A remény útja – 3. állomás: Megtalálod a forrást?

Műtét után néhány hét rehabilitációra van szükség. A gyógyuló beteg már nem a kórházban van, de még nem is otthon. A betegtársakkal a kapcsolatfelvétel nem mindig gördülékeny, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a Lélek kreatívvá tud tenni.

Új szobatársam – szintén csípőprotézises – hétfő délután érkezett. Kedd reggel, amikor a nővér besegítette a kerekesszékbe, hogy kitolja a reggelihez, telefonáltak neki, hogy a súlyos beteg férje meghalt. A nővér percekig próbálta vigasztalni, de mindhiába, el kellett mennie, sok dolga volt.
Ott maradtunk ketten. Még szinte teljesen idegen volt. Az első gondolatom az volt, hogy itt hagyom, sírja ki magát, egyébként sem szeretik, ha valaki későn megy reggelizni. De nem tudtam megmozdulni, sem megszólalni. Mikor már csak hüppögött, kérdeztem, hogy hiszi-e, hogy jó helyen van a férje. Így indult a beszélgetés. Kérdeztem őt a férjéről. Szívesen válaszolgatott. A végén kiderült, hogy ahova Vácra gimnáziumba jártam, ő akkor ott volt iskolatitkár. Sok-sok közös ismerősünk volt, főleg tanárok. Fél óra múlva már mosolyogni is tudott. Örültem, hogy tudtam segíteni, és nem futamodtam meg a nehézség elől.

***

A rehabilitációs osztályon mindössze huszonöten voltunk. Pár nap alatt mindenki ismerte a többieket. Eszternek valószínű agyvérzése volt. A jobb oldalát nem tudta mozdítani, a balt is csak korlátozottan. Alig tudott néhány szót kimondani, azt is alig lehetett érteni. A gyerekei képei alapján, amit a kispárnáján hurcolt mindig, nem lehetett több negyvenévesnél, de sajnos jóval többnek nézett ki.
Először úgy kerültünk kapcsolatba, hogy megnéztem ezt a kispárnát, és megdicsértem a gyerekeit. Sírva fakadt, és én úgy éreztem, hogy nagy bakot lőttem azzal, hogy kapcsolatot akartam vele teremteni.

Egyik kora reggel a kávémmal, az Adorémusszal és az igével leültem az ebédlőben imádkozni. Kerekesszékével szemben velem helyet foglalt Eszter. „Hűha! Szegény, társaságra vágyik, és most beszélgetni kellene vele” – gondoltam. Jézusom, segíts! Hirtelen sok-sok, mások által megélt és megosztott tapasztalat, pontosabban azok mentalitása ugrott be; mindenáron szeretni, úgy, ahogy neki jó, felfedezni Jézust benne.

Még nem tudtam, hogy fogom csinálni. Megkérdeztem tőle, hogy aludt, hogy van, nincs-e melege. A maga módján kis mosollyal és kézmozdulattal válaszolt. Tudtam, hogy ebből így komoly beszélgetés nem lesz. Akkor észrevettem a csuklóján a hajgumiját és vállon alul érő haját. Megkérdeztem, hogy befonhatom-e. Örömmel mondott igent. Míg fonogattam, olyan idétlenségeket mondtam, hogy „hiába sikít, akkor is húzni fogom”, meg hogy „ne féljen, nem tépem ki az összeset”. Aztán meséltem arról, hogy milyen sokféle fonott frizurát tudok. Végül úgy fontam be, hogy vékony kis fonat kígyózott a halántékától a tarkójáig. Már sok ilyet fontam kislányoknak, de még ilyen szépre sosem sikerült.

Boldog volt, nevetve tapogatta végig.

Reggelinél úgy ültünk, hogy nem láttuk egymást. Kérdezgették, találgatták, ki fonta be, de szegény nem tudta elmondani. Ebédre mégis kiderült. Mikor jöttem haza, pont azzal a gyógytornásszal tanult járni, aki velem is sokat foglalkozott. Odamentem hozzájuk elköszönni, és a gyógytornász azt kérdezte tőle, hogy ugye nem engedjük haza Katit. Eszter mosolyogva tiltakozott, szinte az volt a szemében, hogy nekem sokkal jobb lesz otthon, menjek csak.
Remélem, neki is sokat javult az állapota azóta, és nem csak a kispárnáján ölelheti a gyerekeit.

Ebben a kettő, rövid sztoriban vastagon kiemeltem azokat a cselekedeteket, amelyek azt jelentik: „menj!”. Igen, menj, cselekedj, indulj akkor is, ha nem tudod, hogy jó lesz-e úgy, valóban az-e a legjobb út …
„Menj!” – és az Úr megáldja azt, amit teszel! 

A keresztények reménye abból a hitből fakad, hogy bármi történjék is velünk, tudjuk, Isten szeretete vár ránk utunk végén. A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket.

A Zsidóknak írt levél „a hit teljességét” (10,22) egész szorosan összekapcsolja a „remény rendíthetetlen megvallásával” (10,23). Amikor Péter első levelében (vö. 3,15) arra szólítja föl a keresztényeket, hogy mindig legyenek készen számot adni reményük logoszáról – azaz értelméről és alapjáról –, akkor a „remény” ugyanazt jelenti, mint a „hit”. Hogy a korai keresztények tudatát mennyire meghatározta a megbízható reménnyel való megajándékozottság, az abban is megmutatkozik, ahogyan a keresztény életet összehasonlították a hit előtti élettel, vagy más vallások követőinek helyzetével.

Pál emlékezteti az efezusiakat arra, hogy Krisztussal való találkozásuk előtt mennyire „remény és Isten nélkül éltek a világban” (2,12). Természetesen tudta, hogy voltak isteneik, volt vallásuk, de isteneik kérdésessé váltak, és ellentmondásos mítoszaikból nem fakadt semmiféle remény. Isteneik ellenére „Isten nélkül”, s ezért egy sötét világban, sötét jövőbe tekintve éltek. „In nihil ab nihilo quam cito recidimus” (Mily gyorsan visszahullunk a semmiből a semmibe) – mondja egy sírfelirat ebből a korból olyan szavakkal, melyekben minden szépítés nélkül megmutatkozik az, amire Pál utal.

Ugyanilyen értelemben mondja a tesszalonikaiaknak: ne szomorkodjatok, „mint a többiek, akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Itt is a keresztényeket megkülönböztető sajátságként tűnik föl az, hogy nekik van jövőjük: nem úgy, mintha részleteiben tudták volna, mi vár rájuk, de alapvetően jól tudták, hogy az életük nem a semmi felé tart. A jelen csak akkor élhető, ha a jövő felől mint pozitív valóság felől vagyunk bizonyosak. Ezért most kimondhatjuk: a kereszténység nem csupán „jó hír” volt – egy addig ismeretlen tartalom közlése.

Mai nyelven azt mondanánk: a keresztény üzenet nem csak „informatív”, ‘tájékoztató’, hanem „performatív”, ‘átalakító’ volt – azaz az evangélium nem csak valami tudható dolog közlése; hanem olyan közlés, mely tényeket hoz létre és megváltoztatja az életet. Az idő, a jövő sötét ajtaja föltárult. Akinek reménye van, az másként él; új életet kapott ajándékba.

De most sürgetővé válik a kérdés: miben áll ez a remény, mely mint remény „megváltás”? A válasz lényege az Efezusi levélből az imént idézett helyen ott áll: az efezusiak a Krisztussal való találkozás előtt reménytelenek voltak, mert Isten nélkül éltek a világban. Megismerni Istent – az igaz Istent – azt jelenti, hogy reményt kap az ember. Számunkra, akik régóta együtt élünk a keresztény istenfogalommal és eltompultunk irányában, annak a reménynek a birtoklása, amely ezzel az Istennel való találkozásból fakad, mintha már nem volna felfogható.

Korunk egyik szentjének a példája kissé rávilágíthat arra, mit jelent ezzel az Istennel először és igazán találkozni. A II. János Pál pápa által szentté avatott afrikai leányra, Bakhita Jozefinára gondolok. Szudánban, Darfurban született 1869 körül – a pontos dátumot nem tudta megmondani. Kilencéves volt, amikor rabszolga kereskedők elrabolták, véresre verték és a szudáni rabszolgapiacon öt alkalommal eladták. Utoljára egy tábornok anyjának és feleségének rabszolgája lett, naponta véresre ostorozták, aminek 144 sebhelyét haláláig viselte. Végül 1882-ben egy olasz kereskedő vette meg Callisto Legnani olasz konzul számára, aki a mahdisták előrenyomulása elől Itáliába tért vissza.

Bakhita végül a sok rettenetes „patrónus” után, akik eddig urai voltak, egy egészen más „Patrónust” ismert meg – akit a velencei dialektusban „Paronnak” nevezett, s akit úgy ismert meg, mint élő Istent, Jézus Krisztus Istenét. Mindeddig csak olyan patrónusokat ismert, akik megvetették és gyötörték őt, vagy legjobb esetben hasznos rabszolgalánynak tekintették. Most pedig hallotta, hogy az összes patrónus fölött van egy „Paron”, az összes uraknak Ura, s hogy ez az Úr jóságos, a jóság maga. Megtudta, hogy ez az Úr őt is ismeri, őt is teremtette – sőt szereti. Őt is szeretik, mégpedig a legnagyobb „Paron” szereti, aki előtt a többi patrónus is éppen olyan gyarló szolga, mint ő. Ismerik őt, szeretik őt és várnak rá. Igen, ez a Patrónus a megvertek sorsát vállalta magára, és most „az Atya jobbján” vár rá.

Most már volt „reménye” – nem csak az a kicsi remény, hogy kevésbé kegyetlen urakat talál, hanem a nagy reménység: engem véglegesen szeretnek, és bármi történik velem – engem ez a szeretet vár. És így az életem rendben van.

A reménynek ez a fölismerése „váltotta meg” őt, többé már nem rabszolgának, hanem Isten szabad gyermekének érezte magát. Megértette, mit mondott Pál, amikor az efezusiakat arra emlékeztette, hogy korábban remény és Isten nélkül éltek a világban – remény nélkül, mert Isten nélkül éltek. Ezért amikor ismét vissza akarták vinni Szudánba, tiltakozott; nem akart újra elszakadni „Paronjától”.

1890. január 9-én a velencei pátriárka megkeresztelte, megbérmálta és először részesítette a szentáldozásban. 1896. december 8-án Veronában a Kanossza Nővéreknél fogadalmat tett, s attól kezdve – sekrestyés és portás szolgálata mellett – járta Itáliát és próbált a misszióra buzdítani: kötelességének érezte továbbadni azt a szabadulást, melyet ő a Jézus Krisztus Istenével való találkozásban kapott, úgy érezte, ezt kell lehetőleg sokaknak tovább ajándékoznia. A reményt, amely az övé lett, s amely őt „megváltotta”, nem tudta megtartani önmagának; sokakhoz, mindenkihez el akarta juttatni.
XVI. Benedek pápa

A remény tehát arra buzdít, hogy menj és keresd a forrást, és ha megtaláltad add tovább a remény vizét másoknak!