A remény az a belső erő, amelyre támaszkodva a körülmények ellenére meglátjuk a változást hozó célt, és kitartóan, bizakodva bejárjuk a hozzá vezető utat. Charles R. Snyder elmélete szerint a reményteli ember képes célokat kitűzni, és ezeket nem téveszti szem elől akkor sem, amikor erőfeszítéseket kell tenni a pozitív kimenetel érdekében, illetve szükség esetén képes új ösvényeket találni a célhoz.
A remény pozitív beállítódás, amely az általunk értékesnek tartott célokhoz kapcsolódik. Míg az optimizmus esetében csupán azt várjuk, hogy jó dolgok történjenek velünk, a vágyaink pedig teljesüljenek, addig a remény magába foglalja az akaratot és eltökéltséget, hogy célokat tűzzünk ki és érjünk el. Ennek érdekében olykor a körülményeket kell átalakítanunk, máskor viszont nekünk magunknak kell alkalmazkodnunk a megváltoztathatatlan tényekhez. Megváltoztathatjuk, kikerülhetjük, de akár körbe is nőhetjük a nehézségeket, ám mindenképp aktív cselekvésre van szükség.

A reményteli ember ugyanis nem eltagadja vagy lekicsinyli a problémákat, hanem azok ellenére kitart a céljai mellett.

A remény lendületet adó életenergia, mélyen gyökerező alkalmasságérzés, hogy képesek vagyunk befolyásolni az életünk történéseit. Enélkül bele sem vágnánk a megvalósításba, hiszen ki vállalná a nehézségeket, áldozatot, olykor a szenvedést is, ha nem lenne belső meggyőződése arról, hogy mindez célt fog érni? Ez a pozitív várakozás jelenti azt a motivációt, amely üzemanyagként visz előre a céljaink felé vezető úton.

Reményre nevelve

A remény gyakran láthatatlan kísérőként szegődik mellénk. Talán nem is tudatosul bennünk a minden élőt mozgató belső tudás, hogy az élet jó, érdemes felnőni, dolgokat tenni, elszenvedni és megváltoztatni. Az életutunkon haladva láthatatlanul táplál minket, és növekszik is bennünk. Kisgyermekként megtanulunk átjutni az éhség, a kényelmetlen testi érzetek, az ijedtségek okozta első frusztrációkon, és bízni abban, hogy minden rendben lesz. A válaszkész szülői odafordulás mentén formálódó bizalom építi azt a reményteli hozzáállást, hogy érdemes tenni a vágyainkért, céljainkért.

Amikor a szülők szerető gondoskodással fordulnak a síró csecsemőjük felé, és azt adják, amire a gyermeknek szüksége van (ölelést, ételt, tiszta pelenkát), akkor a gyermekben megerősödik a belső biztonságérzet, hogy képes hatékonyan elérni a céljait. Ennek hiányában úgy érezheti, hogy elvesztette a kontrollt, feladja a küzdelmet, a kezdeményezőkészsége csökken, és bizalmatlanság, illetve tanult tehetetlenség lesz úrrá rajta, hiszen felesleges próbálkoznia, ha nem ér el eredményt vele.

Később a gyermek fejlődésével a válaszkész odafordulás már inkább az érzelmi ráhangolódást jelenti. Ha a szülő állandóan helikopterként köröz a gyermek feje felett, ellenőrzi őt, megoldja helyette a problémáit, és minden nehézségből kimenti, akkor a gyermekben kialakulhat az a kép, hogy ő nem elég jó, nem bízhat magában és abban, hogy egyedül is képes megoldani a nehéz helyzeteket.
Gyakori, hogy a szülők annyira féltik a gyermeküket a kudarctól és a csalódástól, hogy folyton a nehézségeket és a veszélyt hangsúlyozzák, miközben elfelejtik hozzátenni a reményt és a bátorítást is, hogy elegendő lesz a szorgalom, a befektetett munka és az elkötelezettség. A dolgok értelmét megkérdőjelező, a helyzetet leértékelő, kritikus vagy cinikus megjegyzések inkább a nehézségekre irányítják a figyelmet, megnyirbálják a gyermek reményképességét, és önmagukat beteljesítő jóslattá válhatnak. Ilyen háttérrel aztán nehéz lesz ápolni a remény érzetét, és megküzdeni az élet sokféle, részben váratlan kihívásaival.
Hatékonyan bátoríthatjuk és támogathatjuk a gyermekeinket, ha nem kicsinyeljük le a feladatot („Micsoda? Ettől félsz? Ne viccelj már!”), nem közlünk felszólításokat („Odamész és megoldod!”), és nem érvénytelenítjük az érzéseit („Ne érezd, amit érzel! Ne félj már!”). Érdemes ehelyett az érzelmek meghallgatása után emlékeztetni őket korábbi sikeres küzdelmeikre, eredményeikre, ugyanis az egyes akadályokon való átjutás erősíti a reményt, hogy más helyzetekben is sikeresek leszünk. Bátorítást közvetíthetnek a gyermek felé a saját történeteink is, amikor megosztjuk vele, hogy miként éltük meg életünk kihívásait. A bizakodó, reményeket kifejező mondataink a nehézségekkel történő megküzdés képességét erősítik.

Talán furcsán hangzik, és nem hangsúlyozzuk eleget, de szülőként feladatunk, hogy megtanítsuk gyermekeinket a reményre – elsősorban a tetteinkkel és hozzáállásunkkal példát adva. A példaadás egyik módja, hogy hogyan reagálunk a családi kapcsolatainkban felmerülő konfliktusokra.

A kutatások szerint a remény jegyében élő személyek könnyebben megbocsátanak, a megbocsátás nyomán pedig csökkenhet a reménytelenség és nőhet a reménység szintje. Ráadásul a személyes sértettségen való túllépés és a kapcsolat helyreállítása felé tett lépések a másiknak is reményt adnak, így lassan, lépésről lépésre újraépülhet a bizalom.

A remény és az eredeti ötletek

A reményt a kétségbeeséstől gyakran egyetlen, vékonyka hajszál választja el. A legtöbb esetben azt sem tudjuk, honnan kapjuk a remény adományát, hiszen az csak részben táplálkozik a tapasztalatokból. Az utóbbi évek kutatásai rámutatnak, hogy sokaknál megfigyelhető a „csak-azért-is-remény”, ami a tapasztalatok ellenére virágzik, és a rezilienciában, vagyis a megújuló, illetve a negatív külső hatások ellenére megjelenő, sikeres alkalmazkodásban és megküzdésben jelenik meg. A reziliens emberek a külső szemlélő számára meglepő ellenálló képességgel rendelkeznek. Úgy tűnik, ez olyan reménységből táplálkozik, amelyet az elfogadó, szeretetet adó, példaképként működő kapcsolatainkból merítünk. A kapcsolatban megtapasztalt szeretet és bizalom elegendő hajtóerőt biztosít ahhoz, hogy az elképesztő nehézségeken és helyzeteken is átküzdjük magunkat.
Fontos kérdés az is, hogy a céljaink mennyire vannak összhangban az értékeinkkel. Amikor az értékeink szerint élünk, akkor a nehézségek és a kudarc is könnyebben viselhető, és könnyebb újra meg újra megtalálni magunkban a hitet és a reménységet az előttünk álló feladathoz. Érdemes megtervezni a célunkig vezető lépéseket, mert az így felépített belső képek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy „képesek” legyünk cselekedni. Ráadásul minden eredményes lépés közelebb visz a célunkhoz, és ezáltal növekszik a remény érzése is.
Munkánk során gyakran tapasztaljuk azt, hogy a sikeres családterápia első lépése, hogy közvetítsük a krízisben lévők számára a remény érzését. Enélkül tehetünk bármit, annyit ér, mint az aszfaltra vetett búza vagy a homokra locsolt víz. A remény olyan erőket hozhat felszínre, amelyek által megtörténhetnek a változások, néha olyan mértékben, hogy külső szemlélőként azt mondjuk: valóságos csoda történt. A remény néha egészen különös utakra vezet bennünket. Olyan találékony megoldásmódok születnek, amelyek első ránézésre semmilyen összefüggésben nem állnak az előidézni szándékozott eredménnyel.
Liz Day és munkatársai kutatásukban azt találták, hogy a remény a divergens gondolkodáshoz kapcsolódik, vagyis összefüggést mutat a nem szokványos, eredeti ötletekkel, amikor nyitottan viszonyulunk a helyzethez, és több kreatív megoldással is előrukkolunk.

Watzlawick, Weakland és Fisch Változás című művükben leírják, hogy az „ugyanabból még többet” elvvel szemben gyakran éppen a találékony, akár paradox megoldások vezetnek célhoz.

A bizonytalan helyzetek általában kontrollvesztést és bénultságot eredményeznek. A remény képes ellensúlyozni ezt a tehetetlenségérzést, mert rámutat arra, hogy ezek a helyzetek sok lehetőséget rejthetnek magukban.
A szerzők egyik ilyen története arról szól, hogy egy sereg egy várat kiéheztetéssel akart elfoglalni. Amikor elfogyott az élelem, a várkapitány nem a megadás vagy a véres kitörési kísérlet mellett döntött, hanem levágatta az utolsó marhát, megtöltette a hasüregét az utolsó zsák árpával, majd ledobatta a várfalról, hogy mutassa, van még bőven tartalékuk. Ekkor a támadók, akik már maguk is nagyon éheztek, kétségbeestek, feladták a győzelem reményét, és elvonultak a vár alól.

Az egzisztenciális remény

Innen még senki nem jutott ki élve, mondja a felirat, mi mégis erős belső bizonyossággal haladunk tovább a kijárat felé, miszerint élni jó, és érdemes élni. Lassan megértjük azt is, hogy nem a kijárat a cél, hanem az út, amelyen haladunk felé – a halálról szóló tudásunk ellenére. Óriási titok, hogyan csináljuk, honnan ez a remény bennünk. Választhatjuk azt, hogy hallgatunk a bennünk élő reményre, felismerhetjük, mi az, ami okot ad a reményre, de az életet igenlő, bennünk létező egzisztenciális reményt nem mi hozzuk létre.

Ma már csak kevesek születnek bele olyan kultúrába vagy hitvilágba, amely egyezményes alaptételként kimondja, hogy egzisztenciális reményünk a halálesemény után is érvényes, hogy nem a halálé az utolsó szó. A hívő ember számára is sokszor egy élet munkája, hogy ezt az érzelmek szintjéig integrálja magába („Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” – 1Kor 15:55-57).

Ez a remény pedig visszahat a létezésmódunkra, megváltoztatja azt.
A kutatások szerint a vallásos értelmezések, a vallás gyakorlása és a hit nagymértékben hozzájárulnak a reményteli gondolkodáshoz. Az Istenbe vetett hit segít, hogy életünk kontrollálhatatlan, megváltoztathatatlan és nehezen elviselhető eseményeivel adaptívan megküzdjünk. Ha a kontrollt Isten kezébe tudjuk helyezni, akkor a legkritikusabb, legszörnyűbb helyzeteket is könnyebben elviseljük. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm. 8:28). A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a remény kulcsfontosságú a képletben, ez segít, hogy a szenvedés realitását integrálni tudjuk a hitbeli meggyőződésünkkel. A Bibliában a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében ennek a bátorító példáit láthatjuk: a hithősök életéből megtanulhatjuk, hogy mit jelent az Istenbe vetett bizalom és remény.

Az elveszett remény nyomában

A legfrissebb kutatási adatok szerint a reményteli emberek nemcsak jobban érzik magukat a bőrükben, elégedettebbek az élettel, hanem jobban megbirkóznak a betegségekkel és sikeresebbek is. Gyakran a remény hiánya mutat rá a remény fontosságára. A legnehezebb érzések egyike a reményvesztés. Ez egy súlyos állapot, amely lehet egy kilátástalan helyzet fokmérője, vagy egy betegség, esetleg krízis kísérő tünete is.
Az, hogy mennyire mélyen és mindent átszövő módon él bennünk a remény, megmutatkozik abban, hogy mennyire ijesztőnek éljük meg, amikor valaki kifejezi, hogy minden reményét elvesztette, feladta. Ilyenkor átérezzük, hogy nagyon jelentős ponthoz érkezett, megsejtjük a krízis közelségét.

Általában hatástalan, ha küzdeni kezdünk, vagy győzködjük, hogy ne adja fel a reményt. Érdemesebb higgadtan fogadni ezeket a mondatokat, és beszélgetni arról, hogyan jutott erre a következtetésre, milyen reményt veszített el, mi lenne az, ami visszaadná neki a reményt, volt-e már hasonló helyzetben, hallott-e már hasonló helyzetről másnál, akkor mi segített, mi lehetne az, ami némileg megkönnyítené számára a helyzet elfogadását.

Ezután érdemes felvetni, hogy hasznos lehet egy szakemberrel beszélni ezekről a gondolatokról, hiszen a nagy krízisekkel hatalmas kihívás megküzdeni, majd regenerálódni utána. A szakember segíthet, hogy újra rátaláljunk a reményre, hogy az élet sok problémájára igenis van megoldás, csak bízni kell benne. Máskor pedig abban támogat, hogy feldolgozzuk, vannak olyan dolgok az életben, amik megváltoztathatatlanok, itt viszont alkalmazkodási képességünk segít az ezekkel való belső megküzdésben és az elfogadásukban. 

Felhasznált források: Liz Day, Katie Hanson, John Maltby, Carmel Proctor, Alex Wood: Hope uniquely predicts objective academic achievement above intelligence, personality, and previous academic achievement (Journal of Research in Personality, 2010) Kis Médea: A remény pszichológiája. Elméleti áttekintés az empíria tükrében (Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2016)

Kifogyott a benzin és elromlott a kuplung

Egy nyaralásról hazatérőben – éjszaka utaztunk, hogy kicsi gyermekeink aludjanak, s a kocsiban ne legyen túl meleg – koromsötét éjben, idegen országban, a kihalt gyorsforgalmi úton kifogyott a benzin. Mit tegyünk? A gyerekek persze felriadtak, a helyzet egészen reménytelen volt, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Merre van a legközelebbi benzinkút? Milyen messze lehet? Itt hagyhatom-e feleségemet egyedül a kicsikkel?

Alig telt el tíz perc, amikor megállt mellettünk egy idegen autó, a vezetője is külföldi, de nem hazánkfia. Megértve a helyzetet, felnyitotta a csomagtartót, elővett egy benzinkannát, és a tartalmát beleöntötte az üzemanyag tartályunkba, majd nem fogadva el ellenértéket, eltűnt az éjszakában. Az éjszaka próbája eltűnt, s boldogság töltött el bennünket.

Egy másik hosszú útról hazafelé a kölcsönkért autó kuplungja mondta fel a szolgálatot, viszonylag közel a magyar határhoz. Utolsó valutánkkal sikerült elérni a határt, s a gyerekekkel áttolni a határátkelőn a csomagokkal totálisan megrakott kocsit.

Megmaradt forintjainkkal eljutottunk a legközelebbi szerelőhöz, aki, látva a gyereksereget, vállalta a javítást: augusztus huszadika volt és vasárnap!

Délutánra kész lesz a javítás, de hogy fogjuk kifizetni, hiszen csak néhány forint – talán egy papír százas – volt az összes vagyonunk (bankkártya és mobiltelefon még nem létezett). Telefonálnunk kell, de hogyan? Az utcai telefonokhoz fémpénzre van szükség. Sopron egyik külvárosában voltunk, egy térre értünk, rajta telefonfülke. Álmos vasárnap reggel, csöndes, kihalt a környék – egyébként csodás hely, de számunkra éppen a próbatétel és a kilátástalanság tere. Az egyik kis, öreg családi ház kapuján kilép egy idős bácsi. Megkérdezem, fel tudná-e váltani a százast. Bemegy, s néhány perc múlva a feleségével együtt jön ki: visszaadja a papírszázast, és ad százforintnyi fémpénzt. Ránk mosolyognak, mintha ők kaptak volna valami szép, értékes ajándékot.

Bennünk pedig újraéledt a remény, a próbatételek (az elromló kuplung, a két autómentő pénztárca-apasztó akciója, az autószerelő soká tartó munkája, az erősödő éhség, álmosság…) sora után fordult a kocka.

Ezek a történetek, az ajándékok bennünket is arra bátorítanak, hogy szeressünk bátran, nagylelkűen, nem várva viszonzást.

***

Adni kell a magunkéból is

Valahol Olaszországban történt a következő eset:

Egy barátunk messziről érkezett, csak azért, hogy elhozzon egy autót. Felajánlotta egy földrengés sújtotta, rászoruló családnak. Eddig „semmi különös”.
Az első feltűnő dolog az volt, hogy milyen örömmel és természetességgel élte meg az adományozást, sőt, volt ebben egyfajta „tökéletességre” törekvés. Mindenre gondolt: volt hozzá téli gumi-szett, a csomagtartóban elemlámpa, jégkaparó, nyugta az akkumulátor vásárlásáról, befizetett biztosítás… sőt, egy elektromos generátor és egy 20 literes, teletöltött benzinkanna is.
Meghatott minket a nagylelkűség és a gondosság, amit mindez bizonyított, de ez még mindig „semmi különös”.
Később még többet megértettünk a szeretete lényegéből. Nálunk ebédeltünk együtt, eljött az atya is, aki a Karitászt vezeti: neki adta át aztán a barátunk a kocsit.
Az együtt töltött pár óra alatt lassan megértettük, hogy az a jármű sokkal több volt neki, mint egy átlagos használati eszköz. Ez nem egy közömbös ingóság – amely épp feleslegessé vált a családban –, nem, ez az ő „dédelgetett kincse” volt. Egészen mostanáig úgy vigyázott rá, hogy a széltől is óvta, gyakorlatilag hozzá tartozott, a részévé vált. Látszott, hogy fáj neki az elválás.
Ebben megmutatkozott, milyen az a szeretet, amely nem méricskél, megdöbbentett minket ez a – ráadásul ismeretlen felebarát iránti – szeretet. Kölcsönösen ajándéknak éreztük a nálunk töltött időt.
Ez a tapasztalat több mindenre megtanított minket: nem lehet csak tervszerűen dönteni (jó, ez is fontos, de nem lehet kizárólagos), nem csak azt adhatjuk oda, amiből nekünk több van (ez is szép dolog, de ezt sokan csinálják), adni kell a magunkéból is,

ki kell lépni a komfortzónánkból, el kell engedni a ragaszkodásainkat, észre kell venni mások szükségleteit, különösen azokét, akik leginkább rászorulnak, ki kell tárni az ajtónkat, a szívünket, hogy egyre inkább az Isten tervében élő nagy családdá váljunk.

***

Az önzetlenség bajnoka

Egyik nap már jó korán elindultam otthonról. Amikor kocsival a hídhoz értem, megállt a sor… egy autó tartotta fel a forgalmat, ki is tette az elakadásjelzőt. A többi autós kikerülte az akadályt, én, ahogy a közelébe értem, láttam, hogy egy nő és egy idős férfi ül a járműben. Nem sokat gondolkodtam, úgy éreztem, bennük Jézus kéri, hogy segítsek. Leparkoltam, kiszálltam, és odamentem hozzájuk: „Mi a baj?”
A nő elmondta, hogy a vele lévő édesapjának 8:45-kor fontos vizsgálata lesz a kórházban. Ez szíven ütött, nem tudtam, mit tegyek.
Aztán így szóltam: „Üljenek át az én kocsimba, elviszem Önöket a kórházba, az autójukat pedig később megoldom, kicserélem a kereket, amíg a vizsgálaton lesznek… természetesen, csak ha beleegyeznek!”.
„Köszönöm, uram! Ön a mentőangyalunk! Odaadom a kocsikulcsot, és később találkozunk.”
Elvittem őket a kórházba, visszamentem a defektes járgányhoz, és nekiláttam megszerelni. Egyedül nem boldogultam, úgy döntöttem, elvontatom a közeli szerelőműhelybe. Így is tettem. A szerelő elég gyorsan helyrehozta a hibát. Miután ez megvolt, az ő autójukkal visszamentem értük a kórházba, hogy megjavítva átadhassam nekik.
Amikor elmeséltem, milyen kalandos volt a javítás, a nő azt mondta, nem hitte volna, hogy vannak még ilyen jó emberek. Válaszul elmondtam, hogy hitem szerint tanúságot kell tenni a felebarát iránti szeretetről, és ma Jézus pontosan ezt kérte tőlem.
Akkor az idős édesapa, aki addig meg sem szólalt, azt mondta: 

„Elvesztettem minden reményemet, és eltávolodtam az Istenbe vetett hittől, de ma el kell ismernem, hogy tévedtem, és újra kell gondolnom a hitemet.

Ön rendkívüli leckét adott nekünk!! Köszönöm, sose felejtem el ezt a napot!”.

Melyek az emberi élet leginkább megtartó pillérei? Meggyőződésem, hogy ezek a hit, a remény és a szeretet. Az ember jövőre irányuló lény. Tudunk előre gondolkodni, tervezni, jövőképet építünk, bízunk a jövőben. Ez a képességünk a hitben gyökerezik, amely minden emberben jelen van valamilyen formában. Mindaz, ami a jövőre irányul, amit tervezünk, amit nem tudunk sziklaszilárdan igazolni, az mind a hit tartományába esik. Az egészséges ember tervez, álmokat sző, elképzel dolgokat, és ezek éltetik.  

A remény az életünk utolsó pillanatáig létezik, illetve nélkülözhetetlen, hogy ne legyen. A hit képességéhez hozzátartozik a reménység is. Minden nap újra és újra tudok reménykedni és bízni abban, hogy a dolgok úgy fognak történni, ahogyan én vágyom rájuk, ahogyan szeretném. Mondanék egy esetet:

Louis megtudta, hogy daganatos és az orvosa nem sok időt jósolt neki. Erre ő azt mondta: Nem, doktor úr! Én meg fogom érni a gyermekem esküvőjét!” Ezzel hazament és életének minden jelentősebb eseményéről informálta az orvosát azzal a felkiáltással, hogy „még élek!” Elérkezett a vára várt esküvő is, majd rövid időn belül elhunyt.

Te, hogy vagy az életeddel? Akarsz élni? Ott van az élni akarás minden sejtedben, elmédben, lelkedben, szívedben? Áthat az élni akarás érzése? Rendelkezel élettervvel?  

Elmondanék még egy történetet.  

Egy jómódú üzletember súlyosan megbetegedett, limfoszarkómája lett. Az orvos közölte vele, hogy ma még erre a betegségre nem nagyon van gyógyszer. Viszont a beteg mindent meg akart próbálni, hiszen a pénz nem jelentett nála akadályt. Akkortájt fedeztek fel egy szert, amit beadtak neki, mondván, ez biztosan hatni fog. Meglepő módon 4 nap alatt eltűntek a tünetei, az állapotán az orvosok csak ámultak-bámultak. A gyógyult üzletember hazatérve a kórházból, utána olvasott a gyógyszer szakirodalmának. Azt olvasta, hogy a gyógyszer hosszabb távon nem mutat jó eredményeket. Ez úgy elszomorította, hogy az egészségi állapota 2 hónap után gyöngülni kezdett. Az orvosának elmondta, hogy mit olvasott a gyógyszerről, és valóban, újra nem érzi jól magát, a korábbi betegsége tünetei is mutatkoztak. Ekkor az orvos átlátta a helyzetet és azt mondta a betegnek, hogy most kapta kézhez a gyógyszer javított változatát. Ez biztosan segíteni fog. Persze, nem létezett semmilyen új változat. Az orvos a régi gyógyszert adta neki.

Lám a beteg rövid időn belül jobban lett. De! Egy beteg társa figyelmeztette, hogy a gyógyszernek mégis csak van komoly mellékhatása. A beteg állapota ezután annyira megromlott, hogy hamarosan meg is halt.

Miről is van itt szó? A hit (a gyógyulásba vetett hit) kap egy pofont, hogy még sem úgy van, ahogy azt az illető véli. Valaki eltökéli, hogy meggyógyul, vagy valamit eltervez. Attól kezdve hisz abban, hogy annak úgy kell történnie. „Legyen neked a te hited szerint!” – mondja Jézus is a hozzá érkező betegnek. Ez az az erő, aminek a hatására beindulnak olyan vegyületek, ingerek a szervezetben, melyek erősítenek bennünket. Az agyunk azt üzeni a testünknek, hogy legyen harcképes, úgy működjön, hogy a tervet megvalósítsa! Bizonyára ismerős ez a szlogen: „Minden a fejben dől el!” Azt gondolom, sok igazság van benne.

Próbáld ki a következő kísérletet: Egy angol filozófus, Bacon, társasági szórakozásnak szánta azt az önkísérletet, hogy a gondolat valóban hatalmat gyakorol-e a test felett. Fűzz fel egy gyűrűt egy cérnára. Karodat könyöknél támaszd az asztalhoz és tartsd az asztal fölé a cérnát. A gyűrű alá tegyél egy számlapos órát. Egy embert kérj meg arra, hogy fogja le a karodat, hogy egy picit se mozogjon. Gondolj egy számra, és 30 másodperc múlva kileng az inga a szám felé.  

Micsoda trükk ez? Hogyan történhet ez, ha az izmod le van szorítva, tehát biztos, hogy nem mozog a karod? A múlt században megalkották az elektromiográfot, amely az izom elektromos tevékenységét vizsgálja. Ezáltal tudják követni az elektromos tevékenységet az izmokban. Kiderült, nem csak azok az izmok kapják az elmétől az impulzusokat, amelyek látványos mozgatást végeznek, hanem vannak pici, vékony izomrostok is. Ezek is megkapják az utasítást, és aktivizálódnak. Ezeket nem lehet lefogni. A gondolat, a szándék képzetesedik. A belső képi világodból úgy megy le a testi folyamatokhoz, mint egy parancs. Azt is kimondhatjuk, hogy sok esetben a test szolga. Az elmédből átvéve a parancsokat, teljesíti azt, amit szeretnél.

Szóval, a hit hegyeket mozgat, szoktuk mondani. A hited képes megtartani téged.  

Van jövőképed? Tudod, mi lesz veled 10 év múlva? Kísérletek bizonyították, hogy az, aki el tudja képzelni a jövőjét, készít egy 5-10-20 éves élettervet, elgondolja, mi lesz majd vele, az tovább él. Nem csak úgy vagyunk a világban, mint a szél fútta levél. Csak dolgozunk, majd összerogyunk.  

Akarod a hitet, mint egy óriási erőt magadban működtetni? Akkor fogalmazd meg, kiben, miben hiszel? Kinek hiszel? Van bizalmad a másikban? Kiben tudsz igazán bízni? És tarts ki mellette! Nehéz világban élünk számtalan átverés közepette. Sok a rossz tapasztalat, negatív energia, de bizonyára van az életedben olyan ember, akit szeretsz, és ezért hiszel neki. Persze, ide kapcsolódik az Istenhit is.

Az alapkérdés a következő: Életminőségben, egészségben élsz-e? Kiért, miért élsz? Tedd fel a kérdéseket magadnak, mert amíg nem teszed fel, és nem válaszolod meg, addig nem is  élsz igazán. Csak van olyan cél, amiért érdemes élned?! Ne feledd! Építsd meg az életed célrendszerét! Találd ki, mit akarsz elérni! Tedd bele a fejedbe az elképzelésedet, mert ezzel izmosítod a hitrendszeredet! Tudjuk, ha egy izmot nem működtetünk, akkor az elsorvad. Kiizmosítottad eléggé a hitrendszeredet? Vagy átadod magad a jelenkor pofozó mindennapjainak, amely mindig behúz neked egyet?  

Izmosítsd a hitrendszeredet, melynek segítségével a kapott rosszra azt tudod mondani: “nem baj, túlélem!” Állítsd be magad küzdésre! Meghúzod azt a gondolati, képzeletbeli vonalat, ami a jövőbeni céljaidra irányul és nem teszel le róluk. Ezeknek meg kell valósulniuk. Például: maradjunk együtt szeretetben a családtagokkal, a gyerek elvégezze az adott iskolát, stb. 
Meg tudod tervezni a saját életedet! Így megvan az erőteljes bázisod, a hit. Ez a csontozatunk, amire a reménység teszi rá az izomzatot. Az a reménység, amellyel minden reggel felébredsz és azt mondod: tudom, hogy ez-az meg fog valósulni, sikerülni fog. Akármi is történik, én megcsinálom! Amit megfogalmazol magadnak, magadévá teszel, tudatosítasz, abból lesz az erő, amit a mindennapos reménykedés tud táplálni, erősíteni.  

Vizsgálatok kimutatták, hogy akik rendelkeztek 10 éves élettervvel, azok 10 évvel később még éltek. A szív- és keringési zavarok, daganatos betegségek, depresszió ott tarolt, akiknek nem voltak elképzeléseik, még csak álmodni se mertek. Akik úgy gondolkodtak: “örüljünk, hogy élünk, húzzuk össze magunkat kicsire.” Az élet nem arra való, hogy végigmorzsoljuk! 

Fontos, hogy feltegyed magadnak a kérdéseket: “Hogy vagy az életeddel? Kiért élsz? Miért élsz? Mik a céljaid, a terveid? Mit szeretnél megvalósítani? Elég izmos, határozott terveid vannak? Meg mered fogalmazni? Merd!” 

Kutatások is bizonyítják, hogy a pesszimista, borúlátó, célokkal nem rendelkező ember hamarabb meghal, mert nincs meg benne a mozgató erő, az a hajtó gondolat, ami leparancsolna a testére, hogy az tovább működjön. A személyiséged egy, oszthatatlan egész. A rendszer úgy működik, mint egy hatalmas zenekar, melyben minden zenész a helyén muzsikál. A karmester meg vezényel. Az egészség az őssejtjeinkig programozott ritmus, harmónia. Helyén muzsikál minden szerved? Pulzusod 72? Vérnyomásod 120/80 körüli? 

Sajnos manapság igen egoista világban élünk. Minden felől azt kapjuk, hogy nekünk legyen jó. Csak magunkkal törődjünk és közben érzéketlenné válunk. Pedig, mi emberek egymásra utaltak vagyunk. Közben pedig ész nélkül gyűjtögetünk anyagi javakat, amit viszont nem viszünk magunkkal a sírba. 

Tedd fel a kérdést magadnak: “Miért gyűjtesz? Kiért? Mit érdemes gyűjteni? Megmondom én: emberi kapcsolatokat, szeretetet. Legyen kiért élned, és ezt fejezd is ki neki! Hogyan teheted ezt meg? Többek között úgy, hogy adsz magadból. Körülbelül 20 éves korunkig csak kapunk a környezetünktől. Itt átfordulunk a fiatal felnőtt korba. Innentől kezdve az a dolgunk, hogy megtanuljunk adni másnak. Így köteleződünk el, alapítunk családot és nem félünk a felelősségtől.  

Okkal létezünk. Mindenkire érvényes: azért élünk, hogy tovább vigyük az életet. Közös emberi feladatunk az élet tisztelete, szeretete, szolgálata, védelme. Jó az, mi ezeket szolgálja, ami nem, az életellenes.  

Térjünk vissza a tervezéshez! Elgondolod, hogy X év múlva lesz egy szuper autód. Azért gürcölsz, de kinek fog az kelleni? Neked? Ki fog benne ülni? Kinek szerzel örömet? Leginkább magadnak vagy a családtagjaidnak is? Azaz kiért, miért teszel valamit? Ha öncélúan, önmagadért teszed, magad fényesítéséért, az nem hoz olyan örömöt az agysejtjeidnek, ami  erősítene, boldogságot adna! Ezért van az, hogy jómódú, anyagias vágyait megvalósító emberek boldogtalanokká, céltalanokká válnak ideje korán. Ebből is látszik, hogy a pénz akkor boldogít, ha te tudsz belőle adni. Amid van, azt kinek adod? Ha szeretteid arcán látod az örömöt, az feltölt téged is.  

Hogy meg tud tervezni az életedet, legyen kedved, célod, a hitedet, hogy reménységben élhess, ehhez kell a szeretet. „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.” (Kor1 13,1) 

 Nézzük a kapcsolataidat! Kit szeretsz? Téged ki szeret? Életben tartó erő érezni mások szeretetét. Elmondanék egy nagyszerű történetet, amely engem is lelkileg nagyon megérintett.  

Franciaországban, egy idősotthonban, a lakók várták az elmúlást. Jó viszonyok között éltek, mégis többen elhunytak, mint más otthonokban. Az otthonhoz közel volt egy fiú nevelőintézet. Az ottani pszichológust teljesen elkeserítette, hogy nem tudott mit kezdeni a „vadakkal”. A szeretetében megcsalt embernek, különösen a gyerekek esetében, úgy kellene a szeretet, az elfogadás, mint egy falat kenyér. Ha nem kapja meg, gyűlöletbe csap át. Az intézet lakói éppen ezért törtek, zúztak, romboltak. A pszichológus végső elkeseredésében megkérte az időseket, segítsenek. Süssenek süteményt, csalogassák be magukhoz a gyerekeket.
Tudjuk, hogy ha valakit etetünk, azzal a szeretetünket fejezzük ki. Nagymamám nagyon bölcs volt. Olykor a szüleim között vita volt, édesapám kiabált, balhézott. Nagyanyám olyankor odafordult édesanyámhoz és azt mondta: „Lányom! Etesd a bestiát!” Úgy is mondhatjuk, hogy szelídíts.
Térjünk vissza az idősotthonhoz! A nénik sütötték a süteményeket, a gyerekek meg jöttek, jöttek és szép lassan elkezdtek kötődni. A sütemény mellett beszélgettek is, mert az időseknek bőven volt rájuk, a gyermekekre idejük. Idővel már várták is a gyerekeket. Azok sokszor a leckéjüket is ott írták meg. Az idősek meg velük voltak. A gyerekek beszoktak az otthonba, tiszteletbeli nagymamáik, nagypapáik lettek. Mindennek köszönhetően a gyerekek egészen megváltoztak, szocializálódtak. Megkapták az odafigyelést, az etetést, a törődést, a szeretetet, a minőségi időt.

A történet azért megható, mert az idősek részéről fél év leforgása alatt senki nem halt meg. Egészségi állapotuk is sokkal jobb volt, más otthonok lakóival szemben. Mit kaptak? Életben tartó szeretet-vitamint. Volt kiért élniük.  

Ha tudod, kiért-miért élsz, akkor minden nehézséget elviselsz! Sőt! Az egészségi állapotod is karban tudod tartani. Erőt kap a test, a lélek. Bátrak leszünk. Ne hagyd az álmaidat, a terveidet! Szeretetedet fejezd ki! Ha adsz, visszakapsz és általa egészséges leszel!  

A két ember közötti “mezőben” van a kulcs. Én megbízom benned, hiszek neked, te is bízol, hiszel bennem. Így, ha közös a hitünk, ugyanazt gondoljuk, azzal nagy erőket tudunk megmozgatni. A hit, a reménység és a szeretet hármasa olyan fontos pillére az életünknek, ami nélkül depresszióssá, életunttá, céltalanná válunk.  

Egy kísérletet mondanék el a depresszió-alapú viselkedésre:

Kutyát ketrecbe zártak, ahol áramütéseket kapott. Menekült volna, de hiába, nem tudott hová a ketrecben. Idő elteltével összekuporodva fogadta az áramütéseket. Majd kinyitották a ketrec ajtaját, azt gondolva, kiszalad rajta a kutya, de nem menekült. Kapod a csapásokat az életedben, próbálod megoldani a nehézségeket, az „áramütéseket”, de nem megy semmi, nem tudod megoldani. Mit csinálsz? Leülsz, és azt mondod: „Nincs már mit tenni! Egyedül maradtam, szerencsétlen vagyok. Vége.”  

Mindentől elszakadunk. Hátra nézünk a múlt felé. Mit látunk? Minden keserves vergődés volt. Így menjek tovább? Nincs értelme. A depressziós ember ennek a bűvkörébe esik bele. Nincs meg a felismerése, hogy mi emberek nem ösztönállatok vagyunk. Olyan képességgel rendelkezünk, hogy nyitottak vagyunk a végtelenre. Ha már jobbra se, balra se tudok menni, felfelé még igen! Arra mindenki tud menni, hiszen mindenki hívő. Valamiben, valakiben mindenki hisz. Élni pedig mindenki szeret.  

Ha megkérdezem: Akarsz-e jól élni? Azt válaszolod: Persze, igen. Akkor ez kin múlik? Valami csoda hozza el az életedbe? Olyan lesz az életed, amilyet magadnak csinálsz! Keresd meg, kit szeretsz! Kinek van rád szüksége? Tanulj meg adni! Amire neked van szükséged, add azt te is a másiknak! Add másnak, mert nem fog lepottyanni az öledbe! De ehhez ki kell nyitni a szívedet és önzetlenül kell adni a másiknak! Ha önzetlenül adsz, akkor az immunrendszered erősebbé válik!  

Szereztél már örömöt másnak? Láttad rajta az örömöt? Ez az öröm sugárzik vissza rád! Ez indítja be a szervezeted tovább éltető erőit! Így hatunk mi egymásra! Ezért mondom, hogy a hit, a remény és a szeretet óriási jelentőségű!  

Elmondok egy esetet. 

Egy doktori disszertációban a doktorandusz azt vizsgálta, a családokban mennyire van meg az egymásra való odafigyelés. Azt vizsgálta, miként tudja megoldani a problémákat az a család, ahol megvannak a közös rituálék: közös étkezések, név-, születésnap, ünnepek megtartása. Kiderült, hogy sokkal egészségesebbek, és a család megküzdő erői is bizonyíthatóan sokkal jobbak voltak. Az, aki magát félti, mert ha másnak süt-főz, bevásárol, akkor abba elfárad, az nem tudja, hogy ezen cselekedetek közben fényesedne a szíve. Bizonyított, hogy az együttes élmény egységben tartó erővel bír.  

Mi végre születtünk? Szerintem azért, hogy tovább vigyük az életet. Te milyen életet viszel tovább? Pszichésen sérült gyermeked lesz, mert nem tudod megadni neki az élet tápot? A szeretetet, az együttlétet, a közösséget, a családi élet melegét? Milyen élet felé megyünk így?  

Hit, remény, szeretet. Remélem, érzed magadban, hogy megteremtheted mindazt, amit ez a három erő biztosít az életedben! 

A világjárvány, a háborúk és a gazdasági válság miatt a világ számos részén a szegénység terjedését látjuk. A bátor politikai döntések szükségesek, de a szolidaritás és a társadalmi szintű barátság, amelyekre mindannyian vállalkozhatunk, ugyanilyen fontosak. Sokan készen állnak mások szolgálatára. Nagylelkűségük arra emlékeztet minket, hogy a kölcsönös segítségnyújtás utat nyit a jövőbe.

Milyen sok fiatal fekteti energiáit közös otthonunk, a bolygónk megmentésébe! Számtalan kezdeményezést látunk, amelyek, ha nem is adnak meg minden választ a klímavészhelyzetre, lehetővé teszik, hogy életmódunkkal jobban tiszteljük környezetünket. A hívők számára a föld Isten adománya, amit azért bízott ránk, hogy gondját viseljük.

Az emberek egyre jobban tudatában vannak az – olykor a múltból ránk maradt – igazságtalan rendszereknek. A hatalom pedig sajnos nem mindig a közjót szolgálja. Ezen visszaéléseket látva, a frusztráció és a harag érthető reakciók. Kinek lesz meg a bátorsága, hogy a társadalmunkban jelenlévő megosztottságon túllépve az igazság és a béke munkálója legyen? 

Éljük a testvériséget!

Igen, a jelenlegi időszak nehéz helyzeteiben is sokszor észrevehetjük a reménység okait, de olyan pillanatok is lehetnek, amikor ok nélkül, mindennek ellenére tudunk csak remélni. Ehhez szükségünk van más keresztény felekezetek tagjaira, más vallások követőire, agnosztikusokra, ateistákra, azokra, akik, bár máshogy élnek, mint mi, szintén elkötelezettek a testvériség és a szolidaritás mellett.

Az öröm megújul, amikor megéljük a testvériséget és amikor közel kerülünk a leginkább kiszolgáltatottakhoz: a fedélnélküliekhez, az idős, beteg vagy elszigeteltségben élő emberekhez, nehézségben lévő gyerekekhez, fogyatékkal élő személyekhez, menekültekhez… A körülmények mindannyiunkat sebezhetővé tehetnek. 

Soha nem volt még ennyire szükségünk egymásra. Ferenc pápa a Fratelli tutti című enciklikájában emlékeztet bennünket, hogy „senki sem üdvözül egyedül”. Majd hozzáteszi, hogy „saját teljes identitásunkat sem találhatjuk meg anélkül, hogy nyitottak lennénk az egyetemesre; anélkül, hogy megérintene minket, ami máshol történik; anélkül, hogy hagynánk, hogy más kultúrák gazdagítsanak minket; anélkül, hogy szolidaritásra és együttérzésre indítana minket mások tragédiája”. 

Az emberek és a népek közti kapcsolatokban egyaránt tegyünk meg mindent, hogy eljussunk a versengéstől az együttműködésig. Támogassunk azokat a szervezeteket, amelyek helyi, nemzeti és nemzetközi szinten előmozdítják az együttműködést és a szolidaritást.

Hit – egy jelenlétbe vetett bizalom

Taizében azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok – az irány tartása végett – új módokon teszik föl maguknak az Istenbe vetett hitre vonatkozó kérdéseiket. Mit jelent az Istenben való hit? Ha Isten létezik, tevékenykedik a történelemben és a mi életünkben?

Szembesülve ezzel a kérdéssel fontos elkerülnünk, hogy Istent saját fogalmainkra redukáljuk. Ő végtelenül meghalad minden elképzelhetőt. Mindannyian a szeretetre és az igazságra szomjas keresők vagyunk. Bárhol is járjunk belső zarándokutunkon, olykor csak tapogatózva haladunk előre. A bizalom zarándokaiként közösen is járhatunk utunkon és osztozhatunk keresésünkben: kérdéseinkben éppúgy, mint meggyőződéseinkben.

„A hit Istenbe vetett egészen egyszerű bizalom, életünk során szakadatlanul megújuló lendület (…) még olyankor is, ha mindannyiunkban lehetnek kételyek” – mondta Roger testvér.

A hit mindenekelőtt nem abba a jelenlétbe vetett bizalmat jelenti-e, ami egyszerre van jelen legmélyebb bensőnkben, és az egész világmindenségben fölfoghatatlan, de mégis igen valós módon? Egy olyan jelenlét, ami nem erőlteti rá magát senkire, de amit újból befogadhatunk, csöndben, mint egy lélegzetet. Ez a jó szándékú jelenlét mindig velünk van, kételyeink ellenére is, sőt akkor is, amikor az a benyomásunk, hogy csak nagyon kicsit értjük kicsoda is az Isten.

Meglátni az új távlatot

Egy jó szándékú jelenlét – Hogyan világítja meg az Evangélium ezt a titkot?

Jézus egészen a végsőkig ebből a jó szándékú jelenlétből élt, és folyamatosan figyelt rá. Belső fényt jelentett számára, Isten leheletét, a Szentlélek inspirációját.

Amikor a kereszten haldokolt, megtapasztalta a szenvedést és a teljes magányt, amikor minden értelmetlennek látszott, az elhagyatottság érzése egy kiáltásban tört ki belőle, de ekkor is Istent szólította meg: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Miután elárulták, megkínozták és halálra ítélték, Jézus szeretetet hozott a legmélyebb sötétségbe. És ez a szeretet erősebbnek bizonyult a gonosznál. Mária Magdolna és később az apostolok így adták tovább ezt a hihetetlen, váratlan hírt: Jézus él! Isten szeretete legyőzte a gyűlöletet és a halált.

Ez a magával ragadó hír felforgatta az első keresztényeket, és erről tanúságot tettek: Krisztus ezentúl Isten közelében él. Betölti a világegyetemet a Szentlélek által és minden egyes emberben is jelen van. Krisztus szolidaritást vállal a szegényekkel és igazságosságot fog hozni a számukra; benne teljesül be a teremtés és az emberi történelem; és a halálunk után ő fogad be minket az öröm teljességébe.

Minden emberi erőszakon, környezeti katasztrófán és betegségen túl, új távlat tárul fel előttünk. Képesek leszünk észrevenni?

Tekintetünk megváltoztatása

Ebből a távlatból, ami Krisztus feltámadása által nyílik meg előttünk, fény ragyog létezésünkre. Újra és újra elűzi a félelem árnyékát, és élő vizet fakaszt; a nyomában felszínre tör a dicsőítés öröme.

Azt tapasztalhatjuk tehát, hogy Krisztus – valami titokzatos, misztikus vonzás által – egybegyűjti Isten szeretetébe az egész emberiséget és a teljes világmindenséget. Teszi ezt folyamatosan, az idők végéig; és minket is a társaivá tesz ebben a küldetésében.

Együtt, úgy mint Egyházat, tesz minket társaivá: ez azzal jár, hogy készek vagyunk barátságunkat mindenki irányába kibővíteni. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy még az ellenségeinket is szeressük; az ő békéje még az egymással szemben álló népeket is képes kiengesztelni egymással.

Engedjük, hogy Krisztus megváltoztassa a tekintetünket: általa tisztábban ismerjük fel minden ember méltóságát és a teremtett világ szépségét. Távol a naiv bizalomtól, a remény újra és újra megszületik, mivel Krisztus az alapja. Békés öröm tölt el minket, és vele együtt a bátorság is, hogy éljünk azzal a felelősséggel, amelyet Isten bízott ránk.