Az életünk előrehaladtával rá kell jönnünk, hogy saját erőlködésünkkel nem érhetjük el Istent. A paradoxon abban áll, hogy a küszködés csupán annak a bevallásához vezet el bennünket, hogy pusztán igyekezettel nem javíthatjuk meg önmagunkat, nem juthatunk el Istenhez. Nem csinálhatunk magunkból azt, amit akarunk. Egyszer elérünk arra a pontra, ahol be kell vallanunk, saját erőnkből szükségképpen csődöt mondunk, és egyedül Isten kegyelme alakíthat át bennünket. 

Az Ószövetség nagy, jelentőségteljes és útmutató személyeinek (Ábrahám, Mózes, Dávid) először bűnük és tehetetlenségük mélypontján kellett túljutniuk, hogy reményüket egyedül Istenbe vessék és hagyják, hogy Isten átalakítsa őket, ezáltal a hit és az Isten iránti engedelmesség eszményképeivé váljanak.
Jézus is nem jámbor és megbízható apostolokat választott ki, hanem igenis bűnös, gyarló férfiakat. (Ez adhat számunkra is reményt!) Szent Pál nagy becsben tartotta a farizeusok eszményeit, minden parancsot és előírást pontosan betartott, hogy rajtuk keresztül teljesítse Isten akaratát. Amikor azonban a Damaszkuszba vezető úton a földre zuhan, életének egész építménye összeomlik. Ebben a sötétségben szembesül önmagával és saját semmiségével. Ugyanakkor megtapasztalja, hogy maga Krisztus működik benne, és alakítja őt át. 

Pál megtérése után sem teljesen gyógyult, átalakult ember. Valamilyen betegség kínozza, amely nyilvánvalóan megalázó a számára. Pál egyenesen dicsekszik gyengeségével. Tudja, hogy elég neki Isten kegyelme. A szemmel láthatóan kínos betegség megtapasztalása nyitottá teszi Isten kegyelmére. 

A nehézségeknek, a reménytelen helyzeteknek az óriási „haszna”, hogy nyitottá tesznek minket arra, Aki nagyobb, mint mi. A remény ott kezdődik, hogy Isten felé fordulva nyitottá válunk az Ő vezetésére, az Ő üzenetére. Így növekszünk egyre jobban az alázatban! Csodálatos „utazás” ez!
Hogyan állsz a nyitottsággal az életedben? Mennyire vagy befogadó? Mennyire engeded, hogy Isten működjön az életedben? Az a jó, ha konkrétan megfogalmazod, mit tehetnél a nyitottság érdekében a következő időszakban!

A paradoxon azonban az, hogy épp ott leszünk a legnyitottabbak Isten és kegyelme iránt, ahol gyengék vagyunk, ahol elveszítjük az uralmat önmagunk felett. Az összetört, megsebzett és megtört szív nyílik meg Istennek.

És ez jó hír nekünk, hiszen azt jelenti, hogy a legnagyobb bajban is van reményünk! A reményünk alapja maga Krisztus.

A kincsünket, saját lényünket, azt a képet, amelyet Isten magának alkotott rólunk, épp a szántóföldön, a földben, a szemétben találhatjuk meg (Mt 13,44-46). A gyöngy Krisztus képe bennünk. A gyöngy a kagyló sebében nő. Ezért csak akkor találjuk meg a kincset önmagunkban, ha elérjük bensőnkben sebeinket. A seb azonban nemcsak az a hely, ahol kapcsolatba kerülünk saját valónkkal. Ott növekedhet a kapcsolat Krisztussal, ahol erőnk végére jutottunk, ahol nincs más hátra, mint hogy megadjuk magunkat, és ott sejthetjük meg, hogy teljes mértékben Krisztusra vagyunk utalva.

Kinyújtjuk és kinyújthatjuk kezünket az után, Aki megérinti és begyógyítja sebeinket. Ez a mi reményünk!

Aki hibátlan szeretne lenni, az szenvedélyével együtt elevenségét is kiirtja, gyengeségével együtt erejét is megsemmisíti. Sok idealista keresztény annyira el van foglalva a lelkében növő konkollyal (lásd a konkolyról szóló példabeszéd: Mt 13,24-30), annyira akörül forognak állandóan a gondolatai, hogy hibáit kiirtsa, hogy ettől maga az élet szenved csorbát. Ki kell tehát békülnünk a konkollyal, hogy növekedhessen a búza életünk szántóföldjén. 

Mert az ember ott nyílik meg az isteni kegyelem ajándéka előtt, ahol semmije sincs. Jézus boldognak nevezi a szegényeket, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szomorkodnak, akik nem támaszkodhatnak önmagukra és saját erejükre, hanem teljes mértékben Isten kegyelmére szorulnak. De épp ott akar Isten bennünk élni, ahol szegények és gyengék vagyunk. 

A jó jövőkép élettel teli. A fókuszban az életnek kell állnia, akármelyik szakaszban is vagyunk. Itt belép a hit is. Egy keresztény ember jövőképe nem zárul le a ravatalnál. Ez csak egy szakasz lezáródása és ott kezdődik az örök élet. Ha ebben a perspektívában gondolkodunk, az egy életigenlés. Ez a hosszú távú cél átsegít minket az egzisztenciális alapküzdelmeken.

– Hogyan fejlesszük a jövőképünket? Milyen jellemzői lehetnek?

– A jó jövőkép a múlt kiértékelésén alapszik. Érdemes önvizsgálatot tartani, hogy honnan jöttem, hol vagyok most és merre szeretnék menni. Az eddig megtett út megelégedettséggel tölt-e el?

Esetleg elégedetlen vagyok? Megállapítom, hogy hány évemet tettem tönkre. Az első lépés ahhoz, hogy a jövőn tudjunk gondolkodni, a múlt átvizsgálása, hiszen nem a mából megyünk a jövőbe, hanem a múltból.

Viszont ennek a jelen az egyedüli megfogható pillanata. Az életünkre visszatekintve látnunk kell az áldásokat is. Miben voltam ügyes, mit sikerült jól megoldanom, mit harcoltam meg? Kell a vállveregetés „Azta…, ezért megküzdöttem!” Minden elrontott életben is vannak legalább apró sikerek.
A megtett útnak negatívumai is lehetnek. „Ott mi történt? Hol csúsztam el? Hol indultam rossz irányba?” Mindezeket kiértékelve megláthatjuk, hol is vagyunk ma. Innen kezdődik a jövőkép kialakítása. Most itt vagyok, de hol szeretnék leni 1, 10, 20 év múlva? A legtöbb ember ebbe nem gondol bele, csak sodródik. Szókratész azt mondja: „Egy át nem gondolt életet nem érdemes élni.”

A tudatos jövőképhez ezeket érdemes megfontolni: Mit szeretnék ki-építeni a saját életemben, a kapcsolataimban. Mire vágyom? Mi tart vissza attól, hogy az a vágy ne csak álom legyen, hanem egy cél?

– Mennyire változhat a jövőképem?

– Az életünk dinamikus, még akkor is, amikor úgy érezzük, hogy stagnálunk. Mi magunk is folyamatosan változunk. Annyi minden befolyásolja azt, hogy ki vagyok. Azt mondhatom, ma már nem az vagyok, aki tegnap voltam. A kitűzött céljaink változásának oka, hogy mi magunk formálódunk. Sőt! A körülöttünk lévő világ sem egészen az, ami tegnap volt. Az az ember, akinek nem változnak a céljai, az lehet nagyon kitartó, de makacs, vagy akár kényszeres is. Az egészséges ember tud alkalmazkodni az élethez, a szituációkhoz, a változásokhoz.

Éppen ezért a vágyai, céljai is folyamatosan csiszolódnak, ahogyan ő maga is. Mindenkit arra bátorítok, hogy időről időre érdemes átgondolni, hogy az az irány, amerre haladok, tényleg az való nekem?

– Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták legyünk?

– Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogad-jam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

– Lehet-e és hogyan fejleszteni az optimista hozzáállásunkat?

– Igen, lehet fejleszteni. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

– Hogyan kapcsolható össze az optimizmus és a remény?

– Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van.

Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem a gyermekáldásban, akkor a házastársammal mindent megteszünk, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.

Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet ki-bírunk, mint amit el tudnánk képzelni.

Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Azt kívánom az Olvasónak, találja meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.