Edith Eva Eger magyar zsidó származású pszichológus, aki 1927-ben született Kassán. 1944 márciusában Edithet a kassai gettóba kényszerítették szüleivel és Magdával együtt. Áprilisban egy téglagyárba vitték őket, ahol 12 000 másik zsidóval együtt éltek egy hónapig. Májusban Auschwitzba kerültek, ahol édesanyját gázkamrában ölték meg. Memoárjában arra is utal, hogy több koncentrációs tábort is megjárt, beleértve Mauthausen-t is. A nácik evakuálták Mauthausen-t, és a többi koncentrációs tábort is, amikor amerikai és orosz hadseregek közelítették meg azokat. Edithet Magdával halálmenetre küldték az 55 kilométerre levő gunskircheni táborba. 1945 májusában az amerikai hadsereg felszabadította a tábort. Ekkor vette észre az egyik katona a holttestek közé vetett Edithet mozogni; orvost hívott és megmentették az életét.
Edithet és Magdát amerikai hadikórházakban kezelték, majd felépülésük után visszamentek Kassára, ahol találkoztak Klára testvérükkel. Szüleik és Edith vőlegénye nem élték túl az Auschwitzban történteket. Végül Edith Éger Bélához ment feleségül, akivel a kórházban ismerkedtek meg, és aki a háború alatt partizán volt. 1949-ben, a kommunista fenyegetések hatására az Egyesült Államokba költöztek ki kislányukkal.
Edith a poszttraumás stressz szindróma kezelésének specialistája lett 2017-ben The Choice – Embrace the Possible címmel jelentek meg a visszaemlékezései, melyekből nemzetközi siker lett.

Edith Eva Eger azt vallja, hogy a szabadság táncában az első lépés a felelősségvállalás az érzésekért, a második pedig a kockázatvállalás (ami az ő életében az Auschwitzba való visszatérés volt): szembenézés a félelmekkel, hogy azok többé ne börtönözhessenek be.

„A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.”

Az élete eseményei mély nyomot hagytak benne:

1944–1945. Egy hűvös áprilisi éjszakán, éppen a zsidó húsvét, pészah ünnepén törnek rájuk a katonák – előző este a család még elfogyasztotta a széder vacsorát. Sebtében kell elhagyni az otthont: a szülők mereven, riadtan teljesítik az utasításokat. Az Auschwitz felé robogó marhavagonban magába fordult édesanyja még ezt köti Edit lelkére:

„Nem tudjuk, hová tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.” Később ezek a mondatok életmentőnek bizonyultak.
„Minden figyelmemet felemészti, hogy túléljem a következő pillanatot, a következő lélegzetvételt. Túl fogom élni, ha a nővérem mellettem lesz. Túlélem, mert úgy fogom követni, mintha csak az árnyéka lennék. Végigterelnek minket a néma, és mégis visszhangos zuhanyzón. Megfosztanak a hajunktól. Odakint állunk, megnyírva, meztelenül, az egyenruhánkra várunk.”

Mengele parancsára Edith a Kék Duna keringő ütemeire táncol. Teste magától tudja, mit kell tennie, ő pedig szemlehunyva, az Operaház színpadára képzelve magát anyja suttogó szavait hallja: „Senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz”.

A barakkban aztán például a főzésről, receptekről való számtalan, véget nem érő beszélgetés a maga módján táplálja a foglyokat. A foglyokat, akiknek a napi zuhanyzás minden nap egy újabb bizonytalanság: ma víz vagy gáz jön a zuhanyfejből? 1945. A kényszermunkások Gunskirchenbe menetelnek: „annyira legyengültünk, hogy a kétezerből csak százan éljük túl a menetelést. (…) Az éhség az egyedüli nevem. Minden részem fáj, minden részem megdermedt.” Mire 1945 májusában az amerikai felszabadító katonák megérkeznek, Edit alig él, a felépülés sok időt vesz igénybe.

„Kenyeret eszünk – igen, de nincs egy fillérünk se. Szépen gyarapodik a súlyod – igen, de a szívem nehéz. Életben vagy – igen, de anyám halott.” A háború után új megpróbáltatások várnak rá: házasság, gyermek, a férj börtönbe kerülése, menekülés Bécsbe, a vagyon elvesztése, újrakezdés Amerikában, bevándorlólét viszontagságai. Emlékbetörések kínozzák Editet: szapora pulzus, izzadó tenyér, beszűkülő látás, ájulás közeli állapot. Akkor még csak azt érzi, valami nincs rendben vele, később a pszichológiai képzettség birtokában már tudja, hogy ezek a test automatikus válaszreakciói a traumára.

„Mindig két világom van. Az, amelyiket én választottam, és az, amelyet megtagadok, de az engedélyem nélkül is benyomakodik az életembe.” Hosszú út vezet a felismeréshez. Edith dönthet másképp is. Dönthet úgy, hogy nem rejti el a múltját, hiszen a hallgatással csak még jobban bebetonozza az emlékeit. A története elmesélése a gyógyulás útja lehet, és ezzel nemcsak magának, hanem másoknak is segítségére lehet.

1969. Edith Eva Eger kitüntetéssel végez pszichológiából a texasi egyetemen. A diplomaosztóra azonban nem akar elmenni, még mindig nagyon mély a seb: „mégsem bírom rávenni magam, hogy elmenjek az ünnepségre. Ahhoz túlságosan szégyellem magam. Évekkel ezelőtt kellett volna megcsinálnom – mondom magamnak. De valójában ezt gondolom (és ez a gondolat bújik meg nagyon sok döntésem és meggyőződésem mélyén): – Nem érdemlem meg, hogy életben maradtam.”

Doktori fokozat és magánpraxis indítása után a gyógyulás következő lépése akkor történt meg, amikor Edith Eva Eger Németországban tartott előadást tábori lelkészeknek. Így kezdte: „Az emberek azt kérdezik tőlem, hogyan tanultam meg legyőzni a múltat. Legyőzni? Nem győztem én le semmit. Minden egyes verés, bombázás és szelekció, minden halál, az összes ég felé törő füstoszlop, a rettegés minden egyes pillanata, amikor azt hittem, itt a vég – ezek egytől egyig tovább élnek bennem, az emlékeimben és a rémálmaimban.

A múlt nem tűnt el. Nem léptem túl rajta, nem metszettem ki magamból. Továbbra is itt él bennem. De éppígy tovább él bennem az a perspektíva is, amelyet a múlt adott nekem: hogy azért értem meg a felszabadítást, mert a szívemben életben tartottam a reményt.”

2010: a kör bezárul. Dr. Egert (ekkor már 82 éves!) Coloradóba hívják meg előadni, a 71-es hadosztályhoz, ahhoz, amelyik 1945-ben elhozta számára a szabadságot. És itt is elhangzik az az édesanyjától hallott mondat, amit soha nem fog elfelejteni: „Nem tudjuk, hová tartunk, nem tudjuk, mi fog történni, de senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”

A reményt.

Az életünk tele vannak traumákkal. Idézz fel magadban egy olyat, amely talán ma is nyomaszt vagy nyomasztott! Mit kezdesz vele? Elfojtod, elnyomod vagy szembenézel vele? A reményt, a gyógyulást erősíted magadban vagy inkább bezárkózol?
Mit raksz a fejedbe: az aggodalmat, a félelmet, vagy annak a reményét, hogy van megoldás, lehet másképp is, dönthetsz másképp is, lehet jobb is? Tölts el ezekkel a gondolatokkal meditációs időt! Kérd a Szentlélek megvilágosító kegyelmét! Ami eszedbe jut, írd le egy füzetbe!

Minden hívő embernek önállóan kell megvizsgálnia a szenvedés misztériumát, s önállóan kell értelmet találnia a szenvedéseiben, közösségben azzal az Istennel, aki együtt szenved velünk. Sokszor találunk közhelyszerű válaszokat – még hívő körökben is – arra, hogyan éljük meg az életünk nehéz, kilátástalannak tűnő helyzeteit úgy, hogy ne omoljunk össze, hanem inkább a remény erősödjön bennünk.

Istennek nem célja, hogy elbánjon velünk! 

Richard atya úgy vélekedik, hogy gyakran az emberekben, a keresztényekben is egy olyan helytelen istenkép él, amely szerint az Isten teljesíti a kéréseinket, ha eleget teszünk a szigorú parancsainak. Ha mégsem találnak meghallgatásra az imáink, az annak a jele, hogy nem, vagy nem jól teljesítettük a parancsait. Így olyan képet festünk az Istenről, mintha igazgatója lenne a földi cirkusznak, aki csattogtatja az ostorát, miközben mi az előttünk álló tüzes karikákon ugrálunk át. Az egészben az a legfurcsább, hogy ezzel együtt könnyen azt is hihetjük, Isten nyomban ugrik, és minden kérésünket teljesíti, ha eleget teszünk a kéréseinek.

Az Isten zsarnokként való felfogása sokak számára félelmetes, de kényelmes megoldást jelent életünk mélyreható fájdalmaira. A szenvedésnek elvégre származnia kell valahonnan, s ha ártatlan emberek szenvedését látjuk, egyesek arra a következtetésre jutnak, hogy közvetlenül Isten küldte rájuk a fájdalmat.

Úgy gondolom, senki sem tudna igazán szeretni olyan Istent, akiről komolyan azt hisszük, hogy megöli a csecsemőinket, természeti katasztrófát, mellrákot küld ránk, terméketlenné tesz minket, és autóbaleseteket szervez meg, hogy kiegyenlítse a „számlát” a bűnös voltunk miatt. 

Egy ilyen Isten önmagában véve is egészen kicsinyes istennek tűnne, szánalmas zsarnoknak. Ráadásul, ha Isten rossz dolgokat akarna küldeni ránk, logikus lenne, ha a legnagyobb bűnösökkel kezdené a sort, az emberi világ igazi zsarnokaival, a többieket pedig csak később venné elő – de hát sohasem így szokott lenni… 

Hogyan lehetek akkor ennyire biztos abban, hogy Isten nem halálosztogató? Először is, az 1Jn 1,5-ben azt olvassuk, hogy „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség”. János a levelében hangsúlyozza, hogy Jézus irántunk tanúsított önfeláldozó szeretetén keresztül Isten világossága ragyogott fel a világban, s azoknak, akik Isten világosságában akarnak járni, ugyanúgy kell szeretniük másokat, ahogyan Jézus szeretett minket. 

Ennek alapján könnyen belátható, hogy a rák, az autóbaleset vagy a gyerekünk, a férjünk és bármilyen más szerettünk halála olyan sötétséget jelent, amelynek nem lehet helye Istenben. Egyik sem tekinthető olyan fegyvernek, amellyel Isten próbára tesz minket, nem lehet olyan eszköz, amellyel Isten fájdalmat bocsát ránk, hogy megnézze, hogyan birkózunk meg vele. Szent Pál és más újszövetségi szerzők rendszeresen kiemelik, hogy a halál és a pusztulás a rendezetlenség megnyilvánulása, s ezért nem tartozhat a fényhez, a tiszta szeretethez. Az evangéliumokban azt látjuk, hogy Isten Igéje és Bölcsessége, aki testté lett Jézus Krisztusban, csak az életet akarja, nem a halált, csak építeni akar, nem rombolni, csak gyógyítani, nem pedig fájdalmat okozni. Ráadásul egyetlen olyan oldala sincs az Újszövetségnek, ahol arról olvasnánk, hogy Jézus bárkitől bármit elvenne. Nem kell vádolnunk Istent, mondván: azért mér ránk szenvedést, hogy az ellenkezőjére fordítsuk, és jót hozzunk elő belőle. Az emberben mélyen gyökerezik az értelemkeresés ösztöne. Igenis vannak véletlenül bekövetkezett betegségek, balesetek (stb), a rossz idő és a rossz hely metszéspontján, a legrosszabb eredménnyel. Van, amikor jót tudunk kihozni az értelmetlen balesetből is azzal, hogy nagylelkűen megosztjuk tapasztalatainkat, érzéseinket, vívódásainkat másokkal.  

Isten nem küld ránk szerencsétlenségeket azért, hogy megtanítson nekünk ezt-azt, bár igaz, hogy minden szerencsétlenségből tanulhatunk. Hiába fogadjuk el, hogy Isten erejének és szeretetének jóvoltából pozitív gyümölcsei lehetnek a szerencsétlenségeknek, attól a rettenetes dolgok még rettenetesek maradnak. És ugyanúgy nem igaz az a vélemény, mely szerint Istennek az lenne az akarata, hogy megrázó események mozdítsák elő a fejlődésünket.

Szerintem azonban spirituális szempontból akkor vagyunk józanok, ha tudjuk, Isten minden egyes nap minden egyes percében azt teszi, amit nagypénteken tett: nem engedi, hogy a rosszé, a halálé és a pusztulásé legyen az utolsó szó, hanem bámulatos kitartással ruházza fel az emberiséget, s csodálatos kegyelmének erejével lehetővé teszi, hogy a legrosszabb helyzetből is a lehető legtöbbet hozzuk ki, s így a fényé és az életé legyen az utolsó szó. A húsvétvasárnap nem más, mint Isten válasza a nagypéntekre: a halálból előtörő élet. Ez a mi reményünk igazi alapja.

Isten nem idéz elő földrengést, árvizet, aszályt és más természeti csapásokat. Az Isten az életünk legapróbb részével is foglalkozik, és szolidáris velünk minden örömünkben és reményünkben, minden bánatunkban és félelmünkben. Isten még az aszály idején is azt akarja, hogy megmondjuk neki, mi bánt minket. Ilyen esetekben hozzá kiált a szívünk. Ilyenkor a liturgikus panasznak is megvan a helye, vagyis közösségileg is kifejezhetjük közös fájdalmunkat. Nekem az okoz gondot, hogy többnyire nem ilyen jelleggel szervezik meg a liturgikus eseményeket, amelyek így inkább további kérdéseket vetnek fel abból a szempontból, hogy milyen szerepet tulajdonítunk Istennek a szárazsággal kapcsolatban. Ha elég intenzíven vagy kitartóan imádkozunk, vagy megváltoztatjuk az életünket, Isten végül megenyhül, és elküldi a várva várt esőt? De mégis mit gondolunk ekkor Istenről? Mit csinál a mennyben? Talán azt mondja a trónusán ülve: „Nem, nem küldök esőt, tünés innen, száradjatok ki, és haljatok meg!”? Nyilván nem.

Szögezzük le: lehetőségünk és kötelességünk, hogy imádkozzunk esőért, a földért, a környezetünkért. Ha valóban az élet pártján vagyunk, óhatatlanul a bolygónknak is a pártján kell lennünk. Még olyan misét is ünnepelhetünk együtt, ahol azt a kegyelmet kérjük, hogy a lehető legjobb őrzői legyünk a teremtésnek — de ez egészen más, mint ha esőért mondunk misét. A kérdés, hogyan fogjuk fel a kérő imádságot? Kit változtat meg az ima? Istent? Bennünket? Vagy embert és Istent egyaránt? 

Nem hiszem, hogy Isten szándékosan szárazságot küldene ránk csak azért, mert azt akarja, hogy odaadóbban imádkozzunk vagy tisztábban éljünk. Egyszerűen ilyen, és nap mint nap kérdőre von minket arról, hogyan helyezzük el magunkat a teremtett rendben, s tudunk-e partneri viszonyban együttműködni minden élőlénnyel a gondunkra bízott világ jövőjének érdekében. Isten velünk tart, irányt mutat nekünk, felvilágosított minket a bírvágy és a kapzsiság következményeiről, s elmondta, mi fog történni, ha nem hozunk jobb döntéseket, amikor kiderül, mit vonnak maguk után (akár az időjárási és az éghajlati viszonyok terén) az ostoba döntéseink. 

Gondolkodj el a döntéseiden! Melyek azok, amelyek összhangban van a lelkiismereted szavával és melyeket azok, amelyek önző céljaid elérését szolgálják? Amikor a belső hangra figyelsz a hétköznapi, egyszerű döntéseidnél, akkor a remény útján jársz, mely Istenhez vezet!

Ha tehát nincs értelme annak, hogy esőért vagy az esküvőmet beragyogó jó időért imádkozzam, akkor egyáltalán miért kellene imádkoznom? Miben reménykedhetem?  Ahhoz, hogy jól imádkozzam, szükséges egy helyes Isten-kép, amelynek ezek lehetnek az összetevői:

• Isten egy; 
• Isten örökkévaló: soha nem fog kihunyni; 
• Isten változhatatlan: nem lesz más, mint volt; 
• Isten önmagától létezik: nem másvalami hozza létre, ő az első ok; 
• Isten transzcendens: mi vagyunk az ő képmására alkotva, nem ő a miénkre; 
• Isten mindenható: semmi sem korlátozza a hatalmát; 
• Isten mindenütt jelenvaló: nemcsak bizonyos helyeken van jelen; 
• Isten mindentudó: semmi sem korlátozza a tudását; 
• Isten szent: tökéletes a szeretetben. 

Isten a nap minden pillanatában azzal van elfoglalva, hogy szeressen és megmentsen minket. Ezen a téren nem képes már többre. Rajtunk múlik, hogy válaszolunk-e meg nem szolgált és meg nem érdemelt ajándékára — az imádságnak pedig pontosan ez a lényege. Azért kérjük Isten bámulatos kegyelmét, hogy megváltoztasson, átalakítson, formáljon, gyógyítson és továbblendítsen minket.

Arra kérjük Istent, változtasson meg minket, hogy tisztábban tükrözhessük szerető arcát, s így megváltoztathassuk a világot. Furcsának tűnhet, hogy állításom szerint a természetet Isten nem tudja vagy nem akarja megváltoztatni, az emberi szívet viszont igen. Azt viszont nem hiszem, hogy Isten meg tudja változtatni annak a szívét, aki maga nem akar változni.

Isten szeretete választ kér tőlünk, nem pedig kényszerít vagy beprogramoz minket. Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben. Szenvedélyesen hiszek Isten akaratában. Csak éppen meggyőződésem, hogy inkább a dolgok tágabb összefüggésében fedezhető fel, mintsem a részletekben. Azt hiszem, Isten nagy méretekben utazik. Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy Isten a vágyainkban és a vágyainkon keresztül tevékenykedik, feltéve persze, ha megtisztítjuk őket. Ha nem vágyunk kézzelfoghatóan arra a hivatásra, amelynek a meglétét megállapítjuk magunkban, akkor menthetetlenül nyomorultak leszünk, és nem értem, hogyan örülhetne ennek Isten, ahogyan azt sem, miként nyugodhatunk meg abban, hogy a legjobb döntést hoztuk meg.

Bizonyos szempontból nem hiszem, hogy Istent érdekelné, vajon jezsuita és pap vagyok-e. Úgy vélem, Isten azt akarja, hogy az életemben valóra váltsam a hit, a remény és a szeretet teológiai erényeit (1Kor 13), ráadásul az az akarata, hogy mindannyian minden egyes cselekedetünkben megtestesítsük a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a kedvességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és az önmegtartóztatást (Gal 5,22-23).

Ez a meghívás nemcsak nekem szól: Isten minden gyermekére érvényes. Ezért nélkülözhetetlen az Istenbe vetett hitünk szempontjából, hogy az igazságért küzdjünk. Akkor láthatjuk meg, hogyan alakul ki Isten országa ebben a világban (és az eljövendőben), ha olyan közösséget hozunk létre, amelyben személyes lehetőségeinek megfelelően mindenki ahhoz a meghíváshoz méltón tud élni, hogy a hit, a remény és a szeretet embere legyen. Az életemnek nincs valamiféle előre összeállított mennyei menetrendje. Az idő és a tér kedvező viszonyai, a természet és a kegyelem ajándékai révén Istennel együttműködve igyekszem a lehető legteljesebben megvalósítani a lehetőségeimet, még ha ehhez nehéz, emberpróbáló és áldozatot követelő dolgokat kell is megtennem. Ekkor pedig nem félelem és kényszer hatására cselekszem, hanem szeretetből és vágyból.

Összefoglalásképpen Richard atya 7 következtetése:

1. Isten nem küld ránk közvetlenül fájdalmat, szenvedést és betegséget. Isten nem büntet. 
2. Isten nem küld ránk szerencsétlenségeket azért, hogy megtanítson nekünk ezt-azt, bár igaz, hogy minden szerencsétlenségből tanulhatunk. 
3. Isten nem idéz elő földrengést, árvizet, aszályt és más természeti csapásokat. Ha imádkozunk, azt kérjük Istentől, alakítson át minket úgy, hogy át tudjuk alakítani a világot.
4. Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben. 
5. Istennek nem volt szüksége Jézus vérére. Jézus nem pusztán azért jött, hogy meghaljon, de Isten felhasználta a halálát arra, hogy hírül adja a halál végét. 
6. Isten olyan világot teremtett, amely korántsem tökéletes, olyan valóságot, ahol van szenvedés, betegség és fájdalom; ha nem így lenne, a világunk azonos lenne a mennyországgal. A gondok jelentős részét mi magunk idézzük elő, de Istent hibáztatjuk értük. 
7. Isten nem tesz tönkre minket. 

***

Kedves Zarándoktársam!

A jezsuita atya ezen gondolatait azért szerettem volna megosztani veled, hogy erősíts magadban egy szerető Isten-képet, így a remény is erősödjön benned, hogy van értelme elindulni, tovább menni akkor is, amikor átcsapnak a hullámok a fejünk fölött, vagy kilátástalannak tűnik minden, vagy félünk valamitől.

Nehéz elmozdulni, kimozdulni a megszokott – olykor önző, hamis – világunkból, és elindulni a remény útján, amely az Istenhez vezet, aki maga a szeretet. Arra szerettem volna a figyelmedet irányítani ezzel az elmélkedéssel, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is az Isten veled van. Ő nem akar rosszat neked, nem Ő az oka, ha valami nehézség adódott az életedben! Viszont Ő a remény forrása, amelyből akkor is meríthetsz, ha semmi más kapaszkodót nem találsz!

„Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11,5-13)

Reménytelen helyzetekben igenis mélyüljünk el az imádságban és kérjük az Urat! Jézus arra tanít, hogy kitartóan, félelem nélkül tárjuk Isten elé gondjainkat. „A zörgetőnek ajtót nyitnak.” Isten, az Atya, biztosan elküldi szívünkbe a Szentlelket, és akkor legalább a következő helyes lépést meg tudjuk tenni, még akkor is, ha nem nagyon látunk előre.