Nem helyes, ha abban a hiú reményben élünk, hogy bármi is megváltozhat a mi aktív beavatkozásunk nélkül. A mai stresszes világban sokan a körülményeket okolják, és passzívan várják a változást, ami elhozza a lelki nyugalmukat. A belső béke azonban egy olyan állapot, amit önmagunkban találunk meg – így el sem veszíthetjük.

Nem ritka, hogy olyan mondatokat hallunk, mint: „Majd, ha befejezem a tanulmányaimat, körbenézek, hogy találjak egy jól fizető munkát”, „Amikor majd nyugodtabb életem lesz, keményebben fogok dolgozni”, „Túl kell jutnom ezen a negatív időszakon ahhoz, hogy a tanulásnak szentelhessem magam”, „Majd akkor fogok időt szánni a családra, ha kiegyensúlyozottabb leszek”, és így tovább.

Az ilyen frázisokat ismételgetve elszalasztjuk a pillanatot, hogy felelősséget vállaljunk, és szembenézzünk a nyugtalanító helyzetekkel. A „majd” szó használata a mindennapi életünkben azt jelenti, hogy magát az életet hagyjuk elsiklani, és így azt nem megéljük, hanem csak elszenvedjük. A „majd” azt jelenti, hogy elviseljük az adott helyzetet, és azt mondjuk magunknak: „Majd, ha túl leszek ezen, akkor…”

Abban a reményben élünk, hogy valami megváltozik, de a mi aktív beavatkozásunk nélkül. Amikor azt mondjuk, hogy „majd”, azzal átruházzuk a felelősségünket az időre, ezzel szinte arra számítunk, hogy az idő oldja meg helyettünk az életünk nehezebb helyzeteit. Az idő múltával pedig abban reménykedünk, hogy majd megváltoznak a helyzetek, a körülmények, vagy épp a másik ember. A „majd” szó használata gyakran a jelenben való állandó elégedetlenség állapotát teremti meg, ezt felismerve még inkább meg kell győznünk magunkat arról, hogy

csak a jelen pillanatban van lehetőségünk cselekedni, mert nem lesz „majd”.

Mindezek után felmerül a kérdés: „Hogyan hagyhatjuk magunk mögött ezt a hárító gondolkodásmódot?”

Természetesen ahhoz, hogy valaki a saját életéért felelős emberré váljon, elérendő célokat kell kitűznie, de ezek önmagukban nem elegendőek. Az elérésükhöz kulcsfontosságú a befektetett munka. Az összes cél közt azonban van egy, amit különösen nehéz elérni, és ez a békés, derűs élet. Megkockáztathatjuk, hogy nincs olyan ember, aki ne állítaná, hogy békésen akar élni.

Valójában azonban a nyugalom nem egy cél. Sokkal inkább egy állapot, egy életforma. Olyasvalami, amit nem lehet elveszíteni. Mert ha elveszítjük a nyugalmat, akkor az azt jelenti, hogy soha nem is volt nyugalmunk. Minden cél, amit kitűzünk magunk elé, általában kifelé irányul. Az egy külső dolog, hogy van munkánk, házunk vagy autónk. Mindezt el lehet veszíteni, de a nyugalmat nem. Még szélsőséges helyzetekben is meg lehet őrizni a nyugalmat.

Hogyan? Először is, kezdjük azzal, hogy felismerjük: meg kell tanulni elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. A következő idézet talán jobban megvilágítja, mit jelent ez: „Ha valamit meg tudsz változtatni, miért aggódsz? Ha valamit nem tudsz megváltoztatni, miért aggódsz?” Ez minden bizonnyal az egyik olyan mondat, amely a legtöbbet tanít nekünk a valóság elfogadásáról, megtanít megkülönböztetni azokat a dolgokat, amelyeken változtathatunk, azoktól, amelyeken nem.

Pontosan erről szól Assisi Szent Ferenc imája: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Ezzel párhuzamba állítható Buddha tanítása is: minden mulandó. Ezzel azt állítja, hogy a mulandóságnak köszönhetően, annak, hogy semmi sem tart örökké, minden folyamatosan változik, a szenvedés is jelen van az életünkben. Az a fontos, hogy megtanuljuk legyőzni ezt a szenvedést.

A mulandóság legyen minden ember számára egy kiindulópont, egy lehetőség. Pozitív irányba lehet fordítani mindent, ami első látásra rendkívül negatívnak tűnik. Minél hamarabb elfogadjuk ezt a valóságot, annál hamarabb adjuk meg magunknak a lehetőséget arra, hogy pozitívabb módon éljük az életünket.

Mindenekelőtt meg kell értenünk, hogy a belső derű egy olyan állapot, amely tőlünk függ, és nem szabad abba a hibába esnünk, hogy ezt a körülményektől tesszük függővé. Esetleg azt gondoljuk, hogy a zavaró körülmények miatt nincs bennünk béke, vagy mert van valami, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat. Ennek épp a fordítottja igaz:

ha nincs béke bennünk, akkor körülöttünk sincs.

Ahogy a cikk elején említettem, gyakran halogatjuk és egy ideális jövőbe helyezzük jelenlegi vágyainkat és céljainkat, remélve, hogy azok majd valóra válnak.

A belső békével kapcsolatban is hajlamosak vagyunk azt mondani: „Majd, ha minden rendben lesz, meglelem a nyugalmat”, holott a legjobb hozzáállás az lenne: „Élj nyugalomban, és minden rendben lesz!”

Forrás: Città Nuova / ujvarosonline.hu
Fordította: Sisák Zita

Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, tapasztalataidat ezen cikkel kapcsolatban!

A beszélgetőtárs, szakértő: Tóth Dániel, pszichológus.

Ezekről a kérdésekről lesz szó az interjúban:
– Igaz az, hogy erősebben reagálunk, nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a negatív dolgoknak, mint a pozitívumoknak? Miért van ez?
– Milyen jellegű elakadásaink válhatnak krízissé? Milyen jellegű dolgokat élünk meg krízisként?
– Mikor beszélhetünk krízisről? Mi okozhatja ezeket a kríziseket?
– Tényleg „népbetegség” a stressz? Hajlamosak vagyunk stresszelni, befeszülni dolgokon. Miért van ez?
– Milyen hatása van a stressznek az életünkre? Mit tehetünk?
– Van-e köze a mai felgyorsult világnak, a modern technológiának (pl. mobilfüggőségnek) a stresszhez? Ha igen, hogyan lehet kezelni?

 
Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, tapasztalataidat ezen előadással kapcsolatban!

Stressz. Szívünk gyorsabban ver tőle, légzésünk felgyorsul, homlokunk pedig az izzadságtól gyöngyözni kezd. A stresszt mind ez idáig a közegészségügy ellenségeként kezelték, egy új kutatás azonban felfedi, hogy a stressz csak abban az esetben van rossz hatással egészségünkre, ha így gondolkodunk róla.

Kelly McGonigal pszichológus arra sarkall, hogy pozitívumként tekintsünk a stresszre, és bemutatja a stressznek eddig ismeretlen eszközét: a másokkal való kapcsolatteremtést.
Kelly felnyitja a szemünket, hogyan lehet a stresszre egészen másképpen tekinteni, mint ahogyan ezt megszoktuk.

Feltétlenül érdemes megnézni, végiggondolni, amiket mond és az életedbe beépíteni ezt a szemléletet.
(A magyar feliratot alul, a hangerő melletti gombon tudod beállítani.)

Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat ezen előadással kapcsolatban! Volt olyan tapasztalatod, amiről Kelly is beszélt, amikor sikerült a stresszhez másképp hozzáállni?

Március 27.  Nagyböjt 4. vasárnap
Olv.: Józs 5,9a.10-12  //  Zs 33  //  2Kor 5,17-21
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32  

Nagy szélvihar csapott le a tengeren hánykolódó hajóra. A matrózok és tengerészek összeszorított fogakkal, a veszéllyel látszólag mit sem törődve, kettőzött erővel dolgoztak, hogy megmentsék a hajót és önmagukat. Csak egy fiatal matrózinas veszítette el a lélekjelenlétét, s kétségbeesve kiabálni kezdett. Mindenkinek panaszkodott, bizonygatta, hogy nincs remény, biztosan elvesznek! Egyre hangosabban siránkozott, mint akit élve nyúznak. A többiek között is fel-felütötte a fejét a pánikhangulat, mikor a fiú nyüszítését hallották. Végül a hajó kapitánya, aki szintén fent küzdött a fedélzeten, megelégelte a nyavalygást, s utasította a tengerészeket, hogy dobják a tengerbe a fiút. Ők meg is tették.
A kapitány azonban észrevétlen ügyességgel egy kötelet hurkolt a bokájára, s annak segítségével rögtön ki is húzták a matrózinast a vízből, mielőtt a hullámok elnyelték volna. Attól kezdve a fiú csendben tette a dolgát, mint a többiek. Egy panaszszavát sem lehetett többé hallani. „Látjátok! Nem is tudjuk, milyen jó dolgunk van, amíg igazán bajba nem kerülünk!” – mondta a kapitány a többieknek.   

Ma Nagyböjt negyedik vasárnapja, az „öröm vasárnapja” van. Többféle öröm érheti az embert.   
Örömöt élhetünk át a hirtelen meglepetések során, amikor teljesen készületlenül, váratlanul ér bennünket egy-egy örvendetes hír, esemény vagy találkozás. Talán ilyenkor érezzük magunkat leginkább megajándékozottnak. Sokak szerint csak az ilyen meglepetésszerű öröm lehet a valódi öröm. Én azonban ezzel vitába szállnék. Az ilyen örömök ugyanis általában nem hosszú távúak, nem épülnek bele az életünkbe, nem gazdagítják azt komolyabban, hiszen kevés személyes közünk van hozzájuk . 

Hiteles örömöt jelent egy kitűzött cél elérése is a jól felépített, végigküzdött folyamatok végén: pl. egy diploma vagy nyelvvizsga megszerzése. Noha nem meglepetésszerű, számítunk erre az eredményre, mégis örülünk, hiszen sokat küszködtünk érte, komoly teljesítményeket tettünk le az asztalra, s ez elégedettséggel tölt el minket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyenkor sem csak saját magunknak köszönhető az eredmény. Egyedül kevesek lettünk volna hozzá.   

Létezik azonban olyan öröm is, aminek a forrása szüntelenül velünk van, de eddig nem figyeltünk fel rá, nem tudatosult bennünk, hirtelen azonban ráébredünk! Hányszor és hányszor nem vesszük észre az életünkben jelen lévő jót és szépet, nem tudunk örülni az élet szépségének, az egészségnek, a bennünket szerető, minket gondozó emberek figyelmességének, odaadásának. Nagy hiányossága társadalmunknak, hogy egyre kevésbé tudjuk észrevenni a hétköznapokban jelenlévő örömforrásokat. Eltakarják azokat szemünk elől a reklámok csili-vili hívságai, a piac által felmagasztalt, de a mi gyűjteményünkből még éppen hiányzó értéktelen kacatok hamis ragyogása. Bizony, néha meg kell tapasztalni a birtokunkban lévő, bennünket körülvevő, de a hétköznapokban annyira semmibe vett, alapértékek hiányát ahhoz, hogy becsülni tudjuk őket, örülni tudjunk nekik.  

Izrael népe a mai olvasmányban eléri pusztai vándorlása végcélját: bevonul az Ígéret Földjére. Csak néhány mondatos, látszólag tényszerű beszámolót olvashatunk erről, de micsoda tengernyi szenvedés, mozgalmas évtizedek előzik meg ezt a célba érést! Negyven évvel korábban is beléphettek volna már Kánaán földjére, elnyerhették volna a tejjel-mézzel folyó országot, de akkor még nem értek meg rá. Akkor is ott álltak már a Jordán partján, a határon, de nem akartak bevonulni, mert megijedtek. „Nem bíztak Isten ígéreteiben, semmire sem becsülték a megígért földet”- ahogyan a zsoltáros mondja. Pedig az azt megelőző hetekben hányszor megtapasztalták Isten karjának erejét, segítő jelenlétét, mégsem tudatosították azt kellőképpen. Meg kellett tapasztalniuk a negyven éves kimerítő vándorlást, hánykolódást a pusztában, hogy végre örülni tudjanak annak, amire Isten meghívta őket.  

Az evangéliumban szereplő tékozló fiú szintén nem tud örülni annak a szeretetnek, biztonságnak, nyugalomnak és jólétnek, ami napról-napra körülveszi. Unalmas és értéktelen életformának tartja. Őt szeretve óvó, jóra nevelő apját pedig irigy zsarnoknak. Óriási pofátlansággal még apja életében kikéri örökségét, s elkezdi élni a maga által jónak vélt életformát, ami tökéletes összeomláshoz, csődhöz vezet. A disznók vályúja mellett, éhezve, a legnagyobb megaláztatás kellős közepén bezzeg már tudja értékelni mindazt, amit otthagyott. Tudja, hogy apja házában a rabszolgának is jobb dolga van, mint most neki. Úgy gondolja, megpróbál legalább szolgaként bekéretőzni az atyai házba. Egyáltalán nem csodálkozhatna – valószínűleg nem is csodálkozna – azon, ha már messziről ráengednék a kutyákat. Ha mérges, elutasító szavakat kapna onnan a kapun túlról.  

Nem ez történik.
Atyja eléje siet, magához öleli, újra gyermekévé fogadja. Mekkora örömet jelent most ennek a fiúnak ugyanaz a szeretet, ugyanaz a gondoskodás, figyelem, amit eddig is megkapott, de amit annyira nem tudott értékelni! Bár döbbennének (döbbennénk) rá minél többen a hálátlanok és figyelmetlenek közül a minket gondozó, nekünk jót akaró, életünket szüntelenül figyelemmel kísérő szülők, tanárok, barátok, lelkipásztorok odaadó szeretetére! Mennyi örömforrás van az életünkben, amit nem tudatosítunk időben! Leginkább Isten szeretete van jelen állandóan az életünkben, a maga ezer és ezer figyelembe se vett vagy teljesen természetesnek tartott jelével.  

Nemcsak a tékozló fiú örül azonban, hanem az Atya is! Micsoda öröm a szülőnek, az elkötelezett pedagógusnak vagy papnak az az élmény, amikor gyermekei, tanítványai egyike-másika rádöbben arra, mit is kapott, kaphat tőlük, s elkezdi értékelni azt!
Innentől válik igazán személyessé a kapcsolat, az a szeretet, ami addig kínosan egyoldalú volt. Isten, akinek minden ember személyesen teremtett és szeretett gyermeke, egyáltalán nem viseltetik közönnyel egyikünk sorsa iránt sem. Aggódik értünk, félt bennünket! Szabadságunkat tiszteletben tartva kiszolgáltatja magát az ember szabad döntésének, sebezhetővé teszi magát általunk. Épp ezért akkora öröm számára, ha az ember válaszol a szeretetére. Ilyen válasz a megtérés, a bűnöktől való elfordulás és az atyai házba hazatérés is. Ilyenkor, ahogyan Jézus mondja az evangéliumban, ünnep van a Mennyek Országában.
Az örvendező Isten ünnepe a megtérő bűnös fölött.   

Vegyük észre mi is, amíg még időnk van erre, a bennünket körülvevő örömforrásokat! Tudjuk értékelni az Isten és embertársaink szeretetét, s ha megsértettük azt bűneinkkel, őszinte bűnbánattal állítsuk helyre a megsebzett kapcsolatot! Higgyük el, a magunk öröme mellett Istennek és emberi szeretteinknek is örömet okozunk ezzel!  

 ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.  

Március 20.  Nagyböjt 3. vasárnap 
Olv.: Kiv 3,1-8a.13-15;  //  Zs 102; //  1Kor 10,1-6.10-12
Evangélium: Lk 13,1-9 

Olivér, a strucc különbözött társaitól. Úgy gondolta, hogy nem jelent megoldást minden veszély elkerülésére az, hogy homokba dugják a fejüket. Szerinte attól, hogy a struccok úgy tesznek, mintha a veszély nem létezne, hogy befogják előle a szemüket-fülüket, attól az még igenis létezik. Próbálta erről meggyőzni társait, de mindhiába. Ők továbbra is úgy gondolták, hogy minden fenyegetés megszűnik, ha gyorsan belevájják a fejüket a homokba és nem vesznek róla tudomást. Egy nap jelentős elefántcsorda trombitálása és dübörgése verte fel a csöndet éppen azon a viszonylag szűk ösvényen, ahol a struccok tartózkodtak. Félő volt, hogy a csorda összetapossa a struccok csapatát. Olivér kétségbeesetten biztatta társait, hogy bújjanak az útmenti nagy szikla mögé, akkor megmenekülnek. Azok azonban nem hallgattak rá: mélyen belefúrták fejüket a homokba, azt gondolván, hogy ezzel ők is láthatatlanná válnak, se láttak, se hallottak. Olivér egyedül bújt a szikla mögé. Amikor pár perc múlva elhalt az elefántdübörgés és előmerészkedett, társaiból csak véres csont- és tollhalmazt talált.  

Addig, amíg valaki vagy valami nem létezik, nem kell számolni vele. Nem kell róla tudomást venni, semmi kötelezettségünk nincs vele szemben. Addig, amíg valaki vagy valami nem létezik, gondolhatunk róla akármit, képzelhetünk és állíthatunk róla akármit. Amíg az embernek nincs családja, férje, felesége, gyermekei, addig álmodozhat, képzelődhet róla bárhogyan. Attól a pillanattól azonban, amint van, már jócskán lehatárolódik az álomvilág és konkrét formákat ölt az ember tennivalója velük szemben. Konkrét, sokszor nem könnyű elvárásoknak kell megfelelnie velük szemben. Igen, jóval kényelmesebbnek tűnik, ha valaki vagy valami nem létezik, főleg, ha komoly közünk lenne hozzá, ha létezne.  
Épp ezért az emberek jó része ma struccpolitikát folytat Istennel szemben. Jobb, ha nem létezik valóságosan, legföljebb az emberek „gyártmányaként”, mert akkor úgy csavargathatjuk a vele kapcsolatos elképzeléseinket, ahogy akarjuk. Olyan ígéreteket és törvényeket adhatunk a szájába, amilyet akarunk, amelyek nekünk szimpatikusak, amelyeknek könnyedén meg tudunk felelni. Vagy pedig egyszerűen nem vehetünk róla tudomást, ha nekünk úgy kényelmes. Jól mondja II. János Pál az „Ecclesia in Europa” c. enciklikájában: az emberek nagy része ma úgy él, mintha Isten nem létezne. Pedig a valóság némileg más.   

Isten már a kinyilatkoztatás kezdetén úgy mutatkozik be Mózesnek, mint „Aki van”. A név a lényeget fejezi ki: Isten lényegéhez tartozik a Biblia szerint a létezés. Ő az egyedüli, aki valóban öröktől fogva és mindörökké létezik, minden és mindenki, aki és ami van, Tőle nyeri létezését. A filozófia, az emberi gondolkodás egyértelműen bizonyítja, hogy a sok esetleges, önmagát megmagyarázni nem tudó létező nem értelmezhető másképp, csak ha feltételezzük egy örök és tökéletes létforrás létezését. Ha azonban Isten van, akkor innentől Ő is egy konkrét valaki. Nem feltételezhetünk Róla össze-vissza akármit, főleg olyasmit nem, ami egyértelműen ellentmond az általa önmagáról kinyilatkoztatott tényeknek. Ráadásul, ha Isten van, akkor nem úgy van, mint egy tekercs WC-papír vagy akár egy másik ember: nem sétálhatok el mellette közömbösen, mint akihez-amihez semmi közöm sincs. Ha Isten van, akkor az én életem is Tőle ered és csak Nála ér célba. Akkor törvényei és ígéretei rám is vonatkoznak. Akkor Ő dirigál nekem és nem én neki. Akkor létezik az életem célbaérésének, de a cél elhibázásának konkrét lehetősége is: vagyis létezik az üdvösség és a kárhozat, a Mennyország és a pokol.  

Milyen jó, hogy amit Istenről megtudunk a kinyilatkoztatásban, az vonzó és örömteli, nem fenyegető és taszító! Ő úgy „van”, hogy szeret minket. Amikor megjelenik Mózesnek az égő csipkebokorban, nem ilyeneket mond: „Eddig jó volt nektek, mert nem tudtatok rólam. Nem kellett félnetek tőlem, de ez mától másként lesz! Megnehezítem az életeteket mindenféle törvénnyel, önkényes elvárásokat támasztok veletek szemben, amit teljesítenetek kell, akár tetszik, akár nem!” Isten nem zsarnok elnyomóként mutatkozik meg, aki követelőzik, hanem ezt mondja: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam panaszát … Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Isten teljesen ingyenesen, mindenféle előzetes emberi teljesítmény és érdem nélkül megszabadítja népét, tanújelét adja szeretetének. Utána pedig, ahogyan Szent Pál feleleveníti a szentleckében, végigkíséri népét a pusztai vándorlás viszontagságai között. Étellel táplálja, szomját oltja, sőt „lelki sziklaként” vagyis támaszként áll mellettük. Mégis újra és újra elégedetlenkednek, lázadoznak Isten és az Ő szolgája, Mózes ellen. Olyan sokszor olvassuk ezt, szinte minden oldalán a Kivonulás Könyvének, hogy a mi emberi türelmünk már rég elfogyott volna! Vérlázító ez a bizalmatlanság és hitetlenség, hogy Isten segítő szeretetét annyiszor megtapasztalva mégis morgolódnak és szembefordulnak Vele. Nem is jutnak el valamennyien az Ígéret Földjére. Nem azért, mert Isten elfordul tőlük, hanem mert ők fordulnak el tőle, megvetik Isten ígéretét, nem akarják végigjárni az utat a beteljesülésig.   

Az evangélium szintén Isten türelmére, de ugyanakkor a megtérés elengedhetetlenségére hívja fel a figyelmünket. Sokszor halljuk, mondjuk, hogy Isten türelme „határtalan”. Pedig ennek logikailag nincs értelme. Nem beszélhetünk ott türelemről, ahol feladjuk az elvárásainkat. A lemondás valakiről vagy valamiről nem türelem. Isten hosszan tűrő, de nem mond le rólunk, nem adja fel az életünkkel szemben táplált elvárásokat, legföljebb akkor, ha kénytelen feladni miattunk, a mi végleges elutasításunk miatt. Ezzel azonban határához érkezett a türelem. A fügefának előbb utóbb termést kell hoznia, mert ha nem hoz, értelmetlen a léte. Isten türelmének határa persze nem az Ő szeretetének megszűnését jelenti, hanem a mi szeretetünk hiányát. Isten türelmének határa nem az a „nem”, amit Ő mond ki ránk, hanem az a „nem”, amit mi mondunk ki Őrá, az Ő meghívására. Ha véglegesítjük a struccpolitikát Istennel szemben, ha nem veszünk tudomást létéről és kilétéről, ha kedvünk szerint csavargatjuk a kinyilatkoztatásban kapott ismereteket, törvényeket, akkor is bele fogunk ütközni az Ő kikerülhetetlen valóságába. Ha nem teremjük meg az Isten és embertársaink iránti szeretet gyümölcseit, akkor az a mi életünkben fog hiányként, nagyon is fájó elégedetlenségként megnyilvánulni. Bizony örök hiány, örök elégedetlenség, örök kizártság is kialakulhat ebből. A „külső sötétség, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás”. Jézus a mai nagyböjti vasárnapon felhív a megtérésre, az Isten szerető, de kikerülhetetlen valóságának elfogadására. Törvényeinek követésére és bűneink megbánására, megvallására. Éljünk, és ne visszaéljünk Isten türelmével, megakadályozva az Ő szeretetének kibontakozását életünkben!  

  ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.