Gabriella és családja viszontagságos története
Iskolakezdés, jaj!
Sebestyén hétévesen kezdte az iskolát. Nem volt 20 kg sem ekkor. Nagyon aggódtam, hogy fogja venni az akadályokat, hogy fogja elviselni, ha csúfolják, vagy fellökik. Ezért mielőtt felvették beszéltem az igazgatóval és az osztályfőnökével és kértem, hogy segítsenek abban, hogy a Sebit elfogadják a gyerekek furcsa mozgása, gyenge fizikuma ellenére. Az osztály elég jól befogadta, de azok, akik nem ismerték, bizony csúfolták. Kezdett hozzászokni ehhez, muszáj volt neki. Szinte minden nap valami miatt megütötte magát, gyakran azért, mert elesett. Bár jól érezte magát az osztályban, igaz barátja nem akadt. Nem volt, akivel megbeszélje a titkait, gondolatait és ez nekem nagyon fájt. Tanárai nagyon megértőek voltak, megszerették őt. Ügyesen kommunikált velük, tudta menedzselni magát, úgy irányítani a dolgokat, hogy jobb jegyet kapjon.
Mikor Rita lányom is iskolás lett, kezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan fogok visszamenni dolgozni. Harmadik gyerekem születése után régi munkahelyemen nem hosszabbították meg a szerződésem. Ez azt jelentette, hogy munkát kellett keresnem. Még szerencse, hogy a főállású anyaságot igénybe tudtam venni még évekig, de már előre aggódtam, mi lesz. Kinek kell egy 3 gyerekes munkaerő, aki kiesett a szakmából? Az élelmiszeripar, ahol elhelyezkedhettem volna, szép lassan elsorvadt. Sorba zárták be az üzemeket. Kutatóintézetben karriert kellett volna építeni tudományos munkával. Ezt nem tudtam volna felvállalni, de még azt sem, hogy 2 műszakban 8 órákat dolgozzak műszakvezetőként. Sokat imádkoztam, kérve a JóIstent, hogy találjon számomra megoldást.
Nemsokára jött egy nekem való elfoglaltság. Beiratkoztam egy OKJ-s számítógép kezelői tanfolyamra, amit már régen szerettem volna. Az Új Ember újságban hirdették és elég olcsó volt. A 160 ezer Ft-os tanfolyamért mindössze 40 ezret kellett fizetni és egy évig tanulhattam ennyiért. Ez gondviselésszerű volt. Ekkor már mindhárom gyerekem délelőtti intézménybe járt, így meg tudtam oldani, hogy délelőttönként órákra járjak. Így sem volt könnyű tanulni, de sikerült elvégeznem. Mielőtt levizsgáztam volna, megtörtént a csoda!
Kedves ismerősöm zeneiskola igazgatója volt és keresett olyan munkaerőt, aki a számítógép kezeléséhez ért. A JóIsten segített megtalálnunk egymást. 6 órába elmentem iskolatitkárnak 9 évi otthon tartózkodás után! Amiért sokat aggódtam, az megoldódott szinte azonnal, amint akartam.
Csodálatos a Te gondoskodásod Uram! Lesed óhajainkat és többet adsz, mint amit kérünk! De akkor miért aggódunk, félünk, szorongunk? Ha le tudnánk tenni mindig feltétlen bizalommal problémáinkat a lábad elé, akkor sokkal szabadabbak lennénk, sokkal több energiánk maradna másokra. Segíts, hogy ezt meg tudjuk tenni, és inkább arra összpontosítsunk, ami a mi feladatunk!
Drága Szűzanyám! Megváltozik az életem. Kevesebb időm lesz gyermekeimre, több munkám lesz. Kérlek, segíts ezt győznöm. Segíts, hogy helyt tudjak állni mindenütt, megtartsam lelki nyugalmam, derűs legyek és az otthon békéjét ne rontsa meg ez a helyzet.
Égi édesanyám! Felajánlom gyermekeimet a Te oltalmadba! Légy mellettük akkor, amikor én nem tudok velük lenni! Vigyázz rájuk, óvd őket minden bajtól, veszedelemtől!
Egy nehéz év
Húsvétot ünnepeltünk András családjában. Kimentünk a Duna partra sétálni. Ott készült egy fénykép, amin rajta van a család apraja nagyja. Alig fértünk rá, hiszen több mint tizenöten voltunk. Apósom középen fáradt, de boldog arccal mosolyog. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó kép róla…
Pár nap múlva rosszul lett, összeesett és eszméletét vesztette. Agyér görccsel került kórházba. Bevittünk neki egy magnót, amin keresztény fiatalok énekét hallgathatta. Jelezte, hogy nagyon örül neki. Sokat imádkoztunk az ágyánál kérve a JóIstent, hogy legyen meg az Ő akarata. 10 napi szenvedés után égi zene kíséretében, megtisztult lélekkel megnyugodva távozott körünkből.
Gyerekeimnek ez volt az első húsbavágó halálélménye. Megviselte őket, mert szerették a nagyapjukat. Sokat beszélgettünk akkor a halálról és segített egy könyv is ennek feldolgozásában, amit ajándékba kaptunk barátainktól. Azt olvasgattuk nekik, hogy megnyugodjanak.
Édesapám magas vérnyomásban szenvedett és gyakran volt rosszul. Ennek oka az volt, hogy a nyaki erei egyik oldalon 90, másik oldalon 100 százalékosan el voltak záródva. Meg kellett műteni, de csak a 90 százalékos oldalt vállalták, mert a másik ér nagyon rossz helyen volt.
Rendkívül rizikós volt ez a beavatkozás, mondhatni életveszélyes. Nagy lelki teher volt a családnak, de bíznunk kellett abban, hogy sikerül. Sokat imádkoztunk, de így is halálfélelmem volt apu miatt. Nem gondoltam volna, hogy lehet így izgulni másokért.
Mikor fiatal voltam csak magamért tudtam izgulni és nem értettem, hogy másokért hogyan lehet. Most már megértettem. Úgy látszik kellett egy kis élettapasztalat ehhez. Ekkor értettem meg azt is, hogy a szüleim miért izgultak értem, amikor sokadszor szültem.
A több órás műtét sikerült! Istennek hála! Én ezt úgy éltem meg, mint egy valóságos csodát! Apám nagyon gyorsan felépült és változtatott az életén, ami nem volt könnyű, de amiért én nagyon büszke lettem rá!
Újabb kegyelmekkel halmoztál el minket Istenem! Nagyon szeretsz minket! Köszönjük gondoskodásod, hálával van teli a szívünk.
Egyik nap furcsa dolog történt édesanyámmal. Vásárolt egy abc-ben. Mikor sorban állt a pénztárnál, valaki mögötte elkezdett hőbörögni, tolakodni és szitkozódni, mert ő sietett és sorba kellett állnia. Édesanyámra is szitkokat szórt, hogy miért nem engedi maga elé őt, de eszébe sem jutott udvariasan ezt kérni – anyám biztosan megtette volna -, inkább átkozódott. Hazafelé menet anyám térde megfájdult, és attól kezdve egyre jobban fájt….
Hosszas vizsgálat Baker cisztát mutatott ki, amit műteni lehet, de több mint fél évet kellett várni a beavatkozásra. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Végre találtunk egy orvost, aki elintézte a korábbi műtétet, de az sajnos nem sikerült. Anyám térde ugyanolyan dagadt és fájdalmas volt, mint korábban. Második műtétre kellett várni. Ez már jobban sikerült, de anyám térde nem lett tökéletes.
Átok volt ez, vagy csak Isten megengedte ezt a szenvedést édesanyámnak? Nem tudjuk. Ő elfogadta ezt és felajánlotta.
Add Uram, hogy én is el tudjam fogadni nehézségeimet olyan türelemmel, és alázattal, mint édesanyám!
Ez az év nagyon nehéz volt, teli szenvedéssel, gyásszal, halálfélelemmel. Mégis közelebb kerültünk Istenhez, és egymáshoz Az ima, és az együttérzés a családunkat szorosabb kötelékbe fonta. A bizalom, a felajánlások Istenkapcsolatunkat felélesztették. Sok kegyelmet kaptunk. Köszönjük Urunk, hogy ha szenvedések árán is, de gondoskodsz arról, hogy ne lankadjon szívünk, ne laposodjon el kapcsolatunk Veled! Hálát adunk a nehézségekért, mert ezek a megtapasztalások közelebb vittek hozzád Élet Ura!
Rózsafüzér Királynője! Köszönjük közbenjárásodat! A Te általad tanított ima segített átvészelni a nehéz napokat. A titkok által a Te életed példájából erőt tudtunk gyűjteni a saját nehézségeink elviseléséhez. Áldott légy!
Medjugorje
Átlagos évek következtek. Mikor Zsófi is iskolás lett, annyi könnyebbségem volt, hogy reggel csak egy helyre kellett vinni őket. Így is rohanás volt minden reggelem. Délután rohantam értük, vagy haza, majd főzés, különórák, tanulás velük. Nem volt könnyű, de megszoktam. András sokat besegített, de csak 5 óra után ért haza. Akkor rögtön beugrott a szállításba, tanulásba. Szó sem lehetett pihenésről, kikapcsolódásról. Mai fejjel nem is tudom hogyan bírtuk. Szerencsénk volt, hogy nekem is és a gyerekeknek is volt időnként szünet az iskolában. Ezek éltettek.
A nyári szünetek különösen élvezetesek voltak, mert azt együtt töltöttük Velencén szüleim házában. Ez volt az ő életművük. Minden spórolt pénzüket erre költötték, ők soha nem mentek külföldre, drága utazásokra. Az volt az álmuk, hogy a család nyáron együtt nyaralhasson. Ez meg is valósult. Csodálatos heteket töltöttünk itt minden évben nagy beszélgetésekkel, közös imákkal, szórakozással, de persze munka is volt mindig, amit többnyire együtt végeztünk. Ez a ház egybe tartotta a családot. Nagyon sok szép emlékünk fűződik ide.
Sebi nyolcadikos lett és iskolát kellett választanunk. Mindenképpen egyházit akartam neki, azért is, mert úgy gondoltam, hogy ilyen közegben jobban fog barátokat találni. A Ward Mária Gimnáziumba felvételizett, ahova fel is vették. Unokatestvére már oda járt, így volt képünk róla, és mivel ő jó tanuló volt, beajánlotta Sebit az iskolába. Sajnos az utazás 1 órát vett igénybe, de ez volt a legközelebbi katolikus iskola hozzánk.
Nyári szünetben zarándoklatra készültünk Međjugorjébe. Már évek óta terveztük ezt, no meg azt, hogy a gyerekeket elvisszük a tengerpartra. Nagy öröm volt, mikor sógoromék is csatlakozni kívántak hozzánk, sőt felajánlották, hogy az ő kisbuszukkal menjünk. Sógornőm előtte nem sokkal már volt ezen a szent helyen és akkor egy üzenetet kapott, hogy Sebit el kell, hogy hozza ide. Volt még egy hely az autóban, így csatlakozott még a nővérem is. Először a zarándoklat, azután a nyaralás. Kicsit féltem, hogy a gyerekek hogy fogják tűrni az imákat, misét, hegymászást, keresztutat. Kellemes csalódás volt. Mindenben szépen részt vettek, nem tiltakoztak. Első este jót beszélgettünk egy atyával, aki egy lelkigyakorlaton vett részt és Déván pasztorál. Meséltük neki, hogy Sebi szívbeteg és nem mer nekivágni a hegymászásnak. Ő még aznap este imádkozott Sebiért, hogy legyen ereje és bátorsága hozzá. Másnap kezdtük a lelki programokat. András nem erőltette Sebit az útra, de én szerettem volna, ha velünk jön, úgyhogy bíztattam. A döntést az hozta meg, hogy sógorom egy nagyon remek botot vett Sebinek, egy többfunkciós, állítható sétabotot. Úgy megtetszett neki, hogy már nem volt kérdés a hegymászás. (Akkor még nem tudtuk, hogy erre a botra milyen nagy szüksége lesz később.) A keresztutat végig imádkoztuk, végig énekeltük. Minden stációnál más olvasta az elmélkedést. Sok pihenővel, de felértünk a Križevacra. Bár napcsodát nem láttunk, de nekem az is csoda volt, hogy Sebivel ott voltunk. Másnap mentünk a Podbrdora a Szűzanya jelenéseinek helyére. Láttuk, hogy sokan mezítláb járkálnak. Az én gyerekeim sem akartak ebből kimaradni. Mindhárman mezítláb jöttek lefelé a hegyről. Előtte azonban otthagytuk kéréseinket a Szűzanyánál. Megrázó lelki élményt jelentett számunkra a könnyező Krisztus. Ez a kézzel fogható csoda számomra egy nagy bizonyosság Isten létéről. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, tapintsa meg, lássa meg, hogyan folyik a könny Krisztus lábából! Mikor eljöttünk erről a szent helyről, ahol a nyugalom és a béke lakozik éreztük, hogy visszavágyunk ide. Zsófi lányom sokat emlegette, hogy ő jövőre is akar menni.
Elkezdődött a suli, és Sebinek a gimnázium. Első nap elkísértem, azután már egyedül ment. Egy 2*2 sávos forgalmas úton kellett átmenni a buszmegállóhoz. Zebra volt, de nem ott, ahol az utcasarok, így azt senki sem használta. A busz ritkán járt, ezért nem volt mindegy mikor indul Sebi. Persze, ő utolsó perces lévén mindig később indult, így mesélte nekem, hogy sokszor kell futnia a buszhoz. Én ekkor megdorgáltam és mondtam neki, hogy ezt ne tegye, mert ebből még baj lehet. Félelem kerített hatalmába, mert belegondoltam milyen baj lehetne ebből, de elhessegettem a rossz érzésemet, mert arra gondoltam, hogy az Isten és Mária vigyáz rájuk, mint mindig, miért éppen az én gyerekeimmel történne baj? Ők jó kezekben vannak.
Sebinek nehezen ment az új iskola. Nagyobbak voltak a követelmények, több órája volt és későn ért haza. Nagyon fáradtnak láttam és kezdtem aggódni, hogy mi lesz vele. Megbetegedett. Egymás után kétszer. Szervezete jelezte, hogy ez a terhelés neki sok.
Istenem! Annyi küzdelmet kell már a gyerekeknek is megharcolni. Miért? A mi gyerekkorunk nyugodtabb volt. Mindent könnyebben csináltunk. Ők úgy látom, túl vannak terhelve, és ezt mi felnőttek okozzuk nekik. Mégis tehetetlenek vagyunk. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni. Az élet hozza az elvárásokat. Aki ezeknek nem felel meg, az lemarad. Kérlek, Istenem adj erőt gyerekeimnek, hogy helyt tudjanak állni a megmérettetésekben.
Drága Szűzanya! Köszönjük, hogy meglátogathattuk jelenéseid helyét! Nagy lelki feltöltődést kaptunk. Kérlek, adj erőt, hogy az élet kihívásainak meg tudjunk felelni a Te közbenjárásoddal és Szent Fiad kegyelmeivel!
Ég és föld között
– Aztán ne fuss a buszhoz fiam, mert el fog ütni az autó! Inkább várd meg a következőt! –kiabáltam ki a konyhából, és aznap, ha jól emlékszem nem adtam neki kis keresztet a homlokára, pedig szoktam.
– Jó, anya, majd megyek a másik busszal. – válaszolta. Apjával indult, de a sarkon már kettéváltak.
Ez volt az a nap, amit soha nem felejtek el. 2 betegség után ment először iskolába Sebi és rögtön matek dolgozat várt rá. Bedugta a fülébe a zenéjét, mert azt mondta, hogy ettől megnyugszik.
András is érzett valamit, mert mikor elváltak, visszanézett rá. Fájdalmas, kissé sajnálkozó pillantása volt Sebinek, mintha sajnálná, hogy András nem megy vele.
5 perc múlva Sebi élet-halál között lebegett…
Természetesen jött neki jobbról a busz, amit el akart érni. Nem gondolkozott, hangokat nem hallott, csak a zenéjét. Baloldalon a busz már éppen indult ki a megállóból. Sebi úgy gondolta, hogy előtte ő még át tud futni. Azt azonban nem látta, amit a vezető, hogy a mellette levő sávban egy személyautó gyorsan jön. Ezt a busz takarta. Sebi nekilódult. Az autó, amit több mint 70 km/h sebességgel jött, Sebit elütötte és feldobta a levegőbe. 21 métert repült iskolatáskával együtt!!! Érkezésekor egy kukásautó állta útját, amelyik be akart fordulni abba az utcába, ahonnan Sebi jött. Koponyára esett és az autó alá zuhant. A baleset minden szemtanú számára sokkoló volt, közülük volt, aki bevallotta, hogy nem hitte el, hogy Sebi életben marad. Még a nevét kérdezve válaszolt, majd kómába esett. A mentősök nem tudtak minket értesíteni, mert a mobilja nem volt nála. Valamelyik nadrágzsebében volt lemerülve. Egy szemtanú a szomszédunk volt. Ő próbált volna minket értesíteni, de nem tudta a számunkat, viszont tudta, hogy én énekelek a plébánián. Azt hívta, ahol megadták a karvezető telefonját. Mikor engem sikerült elérni, már majdnem egy óra is eltelt. Éppen úton voltam a munkahelyemre, mikor az utcán értesültem a balestről. Sírva hívott a szomszédom, és azt mondta, hogy a mentők azt üzenik, hogy nagyon siessek, de hogy hova vitték, azt nem tudta.
Nem akartam elhinni ezt az egészet. Andrást hívtam kétségbeesve, Ő a rendőrséget, hogy kinyomozzuk, hol keressük Sebit. Én visszafordultam, mert azt gondoltam, hogy a szomszédom otthon lesz és tud valamit mondani. Kár volt, mert otthon nem találtam. Taxiba ültem és anyámat értesítettem. Nagyon féltem őket felhívni, de úgy éreztem, hogy most az imájukra nagyon nagy szükség lesz. Kértem anyut, hogy szóljon Lajos atyának is, ha tud, jöjjön be a kórházba (addigra kiderült, hova szállították). A taxival dugóba kerültünk. Mikor a Balesetihez értem, éppen készültek a mentősök elmenni. Mint egy őrült rohantam be az épületbe. Akkor már András ott volt. Sebit röntgenezték. Sokat vártunk, mire kijött és végre megláthattam egy pillanatra, de azután a sokktalanítóba, majd a műtőbe került. Kisebb műtétet végeztek, hogy kitisztítsák a sebet a koponyában és beépítettek egy nyomásmérőt, hogy ellenőrizni tudják az agy nyomását. Kb. 1 óra múlva hozták ki. Addigra Lajos atya és a testvérem, Sebi keresztanyja is ott volt. Atyát nem engedték Sebi közelébe. Sokáig várt még, de aztán hazament, mert még aznap készült külföldre, de ígérte, hogy délután visszajön. Sebit az intenzív osztályra vitték és felcsövezték. Addig nem engedtek be minket, míg rá nem kötötték a gépekre. Az iskolát értesítettem, ahol nagy megdöbbenést váltott ki a hír. Kértem, hogy imádkozzanak a tanítványukért.
Amikor beengedtek Sebihez, sokkoló látvány volt. 3 gépre volt kötve. Mindenütt monitorok jelezték az agynyomást, a vérnyomást, a szaturációt, a szívműködés paramétereit, lélegeztető gépre volt kötve, szájában tubus, orrában szonda, karjából csövek lógtak ki, feje bekötve, szóval borzalmas látvány volt. Hát még az arca… Jobb szeme háromszorosára dagadt, és lila volt, zúzódások voltak az arcán, lábán, törzsén. Életveszélyes állapotban volt, nem tudták megmondani hogyan lesz egy óra múlva, vagy akár 3 nap múlva. Az orvosok mindent megtettek, de innentől kezdve ez már nem rajtuk múlott.
Kiáltás
Istenem! Miért?
Miért engedted ezt meg? Mit vétettünk ellened? Hol voltál, amikor ez történt? Hol voltak Sebi őrangyalai? Hol volt a Szűzanya, akire rábíztam őt? Hol?
Miért kell pont ennek a beteg gyereknek ilyen traumát elszenvednie? Hol itt az igazság?
Hova engedsz még le minket, milyen mélységekbe?
Úgy éreztem magam, mint Jób, akinek megint elvették valamijét, amit nagy szenvedések árán kapott meg, amihez ragaszkodott. Nagyon, de nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Az Isten fényévnyire volt tőlem. Kérdéseimre nem válaszolt, hallgatott.
Egyszerűen nem akartam felfogni az egészet. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Vártam, hogy felébredek ebből a rossz álomból, ebből a rettenetből. De egyre inkább szembesültem azzal, hogy ez nem álom, ez véres valóság, ez maga a pokol! Mikor ezt lassan felfogtam, kezdett ez a világ körülöttem összeomlani. És ebben az összeomló világban az Istenképem is összeomlóban volt. Bár eszemmel tudtam, hogy itt már más nem segíthet, csak az Isten, mégis úgy éreztem, hogy Ő nem segít, mert azaz Isten, aki ezt megengedte, végtelen távolra került. És végtelenül elidegenedtem tőle. Ezt éreztem. A belévetett ősbizalmat felváltotta a bizalmatlanságom. Egyszerűen nem tudtam már, hogy miben és kiben higgyek. A gondoskodó Atya helyett egy ítélkező, egy tétlenül szemlélő, kiszámíthatatlan, talán bosszúálló (hogy miért, nem tudom), halált és szenvedést hozó istenkép alakult ki fokozatosan bennem. Ez pedig a lelkemnek nagyon fájt. Úgy éreztem, hogy mélységesen becsaptak, szellemi szférában teljesen magamra hagytak. Először kétségbeesés kerített hatalmába, egy teljes tehetetlenség, majd ezt felváltotta a kiüresedés. A kétségbeesés folyamán szembesültem azzal, hogy mennyire kicsi és kiszolgáltatott vagyok. Egy csepp a háborgó tengerben, amelyet mélységesen elnyel a végtelen óceán. Majd később úgy éreztem, hogy az érzések, érzelmek kiszállnak belőlem és megmarad az anyag, a test. Mikor aznap este hazaértem, csak néztem ki a fejemből, mint egy állat, aki nem tudja, mi történik körülötte. Olyan minden mindegy állapot. Sírni sem tudtam, csak bambulni, és nem éreztem már se kétségbeesést, se kiszolgáltatottságot, se bánatot. Egyáltalán semmit sem éreztem csak azt, hogy vagyok, de már csak egy élő halott vagyok.
* * *
(Folytatjuk …)
HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!