A remény útja – 8. állomás: Hogyan növekedhetünk a reményben?

A remény az a belső erő, amelyre támaszkodva a körülmények ellenére meglátjuk a változást hozó célt, és kitartóan, bizakodva bejárjuk a hozzá vezető utat. Charles R. Snyder elmélete szerint a reményteli ember képes célokat kitűzni, és ezeket nem téveszti szem elől akkor sem, amikor erőfeszítéseket kell tenni a pozitív kimenetel érdekében, illetve szükség esetén képes új ösvényeket találni a célhoz.
A remény pozitív beállítódás, amely az általunk értékesnek tartott célokhoz kapcsolódik. Míg az optimizmus esetében csupán azt várjuk, hogy jó dolgok történjenek velünk, a vágyaink pedig teljesüljenek, addig a remény magába foglalja az akaratot és eltökéltséget, hogy célokat tűzzünk ki és érjünk el. Ennek érdekében olykor a körülményeket kell átalakítanunk, máskor viszont nekünk magunknak kell alkalmazkodnunk a megváltoztathatatlan tényekhez. Megváltoztathatjuk, kikerülhetjük, de akár körbe is nőhetjük a nehézségeket, ám mindenképp aktív cselekvésre van szükség.

A reményteli ember ugyanis nem eltagadja vagy lekicsinyli a problémákat, hanem azok ellenére kitart a céljai mellett.

A remény lendületet adó életenergia, mélyen gyökerező alkalmasságérzés, hogy képesek vagyunk befolyásolni az életünk történéseit. Enélkül bele sem vágnánk a megvalósításba, hiszen ki vállalná a nehézségeket, áldozatot, olykor a szenvedést is, ha nem lenne belső meggyőződése arról, hogy mindez célt fog érni? Ez a pozitív várakozás jelenti azt a motivációt, amely üzemanyagként visz előre a céljaink felé vezető úton.

Reményre nevelve

A remény gyakran láthatatlan kísérőként szegődik mellénk. Talán nem is tudatosul bennünk a minden élőt mozgató belső tudás, hogy az élet jó, érdemes felnőni, dolgokat tenni, elszenvedni és megváltoztatni. Az életutunkon haladva láthatatlanul táplál minket, és növekszik is bennünk. Kisgyermekként megtanulunk átjutni az éhség, a kényelmetlen testi érzetek, az ijedtségek okozta első frusztrációkon, és bízni abban, hogy minden rendben lesz. A válaszkész szülői odafordulás mentén formálódó bizalom építi azt a reményteli hozzáállást, hogy érdemes tenni a vágyainkért, céljainkért.

Amikor a szülők szerető gondoskodással fordulnak a síró csecsemőjük felé, és azt adják, amire a gyermeknek szüksége van (ölelést, ételt, tiszta pelenkát), akkor a gyermekben megerősödik a belső biztonságérzet, hogy képes hatékonyan elérni a céljait. Ennek hiányában úgy érezheti, hogy elvesztette a kontrollt, feladja a küzdelmet, a kezdeményezőkészsége csökken, és bizalmatlanság, illetve tanult tehetetlenség lesz úrrá rajta, hiszen felesleges próbálkoznia, ha nem ér el eredményt vele.

Később a gyermek fejlődésével a válaszkész odafordulás már inkább az érzelmi ráhangolódást jelenti. Ha a szülő állandóan helikopterként köröz a gyermek feje felett, ellenőrzi őt, megoldja helyette a problémáit, és minden nehézségből kimenti, akkor a gyermekben kialakulhat az a kép, hogy ő nem elég jó, nem bízhat magában és abban, hogy egyedül is képes megoldani a nehéz helyzeteket.
Gyakori, hogy a szülők annyira féltik a gyermeküket a kudarctól és a csalódástól, hogy folyton a nehézségeket és a veszélyt hangsúlyozzák, miközben elfelejtik hozzátenni a reményt és a bátorítást is, hogy elegendő lesz a szorgalom, a befektetett munka és az elkötelezettség. A dolgok értelmét megkérdőjelező, a helyzetet leértékelő, kritikus vagy cinikus megjegyzések inkább a nehézségekre irányítják a figyelmet, megnyirbálják a gyermek reményképességét, és önmagukat beteljesítő jóslattá válhatnak. Ilyen háttérrel aztán nehéz lesz ápolni a remény érzetét, és megküzdeni az élet sokféle, részben váratlan kihívásaival.
Hatékonyan bátoríthatjuk és támogathatjuk a gyermekeinket, ha nem kicsinyeljük le a feladatot („Micsoda? Ettől félsz? Ne viccelj már!”), nem közlünk felszólításokat („Odamész és megoldod!”), és nem érvénytelenítjük az érzéseit („Ne érezd, amit érzel! Ne félj már!”). Érdemes ehelyett az érzelmek meghallgatása után emlékeztetni őket korábbi sikeres küzdelmeikre, eredményeikre, ugyanis az egyes akadályokon való átjutás erősíti a reményt, hogy más helyzetekben is sikeresek leszünk. Bátorítást közvetíthetnek a gyermek felé a saját történeteink is, amikor megosztjuk vele, hogy miként éltük meg életünk kihívásait. A bizakodó, reményeket kifejező mondataink a nehézségekkel történő megküzdés képességét erősítik.

Talán furcsán hangzik, és nem hangsúlyozzuk eleget, de szülőként feladatunk, hogy megtanítsuk gyermekeinket a reményre – elsősorban a tetteinkkel és hozzáállásunkkal példát adva. A példaadás egyik módja, hogy hogyan reagálunk a családi kapcsolatainkban felmerülő konfliktusokra.

A kutatások szerint a remény jegyében élő személyek könnyebben megbocsátanak, a megbocsátás nyomán pedig csökkenhet a reménytelenség és nőhet a reménység szintje. Ráadásul a személyes sértettségen való túllépés és a kapcsolat helyreállítása felé tett lépések a másiknak is reményt adnak, így lassan, lépésről lépésre újraépülhet a bizalom.

A remény és az eredeti ötletek

A reményt a kétségbeeséstől gyakran egyetlen, vékonyka hajszál választja el. A legtöbb esetben azt sem tudjuk, honnan kapjuk a remény adományát, hiszen az csak részben táplálkozik a tapasztalatokból. Az utóbbi évek kutatásai rámutatnak, hogy sokaknál megfigyelhető a „csak-azért-is-remény”, ami a tapasztalatok ellenére virágzik, és a rezilienciában, vagyis a megújuló, illetve a negatív külső hatások ellenére megjelenő, sikeres alkalmazkodásban és megküzdésben jelenik meg. A reziliens emberek a külső szemlélő számára meglepő ellenálló képességgel rendelkeznek. Úgy tűnik, ez olyan reménységből táplálkozik, amelyet az elfogadó, szeretetet adó, példaképként működő kapcsolatainkból merítünk. A kapcsolatban megtapasztalt szeretet és bizalom elegendő hajtóerőt biztosít ahhoz, hogy az elképesztő nehézségeken és helyzeteken is átküzdjük magunkat.
Fontos kérdés az is, hogy a céljaink mennyire vannak összhangban az értékeinkkel. Amikor az értékeink szerint élünk, akkor a nehézségek és a kudarc is könnyebben viselhető, és könnyebb újra meg újra megtalálni magunkban a hitet és a reménységet az előttünk álló feladathoz. Érdemes megtervezni a célunkig vezető lépéseket, mert az így felépített belső képek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy „képesek” legyünk cselekedni. Ráadásul minden eredményes lépés közelebb visz a célunkhoz, és ezáltal növekszik a remény érzése is.
Munkánk során gyakran tapasztaljuk azt, hogy a sikeres családterápia első lépése, hogy közvetítsük a krízisben lévők számára a remény érzését. Enélkül tehetünk bármit, annyit ér, mint az aszfaltra vetett búza vagy a homokra locsolt víz. A remény olyan erőket hozhat felszínre, amelyek által megtörténhetnek a változások, néha olyan mértékben, hogy külső szemlélőként azt mondjuk: valóságos csoda történt. A remény néha egészen különös utakra vezet bennünket. Olyan találékony megoldásmódok születnek, amelyek első ránézésre semmilyen összefüggésben nem állnak az előidézni szándékozott eredménnyel.
Liz Day és munkatársai kutatásukban azt találták, hogy a remény a divergens gondolkodáshoz kapcsolódik, vagyis összefüggést mutat a nem szokványos, eredeti ötletekkel, amikor nyitottan viszonyulunk a helyzethez, és több kreatív megoldással is előrukkolunk.

Watzlawick, Weakland és Fisch Változás című művükben leírják, hogy az „ugyanabból még többet” elvvel szemben gyakran éppen a találékony, akár paradox megoldások vezetnek célhoz.

A bizonytalan helyzetek általában kontrollvesztést és bénultságot eredményeznek. A remény képes ellensúlyozni ezt a tehetetlenségérzést, mert rámutat arra, hogy ezek a helyzetek sok lehetőséget rejthetnek magukban.
A szerzők egyik ilyen története arról szól, hogy egy sereg egy várat kiéheztetéssel akart elfoglalni. Amikor elfogyott az élelem, a várkapitány nem a megadás vagy a véres kitörési kísérlet mellett döntött, hanem levágatta az utolsó marhát, megtöltette a hasüregét az utolsó zsák árpával, majd ledobatta a várfalról, hogy mutassa, van még bőven tartalékuk. Ekkor a támadók, akik már maguk is nagyon éheztek, kétségbeestek, feladták a győzelem reményét, és elvonultak a vár alól.

Az egzisztenciális remény

Innen még senki nem jutott ki élve, mondja a felirat, mi mégis erős belső bizonyossággal haladunk tovább a kijárat felé, miszerint élni jó, és érdemes élni. Lassan megértjük azt is, hogy nem a kijárat a cél, hanem az út, amelyen haladunk felé – a halálról szóló tudásunk ellenére. Óriási titok, hogyan csináljuk, honnan ez a remény bennünk. Választhatjuk azt, hogy hallgatunk a bennünk élő reményre, felismerhetjük, mi az, ami okot ad a reményre, de az életet igenlő, bennünk létező egzisztenciális reményt nem mi hozzuk létre.

Ma már csak kevesek születnek bele olyan kultúrába vagy hitvilágba, amely egyezményes alaptételként kimondja, hogy egzisztenciális reményünk a halálesemény után is érvényes, hogy nem a halálé az utolsó szó. A hívő ember számára is sokszor egy élet munkája, hogy ezt az érzelmek szintjéig integrálja magába („Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” – 1Kor 15:55-57).

Ez a remény pedig visszahat a létezésmódunkra, megváltoztatja azt.
A kutatások szerint a vallásos értelmezések, a vallás gyakorlása és a hit nagymértékben hozzájárulnak a reményteli gondolkodáshoz. Az Istenbe vetett hit segít, hogy életünk kontrollálhatatlan, megváltoztathatatlan és nehezen elviselhető eseményeivel adaptívan megküzdjünk. Ha a kontrollt Isten kezébe tudjuk helyezni, akkor a legkritikusabb, legszörnyűbb helyzeteket is könnyebben elviseljük. „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik” (Róm. 8:28). A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a remény kulcsfontosságú a képletben, ez segít, hogy a szenvedés realitását integrálni tudjuk a hitbeli meggyőződésünkkel. A Bibliában a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében ennek a bátorító példáit láthatjuk: a hithősök életéből megtanulhatjuk, hogy mit jelent az Istenbe vetett bizalom és remény.

Az elveszett remény nyomában

A legfrissebb kutatási adatok szerint a reményteli emberek nemcsak jobban érzik magukat a bőrükben, elégedettebbek az élettel, hanem jobban megbirkóznak a betegségekkel és sikeresebbek is. Gyakran a remény hiánya mutat rá a remény fontosságára. A legnehezebb érzések egyike a reményvesztés. Ez egy súlyos állapot, amely lehet egy kilátástalan helyzet fokmérője, vagy egy betegség, esetleg krízis kísérő tünete is.
Az, hogy mennyire mélyen és mindent átszövő módon él bennünk a remény, megmutatkozik abban, hogy mennyire ijesztőnek éljük meg, amikor valaki kifejezi, hogy minden reményét elvesztette, feladta. Ilyenkor átérezzük, hogy nagyon jelentős ponthoz érkezett, megsejtjük a krízis közelségét.

Általában hatástalan, ha küzdeni kezdünk, vagy győzködjük, hogy ne adja fel a reményt. Érdemesebb higgadtan fogadni ezeket a mondatokat, és beszélgetni arról, hogyan jutott erre a következtetésre, milyen reményt veszített el, mi lenne az, ami visszaadná neki a reményt, volt-e már hasonló helyzetben, hallott-e már hasonló helyzetről másnál, akkor mi segített, mi lehetne az, ami némileg megkönnyítené számára a helyzet elfogadását.

Ezután érdemes felvetni, hogy hasznos lehet egy szakemberrel beszélni ezekről a gondolatokról, hiszen a nagy krízisekkel hatalmas kihívás megküzdeni, majd regenerálódni utána. A szakember segíthet, hogy újra rátaláljunk a reményre, hogy az élet sok problémájára igenis van megoldás, csak bízni kell benne. Máskor pedig abban támogat, hogy feldolgozzuk, vannak olyan dolgok az életben, amik megváltoztathatatlanok, itt viszont alkalmazkodási képességünk segít az ezekkel való belső megküzdésben és az elfogadásukban. 

Felhasznált források: Liz Day, Katie Hanson, John Maltby, Carmel Proctor, Alex Wood: Hope uniquely predicts objective academic achievement above intelligence, personality, and previous academic achievement (Journal of Research in Personality, 2010) Kis Médea: A remény pszichológiája. Elméleti áttekintés az empíria tükrében (Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2016)

Kifogyott a benzin és elromlott a kuplung

Egy nyaralásról hazatérőben – éjszaka utaztunk, hogy kicsi gyermekeink aludjanak, s a kocsiban ne legyen túl meleg – koromsötét éjben, idegen országban, a kihalt gyorsforgalmi úton kifogyott a benzin. Mit tegyünk? A gyerekek persze felriadtak, a helyzet egészen reménytelen volt, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Merre van a legközelebbi benzinkút? Milyen messze lehet? Itt hagyhatom-e feleségemet egyedül a kicsikkel?

Alig telt el tíz perc, amikor megállt mellettünk egy idegen autó, a vezetője is külföldi, de nem hazánkfia. Megértve a helyzetet, felnyitotta a csomagtartót, elővett egy benzinkannát, és a tartalmát beleöntötte az üzemanyag tartályunkba, majd nem fogadva el ellenértéket, eltűnt az éjszakában. Az éjszaka próbája eltűnt, s boldogság töltött el bennünket.

Egy másik hosszú útról hazafelé a kölcsönkért autó kuplungja mondta fel a szolgálatot, viszonylag közel a magyar határhoz. Utolsó valutánkkal sikerült elérni a határt, s a gyerekekkel áttolni a határátkelőn a csomagokkal totálisan megrakott kocsit.

Megmaradt forintjainkkal eljutottunk a legközelebbi szerelőhöz, aki, látva a gyereksereget, vállalta a javítást: augusztus huszadika volt és vasárnap!

Délutánra kész lesz a javítás, de hogy fogjuk kifizetni, hiszen csak néhány forint – talán egy papír százas – volt az összes vagyonunk (bankkártya és mobiltelefon még nem létezett). Telefonálnunk kell, de hogyan? Az utcai telefonokhoz fémpénzre van szükség. Sopron egyik külvárosában voltunk, egy térre értünk, rajta telefonfülke. Álmos vasárnap reggel, csöndes, kihalt a környék – egyébként csodás hely, de számunkra éppen a próbatétel és a kilátástalanság tere. Az egyik kis, öreg családi ház kapuján kilép egy idős bácsi. Megkérdezem, fel tudná-e váltani a százast. Bemegy, s néhány perc múlva a feleségével együtt jön ki: visszaadja a papírszázast, és ad százforintnyi fémpénzt. Ránk mosolyognak, mintha ők kaptak volna valami szép, értékes ajándékot.

Bennünk pedig újraéledt a remény, a próbatételek (az elromló kuplung, a két autómentő pénztárca-apasztó akciója, az autószerelő soká tartó munkája, az erősödő éhség, álmosság…) sora után fordult a kocka.

Ezek a történetek, az ajándékok bennünket is arra bátorítanak, hogy szeressünk bátran, nagylelkűen, nem várva viszonzást.

***

Adni kell a magunkéból is

Valahol Olaszországban történt a következő eset:

Egy barátunk messziről érkezett, csak azért, hogy elhozzon egy autót. Felajánlotta egy földrengés sújtotta, rászoruló családnak. Eddig „semmi különös”.
Az első feltűnő dolog az volt, hogy milyen örömmel és természetességgel élte meg az adományozást, sőt, volt ebben egyfajta „tökéletességre” törekvés. Mindenre gondolt: volt hozzá téli gumi-szett, a csomagtartóban elemlámpa, jégkaparó, nyugta az akkumulátor vásárlásáról, befizetett biztosítás… sőt, egy elektromos generátor és egy 20 literes, teletöltött benzinkanna is.
Meghatott minket a nagylelkűség és a gondosság, amit mindez bizonyított, de ez még mindig „semmi különös”.
Később még többet megértettünk a szeretete lényegéből. Nálunk ebédeltünk együtt, eljött az atya is, aki a Karitászt vezeti: neki adta át aztán a barátunk a kocsit.
Az együtt töltött pár óra alatt lassan megértettük, hogy az a jármű sokkal több volt neki, mint egy átlagos használati eszköz. Ez nem egy közömbös ingóság – amely épp feleslegessé vált a családban –, nem, ez az ő „dédelgetett kincse” volt. Egészen mostanáig úgy vigyázott rá, hogy a széltől is óvta, gyakorlatilag hozzá tartozott, a részévé vált. Látszott, hogy fáj neki az elválás.
Ebben megmutatkozott, milyen az a szeretet, amely nem méricskél, megdöbbentett minket ez a – ráadásul ismeretlen felebarát iránti – szeretet. Kölcsönösen ajándéknak éreztük a nálunk töltött időt.
Ez a tapasztalat több mindenre megtanított minket: nem lehet csak tervszerűen dönteni (jó, ez is fontos, de nem lehet kizárólagos), nem csak azt adhatjuk oda, amiből nekünk több van (ez is szép dolog, de ezt sokan csinálják), adni kell a magunkéból is,

ki kell lépni a komfortzónánkból, el kell engedni a ragaszkodásainkat, észre kell venni mások szükségleteit, különösen azokét, akik leginkább rászorulnak, ki kell tárni az ajtónkat, a szívünket, hogy egyre inkább az Isten tervében élő nagy családdá váljunk.

***

Az önzetlenség bajnoka

Egyik nap már jó korán elindultam otthonról. Amikor kocsival a hídhoz értem, megállt a sor… egy autó tartotta fel a forgalmat, ki is tette az elakadásjelzőt. A többi autós kikerülte az akadályt, én, ahogy a közelébe értem, láttam, hogy egy nő és egy idős férfi ül a járműben. Nem sokat gondolkodtam, úgy éreztem, bennük Jézus kéri, hogy segítsek. Leparkoltam, kiszálltam, és odamentem hozzájuk: „Mi a baj?”
A nő elmondta, hogy a vele lévő édesapjának 8:45-kor fontos vizsgálata lesz a kórházban. Ez szíven ütött, nem tudtam, mit tegyek.
Aztán így szóltam: „Üljenek át az én kocsimba, elviszem Önöket a kórházba, az autójukat pedig később megoldom, kicserélem a kereket, amíg a vizsgálaton lesznek… természetesen, csak ha beleegyeznek!”.
„Köszönöm, uram! Ön a mentőangyalunk! Odaadom a kocsikulcsot, és később találkozunk.”
Elvittem őket a kórházba, visszamentem a defektes járgányhoz, és nekiláttam megszerelni. Egyedül nem boldogultam, úgy döntöttem, elvontatom a közeli szerelőműhelybe. Így is tettem. A szerelő elég gyorsan helyrehozta a hibát. Miután ez megvolt, az ő autójukkal visszamentem értük a kórházba, hogy megjavítva átadhassam nekik.
Amikor elmeséltem, milyen kalandos volt a javítás, a nő azt mondta, nem hitte volna, hogy vannak még ilyen jó emberek. Válaszul elmondtam, hogy hitem szerint tanúságot kell tenni a felebarát iránti szeretetről, és ma Jézus pontosan ezt kérte tőlem.
Akkor az idős édesapa, aki addig meg sem szólalt, azt mondta: 

„Elvesztettem minden reményemet, és eltávolodtam az Istenbe vetett hittől, de ma el kell ismernem, hogy tévedtem, és újra kell gondolnom a hitemet.

Ön rendkívüli leckét adott nekünk!! Köszönöm, sose felejtem el ezt a napot!”.