Június 18. – Évközi 11. vasárnap
Olv.: Kiv 19,2-6a; Zs 99; Róm 5,6-11
Evangélium: Mt 9,36 – 10,8
A gyerekek az iskolában sokszor kegyetlenek tudnak lenni. Mátéval, a kövér hetedikes fiúval is azok voltunk mi, az osztálytársai. Csúfoltuk, kigúnyoltuk, ugrattuk a testalkata miatt, hiszen legalább 15-20 kiló felesleg volt rajta. Fájt neki, hogy szinte sohasem hívtuk kosarazni, focizni vagy pingpongozni. Még jobban fájt, hogy sokszor utána kiabáltunk: „Nézd már a dagit!” Sajnos egyesek közülünk olykor még lökdösték, taszigálták is, hogy kinevessék, ahogyan ügyetlenül csetlik-botlik. Egy alkalommal tornaóra előtt az öltözőben valaki épp úgy találta meglökni, hogy szerencsétlenül rám esett, amikor pedig elkezdett feltápászkodni, még a lábamra is rátaposott. A többi fiú hangosan biztatni kezdett: „Ne tűrd, hogy ezt csinálja veled a Máté! Direkt ugrott neked! Direkt lépett rád! Adjál neki! Ne légy puhány! Mutasd meg, hogy erősebb vagy nála!” Tudtam, hogy nem Máté volt a hibás és hogy ő semmi rosszat nem akart, de ha nem teszek semmit, akkor én mutatkoztam volna gyávának. Ezt nem akartam, ezért inkább a verekedést választottam. „Hogy mertél rám lépni?” – üvöltöttem Mátéra. „Azt hiszed, te vagy az erősebb? Na gyere, húzz be nekem, ha mersz!” – azzal elkezdtem az öklömet lengetni az arca előtt. Ő nem akart verekedni, de a többi fiú olyan élesen gúnyolta, hogy végül mégis megpróbálkozott valami ütés-félével. Persze játszva kivédtem, aztán jól beleöklöztem az orrába, ami azonnal vérezni kezdett. Épp akkor lépett be a tornatanár, aki látva, hogy verekszünk, rögtön szétválasztott minket és kizavart a futópályára. „Most ti ketten lefuttok egy kilométert, méghozzá kézenfogva!” – mondta. Mindenkiből kitört a nevetés, mi ketten pedig rettenetes zavarban voltunk. De nem volt mit tenni, felmentünk a pályára, megfogtuk egymás kezét és futni kezdtünk. A második körnél egyszer csak oldalra pillantottam és ránéztem Mátéra. Még mindig vérzett az orra, a jelentős túlsúlya miatt erősen lihegett, alig bírt futni. Megsajnáltam, és ráébredtem, hogy valójában szinte semmiben sem különbözik tőlem. Lefékeztem, hogy jobban tudja velem tartani az iramot. Egymás szemébe néztünk és mindketten nevetni kezdtünk. Attól a naptól fogva barátok lettünk. Soha nem ütöttem meg senkit többé az iskolában, Mátét pedig rendszeresen védelmembe vettem, ha a többiek bántani kezdték. Most, hogy akadt valaki, aki kiállt mellette, egyre ritkábban is gúnyolódtak vele. Én pedig, ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy ennek a nem túl előnyös külsejű fiúnak mennyi belső értéke van.
Arra, hogy egy emberrel szemben az előítéleteinket leküzdjük, sőt a valós hibáit, gyengeségeit is el tudjuk viselni, a legjobb módszer az, ha sorsközösséget vállalunk vele. Nem véletlenül mondják, hogy amíg bele nem lépünk valakinek a cipőjébe, nem mondhatunk igazán hiteles véleményt róla. Megdöbbentő és ugyanakkor rendkívül megható, hogy Isten maga is mennyire sorsközösséget vállal az emberrel! Észreveszi szerencsétlen helyzetünket, nyomorúságainkat, amiket sokszor magunknak köszönhetünk. Nem elítélve és lefitymálva, hanem gyengéd jóindulattal közelít felénk, magára veszi a gondjainkat és könnyít a terheinken. Az olvasmányban, az Egyiptomból való szabadulás után, a szövetségkötést Izraellel ezzel a mondattal kezdi az Úr: „Láttátok, …. mi módon hordoztalak titeket sasszárnyon és hoztalak ide magamhoz!” Még azelőtt, hogy bármit is követelne népétől, puszta irgalomból kimenti őket a rabszolgaság kötelékéből és átvezeti a veszélyes pusztaságon. A szentleckében Szent Pál is szinte csodálkozva mondja: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus meghalt a bűnösökért. Pedig az igazért is alig hal meg valaki!” Az evangéliumban pedig Jézusnak megesik a szíve a kimerült és levert, pásztor nélküli juhokként tévelygő tömegen. A gyengédség megnyilvánulásai ezek, ami nem merül ki a sajnálkozásban, hanem segítő tettek fakadnak belőle.
Isten nemcsak szánakozik az emberen, hanem „leszáll hozzá”, belehelyezkedik az állapotába és ott ölel magához minket, ahol vagyunk. Ebbe a gyengéd leereszkedésbe, közösségvállalásba belevon kiválasztott embereket is, akik eredetileg nem különbek azoknál, akikhez küldettek, de ők már korábban megtapasztalták Isten lehajló, segítő szeretetét, így tudnak arról tanúságot tenni. Ők már korábban megerősítést nyertek, hogy másokat erősítsenek. Vigasztalást kaptak, hogy ők is vigasztalni tudjanak.
Mózes már korábban ugyanazon a helyen, a Sínai-hegyen találkozott Istennel, ahová most a népet vezette. Ő is számkivetett volt akkor, üldözött és kisemmizett. Isten megmentette, családot és otthont adott neki, aztán megszólította és megmutatkozott előtte az égő csipkebokorban. Elküldte az egyiptomi rabságban sínylődő népéhez, hogy ők is átéljék ugyanazt a kegyelmet, amiben ő részesült. Mózes eleinte szabadkozik, de aztán olyannyira megszereti a népet, amelyért már oly sokat tett, hogy mindig közbenjár érte Istennél. Még akkor is, amikor Izrael elbotlik bűneiben, sőt vele szemben is gonosz és igazságtalan. Szent Pál több alkalommal is úgy beszél önmagáról, mint aki „első a bűnösök között, mint aki elvetélt”, de Isten kegyelméből mégis kiválasztott apostol lett, aki onnantól kezdve „mindenkinek mindene” akar lenni.
Az evangéliumban Jézus magához hívja a Tizenkettőt, akik semmiben nem különbek, mint a többi tanítványa, de akiket korábban már több kegyelemmel halmozott el. Több időt töltöttek vele, több tanítását hallgatták, több csodájának voltak tanúi, így van miről tanúságot tenniük. Sem Mózes, sem az apostolok csak saját maguk részére kapták, amit kaptak: tovább kell azt adniuk. Isten általuk is ki akarja nyilvánítani gyengéd szeretetét, általuk is sorsközösséget akar vállalni azokkal, akik még gyengébbek, akik még távolabb vannak.
Nekünk is ezzel a felelősséggel kell tekintenünk embertársainkra, ha igazán Krisztus tanítványai vagyunk! Ha már megtapasztaltuk Isten lehajló szeretetét, segítő jelenlétét, akkor nekünk is ugyanezzel a gyengéd gondoskodással kell fordulnunk mások felé, különösen az elesettek, a tévelygők felé! Nem felsőbbrendű kioktatással, hanem Mózes és az apostolok példájára szelíd vezetéssel és állandó közbenjáró imával legyünk velük és mellettük!
***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.