Az életünk előrehaladtával rá kell jönnünk, hogy saját erőlködésünkkel nem érhetjük el Istent. A paradoxon abban áll, hogy a küszködés csupán annak a bevallásához vezet el bennünket, hogy pusztán igyekezettel nem javíthatjuk meg önmagunkat, nem juthatunk el Istenhez. Nem csinálhatunk magunkból azt, amit akarunk. Egyszer elérünk arra a pontra, ahol be kell vallanunk, saját erőnkből szükségképpen csődöt mondunk, és egyedül Isten kegyelme alakíthat át bennünket. 

Az Ószövetség nagy, jelentőségteljes és útmutató személyeinek (Ábrahám, Mózes, Dávid) először bűnük és tehetetlenségük mélypontján kellett túljutniuk, hogy reményüket egyedül Istenbe vessék és hagyják, hogy Isten átalakítsa őket, ezáltal a hit és az Isten iránti engedelmesség eszményképeivé váljanak.
Jézus is nem jámbor és megbízható apostolokat választott ki, hanem igenis bűnös, gyarló férfiakat. (Ez adhat számunkra is reményt!) Szent Pál nagy becsben tartotta a farizeusok eszményeit, minden parancsot és előírást pontosan betartott, hogy rajtuk keresztül teljesítse Isten akaratát. Amikor azonban a Damaszkuszba vezető úton a földre zuhan, életének egész építménye összeomlik. Ebben a sötétségben szembesül önmagával és saját semmiségével. Ugyanakkor megtapasztalja, hogy maga Krisztus működik benne, és alakítja őt át. 

Pál megtérése után sem teljesen gyógyult, átalakult ember. Valamilyen betegség kínozza, amely nyilvánvalóan megalázó a számára. Pál egyenesen dicsekszik gyengeségével. Tudja, hogy elég neki Isten kegyelme. A szemmel láthatóan kínos betegség megtapasztalása nyitottá teszi Isten kegyelmére. 

A nehézségeknek, a reménytelen helyzeteknek az óriási „haszna”, hogy nyitottá tesznek minket arra, Aki nagyobb, mint mi. A remény ott kezdődik, hogy Isten felé fordulva nyitottá válunk az Ő vezetésére, az Ő üzenetére. Így növekszünk egyre jobban az alázatban! Csodálatos „utazás” ez!
Hogyan állsz a nyitottsággal az életedben? Mennyire vagy befogadó? Mennyire engeded, hogy Isten működjön az életedben? Az a jó, ha konkrétan megfogalmazod, mit tehetnél a nyitottság érdekében a következő időszakban!

A paradoxon azonban az, hogy épp ott leszünk a legnyitottabbak Isten és kegyelme iránt, ahol gyengék vagyunk, ahol elveszítjük az uralmat önmagunk felett. Az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek.

És ez jó hír nekünk, hiszen azt jelenti, hogy a legnagyobb bajban is van reményünk! A reményünk alapja maga Krisztus.

A kincsünket, saját lényünket, azt a képet, amelyet Isten magának alkotott rólunk, épp a szántóföldön, a földben, a szemétben találhatjuk meg (Mt 13,44-46). A gyöngy Krisztus képe bennünk. A gyöngy a kagyló sebében nő. Ezért csak akkor találjuk meg a kincset önmagunkban, ha elérjük bensőnkben sebeinket. A seb azonban nemcsak az a hely, ahol kapcsolatba kerülünk saját valónkkal. Ott növekedhet a kapcsolat Krisztussal, ahol erőnk végére jutottunk, ahol nincs más hátra, mint hogy megadjuk magunkat, és ott sejthetjük meg, hogy teljes mértékben Krisztusra vagyunk utalva.

Kinyújtjuk és kinyújthatjuk kezünket az után, Aki megérinti és begyógyítja sebeinket. Ez a mi reményünk!

Aki hibátlan szeretne lenni, az szenvedélyével együtt elevenségét is kiirtja, gyengeségével együtt erejét is megsemmisíti. Sok idealista keresztény annyira el van foglalva a lelkében növő konkollyal (lásd a konkolyról szóló példabeszéd: Mt 13,24-30), annyira akörül forognak állandóan a gondolatai, hogy hibáit kiirtsa, hogy ettől maga az élet szenved csorbát. Ki kell tehát békülnünk a konkollyal, hogy növekedhessen a búza életünk szántóföldjén. 

Mert az ember ott nyílik meg az isteni kegyelem ajándéka előtt, ahol semmije sincs. Jézus boldognak nevezi a szegényeket, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szomorkodnak, akik nem támaszkodhatnak önmagukra és saját erejükre, hanem teljes mértékben Isten kegyelmére szorulnak. De épp ott akar Isten bennünk élni, ahol szegények és gyengék vagyunk. 

A jó jövőkép élettel teli. A fókuszban az életnek kell állnia, akármelyik szakaszban is vagyunk. Itt belép a hit is. Egy keresztény ember jövőképe nem zárul le a ravatalnál. Ez csak egy szakasz lezáródása és ott kezdődik az örök élet. Ha ebben a perspektívában gondolkodunk, az egy életigenlés. Ez a hosszú távú cél átsegít minket az egzisztenciális alapküzdelmeken.

– Hogyan fejlesszük a jövőképünket? Milyen jellemzői lehetnek?

– A jó jövőkép a múlt kiértékelésén alapszik. Érdemes önvizsgálatot tartani, hogy honnan jöttem, hol vagyok most és merre szeretnék menni. Az eddig megtett út megelégedettséggel tölt-e el?

Esetleg elégedetlen vagyok? Megállapítom, hogy hány évemet tettem tönkre. Az első lépés ahhoz, hogy a jövőn tudjunk gondolkodni, a múlt átvizsgálása, hiszen nem a mából megyünk a jövőbe, hanem a múltból.

Viszont ennek a jelen az egyedüli megfogható pillanata. Az életünkre visszatekintve látnunk kell az áldásokat is. Miben voltam ügyes, mit sikerült jól megoldanom, mit harcoltam meg? Kell a vállveregetés „Azta…, ezért megküzdöttem!” Minden elrontott életben is vannak legalább apró sikerek.
A megtett útnak negatívumai is lehetnek. „Ott mi történt? Hol csúsztam el? Hol indultam rossz irányba?” Mindezeket kiértékelve megláthatjuk, hol is vagyunk ma. Innen kezdődik a jövőkép kialakítása. Most itt vagyok, de hol szeretnék leni 1, 10, 20 év múlva? A legtöbb ember ebbe nem gondol bele, csak sodródik. Szókratész azt mondja: „Egy át nem gondolt életet nem érdemes élni.”

A tudatos jövőképhez ezeket érdemes megfontolni: Mit szeretnék ki-építeni a saját életemben, a kapcsolataimban. Mire vágyom? Mi tart vissza attól, hogy az a vágy ne csak álom legyen, hanem egy cél?

– Mennyire változhat a jövőképem?

– Az életünk dinamikus, még akkor is, amikor úgy érezzük, hogy stagnálunk. Mi magunk is folyamatosan változunk. Annyi minden befolyásolja azt, hogy ki vagyok. Azt mondhatom, ma már nem az vagyok, aki tegnap voltam. A kitűzött céljaink változásának oka, hogy mi magunk formálódunk. Sőt! A körülöttünk lévő világ sem egészen az, ami tegnap volt. Az az ember, akinek nem változnak a céljai, az lehet nagyon kitartó, de makacs, vagy akár kényszeres is. Az egészséges ember tud alkalmazkodni az élethez, a szituációkhoz, a változásokhoz.

Éppen ezért a vágyai, céljai is folyamatosan csiszolódnak, ahogyan ő maga is. Mindenkit arra bátorítok, hogy időről időre érdemes átgondolni, hogy az az irány, amerre haladok, tényleg az való nekem?

– Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták legyünk?

– Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogad-jam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

– Lehet-e és hogyan fejleszteni az optimista hozzáállásunkat?

– Igen, lehet fejleszteni. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

– Hogyan kapcsolható össze az optimizmus és a remény?

– Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van.

Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem a gyermekáldásban, akkor a házastársammal mindent megteszünk, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.

Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet ki-bírunk, mint amit el tudnánk képzelni.

Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Azt kívánom az Olvasónak, találja meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.

Műtét után néhány hét rehabilitációra van szükség. A gyógyuló beteg már nem a kórházban van, de még nem is otthon. A betegtársakkal a kapcsolatfelvétel nem mindig gördülékeny, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a Lélek kreatívvá tud tenni.

Új szobatársam – szintén csípőprotézises – hétfő délután érkezett. Kedd reggel, amikor a nővér besegítette a kerekesszékbe, hogy kitolja a reggelihez, telefonáltak neki, hogy a súlyos beteg férje meghalt. A nővér percekig próbálta vigasztalni, de mindhiába, el kellett mennie, sok dolga volt.
Ott maradtunk ketten. Még szinte teljesen idegen volt. Az első gondolatom az volt, hogy itt hagyom, sírja ki magát, egyébként sem szeretik, ha valaki későn megy reggelizni. De nem tudtam megmozdulni, sem megszólalni. Mikor már csak hüppögött, kérdeztem, hogy hiszi-e, hogy jó helyen van a férje. Így indult a beszélgetés. Kérdeztem őt a férjéről. Szívesen válaszolgatott. A végén kiderült, hogy ahova Vácra gimnáziumba jártam, ő akkor ott volt iskolatitkár. Sok-sok közös ismerősünk volt, főleg tanárok. Fél óra múlva már mosolyogni is tudott. Örültem, hogy tudtam segíteni, és nem futamodtam meg a nehézség elől.

***

A rehabilitációs osztályon mindössze huszonöten voltunk. Pár nap alatt mindenki ismerte a többieket. Eszternek valószínű agyvérzése volt. A jobb oldalát nem tudta mozdítani, a balt is csak korlátozottan. Alig tudott néhány szót kimondani, azt is alig lehetett érteni. A gyerekei képei alapján, amit a kispárnáján hurcolt mindig, nem lehetett több negyvenévesnél, de sajnos jóval többnek nézett ki.
Először úgy kerültünk kapcsolatba, hogy megnéztem ezt a kispárnát, és megdicsértem a gyerekeit. Sírva fakadt, és én úgy éreztem, hogy nagy bakot lőttem azzal, hogy kapcsolatot akartam vele teremteni.

Egyik kora reggel a kávémmal, az Adorémusszal és az igével leültem az ebédlőben imádkozni. Kerekesszékével szemben velem helyet foglalt Eszter. „Hűha! Szegény, társaságra vágyik, és most beszélgetni kellene vele” – gondoltam. Jézusom, segíts! Hirtelen sok-sok, mások által megélt és megosztott tapasztalat, pontosabban azok mentalitása ugrott be; mindenáron szeretni, úgy, ahogy neki jó, felfedezni Jézust benne.

Még nem tudtam, hogy fogom csinálni. Megkérdeztem tőle, hogy aludt, hogy van, nincs-e melege. A maga módján kis mosollyal és kézmozdulattal válaszolt. Tudtam, hogy ebből így komoly beszélgetés nem lesz. Akkor észrevettem a csuklóján a hajgumiját és vállon alul érő haját. Megkérdeztem, hogy befonhatom-e. Örömmel mondott igent. Míg fonogattam, olyan idétlenségeket mondtam, hogy „hiába sikít, akkor is húzni fogom”, meg hogy „ne féljen, nem tépem ki az összeset”. Aztán meséltem arról, hogy milyen sokféle fonott frizurát tudok. Végül úgy fontam be, hogy vékony kis fonat kígyózott a halántékától a tarkójáig. Már sok ilyet fontam kislányoknak, de még ilyen szépre sosem sikerült.

Boldog volt, nevetve tapogatta végig.

Reggelinél úgy ültünk, hogy nem láttuk egymást. Kérdezgették, találgatták, ki fonta be, de szegény nem tudta elmondani. Ebédre mégis kiderült. Mikor jöttem haza, pont azzal a gyógytornásszal tanult járni, aki velem is sokat foglalkozott. Odamentem hozzájuk elköszönni, és a gyógytornász azt kérdezte tőle, hogy ugye nem engedjük haza Katit. Eszter mosolyogva tiltakozott, szinte az volt a szemében, hogy nekem sokkal jobb lesz otthon, menjek csak.
Remélem, neki is sokat javult az állapota azóta, és nem csak a kispárnáján ölelheti a gyerekeit.

Ebben a kettő, rövid sztoriban vastagon kiemeltem azokat a cselekedeteket, amelyek azt jelentik: „menj!”. Igen, menj, cselekedj, indulj akkor is, ha nem tudod, hogy jó lesz-e úgy, valóban az-e a legjobb út …
„Menj!” – és az Úr megáldja azt, amit teszel! 

A keresztények reménye abból a hitből fakad, hogy bármi történjék is velünk, tudjuk, Isten szeretete vár ránk utunk végén. A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket.

A Zsidóknak írt levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan összekapcsolja a „remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23). Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról –, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”. Hogy a korai keresztények tudatát mennyire meghatározta a megbízható reménnyel való megajándékozottság, az abban is megmutatkozik, ahogyan a keresztény életet összehasonlították a hit előtti élettel, vagy más vallások követőinek helyzetével.

Pál emlékezteti az efezusiakat arra, hogy Krisztussal való találkozásuk előtt mennyire „remény és Isten nélkül éltek a világban” (2,12). Természetesen tudta, hogy voltak isteneik, volt vallásuk, de isteneik kérdésessé váltak, és ellentmondásos mítoszaikból nem fakadt semmiféle remény. Isteneik ellenére „Isten nélkül”, s ezért egy sötét világban, sötét jövőbe tekintve éltek. „In nihil ab nihilo quam cito recidimus” (Mily gyorsan visszahullunk a semmiből a semmibe) – mondja egy sírfelirat ebből a korból olyan szavakkal, melyekben minden szépítés nélkül megmutatkozik az, amire Pál utal.

Ugyanilyen értelemben mondja a tesszalonikaiaknak: ne szomorkodjatok, „mint a többiek, akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Itt is a keresztényeket megkülönböztető sajátságként tűnik föl az, hogy nekik van jövőjük: nem úgy, mintha részleteiben tudták volna, mi vár rájuk, de alapvetően jól tudták, hogy az életük nem a semmi felé tart. A jelen csak akkor élhető, ha a jövő felől mint pozitív valóság felől vagyunk bizonyosak. Ezért most kimondhatjuk: a kereszténység nem csupán „jó hír” volt – egy addig ismeretlen tartalom közlése.

Mai nyelven azt mondanánk: a keresztény üzenet nem csak „informatív”, ‘tájékoztató’, hanem „performatív”, ‘átalakító’ volt – azaz az evangélium nem csak valami tudható dolog közlése; hanem olyan közlés, mely tényeket hoz létre és megváltoztatja az életet. Az idő, a jövő sötét ajtaja föltárult. Akinek reménye van, az másként él; új életet kapott ajándékba.

De most sürgetővé válik a kérdés: miben áll ez a remény, mely mint remény „megváltás”? A válasz lényege az Efezusi levélből az imént idézett helyen ott áll: az efezusiak a Krisztussal való találkozás előtt reménytelenek voltak, mert Isten nélkül éltek a világban. Megismerni Istent – az igaz Istent – azt jelenti, hogy reményt kap az ember. Számunkra, akik régóta együtt élünk a keresztény istenfogalommal és eltompultunk irányában, annak a reménynek a birtoklása, amely ezzel az Istennel való találkozásból fakad, mintha már nem volna felfogható.

Korunk egyik szentjének a példája kissé rávilágíthat arra, mit jelent ezzel az Istennel először és igazán találkozni. A II. János Pál pápa által szentté avatott afrikai leányra, Bakhita Jozefinára gondolok. Szudánban, Darfurban született 1869 körül – a pontos dátumot nem tudta megmondani. Kilencéves volt, amikor rabszolga kereskedők elrabolták, véresre verték és a szudáni rabszolgapiacon öt alkalommal eladták. Utoljára egy tábornok anyjának és feleségének rabszolgája lett, naponta véresre ostorozták, aminek 144 sebhelyét haláláig viselte. Végül 1882-ben egy olasz kereskedő vette meg Callisto Legnani olasz konzul számára, aki a mahdisták előrenyomulása elől Itáliába tért vissza.

Bakhita végül a sok rettenetes „patrónus” után, akik eddig urai voltak, egy egészen más „Patrónust” ismert meg – akit a velencei dialektusban „Paronnak” nevezett, s akit úgy ismert meg, mint élő Istent, Jézus Krisztus Istenét. Mindeddig csak olyan patrónusokat ismert, akik megvetették és gyötörték őt, vagy legjobb esetben hasznos rabszolgalánynak tekintették. Most pedig hallotta, hogy az összes patrónus fölött van egy „Paron”, az összes uraknak Ura, s hogy ez az Úr jóságos, a jóság maga. Megtudta, hogy ez az Úr őt is ismeri, őt is teremtette – sőt szereti. Őt is szeretik, mégpedig a legnagyobb „Paron” szereti, aki előtt a többi patrónus is éppen olyan gyarló szolga, mint ő. Ismerik őt, szeretik őt és várnak rá. Igen, ez a Patrónus a megvertek sorsát vállalta magára, és most „az Atya jobbján” vár rá.

Most már volt „reménye” – nem csak az a kicsi remény, hogy kevésbé kegyetlen urakat talál, hanem a nagy reménység: engem véglegesen szeretnek, és bármi történik velem – engem ez a szeretet vár. És így az életem rendben van.

A reménynek ez a fölismerése „váltotta meg” őt, többé már nem rabszolgának, hanem Isten szabad gyermekének érezte magát. Megértette, mit mondott Pál, amikor az efezusiakat arra emlékeztette, hogy korábban remény és Isten nélkül éltek a világban – remény nélkül, mert Isten nélkül éltek. Ezért amikor ismét vissza akarták vinni Szudánba, tiltakozott; nem akart újra elszakadni „Paronjától”.

1890. január 9-én a velencei pátriárka megkeresztelte, megbérmálta és először részesítette a szentáldozásban. 1896. december 8-án Veronában a Kanossza Nővéreknél fogadalmat tett, s attól kezdve – sekrestyés és portás szolgálata mellett – járta Itáliát és próbált a misszióra buzdítani: kötelességének érezte továbbadni azt a szabadulást, melyet ő a Jézus Krisztus Istenével való találkozásban kapott, úgy érezte, ezt kell lehetőleg sokaknak tovább ajándékoznia. A reményt, amely az övé lett, s amely őt „megváltotta”, nem tudta megtartani önmagának; sokakhoz, mindenkihez el akarta juttatni.
XVI. Benedek pápa

A remény tehát arra buzdít, hogy menj és keresd a forrást, és ha megtaláltad add tovább a remény vizét másoknak!

Isten különösen kedvelte Dávidot gyermekkora óta, és egyedülálló küldetést bízott rá, mely központi szerepet tölt majd be Isten népének és a mi hitünknek történetében. Az evangéliumok Jézust többször is „Dávid fiának” hívják, hiszen ő is Betlehemben született. Az ígéretek szerint Dávid egyik leszármazottja lesz a Messiás: olyan király, aki teljesen Isten szíve szerint való, tökéletesen engedelmeskedik az Atyának, és hűen megvalósítja az ő üdvözítő tervét (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2579). 

Dávid története a Betlehem körüli dombokon kezdődik, ahol apjának, Jesszének a nyáját legelteti. Még kisfiú, a sok testvér közül a legfiatalabb. Olyannyira a legutolsó, hogy amikor Sámuel próféta – Isten parancsára – elindul az új király keresésére, szinte úgy tűnik, hogy apja megfeledkezett a legkisebb fiáról (vö. 1Sám 16,1–13). A szabad ég alatt dolgozott: barátja lehetett a szélnek, a természet hangjainak, a nap sugarainak. Csak egyetlen társasága van, hogy felüdítse lelkét: a citera; és a magányban töltött hosszú napokon szeret játszani és énekelni az ő Istenének. De parittyával is játszott. 

Dávid tehát mindenekelőtt pásztor: olyan ember, aki gondozza az állatokat, aki megvédi őket a rájuk leselkedő veszélyektől, aki gondoskodik arról, hogy legyen mit enniük. Amikor Isten akaratából Dávidnak a népről kell majd gondoskodnia, nem fog ezeknél lényegesen különbözőbb dolgokat csinálni. Ezért tér vissza gyakran a pásztor képe a Bibliában. Jézus is „jó pásztor”-ként határozza meg magát, viselkedése nem olyan, mint a béresé; ő életét adja a juhokért, vezeti őket, valamennyit név szerint ismeri (vö. Jn 10,11–18). 

Dávid sokat tanult első mesterségéből. Így, amikor Nátán próféta szembesíti őt rettentő súlyos bűnével (vö. 2Sám 12,1–15), Dávid rögtön megérti, hogy rossz pásztor volt, hogy egy embertől elrabolta egyetlen bárányát, melyet szeretett, hogy többé nem alázatos szolga, hanem egy hataloméhes, beteg ember, vadorzó, aki öl és rabol. 

A Dávid hivatásában jelen lévő másik jellegzetes vonás az költői vénája. Ebből a kis észrevételből levonhatjuk a következtetést, hogy Dávid nem volt vulgáris ember, ahogyan az gyakran előfordul olyan emberekkel, akik kénytelenek hosszú ideig elszigetelten élni a társadalomtól. Ezzel szemben ő egy érzékeny ember, aki szereti a zenét és az éneklést. A citera mindig elkíséri majd: néha, hogy örömhimnusz zengjen Istennek (vö. 2Sám 6,16), máskor pedig, hogy kifejezze bánatát vagy megvallja bűnét (vö. Zsolt 51,3). 

A szeme elé táruló világ nem néma történés: a dolgok alakulása mögött tekintete egy nagyobb titkot ragad meg. 

Az ima épp ekkor születik: abból a meggyőződésből, hogy az élet nem egy ránk zúduló valami, hanem egy lenyűgöző titok, mely költészetre, muzsikára, hálára, dicséretre, vagy épp panaszra, könyörgésre indít bennünket.  

Dávidnak tehát van egy álma: jó pásztor akar lenni. Néha egész jól sikerül megbirkóznia ezzel a feladattal, máskor kevésbé. Az üdvösségtörténet szempontjából azonban az számít, hogy ő egy másik király próféciája, akinek ő csak a meghirdetése és előképe. 

Tekintsünk Dávidra, gondoljunk Dávidra!  
Szent és bűnös, üldözött és üldöző, áldozat és gyilkos, ami ellentmondás. Dávid mindez volt, együtt. Saját életünkben mi is gyakran ellentmondásos dolgokat fedezünk fel. 

Minden ember – ahogy éli az életét – gyakran vétkezik következetlenséggel. Egyetlen vörös fonál van Dávid életében, mely egységbe fűzi mindazt, ami történik: az imája. Ez a hang sosem némul el. A szent Dávid imádkozik; a bűnös Dávid imádkozik; az üldözött Dávid imádkozik; az üldöző Dávid imádkozik; az áldozat Dávid imádkozik. A gyilkos Dávid is imádkozik! Ez életének vörös fonala. Ő az ima embere! Ez a hang sosem némul el: akár az örvendezés, akár a siránkozás hangszínét veszi fel, de mindig ugyanaz az ima, csak a dallam változik.

Ezáltal pedig arra tanít bennünket Dávid, hogy mindent vigyünk be az Istennel folytatott párbeszédbe: az örömet és a bűnt, a szeretetet és a szenvedést, a barátságot és a betegséget egyaránt. Minden válhat „Te”-hez intézett szóvá, aki mindig hall bennünket. 

Dávid, aki ismerte a magányt, valójában sosem volt egyedül! Végeredményben ez az ima ereje, mindazok életében, akik teret adnak neki. Az ima nemességet kölcsönöz neked! Dávid azért nemes, mert imádkozik. Amikor gyilkossá válik, aki imádkozik, és megbánja tettét, akkor visszanyeri nemességét imájának köszönhetően. 

 Az ima nemességet kölcsönöz nekünk: az ima képes biztosítani az Istennel való kapcsolatot, aki az ember igazi útitársa az élet ezernyi viszontagsága, kedvező és kedvezőtlen történése között. Csak mindig imádkoznunk kell!

„Köszönöm, Uram!” „Félek, Uram!” „Segíts meg, Uram!” „Bocsáss meg, Uram!” Olyan nagy volt Dávid bizalma, hogy amikor üldözték és menekülnie kellett, nem engedte, hogy bárki is megvédje; azt mondta: „Ha Istenem így megaláz engem, akkor tudja, [mi ennek a célja].”

Mert az ima nemessége Isten kezében hagy bennünket. Azokban a szeretetből sebeket vállaló kezekben: ezek az egyetlen biztonságos kezek, melyekben bízhatunk! 

***

FERENC PÁPA EBBEN A RÖVID ELMÉLKEDÉSBEN RÁMUTATOTT ARRA – DÁVID KIRÁLYON KERESZTÜL – MIT IS JELENT ISTENRE FIGYELNI.