Gabriella és családja viszontagságos története
Nagy Isten, Urunk és Mesterünk, örökké szent és megszentelő isteni
akaratod teljesedjen bennem, gazdagságban, szegénységben, örömben,
bánatban, megpróbáltatásban, életben és halálban.
Jóságos Isten, legyen, amint Te akarod, létemet és akaratomat a te isteni
elhatározásaidhoz, a megpróbáltatásokhoz vagy büntetésekhez igazítom.
Atyám, legyen meg a Te akaratod, és ne az enyém!
(Fülei Szent Miklós)
Történetünk folytatásához úgy gondolom, hogy ez az ima passzol leginkább. Bár nagyon nehéz ezt elfogadni és kimondani, hosszú távon ezt a legjobb imádkozni, hiszen a Jóisten tudja, mire van szükségünk.
Egy nem szokványos család
Külön fejezetet szentelnék arra, hogy elmondjam milyen speciális problémáink voltak (vannak) Sebestyén betegségéből adódóan. Szívbetegsége azzal járt, hogy nagyon fáradékony volt. Ha kimentünk az utcára 2 sarok után meg kellett állnia pihenni, mert neki egy kényelmes séta olyan volt, mint nekünk egy futás. Egy buszmegállóhoz való eljutás 3-4 pihenővel történt. Emiatt sokkal előbb kellett mindenhova elindulni, és sehova sem tudtunk sietve menni. Sebi nem tudott futni, csak néhány másodpercig, akkor is nagy volt a rizikó, hogy közben elesik. Járása bizonytalan volt, legszívesebben belém kapaszkodott. Ez nekem nagy gondot jelentett, mert a Zsófi és a Rita (2 kisebb gyermekem) is igényelte, hogy fogjam a kezét. Igazán három kéz kellett volna, ezért sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne Buddhának lennem. Ritus volt, aki hamar alkalmazkodott ehhez a helyzethez. Ő sokszor mondott le az igényeiről, kényelméről, amit ki is használtam. Ami nagyon hiányzott nekem, később a lányoknak is, a kirándulások. Gyerekkoromban megszoktuk, hogy túrázunk. 2 évesen megmásztam a Kevélyeket, és rendszeresen jártunk családommal a hegyekbe. Sebivel csak nagyon korlátozottan lehetett kimozdulni, akkor is csak nagyon rövid kis sétákra. A felfelé menetet egyáltalán nem bírta. A baráti kirándulásokból mindig az lett, hogy lemaradtunk. A közösségtől nem lehetett elvárni, hogy bevárjanak, bár így is sokat alkalmazkodtak hozzánk. A nagycsaládosok különösen jól igazodtak. Ebből az lett, hogy a lányaim, akik bírták volna az erőpróbákat, lemaradtak ezekről és elkényelmesedtek. Nekem is nagy hiányom volt nemcsak a fizikai terhelésre, hanem a lelki feltöltődésre is. Nekem az erdő egy nagy megnyugvást, lelkileg erősödést hozott, amire nagy szükségem lett volna évente legalább 3-4 alkalommal. Ennek hiánya egy nagy űrt teremtett bennem. Sokat panaszkodtam – nemcsak magamban – emiatt. Én kicsit katonásabb lévén sokszor erőltettem Sebit a mozgásra, míg András elnézőbb, kíméletesebb akart vele lenni. Ez konfliktust eredményezett közöttünk.
Sebi betegsége azt is magával vonta, hogy vele egy kicsit elnézőbbek voltunk. Ezt Ő sokszor ki is használta. Természetesnek vette, hogy neki nem kell közösségi feladatot vállalnia, mert sok mindent nem is tudott volna jól megcsinálni, inkább nem köteleztük. Kézügyessége és mozgáskoordinációja miatt egy pulóver összehajtogatására sem volt elég ügyes. Bár próbáltuk tanítgatni, és egyre több mindennel megbízni, azért nem sok sikerrel jártunk. A lányok kisebb létükre több mindent vállaltak. Sokszor ezt nehezményezték is. Bár igyekeztünk program dús hétvégéket és hétköznapokat szervezni, azért úgy gondolom szegényesebb napjaink voltak, mint lehettek volna. A lányok ezt hol elnézték, hol szóvá tették. Voltak vitáink ezzel kapcsolatban. Valahol úgy gondolom, hogy mindannyian vesztesei vagyunk ennek a helyzetnek és éppen ezért nagyon nehéz feldolgozni azt, hogy miért kellett ennek így alakulnia. Ezt csak a JóIsten tudja.
Istenem! Te látod igazán, hogy milyen áldozatokat kellett hoznunk Sebi betegsége miatt. Kérlek, gyűjtsd egybe ezeket és emlékezzél arra, ha eljön az ideje, hogy számot adjunk életünkről! Ha mi nem is tudjuk megérteni, ez mire jó, segíts abban, hogy el tudjuk fogadni és fel tudjuk ajánlani a Te szándékodra. Így nekünk is könnyebb elviselni helyzetünket.
Egy kis baleset
Csöppet sem könnyű, de boldog évek következtek. A 3 gyermek sok odafigyelést igényelt, de sok-sok örömet, és felfedezést is. Én otthon voltam velük és úgy terveztük, hogy amíg lehet, nem megyek vissza dolgozni, hiszen ezek az évek a legfontosabbak számukra. Azt a biztonságot, nyugalmat sehol sem találják meg, amit otthon. Munka mellett nem lehet gyereket nevelni. Hálát adok azért, hogy András is így gondolta helyesnek és azért, hogy meg tudtuk anyagilag oldani így az életünket.
Kezdtük kinőni a lakást, illetve minőségi cserében gondolkodtunk, mert a penészes, salétromos környezet nem tett jót a felsőlégutaknak. Pénzünk nem volt, így nem sok lehetőség adódott. Testvéremék költöztek panelból egy társasházba, ahol voltak még üres, új lakások. Mi is megnéztünk egyet, de 8 millió volt az ára. A lakás maga az álom volt, bár méretére ugyanakkora, mint a régi, de beosztásban és minőségben messze felülmúlta azt.
De honnan vegyünk 8 milliót? Sakkoztunk oda-vissza, mígnem a lakást értékesítő ügyvéddel nagy nehezen 2 kölcsön szerződéssel bele lehetett volna menni a vételbe, de András nem mert belevágni. Igazából nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert ő ide született, minden emléke ide kötötte. Őszintén szólva én is féltem tőle, de úgy gondoltam, hogyha most ezt nem lépjük meg, akkor sosem fogunk elköltözni.
Hajszálon múlott az egész, de belevágtunk. 3 hónapot kaptunk arra, hogy eladjuk a régi lakást. Imahadjáratba kezdtünk, hogy sikerüljön. Idegtépő feladat volt, már azt hittük, hogy nem sikerül, mikor egy napon belül két vevő is érkezett. 20 perc választott el attól, hogy nem 400 000 Ft-tal drágábban adtuk el a lakást, de az első vevőnek már elígértük, így nem lett volna erkölcsileg helyes változtatni.
3 kisgyerekkel költözni, csomagolni nem könnyű vállalkozás. Nem kívánom senkinek ezt az élményt. Előtte azonban történt egy kis baleset.
A játszótéren voltam a gyerekekkel. Zsófi babakocsiban, Rita és Sebi csúszdáztak. Míg a Sebit vártam a csúszda végén és emeltem ki, addig a Rita már mászni készült. Figyelmeztettem, hogy várjon meg, de nem fogadott szót. Mászás közben, kb. 2 méterről esett le. Lehet, hogy lelökte egy kislány, aki szintén mászott mellette. Neki ott volt az anyukája, de nem ügyelt rájuk rendesen. Tompa koppanást hallottam, majd sírást. Rita a földön, fejét alaposan beverte, de szerencsére eszméletét nem vesztette el. Borzasztó élmény volt! Azonnal kivettem a kocsiból a Zsófit, beleültettem a Ritát, és Sebivel „rohantunk” az SZTK rendelő felé, ami igen messze volt. Nem is tudom, hogy értünk oda, de átirányítottak a Bethesdába. Rita akkor már bágyadt, szótlan volt. A két gyerekre vigyázót kerítettem, Zsófit lefektettem aludni, majd rohantunk a kórházba Ritával. A koponyaröntgen repedést mutatott ki. Agyrázkódással 2 napig feküdt a kórházban. Nem tudtuk, fog-e visszamaradni valami károsodás, csak reménykedtünk, hogy nem. Volt miért imádkozni. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy miért nem vigyáztam rá jobban, de haragudtam az anyukára is, aki ott volt, de nem felügyelte őket. Sokszor egy pillanat műve a baj, elég, ha az ember rosszul súlyoz egy feladatot, fontosabbnak tart egy másikat helyette. Bár tudnánk ezt előre, de nem tudjuk. Ritának attól kezdve voltak fejfájásai, később migrénje is, de idővel ezek a migrének szerencsére ritkultak.
Szülőnek lenni nagy felelősség. Az Isten határtalan nagy bizalommal van irántunk, mikor gyermekkel ajándékoz meg. Tudja jól, hogy sokszor hibázni fogunk, már előre látja azt, hogy mikor mit mulasztunk vagy rontunk el, mégis azt mondja: -„Csináld! Menni fog!”
Vajon fogunk-e tudni így bízni a saját gyerekeinkben, mint Ő? Tudunk-e majd rájuk bízni önállóságot annak ellenére, hogy mi is tudjuk előre, hogy számtalanszor hibázni fognak? Meg fogjuk-e ezt nekik bocsátani?
Köszönjük a bizalmadat Uram. Köszönjük, hogy nem erőszakolod ránk Magadat, de mindig készségesen rendelkezésünkre állsz, és apró csodáiddal segítesz nekünk kijönni a bajból, vagy bele sem kerülni abba. Köszönjük, hogy feltétlen bizalommal fordulhatunk hozzád bármikor. Hálát adunk azért is, mert szeretetedet nem vonod meg akkor sem, ha hibázunk.
Az új otthon
A költözésre összefogott a család és a barátok, kollégák. Testvérem főzött, és vigyázott a gyerekekre (6 db), sógoromék fuvaroztak, mi pakoltunk, mert az utolsó pillanatban sem készültünk el az összepakolással. Apám, sógoraim az új lakásban várták a bútorokat, majd rakták össze, amit lehetett. Estére már volt hol lehajtani a fejünket.
Az új környezetet könnyű volt megszokni. Testvéremék közelsége lehetővé tette, hogy egymásnak segítsünk, egymással sorsközösséget vállaljunk. A gyerekek is jól megvoltak együtt hatan. Mivel egymással szemben laktunk, beláttunk egymás konyhájába. Sohasem felejtem el, amikor késő este mosogatás közben átintegettünk egymásnak, így tartottuk egymásban a lelket. Együtt sírtunk, ha kellet és együtt nevettünk. Nagyon jó volt! Kár, hogy ők 2 év múlva elköltöztek.
Kőbánya, hamar otthonunk lett. Ez egy régi ismerős családnak köszönhető, akik itt laktak és megismertettek minket a nagycsaládosok helyi csoportjával, ahol hamar befogadtak minket. A következő évben már együtt nyaraltunk és sok olyan családdal ismerkedtünk így meg, akik példát mutattak nekünk emberségből. A plébániai közösségbe is hamar beilleszkedtünk. Mondhatom, nagyobb társasági életet éltünk, mint a belvárosban.
Köszönjük Istenünk az új csodát: otthonunkat, a barátokat, a közösséget, az új példaképeket!
Köszönjük, hogy befogadtak minket!
A második baleset
Egyik napon az Óhegy-parkba indultunk babakocsival, biciklivel és kismotorral. Jót játszottunk, majd hazafelé induláskor Sebi a biciklivel előre tekert és mivel lejtett az út nagyon begyorsult. Hirtelen kellett fékeznie egy kanyarban, ezért elesett, rá a karjára. Komoly sírásra érkeztem oda. Az oldalán feküdt, alatta a karja eltörött. Azonnal láttam, hogy komoly a baj, szerencsére nem nyílt törése volt, de utóbb kiderült, hogy mindkét alkarcsont sérült. Zsófit kivettem a babakocsiból, Sebit beültettem, Rita biciklivel, Zsófival a karomban, fél kézzel a babakocsit tolva igyekeztünk haza. Otthon rögtön fájdalomcsillapítót adtam neki és lefektettem, majd hívtam anyukámat, hogy jöjjön gyerekvigyázónak, Andrást, hogy jöjjön haza. Sebit orvoshoz vittük. Az SZTK-ban nem foglalkoztak velünk, a Bethesdába kellett vinnünk Sebit, ahol altatásban rögzítették a karját. Sebinek ötéves korában ez volt a harmadik műtétje. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy a karja horizontálisan ne mozduljon el, mert bár gipszben volt, az nem rögzítette minden irányban. Végül azért sikerült ebből is kigyógyulnia.
Elgondolkoztam azon, hogy miért kell ennek a kisfiúnak ennyit szenvednie? Mi a Jóisten terve vele? Egyre inkább azt láttam, hogy ez a gyerek egy misztérium! Nem tudtam dűlőre jutni, és megérteni, hogy mi volt jó ebben.
Istenem, te tudod, hogy mit miért engedsz meg. Segíts, hogy elfogadjuk rendelkezésedet akkor, is, ha nem értjük!
Drága Szűzanyám! A te Fiad is egy misztérium volt. Önként vállaltad a vele való sorsközösséget, és elfogadtad még azt is, amikor azt mondta: „Ki az én anyám?” Segíts, hogy én is el tudjam fogadni a számomra érthetetlen dolgokat, szenvedéseket és legyen erőm felajánlani azt mások javára!
Ahol három gyerek van, ott mindig történik valami
Augusztus huszadika volt. Másnap készültünk Hajdúböszörménybe utazni a nagycsaládosokkal 1 hétre. Elhatároztuk, hogy a tűzijátékot a háztetőről fogjuk megtekinteni. Ehhez egy tyúklétrán kell felmászni, amelynek a végén horizontálisan egy csapóajtó van lecsukva. Ezt ha kinyitjuk egy lánccal van kibiztosítva Igazából nem tudom minek. A tetőről jól látható a tűzijáték. A háznak kb. 40 centiméteres pereme van, viszonylag biztonságos. Mégis jobb, mint beutazni velük a belvárosba. Ehhez nem fűlt a fogunk, de azt sem akartuk, hogy kimaradjanak egy ilyen élményből.
Én felmásztam a létrán előbb a Sebivel. Ő ment előttem én szorosan utána. Mögöttem a Rita ügyeskedett, apa pedig a Zsófit vitte a kezében. A Sebi már fent volt, mikor a Ritát segítettem a lépcsőről beemelni a tetőre, de a lába beakadt a csapóajtó láncába és a vaslemez egyenesen a bokájára csapódott. Még most is beleborzongok, hogy fájhatott neki. Nagyon sírt. A tűzijátékból semmit sem láttunk, András el kellett vigye a Madarász utcai kórházba. Nem törött el, de elég komoly zúzódás érte a szöveteket. Alaposan becsomagolták a lábát, szigorú fekvésre ítélték és felpolcolt lábbal kellett lennie. Másnap otthon maradtunk fájó szívvel, de nem mertünk így elindulni. Felhívtuk a barátainkat, hogy ne várjanak, de addig-addig beszéltek velünk, míg rábeszéltek az utazásra. Szerintem egy kis önzés is volt bennünk, amikor így döntöttünk, annyi azonban biztos, hogy otthon csak siránkoztunk volna, ott meg jobban telt az idő Rita számára is. Egy valamit azonban nem tudtunk megvalósítani: azt, hogy felpolcoljuk a lábát. A vérömleny nem nagyon szívódott így fel. Szegény Ritám úgy nyaralt, hogy lábra nem állhatott. Babakocsiba volt szorítkozva, meg pokrócon ücsörgött, míg a többiek szaladgálhattak. Azért meggyógyult, de azóta sem mentünk fel a tetőre tűzijátékot nézni.
Újabb rossz szülői döntés és elővigyázatlanság gyermekünk szenvedését váltotta ki. Istenem, Te ezt hogy tudod elnézni nekünk? Hány és hány szülői gondatlanságot kell végignézned? Mennyi felelőtlenség tanúja vagy? Lelkiismeret furdalásunk volt, de a történteket nem tudtuk jóvátenni. Talán a vívódásunk volt a büntetés felelőtlenségünkért, meg gyerekünk szenvedésének látványa.
Bocsáss meg nekünk Uram! Ne engedd, hogy gyermekeink miattunk szenvedjenek. Ments meg minket az értelmetlen balesetektől! Adj mindig felelősség tudatot, hogy ilyen esetek ne mérgezzék meg életünket!
* * *
(Folytatjuk …)
HA VAN BÁRMI, AMI MEGÉRINTETT EBBŐL A SZAKASZBÓL, ÍRD LE NYUGODTAN, OSZD MEG VELÜNK!
HA VAN IMASZÁNDÉKOD, AZT IS BÁTRAN ÍRD LE!