— 2023. május 01. —

 

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

„Karokat nem, de sok egyéb mást kaptam a Jóistentől”

Ivicsics Borbála karok nélkül született, kiskorától kezdve a lábát használja mindenre. Nem ismer lehetetlent, amit egyszer a fejébe vesz, azt meg is valósítja: legyen szó külföldi ösztöndíjról, autóvezetésről, önálló életről. Közlekedésmérnökként végzett, rehabilitációs környezettervező szakmérnöknek tanul. A BKK-nál dolgozik akadálymentesítési referensként, és több fogyatékosságügyi projektben is részt vesz önkéntesként.

Borbála számára nem volt egy meghatározó pillanat sem, amikor azt érezte volna, hogy ő más. Biztosan volt, hogy megbámulták, megszólták vagy éreztették vele, hogy más, de a rossz dolgokat hamar elfelejtette. Szülei mindent megtettek, hogy olyan életet élhessen, mint bármelyik másik gyermek. Mind a szülei, mind az iskolái hozzájárultak ahhoz, hogy nem tekint magára különcként, elfogadta, hogy van, amiben más, másként működik, mint a többi ember.
Sok helyzetben van szüksége segítségre, néha csak kényelmesebb vagy gyorsabb megcsinálni valamit segítséggel, viszont nem szeretne folyamatosan másokra szorulni.
Amíg otthon lakott, evidens volt, hogy segítenek a szülei, ha már ott vannak, ám ez függőségi viszonyt is eredményez. Az első nagy lépés az önállóság felé egy Erasmus-ösztöndíj volt Varsóba. Ott lakott először egyedül. Az egyetem után költözött el otthonról, és elkezdett dolgozni.

„Én a tetteimmel, az életemmel szeretnék másokat motiválni. A fogyatékossággal élőket, hogy legyenek nyitottak az örömteli életre, a többi embert pedig az elfogadásra. Ne nézzenek ránk lesajnálóan, ismerjenek meg minket, így is lehet teljes életet élni! Lehet, hogy valamit nem kaptam meg az Istentől, de kaptam sok egyéb mást, amivel igyekszem jól gazdálkodni, mások hasznára fordítani.”

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Tetszik Borbála pozitív hozzáállása az élethez, a mindennapokhoz. Nem ismer lehetetlent és teljes életet tud élni karok nélkül is.
Én milyen sokszor elbizonytalanodok, félek, lehetetlennek tartok dolgokat. Az én életem mennyire teljes? Mennyire lehetne az? Mit tudnék tenni érte?

***

KAPCSOLATAINK

Csupa fül vagyok… – A mély meghallgatás képessége

A meghallgatás egy alapképesség a saját magunkkal és másokkal való kapcsolatban. Ha meghallgatnak, az valójában annyit jelent, hogy látnak és hallanak; a másik ember meghallgatása egy mélyebb közelséget hoz létre. Mélységében meghallgatni annyit jelent, hogy a bennünk lévő szeretetteljes odaadással, érzékenységgel és empátiával figyelünk a másikra – így érhető el, hogy valóban értsük a meghallgatott személy szíve mélyén lévő valódi szándékot. Ugyanakkor a meghallgatás egyenlő azzal, hogy elengedjük a kontrollkényszert, nem gondolunk önmagunkra, a saját gondolatainkra és meggyőződéseinkre, elképzeléseinkre. Közben ne akarjunk mindenáron cselekedni, viszont legyünk nyitottak a váratlan lehetőségekre. A meghallgatás elindít egy belső monológot. A tipikus belső hangok így szólnak: „Mit kell most mondanom? Hogy érint ez engem? Én a helyében azt tenném, hogy …”.

A mélyebb meghallgatás során arra koncentrálunk, amit a másik éppen kifejez, és nem veszik át a főszerepet a saját gondolataink vagy ötleteink. Sőt, azt is állíthatjuk, hogy ilyenkor a másik iránti empátia és együttérzés van fókuszban. Ily módon sikerülhet teljes odaadással meghallgatni, bevetve minden beleérző képességünket és az úgynevezett „hatodik érzékünket”. Nemcsak a szavakat halljuk, hanem a mögöttes tartalmukat is: sokatmondó a hangszín, az arckifejezés, a testbeszéd és az energia változásai egyaránt.

Jó hír, hogy a mély meghallgatás, avagy a másik emberhez való kíváncsi és segítőkész odafordulás egy fejleszthető képesség – gyakorlással egyre ösztönösebbé válhat. Kell hozzá az is, hogy hagyjuk magunkat meglepni, engedjük el az előítéleteinket, és el tudjuk fogadni a bizonytalanságokat. Csak hagyjuk, hogy beszéljen a másik, mi pedig egyszerűen figyeljünk.

Emlékeztessük magunkat arra, hogy a mély és nagylelkű meghallgatás egy átfogó megismerést tesz lehetővé, hozzuk tehát működésbe a beleérző képességünket, kapcsolati energiáinkat. Így sikerülhet a meghallgatásban oda eljutnunk, hogy a kapcsolataink mélyebbek és kifejezőbbek lesznek.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Gondoljuk át: hányszor hallgatok meg valakit valódi odafigyeléssel? Milyen képességeimet kell még ehhez fejlesztenem? Mit kell gyakorolnom? Ezeket a kérdéseket akár mindennap feltehetjük, mert ahogy mindenben, a meghallgatásban is fejlődhetünk. Minden egyes nap terepet ad ennek gyakorlására: koncentráljunk a másik emberre, legyünk rá kíváncsiak, tegyünk fel kérdéseket!

---

— 2023. május 08. —

 

 

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

Egy betegségnek köszönhetően változott meg Szabina élete

Szabina szociálpedagógia szakon végezett, majd három évet dolgozott örökbefogadási tanácsadóként. Ahogy teltek az évek, más területek felé orientálódott, és megtörtént egy szakmaváltás. Hogyan történt? Szabinát mindig is érdekelte az emberi szervezettel, az anatómiával kapcsolatos témák, tanulmányok. Pár évvel ezelőtt a jobb térdében egy porclágyulás keletkezett (a chondromalacia nevezetű betegség), illetve egy Baker-ciszta, aminél körülbelül hat hónap a rehabilitációs idő. Nem sportolhatott, nagyon oda kellett rá figyelni, és különböző gyógyszereket kellett szednie. Ekkor erősödött meg benne, milyen jó lenne, ha jobban értene a mozgásszervi problémákhoz, ha jobban átlátná az ízületeket, izmokat, hisz akkor tudatosabban tudná magát kezelni, nem lenne teljesen az orvosra utalva. Kapott egy gyulladáscsökkentő gyógyszert, ami lehúzta a Baker-cisztát és a gyulladást, de semmi egyebet. Így kezdte el a gyógymasszőr-képzést.

Természetesen megmaradt, hogy emberekkel foglalkozik egy segítő szakmában, csak most nem a szociális helyzetük segítése van a középpontban, hanem inkább a fizikai, azon belül is a mozgásszervi problémák és azok okainak feltérképezése és szükség esetén más szakemberek bevonásával történő megoldása. Ugyanakkor korábbi tanulmányait, tapasztalatait, kialakult szociális készségeit továbbra is kamatoztatja. Az embereknek szükségük van egy befogadó közegre, ahol kezelve van a fizikai állapotuk, de emellett érzik, hogy foglalkoznak, törődnek velük.
Szabina számára az is egy nagy felfedezés, hogy a mai társadalom emberének életében mennyire kevés szerepet játszik az érintés, és hogy mennyire elidegenedtünk egymástól. Pedig ez alapszükségletünk, és rengeteg jótékony hatása van az érintésnek, nem csak a lélekre, de az idegrendszerre is. Számára emiatt is szép ez a hivatás, mert úgy érzi, pontosan az érintés az eszköz, amin keresztül terheket vehet le másokról.

Szabina szeretett az örökbefogadással, a gyerekekkel foglalkozni, de azt érezte, hogy a munkakörnyezet csak kivesz belőle, és nem ad. A masszázsnál viszont nemcsak ő ad, hanem ez neki is sokat ad. Fizikailag elfárad, de lelkileg feltöltődik. Csodálatos érzés, amikor bejön egy befagyott váll szindrómával küzdő vendég, egy alkalommal megkezeli a vállát, és lehet, hogy egy óra után 30-40 fokkal magasabbra fel tudja emelni a karját, mint előtte.

forrás: ujvarosonline

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Szabinát boldoggá teszi, lelkileg feltölti, hogy új szakmája által segíteni tud az embereken mind fizikai, mind lelki értelemben.
Törekedj rá a héten, hogy örömet szerezz a segítségeddel, az odafigyeléseddel, akár egy apró gesztussal egy másik embernek.

***

KAPCSOLATAINK

Miért fontos a bizalom és hogyan építsük ki?

Egy igazán jó kapcsolat egyik legfontosabb összetevője a kölcsönös bizalom. Azonban amilyen nehéz elnyerni valaki bizalmát, legalább olyan könnyű eljátszani azt.
Mi is az a bizalom? Az érzelmi, fizikai és pszichológiai biztonság érzését jelenti. Akkor beszélhetünk kölcsönös bizalomról, ha mindkét fél, legyen az pár-, baráti, tudja, hogy ha bármire szükségük lenne, akkor egymásra minden esetben, feltétel nélkül számíthatnak. Mint sok fontos dolog az életben, a bizalom sem jön létre csak úgy magától, hanem komolyan dolgoznunk kell azért, hogy kiépítsük, illetve hosszú távon fenntartsuk azt. Ez főleg akkor nehéz feladat, ha korábban már többször visszaéltek a bizalmunkkal. Érdemes minden új partnerünket, új ismerősünket, barátunkat alapvetően megbízhatónak tekinteni, egészen addig, amíg valóban okot nem adnak a bizalomvesztésre – ha ugyanis esélyt sem adunk, akkor biztosan nem lehet egészséges, boldog és időálló a kapcsolat.

Mi kell bizalom kiépítéséhez?
Megbízni valakiben annyit tesz, hogy biztosra vesszük, hogy bármennyire is összecsapnak a fejünk felett a hullámok, ő ott lesz nekünk támaszként. Ha tehát bizonyítani szeretnénk, hogy valóban kiérdemeljük a másik bizalmát, akkor alapvetőnek kell lennie a részünkről, hogy mellette vagyunk, amikor szüksége van ránk. Nem elég azonban csak fizikailag jelen lenni: amikor legmélyebb érzéseiről, traumáiról beszél nekünk, a legfájóbb dolog, amit tehetünk, ha nem figyelünk oda – mert például a telefonunkat nyomkodjuk közben, újságot olvasunk, stb. Ennél azért nem árt egy kicsit illedelmesebbnek lennünk: tiszteljük meg a másik bizalmát azzal, hogy türelmesen végighallhatjuk őt. Legalább ilyen fontos a minőségi közös idő is, amelyhez szintén arra van szükség, hogy egymásra koncentráljunk.
A bizalom fenntartásához hozzátartozik még, hogy vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, valamint képesek legyünk elismerni a hibáinkat és bocsánatot kérni értük. A stabil kapcsolathoz szükség van továbbá a kölcsönös tiszteletre, egymás határainak figyelembe vételére, illetve a nyílt és őszinte kommunikációra. De elég érettnek kell lennünk ahhoz is, hogy a felmerülő problémákat ne söpörjük a szőnyeg alá, illetve ne hánytorgassuk fel állandóan a múltbéli sérelmeinket a másiknak. Ha mindezeket betartjuk, akkor fenntarthatjuk a bizalmat, ám ha megszegjük őket, akkor alapjaiban meginoghat a kapcsolatunk.

Vissza lehet nyerni az eljátszott bizalmat?
Az eljátszott bizalmat nem könnyű visszaszerezni, és őszinte kommunikáció nélkül nem is lehet. A legfontosabb, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak – vagyis kimondatlan és/vagy megválaszolatlan kérdések –, különben nem érjük el a teljes megbocsátást, és a kapcsolat sem lesz képes ismét megerősödni. Ám ha újra bizalmat szavaznánk a másiknak, akkor fontos elfogadnunk, hogy ami történt, az megtörtént. Minden emberi kapcsolatban vannak nehézségek, amelyen továbblépve, megerősödve folytathatjuk az utunkat egymás mellett. Ehhez viszont nemcsak a másikban, hanem magunkban is bíznunk kell.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Gondold át a kapcsolataidat házastársaddal, gyermekeddel, szüleiddel, barátokkal, munkatársakkal, stb.! Kinél és hogyan tudnál többet tenni azért, hogy a bizalom ne inogjon meg, hanem erősödjön?

---

— 2023. május 15. —

 

 

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

„Isten akaratát keresni, szeretni, meglátni mindenben!”

Boldog Salkaházi Sára a Szociális Testvérek Társaságába való belépését követően élete végéig – vértanúhaláláig – vezetett naplót.
Sára testvért e másfél évtizedben már csak egyetlen cél vezérelte, hogy lehetőségeihez képest eljusson a lelki tökéletességig. Istent kereste mindenben. Először „emberszíveken át” szeretett volna Istenhez eljutni, majd „Krisztus Szívén” keresztül az emberekhez. Egyértelmű volt számára, hogy az Úr világosságot gyújtott benne, hivatást adott neki. „Világítani kell! Mivel? Szeretettel. Nem szabad elrejteni senki elől.”
Folyamatos imádsággal törekedett arra, hogy újjászülessen „Krisztusban és Krisztus szeretetében… Égő lámpás: ez az a szeretet, amely szívemben ég Irántad.”

Sára testvér számára egyértelmű volt, hogy lelkében ott van a rossz csírája, önerejéből képtelen a tökéletesedésre, ez csak Isten kegyelméből lehetséges. „Nem akarok mást, mint a Tied lenni. S mikor testem el akar szakadni, mást akar, mint lelkem, ó, édes Krisztusom, Te tudod, hogy akkor is egész szívemmel, lelkemmel Tied vagyok, Hozzád tapadok, csak éppen a harcot kell megvívnom önmagammal Érted!”

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, elismerjük, hogy egy közösségben nem tudunk mindenkit egyformán szeretni, ráadásul bele is törődünk ebbe, a dolgok természetes rendjének vesszük ezt. Sára testvér sem titkolja, hogy sokat kínlódik, mert a testvérek közül „egyeseket oly nehéz volt elviselni!”. Felfedezte azonban a megoldást: ha találkozott azokkal a rendtársaival, akik ellenszenvet keltettek benne, csak ennyit mondott: „Jézus, segítsd meg! Áldd meg!”. Jézusnak az utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett intelméből – „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket” – kiindulva eltökélte: „keresni fogom azokban a jót, akiket nehéz elviselnem. Hiába imádkozom, hiába végzek szentségimádást, ha kiválasztottait nem igyekszem szeretni, nem ér semmit!”

Sára testvér a mindennapok tapasztalatából szűri le, hogy a szeretet a legnagyobb hatalom a földön. „A szeretet nyomában mindig béke és öröm jár. Isten maga a szeretet, s mikor az embert szeretettel tölti el, önmagával tölti el.” A kegyelem sem más, mint Isten szeretetének kiáradása az emberre. A szeretetlen gondolatok ellen leghatásosabb az Istenhez intézett ima. Igent mondani mindenben Isten akaratára. „Ez legyen a legfőbb mozgatóerőm, irányítóm! Isten akarata legyen minden napom veleje!” Legyen bármilyen nehéz, „szeretni és imádni akarom a Te akaratodat!… Isten akaratát keresni, szeretni, meglátni mindenben!”

forrás: magyarkurir

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Sára testvér is kínlódott, miként szerethetné a számára nehezebben elviselhető testvéreket.
Jó megoldásnak találom, hogy imádkozzak azért, akit kevésbé szívlelek, vagy nehezebben viselem a természetét, de még a jót is keressem benne! Mondjam ezt: „Jézus, segítsd meg, áldd meg őt!”
A héten keress jót a másikban! Vagy Sára testvér másik gondolata fogott meg jobban? Tégy aszerint!

***

KAPCSOLATAINK

A tolerancia kapcsolatokat ment

A tolerancia annyit jelent, hogy türelmesség, elfogadás és elviselés. Manapság egyre nagyobb negatív megítélésnek örvend a tolerancia, leginkább az elviselés okozta kifejezésbővítménynek hála. A modern társadalom egyik legnagyobb rákfenéje az én-központúság, ami a mindenkori én-t helyezi fölényesen az első helyre. Emiatt a mások iránti elfogadás kevésbé vagy sehogy se tud érvényesülni.
Ez pedig hatalmas baj! Nem pusztán abból kiindulva, hogy a tolerancia a szőnyeg szélére sodródott kapcsolatokat tud megmenteni, hanem a társadalmi normák miatt is. Az ember társas lény, és ahogy szüksége van egyedüllétre, úgy a többi ember szeretetére is. Akár verbálisan (pl. bókok), akár fizikálisan (érintések). Egy kapcsolatban pedig ezeket valamilyen szinten a tolerancia hívja életre.

Ha egyedül élünk, értelemszerűen nem igazán érdekelnek olyan dolgok, amelyek nem zavarnak minket. De amint elkezdünk együtt élni valakivel, észrevesszük, hogy néhány dolog bosszantó számunkra. Az egészen kicsi, teljesen lényegtelen dolgok (elhagyott zoknik, nem a végéről nyomott fogkrém tubusok) mellett a fontos és alapvetőnek is tekinthető témákat is beleértve.
A tolerancia segít megérteni azt a fontos tényt, hogy egy kapcsolat két különböző emberből áll. Vannak természetesen hasonlóságok kettejük között – elvégre az csak egy légből kapott, alaptalan megközelítés, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Viszont általában nagyon különböző a két ember (természetileg és jellemileg). Mindezzel ellentétben a két embert nem más, mint a szeretet tartja össze. A tolerancia pedig az az eszköz, amely segít kezelni a fel-felbukkanó különbségeket és ütközéseket. Néha ezek különösen erősek, néha semlegesek.

Az egészséges tolerancia megöli az önzéseket, de nem károsítja az önbecsülést.
A tolerancia nem azt jelenti, hogy folyamatosan meg kell alkudni. Mint minden másnak ezen a világon, a toleranciának is megvan a maga helye az életben. Meg kell értenie, mikor kell „alkalmaznia”. Például, az érvelés során toleránsnak kell lennünk a partnerünk nézőpontjával szemben.
Ha neked is vannak „hibáid”, akkor sokkal könnyebb lesz együtt élned vagy (ha lehetséges) kezelni ezeket a problémákat, ha a partnered nagyon toleráns. Márpedig hibái mindenkinek vannak, ezért (is) vagyunk emberek. A tolerancia segít enyhíteni a problémák okozta nyomást.
Végül is a tolerancia a megértés kulcsa. A megértés pedig az az erő, amely évtizedekig összetartja a kapcsolatokat. Ha toleráns vagy a partnereddel, házastársaddal, gyermekeddel, unokáddal, munkatársaddal, akkor kapcsolataid során sokféleképpen értheted meg őt. Ha pedig megértitek egymást, akkor sokkal könnyebb elkerülni a kapcsolatok általános és koherens problémáit. Így a szeretet erőssé válik és tovább tart.

Nagy Zsolt önismereti tréner, coach

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Mennyire vagyok toleráns a másik emberrel? Vagy csak tőle várom el, hogy maximálisan megértsen, elfogadjon? Min tudnék változtatni, hogy jobb legyen a kapcsolatom a számomra fontos emberekkel?

---

— 2023. május 22. —

 

 

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

A segítség segítséget generál

„Az életünk egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan elterveztük: Isten váratlanul új helyzetek elé állított minket: falura kellett költöznünk. Ráadásul a feleségem megterhelő műtéten esett át. Január elején kellett visszamennie a kórházba a zárójelentéséért. Fagyos időben indultunk el otthonról, és úgy találtuk ki, hogy délelőtt az áruházban kezdünk bevásárlással, onnan a feleségemet elkísérjük a kórházhoz, és amíg ő bent lesz a leletekért, mi sétálunk egyet a közeli parkban a kislányommal. Az áruház parkolójába érve mondtam a feleségemnek, hogy amíg én igyekszem az üzletben beszerezni mindent, tartsa csak bekapcsolva a kocsiban a fűtést – nehogy megfázzanak. Úgy negyvenöt perc múlva értem vissza a kocsihoz. Gyorsan bepakoltam a csomagtartóba az árut, és már ültem is be melléjük. Jó meleg volt odabent. Indítanánk is az autót – nem indul…
Sejtettük, hogy valami nincs rendben. Jó ideje nem használtuk az autónkat, és a motor nem járt, amíg a fűtés bekapcsolva maradt.
Gyorsan fölhívtam az egyik helybéli barátunkat. Ő nem volt a közelben, de máris riasztotta egy másik barátját, aki kölcsönkért egy bikázókábelt, és úgy félóra múlva kiérkezett a helyszínre a Gondviselés földi képviselőjeként. Minden hálámmal a segítő felé fordulva igyekeztem nem láb alatt lenni, mert nem nagyon értek a kocsikhoz. Néhány perc múlva a bikázás sikeresnek bizonyult, az egyébként néhány hónapja meglévő kocsink pedig bizalomgerjesztően berregett.
Még föl sem ocsúdhattam az örömtől, amikor váratlanul – mintegy Jézus által küldve – megjelent mellettem egy kerekesszékes hajléktalan. Hogy őszinte legyek, évekig nem igazán tudtam mit kezdeni a kéregetőkkel, pláne a hajléktalanokkal. Gyakran hajtottam el őket különféle okokkal, vagy igyekeztem messziről elkerülni őket. Ezúttal azonban megdöbbentem.

Az imént még a családom került bajba, és mi vártuk a segítséget. És most, miután rajtunk segítettek, itt ez a szerencsétlen sorsú férfi, aki pont tőlünk kér… Abban a pillanatban tudtam, hogy Jézus kér őbenne. Mielőtt megkérdezhettem volna Istent, hogy mégis mivel háláljam meg az irgalmát, ideküldte hozzám a konkrét választ – és most, hogy hajthatnám el azt, akit Jézus küldött? Hogy mondhatnám neki, hogy nem segítek, mikor egy perce még én vártam odafentről segítséget?
A hajléktalan nagyon örült a pénznek. Nem jutottunk el aznap a kórházba, de hálával a szívünkben tartottunk hazafelé – hálával Istennek, és hálával a barátunkért, aki közbenjárt értünk.”

Nyemecz András

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Ez a család megtapasztalta a gondviselést és a perceken belül érkező viszonzási lehetőséget… Sokszor megtapasztalhatjuk, hogy aki kér, annak adnak, és amit egynek teszünk a legkisebbek közül, azt Jézusnak tesszük. Isten még a nehéz helyzetben is szólít minket, odafordul hozzánk és nem hagy cserben. Nekünk is így kell tennünk a hozzánk fordulóval. A héten különösen figyelj arra, kinek lehet szüksége a te segítségedre!

***

KAPCSOLATAINK

Egészségünk támogatói a mély emberi kapcsolataink

Életminőségünket alapvetően határozzák meg emberi kapcsolataink. Nem mindegy, milyen viszonyban vagyunk munkatársainkkal, tudunk-e hatékonyan együtt dolgozni velük, de legalább ilyen fontos a barátok és a hétköznapi ismeretségek. A szűk, érzelmi támogatást biztosító családi kötelékek szerepe kiemelt jelentőséggel bír, hiszen legtöbben otthon keressük a megnyugvást és az elfogadást. De vajon milyen mértékben vannak mindezek hatással egészségi állapotunkra? A válasz egyértelmű, hiszen, ha boldog párkapcsolatban élünk, elégedettek vagyunk a munkahelyi légkörrel, akkor nagy valószínűséggel kiegyensúlyozottan éljük mindennapjainkat.

Az egészség nélkülözhetetlen eleme a lelki harmónia, mely egyértelműen befolyásolja a test állapotát. A közösségi média világában sokan több száz ismerőst tudhatunk magunkénak, de igaz barátot gyakran egyet sem. Pedig éppen kapcsolataink mélysége az, amely befolyásolja azok minőségét. Ahelyett tehát, hogy a mennyiségi ismeretségekre hajtanánk, érdemes inkább alaposan górcső alá venni, milyen viszony fűz a bennünket körülvevő emberekhez.
Miként áll mindez kapcsolatban az egészséggel?
Ha olyan emberekkel vagyunk kapcsolatban, akik felé maximális bizalommal fordulhatunk és megoszthatjuk velük titkainkat, a velünk történt eseményeket és az azok által kiváltott érzelmeket, félelmeket, akkor jó esélyünk van a lelki egyensúlyra. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a mély emberi, baráti kapcsolatok éppen önmagunk felvállalása, megmutatása miatt olyan fontosak a lelki egészség szempontjából.

A stressz oldása ugyan sportolással vagy bizonyos szabadidős elfoglaltságokkal is lehetséges, de mindezek aligha érhetnek fel egy jó beszélgetéssel, egy számunkra fontos embertől érkező támogató öleléssel, és a mindennapi figyelmességekkel. Ha emberi kapcsolataink tekintetében kiegyensúlyozottan éljük meg napjainkat, akkor a megtapasztalt feszültségeket is könnyebben sikerülhet elengedni. Ha megbízható, szeretetteljes viszonyainkkal el tudjuk engedni a stresszt, úgy csökken vérnyomásunk, válik egyenletessé szívritmusunk. A feszültség jelentős mértékben felemészti a szervezet vitamin-és ásványianyag-raktárait, tehát immunrendszerünk is erősebbé válhat a megfelelő társas viszonyoknak hála. Ha nem érezzük magunkat magányosnak, van kivel beszélgetni, programot tervezni, megélni az élet magasságait és mélységeit, akkor a depressziónak és a napjainkban sajnos egyre többeket érintő pánikbetegségnek is kisebb az esélye.

A minőség mindig lényegesebb a mennyiségnél, és ez a barátok számára is maximálisan igaz. Érdemes tehát néha megállni és szemügyre venni emberi kapcsolatainkat. Könnyen lehet, ráébredünk, hogy sokkal inkább kellene becsülni szeretteinket, vagy a valóban értékes emberi viszonyokra hangsúlyt helyezni. Nem csak közérzetünk, szervezetünk egészsége hálálja mindezt meg, de a boldog, hosszú és egészséges élethez is mindezen keresztül vezet az út.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Szánj időt azokra, akik valóban fontosak számodra! Az együtt eltöltött idő nekik és neked is örömet nyújt, testi-lelki töltekezést jelent!

---

— 2023. május 29. —

 

 

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

Panaszkodás helyett

A karosszékben ülő 90 éves Varjú Imre atya bár fizikailag már gyenge, szeméből az őrá mindig jellemző derű, huncut mosoly sugárzik. Imre atya így vall a szenvedésről, annak elfogadásáról:
“Évekkel ezelőtt a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórházba hívott egy asszony a beteg férjéhez. Útközben elmondta, hogy a férje hitetlen, és néha nagyon goromba is, de ne féljen, ma nem lesz az, mert már nincs eszméleténél. A kórházba érve odaálltunk az ágya mellé, és elkezdtünk imádkozni érte, szép csöndben. Mindkettőnk meglepetésére a férfi kinyitotta a szemét, és hangosan felkiáltott: „Nem hiszek az Istenben!” „Uram, én viszont hiszek, és azért jöttem el magához, mert szeretnék segíteni, ugyanis magának nemsokára a Jóisten elé kell állnia, és számot adni az életéről” – válaszoltam. A férfi élt még néhány hétig. Amikor a feleség megjelent, hogy intézze a férje temetését, csak annyit mondott: „Atya! Lelkemre kötötte a férjem, hogy köszönjem meg magának, hogy eljött hozzá, mert abban a néhány, szenvedéssel teli napban végiggondolta az életét, és rájött arra: sem a halál, sem a szenvedés elől nem lehet menekülni.”

Ilyen-olyan szenvedése mindenkinek volt, van, és ne áltassuk magunkat, lesz is.
II. János Pál pápa, aki a szenvedés nagy keresztjét hordozta, azt írta: “A szenvedésben sajátos erő lakik. Olyan erő, ami az embert az Úr Jézushoz köti, de ehhez nekünk is fel kell vennünk a keresztünket, és akkor a szenvedésben akár még örömet is találunk.” Az első emberek hittek a gonosz léleknek, és megtapasztalták a szenvedést, behozták azt a világba, azzal együtt a halált és a gonosz erők szorongatásait. Jézus viszont bámulatos dolgot vitt végbe: bebizonyította, hogy a szenvedésnek van értelme.

Ha egyesülünk az Úr szenvedésével, akkor Isten szenved a beteg és a szenvedő emberben, és azokban az embermilliókban, akik szegénységben és elnyomatásban élnek, akiket kizsákmányolnak, éhen halnak, vagy kínzás és terrorizmus áldozataivá válnak.
Ismerjük Szent Pál apostol írását: „Örüljetek, hogy részesek lehettek Krisztus szenvedésében.”

Ha együtt tudunk szenvedni és örülni Krisztusban, akkor rájövünk, milyen nagy ajándék és kegyelem, ha az Ő szenvedésében is részt veszünk a világ üdvösségéért.

Lázadozhatunk is, hogy nem ajánljuk fel szenvedéseinket Jézusnak, de ilyenkor pusztító erővé válik bennünk a szenvedés, és tönkreteheti még életünknek a végét is. Ám Jézus azt mondta: a keresztúton kívül nincs más út a mennyországba. Ő maga járta végig először ezt az utat.

Mindegyikünknek van szenvedése. Panaszkodhatunk ezek miatt, de legokosabb, ha ehelyett hálát adunk és elfogadjuk.”

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Igaza van Imre atyának, szenvedése mindenkinek volt, van és sajnos lesz is. Nem ússzuk meg, nem menekülhetünk el előle. Éppen ezért fontos a szenvedéshez való hozzáállásunk, mert azon viszont tudunk változtatni. Ha úgy tekintesz szenvedésedre, hogy ezzel részt veszel Krisztus szenvedésében a világ üdvösségéért, már jobban érezheted magad lélekben.
A héten ajánld fel nehézségedet, fájdalmadat szeretteidért, egy jó ügyért, célért!

***

KAPCSOLATAINK

Tanulj meg vitatkozni!

Rögtön az elején szeretném a vitatkozást a veszekedéstől megkülönböztetni. Amikor két ember vitatkozik, akkor azt élik, hogy bár a véleményeik markánsan vagy csak részben, de eltérnek, ennek ellenére tudják: a kapcsolatukat ez nem árnyékolja be. Hogyan lehetséges erre a szintre eljutni? Például úgy, hogy a nézeteltérés hevében az egyik fél kijelenti: „Mi most ezt végigbeszéljük, azzal együtt hogy a házasságunkat folytatjuk!” Más módon is ki lehet ezt fejezni: „Mondd ki bátran, hogy mi a fontos Neked ebben!” Újabb verzió: „Bár eltér a véleményünk, de ez semmilyen módon sem fog ártani a kapcsolatunknak.”

Akinek tehát nagyobb a lélekjelenléte, az megerősíti az egymáshoz való odatartozásukat. Ezáltal mindketten szabad teret kapnak ahhoz, hogy különösebb indulatok nélkül a véleményüket „kiengedjék”. A hangsúly a véleménynyilvánítás kifejezésén van!

Mi történik veszekedéskor?
Érvelés helyett erőt vetnek be a felek és megpróbálják az akaratukat keresztülvinni. Elindul tehát a „licitálás”… Győzni próbálnak, mert valamilyen korábbi fájdalom miatt vesztesnek érzik magukat…
A hangerő emelkedésével párhuzamosan tehát kezdetét veszi a sárdobálás. A múltbeli sérelmekkel való bántás mellett egyéb „csalik, régi lemezek” lesznek „belógatva”, mint például a másik családfájának és szennyeseinek az emlegetése. Arra persze a szemben lévő ráharap, és igazán ekkor mélyül el a szakadék. Súlyosabb esetben a gyermekeket is bevonják a szülők a veszekedésbe, akik így válnak áldozattá és néha egyben „tússzá”.

Mi zajlik a mérgező civakodás mélyén?
Természetesen számos ok, de köztük is szembetűnő az őszinteség és/vagy a megértés, az empátia hiánya. Amit kiemelnék, hogy talán a legnehezebben a saját félelmeinket tudjuk felvállalni. Mégis pontosan ez az a feladat, amelynek „bevállalása” tudja legjobban megnyitni a teret a másik számára.
Attól félek, hogy elutasítasz!
Attól félek, hogy egyedül maradok!
Attól félek, hogy kevés vagyok Neked!
Attól félek, hogy nem vagy elég jó!
Attól félek, hogy nem bízhatok Benned!
Attól félek, hogy nem számíthatok Rád!
Attól félek, hogy nem kellek!
Bátorságpróba kimondani ezeket a mondatokat, de megéri!

Ha maradt még szeretet a szívedben a társad iránt, akkor tegyél egy próbát, és kezdd el felvállalni a véleményedet! Légy kíváncsi az övére is!

Dr. Domján Mihály, tanácsadó szakpszichológus

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Ha vitatkozol házastársaddal, gyermekeddel, barátoddal, ne feledd kimondani a fenti varázsmondatokat! Biztosítsd a másikat arról, hogy a vita nem változtat a szeretetkapcsolatotokon!

— 2023. április 03. —

 

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

István elhagyott gyermekből lett az árvák őrangyala

Czikora István László operaénekes és okleveles énekművész-tanár. Születésekor szülei lemondtak róla, gyermekotthonban, majd nevelőszülőknél nevelkedett. A saját bőrén tapasztalta az intézeti lét megpróbáltatásait, ezért szívügye, hogy állami gondozott gyerekek sorsán enyhítsen. Amióta az eszét tudja, énekes szeretett volna lenni. Már kétévesen énekelt. Egyszer a Bartók Rádióban megszólalt A végzet hatalma című opera nyitánya és ő teljesen lenyugodott. Hároméves kora körül már énekelni tanította a gyerekeket.

Őriszentpéterre került nevelőszülőkhöz. Ahol lehetett, fellépett, énekelt. Nagyon sok falba ütközött, mert az állami gondozott gyerekeket másként értékeli a társadalom, mint egy családban felnövő gyereket. Amikor egy gyereket folyton bírálnak és megbélyegeznek, akkor egy idő után valóban rosszalkodni kezd. István azért szokta elmesélni az állami gondozásban lévő tanítványainak az élete történetét, mert erőt merítenek belőle. Akkor is nehéz volt, de most még nehezebb egy gyereknek, mert sokkal több kísértésnek van kitéve, mint annak idején ő volt. Vendéglátóipari szakmunkásképzőben pincérnek tanult, ahol fantasztikus osztályfőnöke támogatta művészi ambícióit. Úgy oldotta meg az óráit, a szakmai gyakorlatait, hogy mellette járhasson zeneiskolába. Szabályosan elrugdosta az érettségiig. Utána felvették Szombathelyre a konzervatóriumba, amit aztán Győrben fejezett be. Nagyon könnyen ment az éneklés, jöttek is a jó versenyeredmények, fölvettek a pécsi egyetemre, majd a Zeneakadémiára.

“A Jóisten mindig ad. Ha valahol netán kevesebbet ad, akkor azt később pótolja. Isten nem siet, de nem is késlekedik.” Egyszer meghívták egy állami gondozott gyerekek számára szervezett rendezvényre, és akkor fogalmazta meg magában István, hogy ha rajta segített a Jóisten, akkor most ő is segít. Zenei foglalkozásokat tart gyerekeknek. Nagyon-nagyon fontos, hogy köszönéssel és öleléssel indul minden találkozás. Kiemelkedően fontos az ölelés az állami gondozottaknál, mert az érintés nagyon ritka élmény! Kell, hogy megérintse a felnőtt a gyermeket, mert ez egy kapcsolódás. Meg kell tanítani őket ölelni ahhoz, hogy önmagukat meg tudják szeretni, hogy elhiggyék, hogy ők szerethetők. István küldetésének érzi, hogy itthon is kialakuljon egy támogatói kultúra az állami gondoskodásban élő gyerekek segítésére. Az is fontos, hogy az állatmenhelyek kapjanak támogatást, odafigyeljünk az állatok jólétére, de a család nélkül felnövő gyerekek még több figyelmet, támogatást, esélyt érdemelnek.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Megfogott István történetében az, hogy természetes számára, hogy az élete során kapott segítségeket viszonozza azoknak, akik rászorulnak. Nem azon kesereg, hogy mit nem kapott meg az életében (pl. szerető szülőket), hanem hogy mit kapott és mit tud adni. Milyen adottságod, képességed van, amivel jobbá, szebbé teheted a környezetedben élők életét – ott ahol laksz, ahol dolgozol? Adhatsz az idődből, de adhatsz egy mosolyt, egy érintést, egy figyelmességet is.

***

KAPCSOLATAINK

Coreth Mária ragyogó, követhető példakép

Coreth Mária Terézia – vagy ahogyan a családban nevezték, Misl – vidám, minden jóért lelkesedni tudó, őszintén és nagyon mélyen vallásos asszony volt. Mindenben szemorvos férje mellett állt, megtanult magyarul, segítette őt a műtétek közben, a kórházi adminisztrációban és a szegények támogatásában.
Házasságukból tizennégy gyermek született, akik közül tizenegy érte meg a felnőttkort. Elsőszülöttjük, Ödön húszéves korában adta vissza lelkét a Teremtőnek. Batthyány-Strattmann László boldoggá avatásakor nagyon sokan – püspökök, papok, hívek, történészek – mondogatták, és azóta is mondogatják: milyen kár, hogy nem a feleségével együtt avatták őt boldoggá. Batthyány-Stratmann László ugyanis nagymértékben mélyen hívő, a bécsi Sacré Coeur nővérek kollégiumában tanult és nevelkedett feleségének köszönhette, hogy elindult az életszentség útján, hogy „szeretettel teli és olyan sok gyümölcsöt termő lett az élete”.

Coreth Mária Terézia a házasságban nem önmagát kereste, nem a maga boldogságát, akaratát, vágyait, hanem elsősorban Istenre és a férjére figyelt. A férjét akarta boldoggá tenni, őt igyekezett segíteni mindenben, Isten akarata szerinti szerető családot akart felépíteni. Mi, emberek arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, hogy ajándékká tegyük az életünket. Akkor lesz valaki boldog, ha sikerül odaadnia az életét. Misl tudta és élte ezt a titkot. Bőkezűen ajándékozta szét az életét, testi-lelki erejét, idejét, szívét.

Coreth Mária életét nem kerülte el a szenvedés. Óriási szenvedés volt számára három gyermekének korai halála, csakúgy mint elsőszülött gyermekük, Ödön elvesztése. Az ő születése élete egyik legboldogabb pillanata volt, hozzá egészen különleges szálak fűzték, annál rettenetesebb volt látni a haláltusáját, hogy húszévesen el kell hagynia ezt a földi világot. A család hatalmas hittel fogadta a tragédiát. Amikor Ödön meghalt, bementek a házi kápolnába, és az édesapa így szólt: „Most térdeljünk le, és köszönjük meg Istennek, hogy Ödönt húsz évre nekünk adta.” Ilyen hitük volt. Az életük legsötétebb pillanatait is beragyogta.

A házaspár együtt hordozta a keresztet Batthyány-Strattmann László súlyos, halálos betegségének idején is. Misl végig bátorította szenvedéseinek idején, vigasztalta, vele imádkozott. Személyesen ápolta a férjét. Arany szív, isten- és emberszeretet kísérte végig az egész életét. Gyakran könnyekre is fakadó érzékenység, együttérzés, vidám, temperamentumos egyéniség, nyitottság, állandó segíteni akarás jellemezte. Hiteles, hozzánk közel álló, nagyszerű asszony. Igazi, követhető, ragyogó példakép.

Székely János püspök

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Arra születtünk, hogy szeressünk, ajándékká tegyük életünket! Miként tudsz ajándék lenni szeretteid számára ezen a héten?

---

— 2023. április 10. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

Hagyjuk magunkat szeretni

Tőzsér Laura kamilliánus nővér már 16 éve szolgálja Jézust a betegekben. Különleges ismertetőjele – a vörös kereszttel ellátott habitusán túl – az állandó mosolya. Mint mondja, ő ezt észre sem veszi, számára természetes dolog, hiszen Jézussal éli az életét, akár a betegeken, vagy a személyes imáin keresztül. „Jézus maga szenved a szenvedő emberben. A mennyei Atya nem leli ebben örömét.
Ahogy Jézus meghalt a kereszten, úgy engedi meg a mi szenvedésünket is, mert Ő maga az, aki szenved bennünk. A mennyei Atya nem engedné meg ezt, ha nem támasztaná alá önmagával. A betegápolás során megtapasztaljuk Jézus jelenlétét. Ez erőt ad nekünk is, mert éppen ez az ok, ami miatt megyünk, és vállaljuk ezt a szolgálatot.

Nehéz a betegápolás, de nagyon különleges dolog. Az tudja igazán, aki látott már közelről szenvedő embert. Felmerül a kérdés pl. a 95 éves fekvőbeteg esetében, aki már nem kommunikál, szondán keresztül táplálkozik, csak szenved az egész hátát borító felfekvés okozta seb miatt. Ő a szenvedő ember. Feltehetjük a kérdést, mi értelme van ennek? Ugyanakkor a válasz is ott vár ránk. Szenvedésének értelme talán a bennünk ébresztett részvét, ami imádkozásra késztet Isten irgalmáért, és aki látja őt, megesik rajta a szíve, és azt az irgalmas cselekedetek gyakorlására tanítja. A betegségükkel ilyenformán bennünket is szolgálnak.

Sokat beszélgetünk emberekkel, akik őszinték, nyitottak felénk. A legmeghatározóbb állapot, betegség ma a depresszió, az ok nélküli szomorúság, a levertség, a félelem. Mindezt megerősítette a Covid járvány, a háború közelsége, az életkörülmények megváltozása, a bizonytalanság eluralkodása az emberekben. Csak akkor lehet ebből kilépni, ha Jézust nézzük, tudatosan Vele vagyunk. Szükséges a tudatosság, mert ha nem figyelünk Rá, akkor, mint Péter a vízen, elsüllyedünk. Ha tudatosan rágondolunk, akkor egészen megváltozik minden. Tudjuk, hogy Ő Velem van, segít, elrendez mindent, és minden helyre jön.

Ő értem van, nekem segít. Csak meg kell Őt kérdezni, meg kell Őt szólítani, hogy mit tegyek. Higgyük el, hogy válaszolni fog. Úgy kell a mennyei Atyával, a Szentlélekkel, Jézussal együtt lenni, hogy Ők – vagyis a Szentháromságos Egy Isten – a családom, a társaim, a barátaim, akik azért vannak, hogy a segítségemre legyenek. Arra szomjaznak, vágynak, hogy szólítsuk meg Őket, s hagyjuk magunkat szeretni és bízzunk Bennük.”

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Krisztus feltámadt! Győzött a halál felett! Ez azt jelenti, hogy mindig, minden pillanatban velem van, szólíthatom Őt, kérhetem az iránymutatását, irgalmát, erejét! Tegyek tanúságot az életemmel a Feltámadott jelenlétéről!

***

KAPCSOLATAINK

A boldogságot ápolni, óvni kell

Csíkszentmihályi Mihály pszichológust, „boldogságkutatót” leginkább a flowélmény felfedezőjeként ismerjük. Gyermekként nem voltak barátai, és iskolába sem szeretett járni. Számtalan munkát kipróbált: filmplakátokat festett, tudósítóként dolgozott, fordító volt egy római fogászati klinikán, de cserkészvezetőnek is beállt. A második világháború idején fogolytáborba is került. Ott ismerte fel azt, hogy a rossz körülményeket segít átvészelni, ha belefeledkezünk egy tevékenységbe. A fogolytáborban sakkozni tanult, és rájött, hogy játék közben képes kizárni a külvilágot, és kizárólag a játék folyamatára koncentrálni.

A sok negatív élménye után egy utat látott: kutatni azt, mit is jelent a boldogság, és hogyan érhetjük el.
„A boldogság nem olyasmi, ami csak úgy megtörténik velünk, és nem kapcsolatos a szerencsével vagy a véletlennel. Nem vásárolható meg pénzen, nem szerezhető meg hatalommal. Nem a külső eseményektől függ, inkább attól, hogyan értelmezzük azokat mi magunk. A boldogság valójában olyan állapot, amelyre fel kell készülni, és mindenkinek magának kell ápolnia és óvnia.”

Úgy gondolta, hogy az ember akkor érzi magát igazán boldognak, ha elmélyülhet valamiben. Ez volt a flowélmény, erőfeszítés nélküli mozgás, folyó áramlás. Az a jelenség, amikor teljesen feloldódunk egy tevékenységben, lebegünk benne, és örömöt érzünk, legyen szó a sakkról, a festésről vagy a sportról. Ilyenkor maga a tevékenység válik fontossá, önmagáért csináljuk, igazi élménnyé válik.

„Mindegy, hogy miben leljük örömünket, a közös családi futásban, a sakkban vagy akár az olyan magányos tevékenységekben, mint az olvasás vagy a zenélés, fontos, hogy időt szánjunk az élvezetes pillanatokra. Ha tárgyak helyett emlékezetes élményekre költjük a pénzt, sokkal mélyebb örömöt fogunk átélni – ez az öröm a boldogító élvezet, ami hosszan tartó hatást képes gyakorolni az élettel kapcsolatos elégedettségünkre. A flow az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette, az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet bármi áron folytatni akarjuk, pusztán magáért. A flow soha nem lehet a cél – csak eredmény lehet.” A flow eléréséhez nem elég, ha passzív befogadók vagyunk, tennünk kell érte, hogy létrejöjjön. Olyan tevékenységekben tapasztaljuk meg, amikor szükségünk van minden erőnkre és koncentrációnkra, hogy elérjük a célunkat.

De mi kell még a flow eléréséhez? Csíkszentmihályi így válaszol:

„A nyitottság mindenképpen az egyik olyan képesség, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a flow-t és ezzel együtt az örömöt is, és a világhoz játékosan tudjunk viszonyulni. A másik képesség az, hogy összpontosítani tudjuk a figyelmünket. Önbizalom és koncentráció – ha a kettő közül az egyik hiányzik, nem fogsz tudni játékosan viszonyulni a világhoz. Paradox módon akkor tanuljuk meg, hogyan legyünk többek annál, mint amik addig voltunk, amikor szabadon cselekszünk, a cselekvés kedvéért, és nem felsőbbrendű célok érdekében. „

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Számodra mi okoz valódi elmélyülést, örömöt? Mi tölt fel? Ha feltöltődsz, megelégedett, boldog vagy, az pozitívan hat a szeretteiddel való kapcsolatra is!

---

— 2023. április 17. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

Szükségünk van jelekre

A feltámadásba vetett hit óriási élmény, amely megváltoztatja az életünket, ahogy az evangéliumok tanúsága szerint az apostolok, a tanítványok is új emberré lettek a feltámadás hitében és szeretetében. Az Úr sírjától elhengerített kő bizony sokszor még óriási, tehetetlen teherként van jelen a szívünkben, személyes sorsunkban. Amikor azt gondoljuk magunkról, hogy nem vagyunk képesek valamire, vagy éppenséggel lehetetlennek tartunk valamit, saját magunkat pedig menthetetlennek véljük, olyankor hihetetlenül nagy kövekkel zárjuk el magunkat az élet, a szeretet útjától. Valójában sokszor képtelenek vagyunk az elhengerített kő mögé nézni. A sír előtt a követ a tanítványok elhengerítve találták – ez az a hit, amely Isten erejével a mi életünkben is képes megteremteni az új utat, az új örömöt.

A világnak szüksége van arra, hogy higgyen Isten szeretetében, de a lámpás, a hit fénye a mi kezünkben van, nekünk pedig mernünk kell ezt a fényt odaajándékozni.

A feltámadásról tanúskodó üres sír látható jelei János apostol szívében a hit forrásává, üzenetévé lettek. A feltámadás jelei életünk helyes útját, az Isten- és emberszeretet útját mutatják meg nekünk. A feltámadás jeleit csak akkor látjuk meg, ha valóban érző szívvel és nyitott szemmel figyelünk, értelmezni pedig csak életünk valóban értékes, biztos pontjaihoz – Isten, hit, remény és szeretet – viszonyítva tudjuk őket.

Nehéz élethelyzeteinkben, döntéseinkben mindig szükségünk van jelekre, és Isten, akitől szabad és kell is jelet kérnünk, megadja ezeket. Észre kell venni, meg kell érteni és el kell fogadni, hogy életünk igazi szép döntéseit, útjait a megértett és megvalósított isteni jeleknek köszönhetjük. Ami rossz történt az életünkben, amit elrontottunk, ami hiba, bűn volt, az a jelek semmibe vétele vagy elhanyagolása miatt történt. Mert csak akkor tudunk helyes elhatározásra jutni, Isten akaratát teljesíteni, ha észrevesszük a jeleket, és útmutatásuk szerint cselekszünk.

A hit jelei még inkább fontosak és éltetők számunkra. János „látott és hitt” (Jn 20,8). Ő volt a szeretett tanítvány, aki a legközelebb állt Jézushoz. Látta Jézust meghalni, s amikor felfedezte a sírban a jeleket, megszületett benne a hit, kialakult a Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolat mélysége. Péter is bement a sírba, és ugyanazokat a jeleket látta, ám ő értelemmel akarta megérteni azokat. Aki csak ésszel próbál élni és ítélni, az nem fogja fel az életet, a szeretetet, és nem fogja fel a föltámadást. Ehhez többre van szükség, arra, ami János apostol szívében már megvolt.

Isten régen is adott, ma is ad jeleket. A jel ma is ott van mindnyájunk életében. A föltámadás titkának megértéshez a keresztet kell szemlélni, ezt a félelmetes és fájdalmas jelet, mely egyedül hiteles a mai világban, életünkben, isten- és emberszeretetünkben. Az igazi szeretetet megélni és megérteni csak az képes, aki megérti a keresztet, mint Isten által adott jelet.

Felföldi László pécsi megyéspüspök

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Figyelj a jelekre, hallgass rájuk. Isten utat mutat neked!

***

KAPCSOLATAINK

A minőségi idő

Nem lehet eleget írni arról, hogy semmi sem tudja két ember kapcsolatában a minőségi időt helyettesíteni! Kevés ugyanis a „vastag” bankkártya, a terülj-terülj asztalkám, esetleg a tökéletes rend vagy a sportos izomzat az együttlét örömének a pótlására.

Egy kapcsolat ott kezdődik és akkor folytatódik, ha kölcsönösen megismerjük, sőt elfogadjuk egymás őszinte érzéseit (pl. félelmeit, szégyeneit), gondolatait és az emberi szükségleteit… A tartalmas együttlétet bárhogyan fel lehet építeni. Ennek legegyszerűbb módja, ha azokat a tevékenységeket, amelyeket a család úgyis megtesz, mint például a bevásárlást, a postára járást vagy az autó lemosását, ezentúl együtt végzi. A „metszetet” meg lehet természetesen találni a közös érdeklődési körök és vágyak segítségével is. Lássuk sorjában ennek a lehetőségeit!

1. Minőségi idő a párkapcsolatban
Mivel 8-10 évente életciklus-váltásokon megyünk keresztül, így nem várhatja azt el a társam tőlem, hogy ugyanazt „szeressem”, mint amit 15 évvel ezelőtt. Magától értetődő, hogy minderre visszafelé, a másik irányába szintén figyelnem kell. Sokat kell ahhoz egymással beszélgetünk, dolgokat közösen kipróbálnunk, hogy megtalálhassuk az élet azon szeletét, amellyel kapcsolatosan mindketten elégedettek tudunk lenni. Tökéletes illeszkedés ilyenkor sem biztos, hogy kialakul, de meg lehet tanulni bátran és szeretettel „alkudozni”. „Engedek Neked, ahogyan Te is másban engedsz nekem.” Ez maga az elköteleződés, egyfajta döntés – egymás mellett.

2. Minőségi idő a szülő-gyermek kapcsolatban
A kérdés azon van, hogy a szülő, nagyszülő szokott-e rendszeresen a csemetéjével pl. játszani, számára meséket olvasni, tőle véleményt kérni. Van-e szándéka – legalább hétvégente – vele együtt nevetni, beszélgetni, birkózni, biciklizni, tanulni és mondjuk közösen főzni? Csak a tévé és az internet a bébiszitter vagy a szülők is tudatosan keresik a lehetőséget a gyermekkel eltölthető időre? Ha egy gyermek nem tölt minőségi időt a szüleivel, akkor azt fogja érezni, hogy ő rossz, azaz vele valami baj van! A heti egy közös vasárnapi ebéddel nem lehet letudni a szülő-gyermek kapcsolatot, ahogyan az évi egy nyaralással sem! Legyen teremtve rá lehetőség, hogy a család naponta egyszer együtt étkezhessen, hétvégente pedig egy napot közösen otthon pihenhessenek.

3. Minőségi idő a barátokkal
Az egészséges mentálhigiénéhez hozzátartozhat az egyéni és a párban való barátságok fenntartása. Egyeseknek ez a mondatom félelmetes. Ők ugyanis nem tudják elképzelni, hogy a házasságukban bármelyikük is „eltávolodhasson” a másiktól – mondjuk egy kávézásra erejéig. Erre az életből vett példa a folyamatos hívogatás és az egyéb e”lecsekkolás”. Szükség van saját barátainkkal időt tölteni, hogy feltöltődve térhessünk vissza társunkhoz.

4. Minőségi idő a (nagy) szülőkkel
Milyen nagyszerű, ha a nagycsalád együtt ünnepelheti meg eseményeket! Ilyenkor persze nem csak a (nagy)szülők főzhetnek vagy fizethetik az éttermi számlát! A rendezvényeken felül sort lehet keríteni a (nagy)szülőkkel vagy csak az egyikkel való közös vásárlásra, egy négyszemközti ebéd elfogyasztására, sőt egy utazásra is! Pszichológusként két véglettel találkozom: a (nagy)szülőkről való érzelmi leválás hiányával, illetve a túlságosan lazán kezelt (semmibe vett) kapcsolattal.

5. Minőségi idő önmagammal
– Lenne kedved futni, de macerás a pályára kimenned…. Mikor veszed meg magadnak a kinézett futópadot?
– Sok jót hallottál már a helyi képzőművész körről… Miért nem mész el oda, amit évek óta tervezel?
– Szeretsz olvasni? Mikor vettél kezedbe könyvet? Ja, hogy így nem fogsz mindenkinek a rendelkezésére állni és megfelelni… Ez igaz, de akkor legalább tudnál töltődni!
– Fél éve fáj a nyakad és már minden párnát kipróbáltál… Mi lenne, ha hetente eljárnál gyógytornára és masszőrhöz? Ha a tálad üres, akkor nincs mivel etetned a többit!

Ezzel az öt ponttal szerettem volna picit körbejárni a minőségi idő adta ajándékokat! Nem ez az egyedüli szeretetnyelv, de nem kérdés, hogy kihagyhatatlan! Ahogyan egy szép táska és ing is… Vágj bele, és tedd otthon nyílttá, ha az együttlét fontos számodra: „Veled szeretnék kettesben lenni!” Cselekedj!

Dr. Domján Mihály pszichológus

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Hogy érzed? Kivel kellene a héten több minőségi időt töltened? Ki igényli jobban most a figyelmedet, a szeretetedet?

---

— 2023. április 24. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

 

A figyelmes szeretetre is a Lélek indít

Az evangéliumból megtanultam, hogy a szegényekben és kitaszítottakban Krisztus van, aki azt kéri, hogy szeressük őt.
Emlékeim közt őrzök egy egyszerű tapasztalatot. A lakásom közelében lévő bár mellett észrevettem egy szegény hajléktalant, aki a zuhogó eső miatt teljesen elázott. Le kellett győznöm a vele szemben táplált ellenérzéseimet – egyrészt tudtam róla, hogy korábban tbc-je volt, másrészt nem szerettem volna a társaságában mutatkozni –, mégis behívtam hozzánk, hogy keressek neki száraz holmit. A szüleim döbbenten fogadtak. „Apu, kellene neki valami ruha”. Édesapám egyáltalán nem lelkesedett az ötlet hallatán, de aztán elővett egy nadrágot, én pedig addig találtam egy dzsekit. Az eső közben csak nem akart elállni…
Jöttem a következő kéréssel: „Tudunk adni neki egy esernyőt is?”. Meglett az is. Örült neki, de még az övénél is nagyobb volt az én örömöm, hogy az egész családot mozgósítani tudtam az érdekében. Viszont ezzel még nem lett vége a történetnek.
Napokkal később eljött, hogy visszaadja az esernyőt. Igazából nem is ugyanazt: jobb esernyőt adott vissza, mint amilyen a miénk volt. Azt ugyanis ellopták tőle, de később kapott egy másikat, és ezzel a másikkal akarta viszonozni, hogy jók voltunk hozzá.

Forrás: ujvarosonline

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

A felebarát iránti szeretet nem kíván mindig nagy tetteket: ha jól figyelünk, nyitott szemmel, szívvel járunk, észrevehetjük, hogy amire a másiknak szüksége van, azt mi könnyen megadhatjuk neki.

***

KAPCSOLATAINK

Ne építsünk üvegfalat

Ha körülnézünk keresztény közösségeinkben, azt látjuk, hogy itt is évről-évre növekszik a válások száma. Ezért jogosan merül fel a kérdés, hogyan lehet ezt jól csinálni, hiszen úgy tűnik, a templomban kötött szövetség önmagában még nem garancia a sikerre. De akkor hogyan őrizhető meg a házasság?
A közvélekedés úgy tartja, hogy elsősorban megfelelő emberrel kell házasságot kötnünk, s talán ebből az elképzelésből is fakad, hogy amikor jönnek az első problémák, a választásunk kérdőjeleződik meg. A házasság elköteleződés: aki rátette az eke szarvára a kezét, az ne nézzen hátra. Hoztam egy döntést, és lehet, hogy az csak 60%-ban tűnt jó döntésnek, de a kutatók azt mondják, ha valamibe energiát fektetek, akár 20%-ot is javíthatok rajta, s akkor az már mindjárt 80%. Amikor hozzámentem/elvettem, tényleg szerettem őt. Miért kéne ezt újra és újra megvizsgálni? Helyette kezdjünk el küzdeni, mert minden házasság a ráfordított idővel és munkával válik jóvá.

El lehet-e kerülni a krízist? Nem. A házasság ugyanis egy fejlődési folyamat. Az csak mítosz, hogy meg kell találni a tökéletes „lelki” társamat, hogy majd tökéletesen boldogok legyünk. Itt a földön nincs olyan, hogy szenvedés nélküli élet és nincs próbatétel nélküli kapcsolat. Nem megtaláljuk a tökéletes házastársat, hanem a házasságban érünk meg napról-napra. A konfliktus pedig szerves része a fejlődésnek. Sőt, ha nincsen konfliktus, akkor baj van a házasságunkkal! Mert ez azt jelenti, hogy bár kívül nincs baj, belül már valamelyikünk elkezdett elidegenedni.

Mondják, hogy a házasság a kompromisszumok művészete. Ez jól hangzik, de nem igaz, mert aki folyamatosan kompromisszumokban él, az igazából folyamatosan elkerülte a konfliktusokat, nem vállalta fel a véleményét. Hiszen ha őszintén jelen vagyok egy kapcsolatban, akkor néha önérvényesítő vagyok, néha meg együttműködő. A konfliktusokat azért kerüljük, mert félünk, hogy megharagszanak ránk, hogy megsérülünk, de leginkább attól félünk, hogy nem bírjuk majd elviselni a sérülést. Ha kinézem magamból, hogy el tudom viselni, akkor bátrabban állok bele ezekbe a konfliktusokba.

Minden meg nem beszélt feszültség egy-egy üvegtégla kettőnk között. A legtöbb házaspár így él, a legtöbb szülő és a már felnőtt gyerek így él. Üvegfalak vannak közöttünk, amiket mi építettünk fel, azzal, hogy nem beszéltünk őszintén arról, ami közöttünk van.
Üvegfal: tehát látom a sziluettedet, te az enyémet, hallom a hangodat, de ha kinyúlok, egy hideg falat érintek, nem érinthetlek, és te se engem. Nekem az adja a bátorságot, hogy én ettől a faltól jobban félek, mint attól, hogy mit fogok hallani tőled, amikor szembesítesz a hiányosságaimmal vagy a fájdalmaddal, amit én okoztam tudva vagy tudatlanul.

Tapolyai Emőke, keresztény pszichológus, szexológus, coach

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Nagyon tetszett a pszichológus üvegfal hasonlata. Milyen sokszor húzunk fel ilyen láthatatlan falat házastársunk, gyermekünk, szülőnk, esetleg barátunk és magunk közé! Ha úgy érzed, van ilyen fal közted és egy szeretted között, mit gondolsz, hogy tudnád lebontani? Kezd el már a héten levenni az első téglát!

Június 25. – Évközi 12. vasárnap 
Olv.: Jer 20,10-13; Zs 68,8-35; Róm 5,12-15 
Evangélium: Mt 10,26-33 

Egy falu lakosait egy hatalmas tűzokádó sárkány tartotta rettegésben. Senki nem akadt, aki szembe mert volna szállni vele, vagy akár csak valamelyest meg merte volna közelíteni a barlangját. Végül egy kisfiú, aki egyáltalán nem számított a legerősebbnek még a saját kortársai között sem, mégiscsak elhatározta, hogy leszámol a sárkánnyal. Nagyon szerette ugyanis a falubelieket: a rokonait, a szomszédait, és sajnálta őket, hogy szinte ki sem merik dugni az orrukat a házaikból. Ugyanakkor erősen hitt is abban, hogy Isten meg fogja segíteni, nem hagyja, hogy odavesszen. Nekiindult hát, és méterről-méterre közelebb jutott a sárkány szörnyűséges odújához. Útközben vidám nótákat fütyörészett, s százféle módon elképzelte, hogyan is fogja legyőzni a szörnyeteget. Egyszer csak rémséges ordítás harsant fel, és a sárkány odatoppant eléje az útra. Hatalmas volt, mint tíz elefánt egy rakáson. Mérgesen üvöltötte: „Hagyd abba azonnal! Semmit nem gyűlölök jobban, mint a dalt és a muzsikát!” Azzal kitátotta förtelmes száját, és hosszú tűzcsóvát lövellt a fiú felé. Ő azonban időben félreugrott, és elbújt egy nagy szikla mögött. Hevesen dobogott a szíve, de amikor meghallotta, hogy a sárkány döngő léptekkel odébbáll, megnyugodott. „Hát ezt túléltem!” – sóhajtott fel a fiú, és hálás szívvel köszönte meg Istennek a megmenekülését. Rövid pihenés után bátran továbbindult a sárkány barlangja felé, ami hamarosan elő is tűnt a messzeségből. „Mit keresel itt? Ne gyere ide!” – hallotta a fiú hamarosan a sárkány hangját. Valahogy azonban vékonyabbnak és halkabbnak tűnt a hang, mint az előbb. Amikor meglátta a szörnyet, csodálkozva konstatálta, hogy jóval kisebb, mint korábban látta: legföljebb két elefánt nagyságú. „Hogy-hogy ennyire összement ez a sárkány?” – kérdezte magában a fiú. Mivel azonban nem akart a karmai közé kerülni, ismét letért az útról és elbújt a magas fűben. Amikor a sárkány visszafordult az odúja felé, a fiú is elindult, de óvatosan, kúszva-mászva, hogy a vadállat ne vegye észre. Amikor a barlang elé ért, azt látta, hogy egy kisebb tó fekszik a bejárat előtt, s a tóban ott fürdött a sárkány. Most azonban már alig volt akkora, mint egy póni. „Ház ez roppant érdekes!” – csodálkozott el a fiú. Mivel azonban az összement sárkány már egyáltalán nem tűnt veszélyesnek számára, bátran előbújt a rejtekéből, s kardját kirántva közeledett feléje. Amikor a sárkány észrevette, kiugrott a vízből, s bemenekült a tóparti sziklák mögé. Az elszánt kisfiú elmondott még egy imát, majd gyorsan megkerülte a kis tavat, s bepillantott a sziklák közé. Ott látta reszketni a sárkányt, aki azonban nem volt már nagyobb egy aprócska gyíknál. A fiú nevetve dugta hüvelyébe a kardját, s megkérdezte a sárkánytól: „Ugyan mi a neved, te kis szerencsétlen?” „Félelemnek hívnak.” – sipította vékony hangján a gyíkocska, és már el is tűnt a kövek között.   

Nem véletlenül mondják, ahhoz, hogy a rossz felülkerekedjen, elegendő annyi, hogy a jók ne tegyenek semmit. Legtöbbször a félelem gátolja meg a hívő embereket abban, hogy ki merjenek állni a hitükből fakadó értékrend és az arra épülő követelmények mellett. Félelem – de mitől is? Az első századok keresztényeinek nagyobb részét még a halálos fenyegetés, a vértanúság közelsége sem volt képes elriasztani a Krisztus melletti tanúságtételtől. Bizonyára komolyan vették az evangélium szavait, melyeket ma is hallhattunk: „Ne féljetek az emberektől! … Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni!” Az Újkor nagy misszionáriusai, akik az Újvilágban hirdették Krisztus igéjét, szintén készek voltak bármilyen áldozat vállalására azért, hogy az akkor még pogány népek üdvösségét szolgálják. Persze lehet, hogy róluk ma nem illik beszélni, hiszen fehér, európai emberként megjelenve egy „színesbőrű” népek által lakott kontinensen, őket is könnyen kikiálthatja a megvezetett tömeg elnyomóknak és a rabszolgatartás zászlóvivőinek. Mintha nem épp a keresztény misszionáriusok lettek volna azok, akik az európaiak közül szinte egyedül álltak ki kezdettől a „felfedezett” Újvilág népeinek emberi méltósága, jogegyenlősége mellett! Mintha nem épp azért kényszerítették volna a hódító országok az akkori pápát a Jezsuita Rend ideiglenes feloszlatására, mert a rend misszionáriusai mindent megtettek a rabszolgaság kiküszöbölésére Dél-Amerikában! Igen, az elmúlt évezredek során a bátor helytállás rendkívül szép példáit láthattuk és ünnepelhetjük azóta is az Egyház történelmében.  
És lám – napjaink keresztényeinek többsége sajnos fél nyíltan kiállni a hite és az abból fakadó életforma mellett. Pedig többnyire nem a vértanúság veszélyével, nem is egy másik vallás vagy egy másfajta erkölcsi meggyőződés képviselőivel kell szembenéznie, csupán a tagadással, az elvtelen nihilizmussal, a mindenre bólogató, csak éppen a keresztény értékek ellen hangosan hőzöngő szétesettséggel. Ha Jézus biztatására bátran szembenézünk ezekkel a nagy „kétségbevonókkal”, akkor könnyen szembesülhetünk azzal, hogy nem is olyan nagy és legyőzhetetlen sárkányok ők … sőt gyakran éppen keresők, akik nem ismerik igazán azt, amiben mi hiszünk, és ami mellett kiállunk, de a saját véleményüket sem tudják nagyon mással igazolni, mint azzal, hogy „mindenki így csinálja”. Ami persze nem is egészen igaz és nem is megfelelő indok.    

Persze a bátorság részünkről, keresztények részéről sem lehet pusztán nagyhangú hőzöngés, a másik tiszteletlen „lealázása”. Szelíden és szeretettel kell képviselnünk a saját értékrendünket, nem támadva, hanem hitelesen érvelve és jó példákat felmutatva annak igaz volta mellett. Végig tudnunk kell azt, hogy amit képviselünk és hirdetünk, az nekik is jó, az az ő életüket is jobbá, boldogabbá tenné. Nem ellenséges érzületből, hanem irántuk való szeretetből kell kitartanunk amellett, amit Jézus és az Ő egyháza hirdet. A bátorság nem jelentheti azt sem, hogy tagadjuk a saját hibáinkat, gyengeségeinket. Nem kell félnünk ezeket elismerni, hiszen nem magunkat „kínálgatjuk”, hanem Jézus tanítását és kegyelmeit. A hibáink, botlásaink pedig éppen arra mutatnak rá, hogy ezekre nekünk is szükségünk van, ezek nélkül mi sem tudunk helyesen, értékesen élni.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Imádkozzunk az alábbi testvéreinkért és az ő szándékukra:

Mikó Józsefné, Tátrai Rupert, Guethné Nyári Éva, Dr. Gulya Erzsébet, Dr. Battyányi Gyuláné, Márton-Szász Veronika, Burkus Jánosné, László Szilvia, Pány-B. Csaba, Szelesteiné Pacsai Ildikó, Hegedűs Zoltánné, Kiss Károly, Dukai-Regős Orsolya, Antal-Tarnai Beáta, Sárfi Istvánné, Krasznáné Gál Márta, Kirschner Hosszufalussy Judit, Csapodi Csilla, Litvai Gabriella, Tódor Enikő, Füzi Sándorné

***
A léleknek szüksége van a hálára, mint a testnek a vitaminokra. A hála segít a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások között túlélni. A pozitív, hálás szemlélet jó hatással van a mentális és fizikai egészségünkre is. Ezért gyakoroljuk a Heti Lélekemelő Körben a heti rendszerességű hálaadást!

Te miért adsz hálát ezen a héten? A hétfői példázatokból, vagy a csütörtöki „Láttam Istent” levelek üzeneteiből sikerült-e valamit megvalósítanod? Ez egy jó fórum arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat, lelki élményeinket! Köszönöm, ha ebbe te is bekapcsolódsz!

Milyen szándékra kéred a többiek imáját? Ide leírhatod!

Június 18. – Évközi 11. vasárnap 
Olv.: Kiv 19,2-6a; Zs 99; Róm 5,6-11 
Evangélium: Mt 9,36 – 10,8 

A gyerekek az iskolában sokszor kegyetlenek tudnak lenni. Mátéval, a kövér hetedikes fiúval is azok voltunk mi, az osztálytársai. Csúfoltuk, kigúnyoltuk, ugrattuk a testalkata miatt, hiszen legalább 15-20 kiló felesleg volt rajta. Fájt neki, hogy szinte sohasem hívtuk kosarazni, focizni vagy pingpongozni. Még jobban fájt, hogy sokszor utána kiabáltunk: „Nézd már a dagit!” Sajnos egyesek közülünk olykor még lökdösték, taszigálták is, hogy kinevessék, ahogyan ügyetlenül csetlik-botlik. Egy alkalommal tornaóra előtt az öltözőben valaki épp úgy találta meglökni, hogy szerencsétlenül rám esett, amikor pedig elkezdett feltápászkodni, még a lábamra is rátaposott. A többi fiú hangosan biztatni kezdett: „Ne tűrd, hogy ezt csinálja veled a Máté! Direkt ugrott neked! Direkt lépett rád! Adjál neki! Ne légy puhány! Mutasd meg, hogy erősebb vagy nála!” Tudtam, hogy nem Máté volt a hibás és hogy ő semmi rosszat nem akart, de ha nem teszek semmit, akkor én mutatkoztam volna gyávának. Ezt nem akartam, ezért inkább a verekedést választottam. „Hogy mertél rám lépni?” – üvöltöttem Mátéra. „Azt hiszed, te vagy az erősebb? Na gyere, húzz be nekem, ha mersz!” – azzal elkezdtem az öklömet lengetni az arca előtt. Ő nem akart verekedni, de a többi fiú olyan élesen gúnyolta, hogy végül mégis megpróbálkozott valami ütés-félével. Persze játszva kivédtem, aztán jól beleöklöztem az orrába, ami azonnal vérezni kezdett. Épp akkor lépett be a tornatanár, aki látva, hogy verekszünk, rögtön szétválasztott minket és kizavart a futópályára. „Most ti ketten lefuttok egy kilométert, méghozzá kézenfogva!” – mondta. Mindenkiből kitört a nevetés, mi ketten pedig rettenetes zavarban voltunk. De nem volt mit tenni, felmentünk a pályára, megfogtuk egymás kezét és futni kezdtünk. A második körnél egyszer csak oldalra pillantottam és ránéztem Mátéra. Még mindig vérzett az orra, a jelentős túlsúlya miatt erősen lihegett, alig bírt futni. Megsajnáltam, és ráébredtem, hogy valójában szinte semmiben sem különbözik tőlem. Lefékeztem, hogy jobban tudja velem tartani az iramot. Egymás szemébe néztünk és mindketten nevetni kezdtünk. Attól a naptól fogva barátok lettünk. Soha nem ütöttem meg senkit többé az iskolában, Mátét pedig rendszeresen védelmembe vettem, ha a többiek bántani kezdték. Most, hogy akadt valaki, aki kiállt mellette, egyre ritkábban is gúnyolódtak vele. Én pedig, ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy ennek a nem túl előnyös külsejű fiúnak mennyi belső értéke van.  

Arra, hogy egy emberrel szemben az előítéleteinket leküzdjük, sőt a valós hibáit, gyengeségeit is el tudjuk viselni, a legjobb módszer az, ha sorsközösséget vállalunk vele. Nem véletlenül mondják, hogy amíg bele nem lépünk valakinek a cipőjébe, nem mondhatunk igazán hiteles véleményt róla. Megdöbbentő és ugyanakkor rendkívül megható, hogy Isten maga is mennyire sorsközösséget vállal az emberrel! Észreveszi szerencsétlen helyzetünket, nyomorúságainkat, amiket sokszor magunknak köszönhetünk. Nem elítélve és lefitymálva, hanem gyengéd jóindulattal közelít felénk, magára veszi a gondjainkat és könnyít a terheinken. Az olvasmányban, az Egyiptomból való szabadulás után, a szövetségkötést Izraellel ezzel a mondattal kezdi az Úr: „Láttátok, …. mi módon hordoztalak titeket sasszárnyon és hoztalak ide magamhoz!” Még azelőtt, hogy bármit is követelne népétől, puszta irgalomból kimenti őket a rabszolgaság kötelékéből és átvezeti a veszélyes pusztaságon. A szentleckében Szent Pál is szinte csodálkozva mondja: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus meghalt a bűnösökért. Pedig az igazért is alig hal meg valaki!” Az evangéliumban pedig Jézusnak megesik a szíve a kimerült és levert, pásztor nélküli juhokként tévelygő tömegen. A gyengédség megnyilvánulásai ezek, ami nem merül ki a sajnálkozásban, hanem segítő tettek fakadnak belőle.  
Isten nemcsak szánakozik az emberen, hanem „leszáll hozzá”, belehelyezkedik az állapotába és ott ölel magához minket, ahol vagyunk. Ebbe a gyengéd leereszkedésbe, közösségvállalásba belevon kiválasztott embereket is, akik eredetileg nem különbek azoknál, akikhez küldettek, de ők már korábban megtapasztalták Isten lehajló, segítő szeretetét, így tudnak arról tanúságot tenni. Ők már korábban megerősítést nyertek, hogy másokat erősítsenek. Vigasztalást kaptak, hogy ők is vigasztalni tudjanak. 

Mózes már korábban ugyanazon a helyen, a Sínai-hegyen találkozott Istennel, ahová most a népet vezette. Ő is számkivetett volt akkor, üldözött és kisemmizett. Isten megmentette, családot és otthont adott neki, aztán megszólította és megmutatkozott előtte az égő csipkebokorban. Elküldte az egyiptomi rabságban sínylődő népéhez, hogy ők is átéljék ugyanazt a kegyelmet, amiben ő részesült. Mózes eleinte szabadkozik, de aztán olyannyira megszereti a népet, amelyért már oly sokat tett, hogy mindig közbenjár érte Istennél. Még akkor is, amikor Izrael elbotlik bűneiben, sőt vele szemben is gonosz és igazságtalan. Szent Pál több alkalommal is úgy beszél önmagáról, mint aki „első a bűnösök között, mint aki elvetélt”, de Isten kegyelméből mégis kiválasztott apostol lett, aki onnantól kezdve „mindenkinek mindene” akar lenni.  
Az evangéliumban Jézus magához hívja a Tizenkettőt, akik semmiben nem különbek, mint a többi tanítványa, de akiket korábban már több kegyelemmel halmozott el. Több időt töltöttek vele, több tanítását hallgatták, több csodájának voltak tanúi, így van miről tanúságot tenniük. Sem Mózes, sem az apostolok csak saját maguk részére kapták, amit kaptak: tovább kell azt adniuk. Isten általuk is ki akarja nyilvánítani gyengéd szeretetét, általuk is sorsközösséget akar vállalni azokkal, akik még gyengébbek, akik még távolabb vannak.  
Nekünk is ezzel a felelősséggel kell tekintenünk embertársainkra, ha igazán Krisztus tanítványai vagyunk!  Ha már megtapasztaltuk Isten lehajló szeretetét, segítő jelenlétét, akkor nekünk is ugyanezzel a gyengéd gondoskodással kell fordulnunk mások felé, különösen az elesettek, a tévelygők felé! Nem felsőbbrendű kioktatással, hanem Mózes és az apostolok példájára szelíd vezetéssel és állandó közbenjáró imával legyünk velük és mellettük! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.