Gabriella és családja viszontagságos története
Ami a háttérben zajlott
Édesanyámékat tőrdöfésként érte a hír. Az már egy csoda, hogy nem kaptak infarktust, vagy agyvérzést. Anyám a Jóisten akaratára bízta Sebi sorsát. Azonnal elkezdték mondani apámmal a szabadító rózsafűzért, majd hívták testvéremet és Lajos atyát. Mikor munkahelyemen megtudták a balesetet, főnököm azonnal intézkedett. Volt egy orvos ismerőse, aki ott dolgozott a Balesetiben. Őt hívta, aki azután képben volt és mindent tudott a Sebiről a későbbiekben is. Csókay Andrást főnököm és rokonaim is ismerték. Őt is értesítették, aki odatelefonált és érdeklődött Sebi iránt és felajánlotta segítségét szükség esetén. Sógornőm aznap beszélt egy erdélyi pappal, akinek közeli paptársa volt az a ferences szerzetes, akivel Medjugorjében egy estét végig beszélgettünk. Így Erdélyben már aznap misét mondtak Sebiért. Az egész iskola, ahova Sebi járt, imába kezdett, már az első szünetben. Kórusom, ahova jártam, aznap este értünk imádkozott. Másnap Gáspár atya, egyházközségünk káplánja, majd Sándor atya plébánosunk is misét mondott értünk. Mindenki mozgósítva lett, mint egy kaptárban a méhek, úgy nyüzsögtek a rokonok, barátok ismerősök. Terjedt a hír szanaszét, hogy meg sem tudom számolni hányan imádkoztak értünk. Kolleganőm orgonaművész. Hívták kísérni egy koncertre. Ott kérte a kórustagokat, hogy ha nincs más felajánlásuk, ezt a szentmisét Sebiért ajánlják fel. Volt olyan közösség, ahol több csatornán keresztül értesültek a balesetről. Ez hihetetlen érzés volt, kis reményt kaptam, hogy talán a dolgok jóra fordulnak, ha ennyien közbenjárnak az Úrnál értünk. Ennek kegyelmi hatását éreztük, de meg kell, hogy mondjam, csak ideig-óráig. Nagyon hullámzó volt a lelkiállapotom. Egyik pillanatban nyugodt voltam, másikban rémült és ideges, vagy enervált, vagy mélységesen szomorú, vagy egyszerűen csak üres.
Andrásnak a baleset napján volt utolsó munkanapja, mert a cégnél, ahol dolgozott, leépítés miatt elküldtek nagyon sok embert. Ő is közöttük volt. Mondják, hogy a bajok csőstől jönnek, mégis ez most talán abból a szempontból nem volt olyan nagy baj, mert így bent tudott lenni ő is Sebinél. Mondhatom azt is, hogy ez az egybeesés kegyelem volt. Egész nap bent voltunk a kórházban. Rémülten figyeltük a monitorokat, és remegtünk, amikor rossz értékeket mutattak. Sebinek folyamatosan magas volt a szívverése. Ez nagyon leterhelte az amúgy is beteg szívét. Gyakran emelkedett az agynyomás is a megengedettnél magasabbra, de szerencsére nem tartósan, így végül is nem kellett agyműtét. Belázasodott, ami állítólag a sérült agynak nem szerencsés, így gyógyszerrel és ventillátorral csillapították. Szörnyű érzés volt, látni azt, hogy egész teste libabőrben van, annyira fázott. Szerencsére folyamatosan altatták, nem tudtuk mit és mennyire érez. A CT vizsgálat diffúz agysérülést mutatott ki, tehát gócos elváltozást, bevérzést nem találtak. 2 törés volt a koponyán, az egyik jobb-, a másik baloldalon frontálisan. Nem tudták viszont megmondani, milyen következménye lesz ennek a későbbiekben értelmi szintjére, mozgására. Tud-e majd újra beszélni, olvasni, stb. Csípőcsontja 3 helyen törött el, de nem volt elmozdulás.
Az orvosok azt mondták, hogy az első 4-5 nap életveszélyesnek mondható. Ez elég sokkoló volt. Folyamatosan imádkoztunk, és próbáltuk tartani magunkban is és benne is a lelket. A kórházból kimerülve érkeztünk haza. Otthon vártak a lányok, velük is kellett a hírt közölni. Le voltak döbbenve, sírtak. Szerintem ők sem tudták sokáig igazán felfogni, mi történt.
Az éjszakák pokoliak voltak. Nem tudtunk aludni. Néhány napig bírtuk, azután muszáj volt altatót szedni, mert nagyon kimerültünk. A legrosszabb volt felébredni reggel, mert nem tudtuk mire ébredünk. András vállalta bátran azt, hogy hajnalban felhívja a kórházat egyáltalán él-e még a fiúnk. Rettegtünk a választól. Annyira féltünk, hogy elveszítjük Sebit, de attól is nagyon féltünk, hogy komoly, maradandó sérülése lesz. Én nem is tudom, hogy tudtuk ezt kibírni.
Istenem! Ismét a mélységből kiáltok hozzád! A poklok poklában vagyok, kérlek, szabadíts ki! Mondd, hogy ezt nem Te akartad! Mondd kinek a műve ez? Kiért és miért gyötrődünk? Uram én is hibás vagyok, mert kimondtam azt a mondatot? Azért ütötte el az autó, mert én kimondtam? Ez egy valóságosan megélt félelem volt bennem, de mondd, hogy nem ezért történt, mert ha igen, akkor én soha nem fogok megbocsátani magamnak! Vagy talán vele kellett volna utaznom minden reggel? Gondatlan szülők vagyunk, túlbecsültük a képességeit? Nem lett volna szabad egyedül közlekednie? Ki mondja meg?
Szűzanyám! Ugye ott voltál vele? Ugye a Te kötényedbe esett Sebi? Rád bíztam őt, édesanyák példaképe, ugye segítesz? Hozd ki őt a halál torkából! Könyörögj érettünk!
Még több baj, még több kegyelem
Másnap bejött látogatni Sebi osztályfőnöke és az igazgatóhelyettes, aki már túl volt egy súlyos baleseten. Őket is sokkolta a látvány, de vigasztaltak, bíztattak és nagyon együtt éreztek velünk. Ettől kezdve minden héten meglátogatta az osztályfőnök, pedig neki is nagycsaládja volt. Sebi változatlanul volt, továbbra is kómában és altatva. Időnként ellenőrizték, hogy ha nem altatják, akkor érez-e. Csipkedték a karját (már tiszta lila volt neki), hogy reagál-e, de nem jelzett.
Az osztályvezető főorvos nagyon meglepett engem, mert úgy mutatkozott be, hogy ő a Kőbányai Evangélikus Gyülekezet egyházközségi tanácsának vezetője, és biztosított afelől, hogy az egész egyházközség Sebiért imádkozik. Onnan tudta, hogy mi kik vagyunk, hogy a Sebi volt osztálytársának az anyukája az ő egyházközségében hitoktató. Ez nekem nagy megnyugvást hozott, mert tudtam, hogy Sebi jó kezekben van, és mindent meg fognak tenni érte.
A harmadik napon nagyon nagy bajt közöltek estefelé az orvosok. Sebinek teljesen elfogytak a fehérvérsejtjei. Nem volt egyáltalán védekezése. Ez komoly életveszélyt jelentett, hiszen az agysérüléssel akár agyhártyagyulladást is kaphatott volna. Steril szobában kellett volna lennie, de az nem volt. Helikopterrel hoztak neki gyógyszert Németországból, de kellett néhány nap, míg az hatott. Nem lehetett hozzányúlni csak steril kesztyűvel. Én előtte azonban puszilgattam. Attól féltem, hogy emiatt fog meghalni. Ez újabb sokkoló hír volt. Újra a kétségbeesés fojtogatott, de bíznunk kellett a Gondviselésben. Újra fel kellett ajánlani Sebi életét a Teremtő szándékára. Nagyon nehéz volt elviselni ezt az újabb csapást. Emlékszem, anyámmal kint ültünk a folyosón és sírdogáltunk. Arra gondoltam, hogy képtelen vagyok a fiamat elengedni, pedig lehet, hogy az Úr ezt kívánja tőlem? Ábrahámra gondoltam. Az Ő erős hitére lett volna szükségem.
Másnap anyám felhívott telefonon és mondta, hogy kiesett két lap a könyvéből, amit akkor olvasott. Mária Julianna naplója volt. Ebben egy csodálatos ima, ami arról szól, hogy bízzuk minden gondunkat az Úristenre még akkor is, ha a bajok rosszabbra fordulnak. Ő átveszi gondjainkat és megoldja, de csak akkor, ha teljes bizalommal ráhagyatkozunk. Anyám ezt akkor már megtette és megnyugodott. Sőt, azt az üzenetet kapta, hogy a Sebi meg fog gyógyulni. Hamar eljutottak hozzám ezek a sorok, és mondhatom, hogy életmentőek voltak. Ebbe kapaszkodtunk, és próbáltuk felajánlani bizalmunkat, de mindennap szükséges volt ezt megtenni, mert nagy volt a baj. A teljes ráhagyatkozáshoz nagyon komoly hit kell. Az ima kegyelmi hatása érezhető volt, olyan lelki megnyugvásokat kaptunk, amit nem lehetett megmagyarázni. A körülöttünk lévő emberek csodálkoztak rajtunk. Persze voltak nagyon nagy mélységeink is, mert az ördög nem alszik, állandóan megkísért minket, és kínoz.
Másik nagy élményem Gábor atya volt. Minden vasárnap ott misézett a kórházban. Azonnal megkerestük és mondtuk neki, hogy mi történt. Ő volt az, aki tanács helyett imádkozott értünk, hogy jó döntést hozzunk a negyedik császárom előtt. Szinte hihetetlen, hogy felbukkant megint az életünkbe. Mintha a Jóisten küldte volna. Feljött a Sebihez és imádkozott az ágyánál attól kezdve minden héten. Mikor látta kétségbeesésünket értünk is imádkozott. Nagy lelki megnyugvást jelentett az ő jelenléte és közreműködése. Hihetetlen erőt kaptunk általa. Áldja meg az Isten jóságát!
Hétvégén bevittük a lányokat Sebihez. Előtte felkészítettük őket a látványra. Így is sokkoló volt számukra bátyjukat látni. Ott sírtak az ágyánál. A főorvostól emiatt nagy leszúrást kaptunk. Ő azt mondta, hogy a testvérek csak akkor mehetnek be hozzá, ha ő felkészítette erre őket, de akkor még nem volt bent. Azután beszélt a lányokkal. Ekkor tudtam meg, hogy Sebi betegsége minimum 1 évig, de inkább másfél évig fog tartani. Tiltakozásul ezt akkor nem hittem el neki. Úgy gondoltam, hogy a fiam hamarabb meg fog gyógyulni, mert az Isten velünk van.
Egy hét után újra elkezdtem dolgozni. Nem volt könnyű helyt állnom és lepleznem bajomat. Nem is sikerült, de próbálkoztam. Nagyon kimerítő volt minden napom. Reggel munka, onnan kórház, majd este 8 felé értem haza és akkor álltam neki főzni másnapra. Lányaimat alig láttam. Nem tudtam, hogy tanulnak nélkülem, alig tudtunk beszélgetni, pedig az ő lelküket is ápolni kellett. Szerencsére András velük volt délutánonként hála a munkanélküliségnek! Este már annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm semmihez. Ezt lányaim megsínylették. Sajnáltam őket és lelkiismeret furdalásom volt, amiért őket elhanyagoltam.
Egyik nap erőt vettem magamon, hogy felhívjam Sebi körzeti orvosát. Nagyon megvárakoztattak, mert éppen beteget vizsgált. Különösen nehéz volt közölni vele a hírt. Mikor letettem a telefont kitört belőlem a zokogás, amely már régen kívánatos volt. Körülbelül egy hét kellett ahhoz, hogy ki tudjam sírni a keserűséget magamból és ki tudjam tombolni dühömet, kétségbeesésemet. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt.
Mikor letelt az életveszélyes állapot időtartama, akkor újabb baj jött elő. Sebinek tüdőgyulladása lett. Ezt a főnököm előbb tudta, mint én. Újra aggódni kezdtünk, illetve nem tudtunk megnyugodni. Csoda, hogy Sebi ezt is kibírta! Hihetetlen életösztön volt benne! Persze az is számított, hogy egész nap valaki vele volt, hol apja, hol én, de más rokonaink is látogatták rendszeresen. Csak éjszaka volt távol a családtól. Tudtuk, hogy a kómában is érzékelnek a betegek, úgyhogy folyamatosan beszéltünk hozzá. Tartottuk benne a lelket, imádkoztuk mellette hangosan a szabadító, a szokásos és az irgalmasság rózsafüzérét és még sok más imát. Biztos vagyok benne, hogy ő ezeket érzékelte és tartotta benne az élni akarást.
Istenem! Köszönöm neked azt, hogy nem hagytál el! Köszönöm, hogy számos csodával megajándékoztál! Köszönöm az imát, amit életmentésül küldtél nekünk! Áldott légy, mert elküldted nekünk Gábor atyát, akinek személyében valóságosan megtapasztalhattam azt, hogy jelen vagy bajunkban! Köszönöm annak a megszámlálhatatlanul sok embernek, köztük gyerekeknek az összefogását és imáját! Nagyon sokan szeretnek bennünket! Hálát adok a kegyelmekért, amelyek életben tartottak! Köszönöm a hitet, amellyel megajándékoztál!
Hálát adok neked minden nehézségünk ellenére, mert Te voltál a kapaszkodónk! Nélküled belehaltunk volna a fájdalomba!
Drága Szűzanyám! Te tudod milyen gyötrelem egy édesanyának haldokló fiát látni! Könyörögj érettünk! Köszönöm, hogy ügyeltél éjszaka a fiam ágyánál. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Köszönöm az imákat, amiket küldtél megnyugvásunkra. Légy továbbra is segítségünkre, tolmácsold kéréseinket az Úrhoz, áldott Szűz! Világ Királynője! Szeplőtelen Szent Szívedbe ajánlom Fiamat és lányaimat, férjemet, hogy megmeneküljenek a bajoktól!
Kicsi javulás, újabb kegyelmek
Sebi folyamatosan feladta a leckét az orvosoknak. Mindig találtak valami aggodalomra való okot. A hasában valami folyadék gyűlt össze, mert az ütközéskor tompa hasi sérülést is szenvedett. A máján és a veséjén bevérzést találtak és attól féltek, hogy a folyadék vér. Először vérkészítményt kapott, de valami egészen különleges, ritka vért kaphatott csak és így is izgultak, hogy nem lesz-e baj belőle. Azután elhatározták egyik este, hogy laparoszkópiával bekukucskálnak a hasába, hogy megtudják mi az a folyadék benne. Újabb izgalom volt a műtét, de szerencsére csak szerózus váladék volt, ami lassan felszívódott. Ezek miatt a beavatkozások miatt nem tudták a tubust a szájából kivenni, pedig már nagyon égető lett volna, mert ha sokáig bent marad, akkor maradandóan károsodhatnak a hangszálak. (Ez sajnos be is következett.) Baleset utáni harmadik héten végezték a gégemetszést, ami újabb műtét, újabb izgalom volt. Lába kezdett deformálódni, a sok fekvéstől és a mozgás hiányától. Ezért mindkettőt fél gipszbe tették, és a nap nagy részében rajta volt. Bár kétóránként forgatták, ami kétemberes feladat volt a nővéreknek, így is lettek rajta felfekvések, szerencsére nem nagy kiterjedésűek. A nővérek nagyon nagy figyelemmel és szakértelemmel gondozták. Itt egy ápolóra maximum két beteg jutott, így volt idő még arra is, hogy a haját levágják. Az egyik nővér különösen megszerette Sebit és olyan gonddal ápolta, mintha a fia lenne. Ő csodákat tudott produkálni vele. Négy héttel a baleset után már pépesre zúzott étellel etette a kómás fiút. Ezt a Sebi csak neki produkálta. Behozatott egy ágyra szerelhető biciklit és kerékpároztatta – persze csak passzívan, de ez is sokat számított. Úgy beszélt hozzá, olyan szeretettel és bíztatóan, ahogy senki más. Sebi mélykómája lassan javult, olyan értelemben, hogy már néha résre nyitotta a szemhéját. Ekkor még többet kommunikáltunk vele, sőt egyezményes jeleket is megbeszéltünk, amire reagált. Két pislogás –ami nem volt más, mint szemhéjrebbentés – a nemet jelentette, egy pislogás pedig az igent. Ez hihetetlen előrelépés volt! Tudtuk kérdezgetni és válaszolt a maga módján. Kérdezgettük, hogy emlékszik-e valamire? Tudja-e hogy hol van? Tudja-e, hogy mi történt vele? Találkozott-e Jézussal? Ezekre válaszolt, ha nem is mindig egyértelműen. Egyik napon sógornőm imádkozott az ágyánál, majd kérte Sebit, hogy emelje meg a bal kezét. Sebi próbálgatta és kicsit sikerült neki. Nagyon nagy öröm volt ezt látnunk. Sajnos az éberség azt is eredményezte, hogy a fájdalmat, és az érzelmeket is érzékelhetővé tette. Sokszor volt Sebinek nagyon fájdalmas, szenvedő arckifejezése, amit borzasztó volt látni. Engem nagyon megviselt, amikor ilyen volt és nagyon sokszor láttam szenvedőnek. Bár a nővérek azt mondták, hogy nem biztos, hogy ilyenkor fájdalma van, szerintem csak vigasztaltak.
Eljött a karácsony ünnepe. Nekünk ez volt a legsötétebb és legboldogtalanabb karácsonyunk. Szenteste napján András volt bent délelőtt Sebinél és én nem mentem be hozzá kora délután, mert úgy terveztük, hogy este nála leszünk. Ez nagy lelkiismeret furdalás volt nekem A misztériumjátékot meg akartuk nézni, hogy legyen valami karácsony jellege ünnepünknek. Ezalatt azonban csak a Sebire tudtam gondolni, arra, hogy most biztosan engem vár, keres, és én nem vagyok ott vele. Alig vártam, hogy beérjünk hozzá. Kedvenc nővérünk üdvözölt és mondta, hogy Sebinek látogatója volt. Kifaggattam, ki lehetett. Hát a káplánunk volt nála, akkor, amikor mi a templomban voltunk. Nagy hálát érzek iránta és az Isten iránt is, hogy így szervezték ezt a délutánt. Soha nem fogom elfelejteni Gáspár atya áldozatát! Azután megünnepeltük a Sebivel a karácsonyt úgy, ahogy otthon szoktuk, énekkel, imával.
Valamikor ezekben a napokban történt az, hogy búcsúzkodtam Sebitől. Kérdeztem hazaenged-e, mert a lányok is várnak, meg a házimunka. Sebi pislogott, hogy menjek. Mikor betakartam és búcsú puszit adtam neki elmosolyodott. Nem akartam hinni a szememnek. Ezt máskor is csinálta később, búcsúzáskor. Valószínűleg már fáradt lehetett és annak örült, hogy végre alhat. Nagy öröm volt látni hosszú idő után a mosolyát.
Istenem! Te Létbe hívtad Sebestyént és küldetést adtál neki. Most bajban van. Mi az imán kívül nem tehetünk már semmit. Rajtad a sor. Gondoskodj róla Te! Rád hagyatkozunk, legyen meg a Te akaratod! De arra kérünk, adj erőt, hogy azt el tudjuk fogadni!
Misztikus dolgok
Édesanyám találkozott egy hölggyel a templomban, aki megszólította őt. Beszélgetni kezdtek és anyámnak adott egy imafüzetet, melyben bajbajutottak imái voltak összegyűjtve. Nagyon szép és számunkra fontos imák voltak benne. Az Isten küldte ezt nekünk, hogy Sebi ágyánál ezeket imádkozzuk. Ez a hölgy, akit Erzsikének hívtak elmesélt egy történetet. Nagyon szereti a Szűzanyát, akitől egy üzenetet kapott, hogy menjen el Fatimába. Erzsike szeretet volna elmenni, de pénze nem volt. Azt az üzenetet kapta, hogy a pénzzel ne törődjön, azt megkapja hozzá. Erzsikéhez pár hét múlva becsöngetett egy idős néni és mentegetőzve odaadott neki egy kis csomagot, majd eltűnt. Amikor kibontotta 98 ezer Ft volt benne, pont annyi, amennyi a fatimai úthoz szükséges. Nagyon boldog volt és megköszönte az Úrnak az adományt, majd elutazott Fatimába, ahol nagy kegyelmeket kapott. Ezt anyám egyik hétfői napon mesélte el nekem. Nagyon ledöbbentem, mert előtte való nap, hasonló élményben volt részünk. Vasárnap révén Gábor atya járt Sebinél, de sajnos nem tudtunk találkozni, mert én később értem be a kórházba. A nővér átadott nekem egy borítékot azzal, hogy az atya üzeni, hogy egy jóakarója küldi ezt nekünk. Megköszöntem, de nem néztem bele, hanem eltettem. Este az autóban bontottam ki és majdnem elájultam. 100 ezer Ft volt benne! Ez az egyezés számomra hátborzongató élmény, de az is, hogy még vannak jóakaratú emberek, akik megtalálják a jótékonyság útját. Hát így avatkozik bele az Isten kegyelmével az életünkbe!
Másik élmény. András elmesélte a volt kolleganőjének a balesetet, de nem részletesen, csak egy-két mondatban. Ő otthon említette a férjének, aki táltos, gyógyító képességekkel rendelkezik. Csak annyit mondott, hogy Sebit elütötte az autó. A férj azt válaszolta: -Igen, tudom, a bal oldala sérült. Nem kell aggódni, meg fog gyógyulni. Ezen mi ledöbbentünk, mert valóban a bal oldala sérült. Átelmélkedve azt gondolom, hogy ez égi üzenet volt, hogy bízzunk a gyógyulásban.
Abban az évben városmisszió volt. Sógornőm kapott idézeteket jártában-keltében az utcán. Ezeket betette a táskájába, azután elfelejtődött. A baleset után voltunk már, mikor valamit keresett és a kezébe akadtak az üzenetek. Rögtön arra gondolt, hogy a Sebinek fogja odaadni, hogy megerősítse őt. A következő sorrendben vette ki a táskájából az igéket:
„Örök szeretettel szeretlek téged, azért vonzottalak kegyelemmel. Ismét felépítelek, és te felépülsz.” Jer 31,1-3
„Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy az Ő irgalma azok számára, akik őt félik.” Zsolt 103,11
„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek!” Lk 11,9
„Ezért remélj az Úrban és légy erős, légy bátorsággal és bízzál az Úrban!” Zsolt 27, 14 Ezek az üzenetek nagyon szívünkhöz szóltak mindannyiunknak.
Anyám sokat imádkozott és kérte az Urat, hogy adjon bizonyosságot arra, hogy Sebi meggyógyul-e. Nem egyszer, hanem többször azt az üzenetet kapta, hogy fel fog épülni, de legyünk türelmesek. Egyik alkalommal azt hallotta, hogy Sebi okosabb lesz, mint volt. Énnekem is voltak hasonló élményeim, de bevallom őszintén már nem nagyon mertem hinni abban, hogy ezek az üzenetek valódiak-e. Mindenesetre sok erőt adtak.
Hála néked Uram ezekért az üzenetekért, mert emlékeztetnek minket arra, hogy jelen vagy az életünkben és nem hagysz el, hanem rád hagyatkozhatunk. Hálát adunk örökké jelenvalóságodért, gondoskodásodért! Köszönjük anyagi támogatásodat! Segíts, hogy mi is gálánsak legyünk, amikor szükségben szenvedőkkel találkozunk!
A költözés
Hat hete volt már Sebi az intenzív osztályon. Túl volt az életveszélyen, ápolása már nem igényelt intenzív ellátást. Megszervezték az átköltöztetését a Bethesda Rehabilitációs Osztályára. Az új hely, ahova került korántsem volt úgy felszerelve. Nagy fejetlenség fogadott minket. Először is nem volt megfelelő méretű ágy a számára. Egy kis ágyba akarták bepréselni Sebit. Erről sikerült lebeszélnem őket, de a másik fekvőhelynek nem volt rácsa. Sebi ekkor már spontán mozgásokat végzett, ami elég nagy amplitúdóval bírt. Szanaszét rugdalódzott a lábával, kalimpált a kezével. Ezek miatt sokszor beverte a végtagjait, kék zöld foltokat szerezve. Félő volt, hogy leesik a rács nélküli ágyról. Másik probléma a légcső tisztítása volt. Ezt folyamatosan kellett végezni a hurutossága miatt. Ezt az új helyen nekem kellett csinálni, de nem volt hozzá sem berendezés, sem steril eszközök. Mivel itt sokkal kevesebb nővér volt és több beteg Sebire nem tudtak úgy figyelni, főleg éjszaka nem. Első nap végére én kétségbeestem. Hogy fogja tölteni így az éjszakát? Alig bírtam otthagyni, mert nagyon féltem, hogy baj lesz. Sírva mentem haza, mert rossz előérzetem volt.
Rosszérzésem beigazolódott. Viharos éjszaka volt, a nővéreknek Sebivel. Romlott a légzése, hiába tisztogatták, egyre hurutosabb lett. Szerintem fertőzést kapott, vagy megfázhatott, a mentőben, mert aznap nagyon hideg volt. Délután már átköltöztették egy másik szobába, ami közelebb volt a nővérekhez. Másnap reggel hallottam, hogy szörcsög, nehezen veszi a levegőt. Mivel be kellett mennem dolgozni, először édesanyám töltötte vele azt a délelőttöt. Azt mondta, azt a napot soha nem felejti el. Sebi egyre jobban fuldoklott és ő csak tehetetlenül nézte. A szaturációja olyannyira leromlott, hogy a következő nap át kellett vinni mentővel a Bethesda Intenzív Osztályára. András volt vele utána és ő is látta milyen rossz állapotban van. Kellett néhány nap, mire rendbe hozták. Megnyugodtam, mert itt már jó kezekben éreztem őt. 10 napig volt itt, és ezalatt csoda történt! Sebi szép lassan felébredt! Hogy pontosan mikor, nem tudjuk, de egy történés megvilágosított minket.
Gáspár atya, aki folyamatosan érdeklődött Sebi iránt bejött őt meglátogatni. Előtte mondtam neki, hogy jó lenne, ha kaphatna Oltáriszentséget, mert úgy láttam szüksége lenne rá. Mikor az atya keresztet vetett és mondta hozzá a dicsőséget, akkor láttuk, hogy Sebi is elkezd ügyetlenül hadonászva keresztet vetni. Az „én vétkemnél” a kezét a mellére tette és mozgatta. Gáspárral összemosolyogtunk, mert láttuk, hogy Sebi nagyon itt van velünk. Azután szépen lenyelte az Eucharisztiát. Mikor ezt elmeséltem testvéremnek, azt mondta, hogy ez a gyerek már nem kómás, biztosan magánál van. Hát így tudtuk meg a csodát, nem az orvosok tájékoztatásából! Nagyon boldogok voltunk és hálát adtunk az Istennek, hogy nem kellett erre 10 évet várni! Az egészben csak az volt nehéz, hogy ezt nem tudtuk előre. A rehabilitáción első nap az ügyeletes orvossal beszélgettem és kérdeztem vajon meddig lesz Sebi kómában? Azt mondta, – tipikus racionális gondolkodású férfi módjára – hogy lehet, hogy egy hétig, de lehet, hogy 10 évig. Nem tudjuk. – Ezt olyan flegmán és tapintat nélkül mondta, hogy felfordult a gyomrom tőle. Persze egy fiatal, huszonéves orvos volt, aki mit sem tud az életről, mégis úgy gondolom, egy rehabilitációs osztályon dolgozó orvosnak akkor sem lenne szabad így válaszolnia, ha az igazságot mondja.
Ezután Sebi megoldotta a gége kanüljét is, mert egyik éjjel kihúzta magának úgy, mint a gyomorszondáját szokta. Azon az éjszakán félig beforrt neki, úgyhogy már nem rakták vissza. Itt az intenzíven meglátogatta a kardiológusa is. Sajnos a szíve romlott, ezért új gyógyszereket kellett kapnia. Ezt követően visszakerültünk a rehabilitációra, de már sokkal jobb állapotban.
Istenem! Hálát adok ezért a nagy csodáért, Sebi újjászületéséért! A Rád hagyatkozás meghozta gyümölcsét. Továbbra is gondoskodj Sebiről és adj nekünk nagy-nagy türelmet és hitet, hogy higgyünk a felépülésében, higgyünk abban, hogy a szenvedéseink értelmet nyernek és életünk az üdvösség felé halad! Istenem felajánlom saját szenvedéseimet fiam gyógyulásáért. Kérlek, végy el az övéből és add át nekem, mert ő már nagyon sokat szenvedett.
Köszönöm Szűzanyám, hogy nem hagytad Sebit megfulladni! Köszönöm, hogy segítettél jó kezekbe juttatni! Köszönöm, hogy édesanyám és férjem mellett vele voltál a nehéz órákban. Segíts továbbra is!
* * *
(Folytatjuk …)
HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!