gondoskodik rólam és még három kistestvéremről. Anyánk két éve halt meg, apánkat sosem ismertük. A nővérünk mindent feladott, hogy elláthasson minket. Nem tanulhatott tovább, éjt nappallá téve dolgozik értünk. Amikor otthon van, akkor is szüntelenül mos, főz, takarít, és még esti mesét is ő mond nekünk. Az ékszerész szeme elködösödött. „Persze, elég lesz rá a pénzed!” – felelte. Majd szép díszdobozba csomagolta a nyakláncot, s óvatosan átadta a kislánynak. Néhány óra múlva egy sovány, törékeny, fáradt arcú kamaszlány lépett az ékszerboltba. Ahogy az ékszerészre nézett, kék szemének pillantásából a férfi rögtön sejtette, ki is lehet. A lány letette a dobozt és a benne lévő nyakláncot a pultra. „Itt vásárolták ezt a nyakéket?” – kérdezte. „Igen, innen való.” – felelte az ékszerész. „És mennyibe került?” – kérdezte aggódva a lány. „Az árak nálam bizalmasak. Csak a vevőre és rám tartoznak.” – válaszolta a férfi. „De az én kishúgomnak semmiképp nem lehetett annyi pénze, hogy ezt kifizesse. Inkább visszahoztam, nehogy akaratlanul megkárosítsuk.” Az ékszerész azonban szó nélkül újra becsomagolta a nyakláncot és átadta a lánynak: „Ne aggódjon, az ön kishúga kifizette. A legnagyobb árat adta érte: mindent odaadott, amije csak volt.”  

Amikor Isten tesz valamit az emberért, azt sohasem nélkülünk teszi. Mindig bevon bennünket a saját boldogságunkat, kiteljesedésünket szolgáló tervébe. Ennek egyik legcsodálatosabb jele, misztériuma az Oltáriszentség. Jézus a kenyér és a bor színében adja nekünk az Ő Testét és Vérét, ahogyan a mai ünnepen különösen is megemlékezünk róla. A kenyér és a bor pedig két alapvetően emberi valóság. Részben azért, mert az ember alkotásai, részben pedig azért, mert szinte a történelem kezdetei óta az ember legalapvetőbb szükségeit, éhét és szomját enyhítő leggyakoribb, legismertebb táplálékokról van szó. Nem véletlenül emlékezünk meg a felajánlási imában minden szentmisében arról, hogy a kenyér és a bor a „a föld termése és az emberi munka gyümölcse”. Belőlünk, tőlünk való. Ugyanakkor amivé lesz, az már nem magyarázható az emberből. Az örök élet kenyere és lélek halhatatlanná tevő itala, Krisztus Teste és Vére lesz, ami már csakis Isten ereje, személyes cselekedete révén válik lehetségessé. Isten áldása, szeretete mérhetetlenül többé teszi, megsokszorozza az értéket annak, ami pusztán emberi.  

Ezt látjuk a mai evangéliumban, a kenyérszaporítás történetében is. Jézus, ha képes arra, hogy öt kenyérrel és két hallal több ezer embert jóllakasson, vajon nem tudott volna a semmiből is ételt teremteni az éhező sokaságnak? Dehogynem! Azonban mégis igényli azt a keveset, amit övéi adni, felkínálni tudnak. Kéri az ember erőfeszítését, áldozatát, hogy azt áldhassa meg és növelhesse végtelen értékűvé. Ha az ember azt a keveset, amit adni, tenni tud, teljes szeretettel átadja, felajánlja Istennek, nem kell félnie a jövőtől. Isten gondoskodik gyermekeiről, de ezt nem nélkülünk akarja tenni. Akarja, hogy az Ő végtelen szeretetének kiáradásába bekapcsolódjon a mi szeretetünk is. Áldozatát gazdagítsa a mi áldozatunk is. Ezt a csodálatos titkot ünnepeljük Úr Napján, Jézus szentséges Testének és Vérének ünnepén.   

Milyen sokszor úgy várják emberek Isten segítségét az életük problémáinak megoldásában, például anyagi gondjaik, vagy kapcsolati nehézségeik orvoslásában, hogy ők maguk semmit sem tesznek ezért! Még a hitre való eljutást vagy a hit megőrzését is sokan csak Istenre akarják rábízni anélkül, hogy ők maguk bármit is tennének a vallásosságuk megerősödése vagy megmaradása érdekében. Csodára, természetfölötti beavatkozása számítanak. Isten kész is segíteni rajtuk, de nem nélkülük akarja ezt tenni. Nem szabad semmittevésbe, mozdulatlan reménytelenségbe visszahúzódni! Mutassuk meg az Istenbe vetett hitünket azzal, hogy bármennyire kevésnek, elégtelennek tűnik is, mindig megtesszük, ami tőlünk telik. Ahogyan a tanítványok, akik odaadták Jézusnak az öt kenyeret és a két halat, holott ezrek tolongtak körülöttük éhesen, s ők maguk is éhesek voltak. Vagy mint az a kislány, aki töretlenül bízott abban, hogy évek alatt összegyűjtögetett vagyonkája elég lesz a legszebb nyakláncra, amit életében látott. Higgyünk abban, hogy Isten megsokszorozza erőinket, megáldja a képességeinket, de soha ne feledjük el, hogy nem akar kihagyni bennünket saját boldogságunknak és embertársaink boldogságának munkálásából!  

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.