December 11. – Advent 3. 
Olv.: Iz 35,1-6a.10; Zs 145; Jak 5,7-10;  
Evangélium: Mt 11,2-11 

Egy középkorú férfi igen furcsán viselkedett egy nagyváros főterén. Ide-oda rohangált, mindent és mindenkit megbámult, s közben újra és újra harsányan felnevetett. „Micsoda gyönyörű virágok! Milyen szép színesek!” – nevetett rá a virágágyásban árválkodó néhány hervadt tulipánra. „De gyönyörű szobor!” „Milyen érdekes kirakatok! És látom a tükörképemet is!” „Milyen magasra lövell ennek a szökőkútnak a vize!” Hangos, örömteli kiáltozása sok embert megállított. Némelyek szánakozó, némelyek inkább bosszús tekintettel méregették, és megjegyzéseket tettek. „Miért engedik szabadon az őrülteket a nyílt utcán?” – Kérdezte valaki. „Szerencsétlen! Teljesen elment az esze!” – mondta egy másik járókelő. „Vagy csak részeg, esetleg be van lőve!” – vihorászott egy bőrkabátos fiatal. Egy komoly tekintetű hölgy azonban ezt mondta: „Nem, egyáltalán nem őrült. Nem is részeg, drogozni sem szokott. Ő az én férjem. Néhány napja végre sikeres műtétet hajtottak végre a szemén. Több, mint tíz éven át semmit sem látott, és most újra lát.”  

Azt gondolom, igazi örömet elsősorban az tud átélni, aki ismeri a szenvedést, a fájdalmat, a nyomasztó terhek szorítását is. Nem véletlen, hogy korunk embere, noha általában véve sokkal kevesebb fizikai fájdalom, társadalmi igazságtalanság vagy egyéb baj éri, mint az évszázadokkal ezelőtt élt embereket, mégis oly sokat panaszkodik, olyan kevés örömet tapasztal a mindennapokban. Ha az ember számára megszokottá válik valamilyen jó dolog, már nem annyira tudja azt ajándéknak tekinteni: sokkal inkább természetesnek veszi, magától értetődőnek, olyasminek, ami csak úgy „jár nekünk”. Ha azonban valaki súlyos, esetleg hosszan tartó betegségből gyógyul meg, az rögtön másként értékeli az egészséget! Ha valaki valamilyen szörnyű elnyomástól, igazságtalanságtól szabadul meg, az valóban tudja értékelni a szabadságot. Ma, Advent III. vasárnapján az örvendezés vasárnapját ünnepeljük. Érdemes odafigyelni arra, kiket biztat örömre a próféta az Olvasmányban: „Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék!” Nem a dús kert, vagy a buja erdő, hanem a sivatag örüljön, mert forrás fakad benne, vizek öntözik majd és életre kel! Örüljön a sánta, mert ugrándozni fog, a vak, mert megnyílik a szeme, a süket, mert hallani fog! Vagyis a szenvedő, az elnyomott, a beteg örvendezzen, mert az eljövendő Messiás szabadulást hoz a nyomorúságukból!  

Advent legfőbb üzenete olvasható ki ezekből a sorokból is: a remény ébren tartása azokban, akik szebb, boldogabb jövőre vágynak. Valójában mindannyiunknak vannak terhei, fájdalmai, sebei: minden ember vágyakozik a Megváltóra, a szabadítóra, aki segíteni tud olyan helyzetekben is, amelyekben az emberi erők, képességek már elérték határaikat. Ezért Izaiás üzenete mindannyiunknak szól: örvendezzünk, mert közeleg az Eljövendő! Megvalósul az az ország, amelyben tökéletes boldogság vár reánk! Vegyük észre, hogy Istennek máris sok-sok ajándéka kibontakozott az életünkben, s ezekért nap mint nap hálásak lehetünk! A családtagjainkért, akiken sokszor bosszankodni szoktunk! A munkánkért, amelybe belefáradunk, amelyet sokszor megununk! A lakásunkért, amin mindig akad valami szépíteni, javítani való! Az egészségünkért, ami persze mindig lehetne tökéletesebb! Igen, gondoljunk csak bele, mi lenne, ha nem lennének ezek nekünk, ha teljesen nélkülöznünk kellene őket! Nem is olyan természetes, hogy annyi szép és jó máris a birtokunkban van: örüljünk nekik!  

Ami pedig nyomaszt bennünket, ami fájdalmat, feszültséget okoz, attól megszabadít bennünket az Úr, csak várjuk türelmesen az Ő művének beteljesülését! A szentlecke és az evangélium központi gondolata a türelem, az állhatatosság! Enélkül kevés igazi öröme lehet az embernek, hiszen akinek nincs türelme kivárni az életében valamilyen jó gyümölcs megérlelődését, valamilyen pozitív folyamat beteljesülését, az sok mindent elveszít, ami pedig az övé lehetett volna! Meggyőződésem, hogy a mai embernek azért is kevesebb az öröme, mint az elmúlt korok emberének, mert nincs elég türelme kivárni az igazán fontos értékek kibontakozását az életében. A „mindent azonnal” mentalitás nehezen tud mit kezdeni az állhatatosság erényével. Pedig enélkül Isten terveit nem értjük meg és nem is tudjuk kivárni azok megvalósulását. Még Keresztelő Jánost is megkísérti a türelmetlenség, amikor megkérdezteti Jézustól: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus válasza nekünk is szól: Isten már jelen van, már működik az életünkben! Vegyük észre ajándékait, s legyünk állhatatosak a megváltás beteljesülésének kitartó várásában! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

December 04. – Advent 2.
Olv.: Iz 11,1-10; Zs 71; Róm 15,4-9;
Evangélium: Mt 3,1-12 

Két anya beszélget:
– És a lányod, hogy van?
– Ah, a drágám! Nagyszerűen! Férjhez ment, és mondhatom, a világ legnagyszerűbb férjét kapta. Az eljegyzésre vett neki egy autót. Születésnapjára, névnapjára ékszereket kap tőle. És reggel fel sem engedi kelni, ágyba viszi neki a reggelit. A rengeteg munkája mellett állandóan segít még a háztartásban is.
– És mi van a fiaddal?
– Hát az én szegény fiam! Ő is megházasodott. A felesége egy totál katasztrófa! A fiam vett neki egy kocsit az eljegyzésre. Születésnapra, névnapra ékszerekkel kénytelen elhalmozni a telhetetlen libát! A sok munkája mellett még a háztartásban is güriznie kell, amennyit csak tud. És képzeld! A menyem még azt is elvárja tőle, hogy ágyba vigye neki a reggelit!  

„A tények beszélnek.” – tartja a közismert szólás. Azonban mindig az igazságot mondják? Helyesebben: az ember, aki értelmezi a tényeket, mindig az igazságot olvassa ki belőlük?
Az előbbi kis beszélgetésben szereplő két élethelyzet valójában ugyanazokról a tényekről szól. A megítélése mégis gyökeresen különböző – ráadásul ugyanannak a személynek a részéről. Hiába teszi mind a két férj, mind a két feleség ugyanazt, a szemlélő részéről mégsem ugyanaz. Úgy látszik, az ember nem az alapján ítél végső soron, „amit a szem lát és amit a fül hall”, hanem sokkal inkább az alapján, amit a látottak-hallottak révén a szív érez és az elme gondol. Izaiás próféta az eljövendő Messiásról is azt hirdeti, hogy nem az alapján ítélkezik majd, amit a szem lát és amit a fül hall. Az ugyanis csak a látszat. Az emberi érzékszervekkel tapasztalható tények természetesen fontosak, de nagyon sokszor csak a történések, események felszínét mutatják, az emberről magáról pedig végképp keveset árulnak el. Ezért van nekünk, Isten képére teremtett személyeknek egy belső látásunk is, az Antoine de Sant’Exupery által híressé vált „szív szeme”, melynek segítségével kiolvashatjuk az igazságot a tényekből.

Bonyolult, összetett dolog ez a „szív szeme”: magában foglalja az ember értékrendjét, a korábbi hasonló történésekre és azok következményeire való emlékezetet, valamint a történésben részt vevő személyek ismeretét és a velük kapcsolatos egyéb tapasztalatokat, érzéseket is. Az Izáj törzsökéből fakadó hajtásról, Dávid Fiáról, a várva-várt Messiásról azt állítja a próféta, hogy Ő igazságot fog szolgáltatni, vagyis az Ő belső látása eléggé tiszta lesz ahhoz, hogy a tapasztalati tényekből a helyes következtetéseket vonja le. Általában véve azonban nem mondható el minden emberről, hogy mindig igazságosan ítélne, hogy mindig helyes lenne a belső látása. Mi kellene ahhoz, hogy a lehető legtisztább legyen a szívünk szeme? Először is helyes értékrend, az erkölcsi szabályok helyes alkalmazása a konkrét eseményekre. Ezen kívül elégséges tapasztalat, valamint az emberek minél mélyebb, teljesebb megismerése. Természetes, hogy Jézus ítélete igazságos minden esetben, hiszen Ő maga az Igazság, vagyis nemcsak ismerője, hanem alkotója az erkölcsi törvényeknek, letéteményese a tiszta értékrendnek. Jézus helyesen ítél, mert jól ismeri az embereket, belelát mindegyikünk szívébe. Helyesen ítél, mert tudása mindenre kiterjed, semmi nem maradhat rejtve előtte. Mi emberek hiába is vágynánk ilyen tökéletes tisztánlátásra. Azonban mi is tehetünk azért, hogy ítéleteink mind igazabbak legyenek.  

Keresztelő János például meglátja a farizeusok és írástudók cselekedetei mögött a fals és hiányos szándékot. Az ő alámerülésük a Jordánban nem igazi bűnbánatból fakad, mert életük nem termi a bűnbánat valódi gyümölcseit. Ahhoz, hogy János meglássa a tények mögött az igazságot, szükséges volt az ő „pusztába vonulása”, az anyagi világ csábításaitól való elszakadása és az a mélységes csönd, amelyben oly sokszor és oly elmélyülten találkozhatott Istennel. Nekünk is el kell vonulnunk a pusztába, legalábbis időnként, hogy tisztán tarthassuk szívünk szemét. Mit jelent ez konkrétan?
Nem szabad, hogy engedjük magunkat sodortatni az árral, a manipulált közvélemény áradatával. Ez úgy lehetséges, ha igyekszünk kivonni magunkat az átlagos emberi fecsegésekből, és tudatosan megválogatjuk, mit, mikor, mennyit használunk a média kínálatából. Kevesebb időt tölteni a világ forgatagában, zajában, s több időt szánni az elcsendesülésre. Ez a csönd azonban ne süket csönd legyen, ne is egykedvű magunk elé meredés, még kevésbé a megbántott vagy kétségbeesett emberek világtól elfordulása és magukba zuhanása! Legyen inkább az imádság csöndje, a találkozás alkalma azzal az Istennel, Aki mindig helyesen ítél. Az elmélkedés csöndje az emberré lett Jézus tetteiről és tanításairól, hogy ezáltal formálódjék az értékrendünk. A bűnbánat csöndje, amelynek segítségével észrevesszük és tudatosítjuk kisebb-nagyobb önzéseinket, szimpátiából vagy unszimpátiából fakadó előítéleteinket. Az elmélyültebb átgondolás csöndje, amelyben a hirtelenül kimondott, és ezért legtöbbször helytelen vagy félig-meddig igaz megítélés helyett jobban megvizsgáljuk belső látásunkkal a testi szemmel-füllel látott és hallott dolgokat, s lecsillapítva első érzelmeink viharát helyesebb döntést tudunk hozni.    

A pusztába vonulás a több elcsöndesedés mellett jelenti az anyagi értékektől való nagyobb távolságot is, a kevesebbel való megelégedést. Ez egyrészt segít minket abban, hogy több időt találjunk az imádságra és a csöndre, másrészt pedig az emberekre való odafigyelést, a mélyebb, személyesebb megismerésüket is előmozdítja. Ez pedig szintén nélkülözhetetlen a tisztánlátáshoz.   

Az adventi időszak nekünk is jó lehetőséget biztosít a „pusztába vonulásra”, a több csönd és imádság gyakorlására, a hangos és értelmetlen fecsegések elkerülésére, a fogyasztói termékek csábításának való ellenállásra. Ezek pedig együttesen hatékonyan segítenek bennünket abban, hogy élesítsük a szívünk látását, és igaz módon ítéljük meg a környezetünkben élő embereket és lezajlott eseményeket.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A természet üzen nekünk. A természet által Isten. Csak legyen fülünk és szemünk, hogy meghalljuk és meglássuk, amit mondani akar nekünk. Vegyük észre, hogy minden kegyelem az életünkben!

Kedves Klubtag!
Ősz van. Ez az évszak is számos tanulságos jelet mutat számunkra.
Az elkészült képek az újszegedi Holt-Maros sétányon és közvetlen közelében készültek. Elmondom, mi az, ami nekem eszembe jutott arról, amit láttam; mi az, ami engem megérintett, hátha neked is hasznodra válik.
Olvasd el a bevezető szöveget, majd pár másodpercig nézd az adott képet és engedd, hogy hasson rád! Utána folytasd a kép alatti szöveggel!

1. Minden elmúlik

Megszoktuk, hogy tavasszal, nyáron minden kizöldül, virágba borul. Üde, friss a természet. Zöldségek, gyümölcsök érnek be. Burjánzik a természet, főleg, ha van elég eső. Szép, harsogó zöldek a fák levelei. Ehhez képest ősszel minden megváltozik. Már nem nőnek olyan gyorsan a növények, illetve le is áll a fejlődésük. Minden lelassul. Elveszítik a szép zöld színüket, besárgulnak, rozsdabarnává változnak, majd lehullanak a fákról. Míg tavasszal és nyáron tele van az erdő madárcsiripeléssel, addig ősszel nagyon csendes, nem hallani madárszót.

Az élethez hozzátartozik a születés (ahogyan a természetben ez tavasszal figyelhető meg), de az elmúlás, az elengedés is. Annyira szeretnénk, ha az életünk olyan élettel teli, virágzó lenne mindig, mint a természet tavasszal és nyáron. De nem lehet. Az élethez hozzátartozik az elengedés, az elmúlás. Viszont nem érdemes ezen szomorkodni!

Akkor élünk teljes életet (vagyis akkor válunk igazán boldoggá), ha megtapasztaljuk, megéljük az ősz szépségét a mindennapjainkban. Mert igenis van szépsége az elengedésnek és az elmúlásnak is, csak észre kell venni. Emlékezz csak rá: ha Krisztus nem hal meg, akkor nem is támad fel, és akkor nincs megváltás sem, ami egyedüli reménye az életünknek! De Krisztus meghalt valóságosan és teljesen. Megélte Ő is az elmúlást, a veszteséget. Egyúttal értelmet adott neki.

A halállal, az elmúlással nincs vége mindennek. Csak egy állomás, ahogyan a természetben is csak egy évszak. Ezen keresztül juthatunk el az életre! Ennek örvendj, kedves testvér!
Fedezd fel most velem, mennyi gyönyörűsége van ennek az évszaknak – az elmúlásnak!

2. Nem vagyunk egyformák

Ahogyan a képeken is látod, a különböző fák, növények nem egyszerre kezdenek el sárgulni és lehullajtani a levelüket. A fűzfa kezd el először rügyezni tavasszal és ő szabadul meg a legkésőbb a leveleitől. Sőt, a különböző fáknak, különböző árnyalatúak az őszi levelei: citromsárga, narancssárga, rozsdabarna, élénkvörös, stb.

Ahogyan a fák, úgy mi is emberek, sokfélék vagyunk. Különbözőképpen éljük meg az örömöket, a sikereket, az élet ajándékait, vagy éppen a nehézségeket, a veszteségeket, a kudarcokat. De ez rendben van így. Ezzel semmi probléma.

Talán sokkal elfogadóbbnak kellene lennünk embertársaink felé, akik esetleg érzékenyebbek, temperamentumosabbak, lassabbak, pörgősebbek, halk szavúbbak, harsányabbak, hosszabb ideig gyászolók, rövidebb ideig gyászolók … Ugye, érted?
Tanuljuk meg a természettől, hogy az a jó, ha nem vagyunk egyformák, ha nem gondolkodunk, nem érzünk egyformán! Ettől lesz színes, változatos és szép az élet, ahogyan az őszi természet is. Ne támasszunk fölösleges, látszat elvárásokat másokkal szemben! Engedjük meg, hogy ő is szabadon élhesse meg hitét, meggyőződését, érzéseit akkor is, ha az esetleg tőlünk távol áll!

3. Milyen sokszínű az életünk!

A képen lombhullató fenyőket látsz, akik mint egy sorfalként állnak a járda két oldalán. Az ágaik boltívet alkotnak. Így aki itt elhalad, annak egy csodálatos élményben lehet részre. Nagyon szeretem ezt a helyet. Magával ragad, felemel, erőt ad! Mintha egy katedrálisban lépkednék! A színösszhang pedig rendkívülivé teszi: alul szép zöld a fű, majd következnek a barna fatörzsek és végül a vörös lombkorona.

Neked van kedvenc helyed a lakókörnyezetedben, ahová ilyenkor ősszel szívesen kilátogatsz, ami feltölt, kikapcsol, ahol élvezni tudod az ősz színeit?
Ugye hogy nem csak lehangoló tud lenni a őszi táj? Ugye, hogy nem csak az elmúlásra emlékeztet? A színek kavalkádja az élet gazdagságát mutatja számomra.

Vegyük észre mindenben Krisztus jelenlétét, az Ő szépségét, ajándékait és akkor egészen más szemszögből tekintünk a saját küzdelmeinkhez is!
Ha képesek vagyunk meglátni, felfedezni az életünk ajándékait, gazdagságát, sokszínűségét, és nem a bajra fókuszálunk, akkor egy sokkal örömtelibb életünk lehet!

4. Lassíts!

A Holt-Maros melletti sétányon vannak néhol padok, ahová le lehet ülni, megpihenni, vagy csak egyszerűen szemlélődni, gyönyörködni a természet szépségében. Szükségesek ezek, mert ha gyorsan elrohanunk a part mellett, akkor nem veszünk észre olyan dolgokat, amelyek hatással lehetnének az életünkre.

A felgyorsult világunkban, életünkben akkor tudunk észrevenni fontos, értékes momentumokat, ha megállunk, ha időt szánunk arra, hogy rátekintsünk arra, ami körülvesz minket – akár jó, akár rossz dolog.

Amikor teheted, állj meg a napi forgatagban! Lassíts! Muszáj rohanni?
Szánj időt arra, hogy reggel kinézel az ablakon és figyeled egy percig a ködöt, az esőt, vagy éppen a napfényt! Utána apró kortyokban iszod a teát vagy a kávét. Hogyan hat rád a melegsége, íze? Bármit is ebédelsz, edd lassan, élvezve az ízeket! Ha teheted, sétálj, legalább pár percet. Közben ne gondolkozz semmin, hanem figyeld a környezetedet: a fákat, a mohát a kerítésen, a víztócsát a járdán …
Este gyújts egy kis gyertyát és szemléld pár percig csöndben!
Lefekvés előtt nézz ki az ablakon, és figyeld a kinti sötétet, az utcai lámpák fényét .. és adj hálát mindenért!

5. A pusztulás életet adhat

Ilyenkor ősszel rengeteg falevél hullik le a földre. Szép lassan elkorhad, ebben a csapadék is segít. Ebből lesz a legjobb minőségű erdei termőtalaj, amely azután nagyszerű energiaforrása lesz a tavasszal előbújó növényeknek, virágoknak, facsemetéknek. Az elrothadt falevelekből tehát új élet fakad.

A veszteségeink, a megélt fájdalmaink, kudarcaink olyanok, mint a falevelek, amelyek részünkké válnak, de utána el kell őket engedünk, mert különben sose bújik elő a helyükön új rügy, amely új gyümölcsöt  fog teremni. Csodálatos az életnek ez a körforgása!
Nem kell azonban szomorkodnunk a „lehullott leveleink” miatt, ugyanis azok mások számára életet, erőforrást jelenthetnek.

6. Ahogyan a Nap erőlködik

Figyeld csak meg a képet! Egy ködös novemberi reggelt látsz magad előtt. Az egy-két száz méterre parkoló autókat is alig lehet látni. Ébred a természet is. A fa ágai között a Nap fényessége feltűnik. Erőlködik. Próbál áthatolni a sűrű ködön, hogy aztán ő uralja az egész napunkat.

Arra gondoltam, hogy ez a szituáció mennyire jellemző ránk, emberekre. A bűn homályában, az önző érdekeink vezérelte ködbe burkolózva tengetjük a napjainkat. Ahogy telnek az éveink, előbb-utóbb ráébredünk, hogy valahogy nem jó ez így, és a bennünk lévő jó, az Isten hangja szeretne áttörni a homályainkon.

Isten mindent megtesz értünk – „erőlködik” -, hogy az üdvösségre vezessen bennünket, hogy az Ő világossága betöltse az életünket. Ezért született meg és ezért vállalta a kereszthalált!

Engedd be az életedbe a Szentlélek fuvallatát, hogy megtisztítsa a lelkedet a bűn és az önzés ködétől, és helyette az Isten kegyelme töltsön be!

7. A pókháló

Megfigyelted már, milyen mesterművet képes alkotni a pók? Olyan szövevényes hálót tud készíteni, hogy nincs az a kis légy vagy más bogár, ami fenn ne akadna a hálójában.
Amikor a novemberi reggeli pára, köd vízcseppjei kicsapódnak a háló fonalain, egészen különleges látványt nyújt.

A pók fantasztikusan kihasználja azokat a képességeket, amelyekkel az Isten megajándékozta. 
Vajon, én mennyire teljesítem be a küldetésemet?
Isten arra hívott bennünket, hogy a szeretet töltse be az életünket! A szeretet szője át az hétköznapjaink, a tetteink, a gondolataink, érzéseink minden apró zugát, hogy a gonosz, a bűn fennakadjon rajta, és biztosítva legyen az üdvösségünk.

8. Nem szépnek kell lenni, hanem erősnek

Erről a fáról már az összes levél lehullott. Teljesen felkészült a téli, nyugalmi időszakra. Így nem tűnik valami szépnek, de ha úgy tekintünk rá, mint aki erőt gyűjt a fejlődése következő szakaszához (a tavaszhoz), amikor sok energiára lesz szüksége, akkor már nem a fa „szépsége” a lényeg.

A fának nem az a fontos, hogy minden évszakban pompázzon, hanem hogy éljen, fejlődjön és olyan gyümölcsöt hozzon, amelyre teremtetett. Ehhez van, amikor erőgyűjtésre és nyugalomra van szüksége.

Nem hasonló az ember élete is a fáéhoz?

Nekünk is újra és újra meg kell újulnunk. Szükségünk van erőgyűjtésre (erre kiváló alkalom lesz az advent), töltekezésre (ezért is nagyszerű a Laudetur Klub), hogy amikor ott az idő, akkor ki tudjunk „rügyezni”, virágozhassunk és gyümölcsöt hozhassunk Isten akarata szerint!

„Aki áll, vigyázzon hogy el ne essen!” – mondja a Szentírás. Ezzel arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy a folyamatos lelki fejlődésre mindannyiunknak szüksége van. 

* * * * *

EGY KÉRÉSEM LENNE HOZZÁD:
Mivel igen zűrzavaros, zaklatott világot élünk, amelyben mi keresztények is keressük a helyünket, ezért szeretnélek jobban megismerni – problémáidat, lelki fejlődési igényeidet természetesen a többi klubtag esetében is –, hogy a jövőben még jobb, értékesebb, igazán neked szóló anyagokat tudjak készíteni. 
Ezért arra kérlek, segíts nekem az alábbi két kérdésre adott válaszaiddal.
KATTINTS IDE A VÁLASZADÁSHOZ »

* * * * *

Kedves Klubtag!
Az előbbiek közül melyik az a téma, fotó, ami leginkább megérintett? Hol van most szükséged leginkább megerősítésre? Mi az, amiért most imádságot kérsz a többiektől? Írd le nyugodtan itt a hozzászólásnál:

A történet kulcsa a kölcsönös bizalom, amelyet János nagyon egyszerű szavakkal jelez: Jézus szerette Mártát, a nővérét (Máriát) és Lázárt (Jn 11,5). Ezért hangozhat el a következő párbeszéd ebben a kilátástalan helyzetben: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” (Jn 11,25-27)

És mintha már a húsvéti események után lennénk, Márta a feltámadás hírében siet nővéréhez: E szavakkal elment és hívta nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: „Itt a Mester és hívat.” (28. v.) Jézussal való találkozásra invitál. Mikor találkoztak először Jézussal? Nem lényeges: befogadták Őt. Inkább így a helyes: Jézus befogadta őket szívébe. Erőt adott nekik, hogy azok merjenek lenni, akik. Azon a bizonyos vacsorán – a halálból visszahívott barát, Lázár is ott volt – Mária prófétai gesztusa is már Jézus halálát és feltámadását jelzi: Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárdusz olajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt. A ház megtelt a kenet illatával (Jn 12,3). Milyen különös, hogy kinek min jár az esze: Júdásnak már a pénzen. A főpapok pedig azon tanakodtak, hogy Lázárt is megölik, „mert a zsidók közül sokan mentek oda miatta, és hittek Jézusban” (10.v). Jézus pedig arra gondol, hogy odaadja életét ezekért az emberekért.

Ebben az acsarkodó, sötétségben az Ige világítja be azokat, akik befogadták. Ahogyan a Lélek már sugallta: Borítson be a sötétség, s váljon éjszakává köröttem a fény, de neked nem sötét a sötétség, s az éj mint a nappal, oly világos előtted. Fény és sötétség közt neked nincs különbség. (Zsolt 139,11-12)

Bennem Mária és Márta valahogy ugyan annak az embernek két lényege – a cselekvő (Márta) és az elmélkedő, szemlélődő (Mária). S engem arra tanít az Ő történetük, hogy mindkettőnek van ideje és szükséges. Mindkettő kell ahhoz, „hogy azok merjenek lenni, akik”, azok merjünk lenni, akik. Az apostolok példája: meglehetősen visszaesők voltak… Ne magunkkal foglalkozzunk. Belefeledkezni az imádságba: ez a bizalom egyetlen útja! Ne a bűnödet hajtogasd, hanem ezt: Jézus, Jézus…„Jézus befogadta őket szívébe. Erőt adott nekik.” Hogyan zajlott vajon ez a folyamat? Ma kiket, hogyan fogad Jézus a szívébe? Az evangelista diszkrét megjegyzése elárulja: Jézus szeretett náluk lenni. Ott pihent meg. Befogadták őt. Nagyon egyszerűen: szerették – és viszont.
Dr. Prof. Sávai János

* * *

Kedves Bibliaiskola résztvevő!
MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MILYEN TANULSÁGUL SZOLGÁLT SZÁMODRA?  ÖRÖMMEL VESSZÜK, HA MEGOSZTOD!

November 27. – Advent 1. vasárnapja, “A” év 
Olv.: Iz 2,1-5; Zs 121; Róm 13,11-14; 
Evangélium: Mt 24,37-44 

Az erdő magasra csapó lángokkal égett. Az állatok rémülten, eszüket vesztve futottak a tűz elől abba az irányba, amerre még nem ért el a rettenetes pusztulás egyre hosszabb karja. Csak a kolibri repült a másik irányba, megdöbbentve a menekülő sokaságot. Egy csepp vizet vitt a csőrében. „Hát te mit csinálsz? Őrült vagy? Hová repülsz?” – bömbölt fel rá az oroszlán. „Megyek oltani a tüzet.” – felelte a kolibri. „Egy csepp vízzel? Teljesen elment az eszed!” – méltatlankodott az oroszlán. „Én megteszem a magamét!” – válaszolta a kolibri.   

Mint ahogy a történelem során mindig, ma is óriási szükség van a remény hordozóira: akik minden nehézség ellenére megteszik a magukét. Akik azonosak maradnak önmagukkal, elkötelezettségükkel akkor is, ha a külső körülményeik romlanak, ha sok minden értelmetlennek, vagy legalábbis bizonytalannak látszik a hétköznapi küzdelmek során.   

Napról-napra annak vagyunk tanúi, hogy rendkívül sok külső körülmény kikezdi az elkötelezettséget, próbára teszi a reményt. Sokan adják fel, vagy legalábbis megkeseredetten, örömtelenül teszik a dolgukat. Talán az előző korokban nem voltak olyan kihívások, amelyek aláásni igyekeztek a reményt? Hogyne lettek volna! Akkor miért tudtak az emberek mégis hűségesebben kitartani? Azért, mert a reményük elsősorban a valódi célra irányult és igazi sziklában gyökerezett.  

Sokszor halljuk, mondogatjuk mostanában: „Kell hinni valamiben!” Azonban ennek a kijelentésnek legtöbbször semmi köze a vallásossághoz. Az emberek elsősorban a céljaikra, a vágyaik beteljesülésére gondolnak, amikor így beszélnek. Vagyis inkább a reményről, semmint a hitről van szó. Ezek a célok, vágyak azonban evilági, múlandó és esetleges dolgokra irányulnak csupán. Ha pedig ezek elérése kilátástalannak tűnik, akkor a remény alacsonyra tett léce is gyorsan földre hullik. Érdemes megfigyelni, hogy általában kik tartanak ki hűségesebben az evilági célok megvalósításában, a földi élet értékeinek szolgálatában is: azok, akiknek ennél magasabb rendű reménye is van! Akik tudják, hogy az élet több, mint az életminőség, illetve a földi lét. Akik hisznek abban, hogy az örök és tökéletes boldogság Isten ajándékaként valósul majd meg az életükben, s akik elfogadják, hogy azt az áldozatkész szeretet útján lehet elérni. Csak azok tudnak hosszú távon, romló körülmények között is kitartani, akik szilárd pontra támaszkodnak. Akik a biztonságtudatukat nem a pusztulásra ítélt anyagi dolgoktól várják. Az Úr szilárdan, magasan álló hegyére építkeznek. „Az utolsó napon szilárdan áll majd az Úr Házának hegye a hegyek fölött, és magasabb lesz a halmoknál:” Igen, a rengeteg bizonytalanság és a földi célok ingatagságának közepette szükséges egy magasabb rendű remény, egy szilárdabb, biztosabb cél, ami nincs kiszolgáltatva az elmúlásnak. Erről beszél nekünk Advent I. vasárnapján Isten igéje.   

Az idei Advent központi gondolata számomra a remény: a remény, amit a próféták jövendölései az eljövendő Messiásról ébren tartottak évszázadokon keresztül a választott nép szívében. Minden megpróbáltatás, sorscsapás ellenére kitartott egy kis töredék, az ún. „szent maradék”, mert töretlenül hittek Isten üdvözítő ígéretében. Ők lettek a keserű jelen legfőbb tartóoszlopai, de a jövő biztosítékai is. Mindenki, aki megmaradt, az ő erős karjukba, ruhájukba kapaszkodva maradt meg.   

Meggyőződésem, hogy mostanában is – és talán mindig a földi lét során – hasonló időket élünk. Látunk embereket, akik ugyanazt teszik: dolgoznak a mezőn, a gyárban, az irodában, őrölnek a malomban, ugyanazon ágyban fekszenek, ugyanazon iskola padjaiban ülnek, és a jövendő sorsuk mégis egészen más. Egyiküket fölveszik, a másikukat ott hagyják. Mert egyikük mindig is „fölfelé” készült, a földi dolgait végezve is. Másikuk azonban nem gondolt az „odaföntvalókra”, mindig is csak „lent” akart otthon lenni. Mert egy részüknek a célja több, mint pusztán a munkával szerezhető pénz vagy a pénzen megvásárolható jólét és kényelem. Több, mint a tanulással megszerzett tudás, több, mint az ágyban vagy az asztalnál elérhető jóllakottság. Ők is benne élnek a mindennapokban, teszik a dolgukat, sőt hűségesebben, megbízhatóbban, kitartóbban teszik, mint a másik réteg. Ugyanis nekik akkor is marad reményük, amikor kisebb céljaik elérése meghiúsulni látszik. Ők a nagy találkozásra várnak az érkező Krisztussal, a bebocsáttatásra abba az Országba, ahol boldogságuk kiteljesedik.   

Az Advent különösen is a fölfelé tekintés, a magasabb rendű várakozás ideje: az arra való rádöbbenésé, hogy maradt reményünk akkor is, amikor evilági körülményeink bizonytalanná, vagy legalábbis nehézzé váltak. Sőt, most jött el az igazi remény ideje: az igazi reményé, amely nem emberi erőkben és képességekben, hanem az „Úr házának hegye” szilárdságában bízik.        

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.