Június 25. – Évközi 12. vasárnap 
Olv.: Jer 20,10-13; Zs 68,8-35; Róm 5,12-15 
Evangélium: Mt 10,26-33 

Egy falu lakosait egy hatalmas tűzokádó sárkány tartotta rettegésben. Senki nem akadt, aki szembe mert volna szállni vele, vagy akár csak valamelyest meg merte volna közelíteni a barlangját. Végül egy kisfiú, aki egyáltalán nem számított a legerősebbnek még a saját kortársai között sem, mégiscsak elhatározta, hogy leszámol a sárkánnyal. Nagyon szerette ugyanis a falubelieket: a rokonait, a szomszédait, és sajnálta őket, hogy szinte ki sem merik dugni az orrukat a házaikból. Ugyanakkor erősen hitt is abban, hogy Isten meg fogja segíteni, nem hagyja, hogy odavesszen. Nekiindult hát, és méterről-méterre közelebb jutott a sárkány szörnyűséges odújához. Útközben vidám nótákat fütyörészett, s százféle módon elképzelte, hogyan is fogja legyőzni a szörnyeteget. Egyszer csak rémséges ordítás harsant fel, és a sárkány odatoppant eléje az útra. Hatalmas volt, mint tíz elefánt egy rakáson. Mérgesen üvöltötte: „Hagyd abba azonnal! Semmit nem gyűlölök jobban, mint a dalt és a muzsikát!” Azzal kitátotta förtelmes száját, és hosszú tűzcsóvát lövellt a fiú felé. Ő azonban időben félreugrott, és elbújt egy nagy szikla mögött. Hevesen dobogott a szíve, de amikor meghallotta, hogy a sárkány döngő léptekkel odébbáll, megnyugodott. „Hát ezt túléltem!” – sóhajtott fel a fiú, és hálás szívvel köszönte meg Istennek a megmenekülését. Rövid pihenés után bátran továbbindult a sárkány barlangja felé, ami hamarosan elő is tűnt a messzeségből. „Mit keresel itt? Ne gyere ide!” – hallotta a fiú hamarosan a sárkány hangját. Valahogy azonban vékonyabbnak és halkabbnak tűnt a hang, mint az előbb. Amikor meglátta a szörnyet, csodálkozva konstatálta, hogy jóval kisebb, mint korábban látta: legföljebb két elefánt nagyságú. „Hogy-hogy ennyire összement ez a sárkány?” – kérdezte magában a fiú. Mivel azonban nem akart a karmai közé kerülni, ismét letért az útról és elbújt a magas fűben. Amikor a sárkány visszafordult az odúja felé, a fiú is elindult, de óvatosan, kúszva-mászva, hogy a vadállat ne vegye észre. Amikor a barlang elé ért, azt látta, hogy egy kisebb tó fekszik a bejárat előtt, s a tóban ott fürdött a sárkány. Most azonban már alig volt akkora, mint egy póni. „Ház ez roppant érdekes!” – csodálkozott el a fiú. Mivel azonban az összement sárkány már egyáltalán nem tűnt veszélyesnek számára, bátran előbújt a rejtekéből, s kardját kirántva közeledett feléje. Amikor a sárkány észrevette, kiugrott a vízből, s bemenekült a tóparti sziklák mögé. Az elszánt kisfiú elmondott még egy imát, majd gyorsan megkerülte a kis tavat, s bepillantott a sziklák közé. Ott látta reszketni a sárkányt, aki azonban nem volt már nagyobb egy aprócska gyíknál. A fiú nevetve dugta hüvelyébe a kardját, s megkérdezte a sárkánytól: „Ugyan mi a neved, te kis szerencsétlen?” „Félelemnek hívnak.” – sipította vékony hangján a gyíkocska, és már el is tűnt a kövek között.   

Nem véletlenül mondják, ahhoz, hogy a rossz felülkerekedjen, elegendő annyi, hogy a jók ne tegyenek semmit. Legtöbbször a félelem gátolja meg a hívő embereket abban, hogy ki merjenek állni a hitükből fakadó értékrend és az arra épülő követelmények mellett. Félelem – de mitől is? Az első századok keresztényeinek nagyobb részét még a halálos fenyegetés, a vértanúság közelsége sem volt képes elriasztani a Krisztus melletti tanúságtételtől. Bizonyára komolyan vették az evangélium szavait, melyeket ma is hallhattunk: „Ne féljetek az emberektől! … Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni!” Az Újkor nagy misszionáriusai, akik az Újvilágban hirdették Krisztus igéjét, szintén készek voltak bármilyen áldozat vállalására azért, hogy az akkor még pogány népek üdvösségét szolgálják. Persze lehet, hogy róluk ma nem illik beszélni, hiszen fehér, európai emberként megjelenve egy „színesbőrű” népek által lakott kontinensen, őket is könnyen kikiálthatja a megvezetett tömeg elnyomóknak és a rabszolgatartás zászlóvivőinek. Mintha nem épp a keresztény misszionáriusok lettek volna azok, akik az európaiak közül szinte egyedül álltak ki kezdettől a „felfedezett” Újvilág népeinek emberi méltósága, jogegyenlősége mellett! Mintha nem épp azért kényszerítették volna a hódító országok az akkori pápát a Jezsuita Rend ideiglenes feloszlatására, mert a rend misszionáriusai mindent megtettek a rabszolgaság kiküszöbölésére Dél-Amerikában! Igen, az elmúlt évezredek során a bátor helytállás rendkívül szép példáit láthattuk és ünnepelhetjük azóta is az Egyház történelmében.  
És lám – napjaink keresztényeinek többsége sajnos fél nyíltan kiállni a hite és az abból fakadó életforma mellett. Pedig többnyire nem a vértanúság veszélyével, nem is egy másik vallás vagy egy másfajta erkölcsi meggyőződés képviselőivel kell szembenéznie, csupán a tagadással, az elvtelen nihilizmussal, a mindenre bólogató, csak éppen a keresztény értékek ellen hangosan hőzöngő szétesettséggel. Ha Jézus biztatására bátran szembenézünk ezekkel a nagy „kétségbevonókkal”, akkor könnyen szembesülhetünk azzal, hogy nem is olyan nagy és legyőzhetetlen sárkányok ők … sőt gyakran éppen keresők, akik nem ismerik igazán azt, amiben mi hiszünk, és ami mellett kiállunk, de a saját véleményüket sem tudják nagyon mással igazolni, mint azzal, hogy „mindenki így csinálja”. Ami persze nem is egészen igaz és nem is megfelelő indok.    

Persze a bátorság részünkről, keresztények részéről sem lehet pusztán nagyhangú hőzöngés, a másik tiszteletlen „lealázása”. Szelíden és szeretettel kell képviselnünk a saját értékrendünket, nem támadva, hanem hitelesen érvelve és jó példákat felmutatva annak igaz volta mellett. Végig tudnunk kell azt, hogy amit képviselünk és hirdetünk, az nekik is jó, az az ő életüket is jobbá, boldogabbá tenné. Nem ellenséges érzületből, hanem irántuk való szeretetből kell kitartanunk amellett, amit Jézus és az Ő egyháza hirdet. A bátorság nem jelentheti azt sem, hogy tagadjuk a saját hibáinkat, gyengeségeinket. Nem kell félnünk ezeket elismerni, hiszen nem magunkat „kínálgatjuk”, hanem Jézus tanítását és kegyelmeit. A hibáink, botlásaink pedig éppen arra mutatnak rá, hogy ezekre nekünk is szükségünk van, ezek nélkül mi sem tudunk helyesen, értékesen élni.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!