Néhány szemponttal szeretnélek segíteni, hogy az interjúban és a többi anyagban szereplő gondolatokat hatékonyabban át tudd ültetni a gyakorlatba.
Ezzel az útmutatóval csak akkor kezdj el foglalkozni, ha megnézted az interjút, illetve a többi anyagot!

» Mely tényezők akadályoznak és mely tényezők hiányoznak szerinted ahhoz, hogy pozitív legyen az önértékelésed? Erre érdemes időt fordítanod! Írd össze őket! Sok minden kiderül a válaszaidból.
Van esetleg most olyan valami, ami csökkenti az önértékelésed? Sorold fel, ami most eszedbe jut. Mi az, ami miatt nem tartod magad elég értékesnek?
Hozz elő egy olyan emléket, amikor szégyellted magad? Mennyire gyorsan jön ennek a felidézése? Írd ki magadból?
Sok embernek kell azt hallania, hogy nem akkor szerethető, ha éppen teljesített valamit. Nem lehet csak külső megerősítéstől várni a megoldást.
Szoktál egészséges határokat húzni magad védelme érdekében? Szoktál nemet mondani?

» Van-e olyan területe az egyéniségednek, negatív tulajdonságaidnak, adottságaidnak, amelyről nem tudsz vagy nem akarsz tudomást venni, amit letagadsz? Pl. Nem tudunk mit kezdeni a haragunkkal, agressziónkkal.
Nálad mi a helyzet? Az elfogadás abban segít, hogy felülírjuk azt a gondolatot, hogy én majd akkor leszek szerethető, ha tökéletes leszek, ha nem lesz ilyen-olyan hibám. Így sokszor meg sem próbáljuk. Gondold ezt át!

» Sokszor aggódunk a jövő miatt… Teret adunk a szorongásainknak, félelmeinknek…
Mi lesz akkor, ha ez vagy az történik velem? Ilyenkor nem a jelenben, hanem a jövőben élünk. Elvesztem a lehetőségét annak, hogy a jelenben éljek, megéljem a jelen eseményeit.
Ilyenkor tegyem fel magamnak a kérdést: mit tehetek most? A többit pedig tudjam odabízni, hogy az már nem rajtam múlik. Ez is az önbecsülésem része, hogy annyit várok el magamtól, amit meg is tudok tenni.

» Írd le, milyen „szabályaid”, hiedelmeid, narratíváid vannak, amelyek alapján az életben mozogsz, viselkedsz? Mi az, ami feléd elvárás – mások szerint? Mi az, ami téged hajt? Milyen vagy te a legjobb formádban? Milyen az ideális éned? Milyennek kellene lenned mások szerint?
Ezeket feltétlenül érdemes leírnod, hogy „tisztábban” lásd önmagad!

Üres cipősdoboz gyakorlat: Vegyél elő egy üres cipősdobozt! Kívülre ragassz (pl. újságból kivágott) olyan képeket, fotókat, amelyek jól illusztrálják azt, milyennek ismernek mások? A doboz belsejébe pedig ragassz olyan képeket amilyen igazából te magad vagy (ahogyan magadat ismered). A teljes lényünket a kettő együtt adja. Elsőként nem az a cél, hogy értékeljük a tulajdonságainkat.

» Amit érdemes mondogatni magadnak:
–  „Igen, én most ilyen vagyok, és ahogyan vagyok, úgy jól vagyok.”
– Volt már olyan helyzet az életedben, amikor valaki valamiért megdicsért? Ugye, hogy igen? Ez adjon erőt!

» Kibbilenthet a negatív állapotból, ha én magam kezdek jót tenni másokkal. Próbáld ki! Ami hiányzik nekünk, azt kezdjük el megadni másoknak. Egészen felszabadító érzésben lesz részed

***

» Hogyan tudod önbizalmadat, magabiztosságodat növelni? Íme, ez az 5 tényező biztosan kell hozzá:

1) boldogság: Ha boldog vagy attól, aki vagy, akkor senkinek a véleménye nem tud ebből kibillenteni. Napi szinten próbálj apró kihívásokat teljesíteni!
Apró kihívás például, hogy 10 perccel előbb kelsz fel, hogy több időd legyen a reggeli fohászra. Mielőtt reggelizel, megiszol egy pohár vizet. Napközben megállsz egy rövid lelkiismeretvizsgálatra …
Ezek mind segítenek abban, hogy kiegyensúlyozottabb (boldogabb) életet élj!

2) tolerancia: Amit gyakorolj az emberi kapcsolataidnál, találkozásoknál, hogy kevesebbet beszélsz és többet figyelsz!

3) tökéletelenség: A magabiztos ember nem fél attól, ha hibázik, vagy valamit elront. Legyen bátorságod minél több segítséget kérni másoktól! Ne te beszélj, hanem inkább kérdezz minél többet! Igyekezz ezekből minden alkalommal tanulni valamit.

4) dicséret: A bizonytalan emberek gyakran a saját értékeikben is kételkednek. A magabiztos emberek nem mások véleménye alapján ítélik meg magukat. Önmaguk helyett nagyobb figyelmet tudnak fordítani a másik emberre. Szívesen elismerik a másik embert, a másik ember teljesítményét. Minél több elismerést adsz a környezetedben lévőknek, annál értékesebbnek fogod tartani saját magadat! Dicsérj minél többet!

5) a „nem”-et mondás:  Ha nehéz valakinek nemet mondanunk, akkor növekszik a stressz hormon szintje a szervezetünkben. Úgy fogd fel, hogy a nemet mondás nem elutasítás, nem lemondás, hanem kiállás a meggyőződésed mellett. Akkor mondj igent valamire, ha 100%-ig biztos vagy benne, hogy igent akarsz mondani. Ha a helyzet úgy kívánja, kérj inkább gondolkodási időt! Kérd, hogy ne sürgessenek! Csak arra mondj igent, amiben teljesen biztos vagy! Bárhogyan is döntöttél, azt mond ki határozottan!

Az anyagból megtanulhatod, mi az az 5 tulajdonság a magabiztosság szempontjából, ami gyakorlással jól fejleszthető. Hogyan válhat a bizonytalan személyből határozott fellépésű ember? Mi az, amit te magad is tudsz gyakorolni?

Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, tapasztalataidat ezen előadással kapcsolatban!

A beszélgetőtárs és szakértő:: Bohár-Kovács Janka, pszichológus, az Aurum Életműhely vezetője.

Ezekről a kérdésekről lesz szó az interjúban:

– Miért van az, hogy nehezen tudjuk elfogadni magunkat kívül és belül? Miért van az, hogy annyira vágyunk mások elfogadására?
– Hogyan lehet kialakítani a helyes hozzáállást önmagunk elfogadásához? Konkrét példák, gyakorlatok.
– Mit jelent a helyes önértékelés és önelfogadás a gyakorlatban?
– Hogyan lépjünk túl az elénk emelt elvárások falán?
– Mi fog történni, ha a negatív előjelű lesz az önértékelésünk?

Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, tapasztalataidat ezen előadással kapcsolatban!

Néhány szemponttal szeretnélek segíteni, hogy az interjúban és a többi anyagban szereplő gondolatokat hatékonyabban át tudd ültetni a gyakorlatba.
Ezzel az útmutatóval csak akkor kezdj el foglalkozni, ha megnézted az interjút és a másik anyagot!

» Ne azon akarjunk változtatni, ami nem a mi kompetenciánk, amire nincs ráhatásunk, hanem amire képesek vagyunk.

Olofsson Placid nevét országszerte ismerik. A kommunista időkben az atyát 10 évre gulágra hurcolták. Többek között az tette lebilincselővé döbbenetes megpróbáltatásairól tartott előadásait, hogy olyan derűvel, jókedvvel mesélt az őt ért szörnyűségekről, mintha egy kellemes kaland lett volna az egész. Pedig, ha az ember odafigyelt, rájöhetett: nagyon nem volt az.
Emléke előtt tisztelegve a túlélés négy szabályát osztjuk meg gondolatai közül, mellyel önmagát és sok más embert is átsegített a nehézségeken. Útmutatása a ma emberének is komoly támaszt jelenthet.

– Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. (…)

– A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. (…)

– A harmadik szabály: Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. (…) Ez apróság, de rengeteget jelentett az önbecsülésünknek. Akibe belerúgott tíz esztendeig, aki akart, akit meggyalázott az, aki akart, most megmutattuk, hogy különbek tudunk lenni. Számunkra rengeteget jelentett, hogy emberek vagyunk, hogy igenis különbek vagyunk, mint ők. (Vagyis legyen egészséges önbecsülésed)!

– A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt.

Melyik szabályt tudnád most elsőként az életedben elmélyíteni?

» Megtapasztaltad-e már Isten személyes gondoskodását az életedben? Amikor Ő vezetett segített, akár mások segítségén keresztül? Írj össze az utóbbi fél évből 3 olyan eseményt, amikor ezt átélted! Mi történt ott? Miben tapasztaltad meg Isten gondoskodását?

» Mi az, amit irányításod alatt szeretsz tartani, ami felett kontrollt akarsz tartani? Tarts egy kis önvizsgálatot, elmélkedj ezen egy kicsit! Kérd az Urat, hogy mutassa meg neked, hol kell változnod! Mit teszel olyankor, amikor ez nem sikerül, kicsúszik a kezeid közül az irányítás? Hogyan viselkedsz ilyenkor?

Megoldás lehet az alázatos lelkület: tekints minden apró dolgot az életedben ajándéknak! Nézd meg, hogyan változik így a szemléleted hónapról-hónapra! Tudod-e ajándéknak felfogni azokat a dolgokat, ami nehézség, ami fájdalom, ami megpróbáltatás? Tekints úgy a holnapra, hogy az is ajándék és lehetőségeket hoz számodra, amelyeket észre kell venned, fel kell fedezned.

» Volt-e olyan tragédia az életedben, ami felnyitotta a szemedet, amikor igazán megkaptad a hit ajándékát, amikor igazán találkoztál az Istennel? Amikor már az Isten szemével vagy képes látni az életedet…

» Amikor panaszkodunk, nézzünk a keresztre! Mindig van nagypéntek, mindig van megpróbáltatás, de az Isten a húsvéti öröm, a feltámadás felé vezet minket.

Dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna és imádkozz úgy, mintha minden Isten ajándéka lenne!

» Hol van a hitem és az miben mutatkozik meg a hétköznapokban? Mit jelent számodra, hogy hívő vagy?
Hol van az életedben helye az Istennek? Rendkívül magabiztos vagyok saját képességeimet, elért eredményeimet, céltudatosságomat illetően? De van-e alázat bennem, amikor elismerem, hogy mindenem az Istentől van, minden ajándék az életemben?

» Mit jelent számomra az istenfélelem? A bennünk lévő félelmek pozitívuma az, hogy elvezethetnek bennünket az istenfélelemhez, az igazi alázatra. Életem végességének, határainak megtapasztalása visszavezethet a Teremtőnkhöz, éltető forrásunkhoz, örömünkhöz.

Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát még a Covid-járvány idején fogalmazta meg a gondolatait, amelyek a mai időkben is érvényesek. Azt gondolhatjuk, egy szerzetes lelkileg felkészültebben várja az előre nem látható fejleményeket. Erről beszélt a nyugalmazott főapát.

– A kiszámíthatatlan történéseknek van-e üzenetük az Ön számára, és előfénylik-e valahonnan Krisztus világossága?

– Bölcs emberek mondták: az élet nyugdíjas szakaszára fel kell készülni szellemileg és lelkileg egyaránt. Igazuk van, magam is megerősítem ezt az állítást. Életünk ki nem mondott kérdése ebben az életszakaszban egészen élessé válik: ha magadra maradsz, mit kezdesz magaddal? Ha röviden összegezni akarom a nyugdíjasként töltött elmúlt két év és a mostani napok örömteli tapasztalatát, az nem más, mint amiről Ágoston egyházatya írt Vallomásaiban. Számára és számomra is élmény ez: „Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! Künn kerestelek, s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, s én nem voltam veled. (…) Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél, s íme áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után. (…) Törd szét bilincseimet, emeld fel szívemet, engedd, hogy egész lényem csak feléd forduljon, hogy soha el ne veszítselek szemem elől, és engedd, hogy szeretetem a te szemlélésedben napról napra növekedjék. Ámen.”

Senkinek nem merek és nem tudok tippeket, tanácsot, biztos módszert ajánlani, de meggyőződésem, hogy ez az irány: Isten mélyebb ismerete, megtapasztalása felé kell tájékozódnunk – nem csak a nyugdíjas életszakaszban, hanem bármelyikben. Különösen igaz ez az életünk küzdelmes időszakaiban, akkor amikor megváltoztathatatlan dolgokkal találkozunk. Jézusra hivatkozom, ő mondja: „aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak”.

Ezt élhették meg azok a testvéreink is, akiknek Péter apostol azt írta: „Őt, bár nem láttátok, szeretitek, s mivel most látatlanul hisztek benne, kimondhatatlan és megdicsőült örömmel örvendeztek majd, amikor eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,8).

Az élettapasztalat gyarapodása, gondolom, a halálig elkíséri az embert, azon túl pedig – hitem szerint – kiteljesedik. Gyermekkorom óta örömmel élem meg, hogy hívő és vallásos vagyok.

Az, hogy hívő vagyok, azt jelentette számomra – és mindmáig azt jelenti –, hogy bensőséges, személyes kapcsolatban vagyok Istennel. Fogalmazhatnék úgy is, hogy állandó párbeszédben. Fohászkodom, sóhajtozom, szólongatom és hallgatom a szívem mélyén. Választ várok: békét és megnyugvást, örömöt és szabadságot, és jön válasz.

Vallásos vagyok, hiszen Katolikus Egyházunk imádságra vonatkozó, liturgikus és morális törvényeit igyekszem megtartani. Az életemnek szerves része ez egy kolostorban. Mivel az élő és személyes hit kísért mindeddig, ha bárkivel – ismeretlen, hívő vagy akár nem hívő testvéremmel – találkozom, az első kérdésem a lelkem mélyén minidig ez: Hol van a hite, amely élteti őt? Miben mutatkozik meg?

Hivatásválasztásomban meghatározó volt az a tudat, hogy Jézus Krisztus hirdetését a szocializmus idején kilúgozott társadalmunkban elölről kell kezdeni. Szorongó szívvel néztem katonatársaimat, akik mindannyian boldogságot, saját örömöt kerestek. Azt kérdeztem: hol van az életükben helye az Istennek? Ugyanezt néztem egyetemistaként az értelmiségi fiatalok között. Aztán a történelmünk változásaiban érzékeltem, ahogyan átalakult a kortársaim gondolkodása az ember boldogságát, jövőjét, az emberséget illetően. Megvásárolhatónak látták mindezt, és sokan jóléti hajszává, embertelen rohammá alakították az életüket, vagy erre kényszerültek. Időnként az volt az érzésem, hogy a gazdagok és a hatalmasok, de a „kisemberek” is egyenlőnek érezték magukat Istennel. Néha olyan öntudattal és magabiztosággal beszéltek, nyilatkoztak, mintha Istennek kellett volna hálásnak lennie azért, hogy az ember az ajkára veszi a nevét, és hozzá fordul. Egocentrikus életérzésünk és világnézetünk mindent felülírt.

Pár hónappal ezelőtt egy barátom, akinek szintén nehéz volt elviselnie a környezetét, így sóhajtott fel: „Valami nagy katasztrófának, összeomlásnak kell történnie, hogy az emberiség a rohanásában megálljon, és más értékek felé tájékozódjon.” Az a meglátásom, hogy váratlanul eljött, itt van ez az idő. Lehet ez kegyelem és megpróbáltatás is egyben. A koronavírus mindenesetre perceken belül mindent viszonylagossá tett – de ugyanez érvényes a háborúra és életünk traumáira is -, és a média támogatásával szinte csak erről beszélünk. Jó példa erre ez a tegnap érkezett elektronikus levél; az írója egy egyszerű, hit és vallás nélküli fiatal. „Én sohasem féltem még ennyire, mint most, és sűrűn imádkozom is, mert más nem nagyon van, csak a hitünk. Nagyon féltem minden családtagomat! Szerintem most más nem nagyon segít.”

Az érzékenységem azt súgja: elérkezett a fordulat, amikor a teremtés és benne az ember visszanyerheti az egyensúlyát. Az ember, bár csodálatos isteni vonásokat hordoz, nem isten. Három irányban lehet a kitörés útja. Egyrészt Isten irányába: „keressétek arcát szüntelen” (Zsolt 27). Másrészt embertársai felé, az újra felfedezett szerelemben, szeretetben, barátságban, a felebaráti szeretet lehetőségeiben. És mindeközben megtanulhatja a helyes önszeretet módját is.

Ez a kilátástalanság és félelem, ami most sokakat eltölt, emberi érzés, amely elsegíthet az istenfélelemhez. Életem végességének, határainak megtapasztalása visszavezethet a Teremtőnkhöz, éltető forrásunkhoz, örömünkhöz.

Miközben önmagunkkal szembesülünk, közelről látjuk a másik embert is. Megtapasztaljuk a lelki sebekből fakadó kétségbeesését, uram bocsá’, önzését. Vagy éppen a magunk reménytelenségét. Merre van kiút számunkra, Krisztus-hívők számára, akik éppúgy ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, mint bárki más?

Az egyházatyák az Urat, Jézus Krisztust az emberi nem gyógyszerének mondták. Ezt a gyógyszert kell újra megtalálnunk, megkapnunk. A keresztény ember csodálatos esélye az a titok és valóság, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „Az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra!” (Róm 13,14). Húsvétra készülve az Egyház a bűnbánat szükségességét és a keresztséget tudatosítja bennünk. Fontosnak tartom, hogy mi, keresztények elmélkedjük végig, mi is történt velünk a keresztségben. Mivel gyermekkorunkban éltük át, élményünk, emlékünk nincsen róla, csupán a keresztlevelünk. Egy felnőtt keresztségben újjászületett testvér könnyek között így imádkozott a keresztség felvétele utáni percekben: „Uram, Jézus, te tudod, hogy mióta és mennyire vágytam erre a találkozásra!” Nekünk, akiket gyermekként kereszteltek, újra kell élnünk a keresztségünket! Ez egyúttal a húsvétunk is.

A keresztelő pap első kérdése, amit az Egyház nevében feltesz: Ellene mondasz-e a gonosznak? Válaszunk felnőtt tudatossággal: Ellene mondok. Aztán megkérdez minket a hitünkről az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben és az Egyházban, amelynek tagjai leszünk a keresztség által. Tudjuk-e, hogy meghaltunk már egyszer önmagunknak, hogy húsvéti emberként újjászülessünk? Tudatában vagyunk-e, hisszük-e valóban, hogy ugyanaz a Lélek él bennünk, mint aki Jézust is vezérelte?

Mindez – halál, újjáteremtés, felkenés, küldés – Jézus Eucharisztiájában, a szentmise keretében történik. Ehhez megújult hittel újra kell olvasnunk az ide vonatkozó szentírási helyeket, és hagynunk kell, hogy hassanak ránk. Hogy megérintsen, megindítson, megrázzon, megragadjon bennünket a húsvét megtapasztalása. A Szentírás szavainak ereje áttaszít bennünket az emberi lélekhez és az isteni Lélekhez. Eljuthatunk a kettő együttes megtapasztalásához. Ne feledjük, ha az Úr Krisztussal közösségben vagyunk, magunkról sem gondolkodhatunk másként, mint vele sorsközösségben.

Meggyőződésem, hogy ha hittel és nyílt szívvel közelítünk egy-egy áldatlan helyzethez, az áldássá válhat, gyümölcsöt hozhat.

A családban sem szabad jámbor és álságos szavakat használnunk, ahhoz már túlontúl jól ismerjük egymást. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk Jézus példája nyomán a szolgálatot. Aki köztetek nagyobb, első akar lenni, legyen mindenki szolgája, de ne nyújtsa be ezért a számlát, hogy uralkodjék is a többieken. Egy fiatalember mondta a minap: „Mostanában egyre gyakrabban veszem észre, hogy sok mindent magamra veszek, zúgolódom apró dolgok miatt, pedig nem kellene. Voltak olyan helyzetek, amikor indulatommal és hirtelen haragommal megbántottam a szüleimet, a családtagjaimat vagy a barátaimat. Az lenne a kérdésem, hogyan tudnék kilépni a büszkeségemből és a merevségből. Hogyan élhetnék szabadon, de jól? Sajnos úgy érzem, mintha köztem és a barátaim között fal lenne, amit én építettem, és próbálom lerombolni, de nem megy…” Erre ezt a választ, tanácsot tudtam adni: „Tudatosan senkitől, se a családtagjaidtól, se a barátaidtól ne várj el semmit. Fogadd el őket, ahogy vannak, engedd el az elvárásaidat, és ne akard se birtokolni, se irányítani őket. Megváltozik a légkör körülötted, ha így teszel! Létezz! Légy kedves és figyelmes, ne akard se iránytani, se birtokolni őket!”

Jézus a tanítványai lábát mosta. Ezt a gesztust ezerféle módon lehet követni, aprópénzre váltani, anélkül, hogy hangoztatnánk ezt. Placid atya tanácsai is segítenek a keresésben, abban, hogy egymás szeretetét megtaláljuk, és naponta legyenek kisebb vagy nagyobb örömeink.

Isten minden bajunkat és bűnünket magára vette, és mindenestül az ő tulajdonává tett bennünket. Irgalmat gyakorol velünk azáltal, hogy egyszer s mindenkorra Jézus mellé állt, és ezzel egyúttal minden áldozat oldalára állt. S ha Krisztus „mindenkiért meghalt, akkor akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt” (2Kor 5,15). Az áldozathozatal által értelmessé válik a küzdelmeink elszenvedése is.