Január 21. – Évközi 3. vasárnap 
Olv.: Jón 3,1-5.10; Zs 24; 1Kor 7,29-31 
Evangélium: Mk 1,14-20 

Két kisfiú az utcabálon egy-egy piros léggömböt kapott ajándékba. A feszesre fújt lufik vidáman lengedeztek a levegőben, zsinórjuk a gyerekek csuklójához volt erősítve. A két kisfiú vidáman szaladgált ide-oda az ünneplő tömegben, mindegyik a maga piros lufijával. A nagy futkározásban azonban egyikük hirtelen hasra esett, s ahogy talpra próbált evickélni, a zsinór kioldódott a csuklóján. A piros léggömb pillanatok alatt felszállt a magasba. A kisfiú dühös sírásra fakadt, ordítani és toporzékolni kezdett: „Elrepült a piros lufim! A léggömbömet akarom! Azonnal hozzátok vissza!” – üvöltötte, de mindhiába. Kis idő múlva a másik kisfiú lufija is elszabadult, s gyorsan repült az ég felé. A gazdája a tekintetével követte, majd hirtelen tapsolni kezdett, s vidáman ugrándozva kiabálta: „Nézzétek, hogy megy az ég felé! Milyen magasra száll! A lufim mindjárt eléri a napot!”  

Mit kezdünk az idővel, ami elmúlik? És mindazzal, amit a múló idő óhatatlanul magával visz? Hogyan állunk hozzá az elmúláshoz, az elveszítéshez, amit itt a Földön nem tudunk kiküszöbölni? szentírási olvasmányok egyik kulcsszava az „idő”: az idő, ami elmúlik, ami rövid, ami betelik. „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” – kiáltja Jónás a korabeli világ fővárosa lakóinak fülébe. „Azt mondom testvérek, az idő rövid … ez a világ elmúlik.” – inti Pál apostol is a korinthusiakat. Jézus pedig így kezdi igehirdetését: „Betelt az idő, közel van az Isten Országa!” Első hallásra, olvasásra talán fenyegetőnek, rémisztőnek tűnnek ezek a kijelentések …. de ha tovább olvassuk a Biblia sorait, látni fogjuk, hogy azok, akik részéről elhangzik ez a figyelmeztetés, nem ijesztgetésnek szánják, hanem lehetőségnek. Ha pedig a hallgatók is így állnak hozzá, akkor az egésznek pozitív végkicsengése lehet. Az ugyanis, hogy az idő „betelt”, nem csak azt jelenti, hogy valaminek lejárt az ideje, hanem azt is (és elsősorban azt), hogy valaminek „eljött” az ideje! Isten továbblépésre, előre haladásra hív meg bennünket akkor is, ha valami elmúlik az életünkben. A niniveiek számára lejárt a bűnös tettek ideje … elérkeztek a megtérés és a bűnbánat napjai. Akik meglátják ezt a lehetőséget és élnek vele, azok számára lehetséges az új kezdet!  
Simon és András, valamint Jakab és János számára véget ért a halászat ideje a genezáreti tavon …. elérkezett az emberhalászat ideje. A tanítványságé és az apostoli küldetésé, amely sokkal szélesebb távlatokat nyit meg előttük, mint életük előző szakasza. Szent Pál is azért hívja fel a figyelmünket ennek a földi világnak a múlandóságára, mert rá akarja nyitni a szemünket arra a világra, amelyben már nem lesz elmúlás, ahol már nem ér bennünket veszteség, de amelynek az elnyerésére fel kell készülnünk már itt a Földön. Nem arra biztat, hogy ne éljünk azokkal a javakkal, amelyeket Isten teremtett és nekünk ajándékozott, csupán arra akar figyelmeztetni, hogy ne ezektől várjuk teljes és maradéktalan boldogságunkat! Mert tény, hogy ezek mindegyike múlandó: a megvásárolt vagy megtermelt anyagi javak, az örömteli vagy éppen fájdalmas élmények, tapasztalatok, sőt még az evilági emberi kapcsolatok is.   

A veszteség mindennapos tapasztalata az embernek, amelyet nem tud elkerülni. Milyen bosszantó akár csak egy apró tárgy (kulcs, toll vagy ruhadarab) elveszítése is, amikor épp szükség lenne rá! Ennél sokkal fájdalmasabb egy-egy szép élmény (ünnep, nyaralás) elmúlása. Még nehezebben éljük meg a képességeink fokozatos elveszítését a betegségek, az öregedés, elgyengülés révén. Bizony még a kapcsolataink sem örökre szólók itt a Földön: a barátságok, munkatársi viszonyok, sőt a házasság és a családi kötelékek sem. Ezért írja Szent Pál, hogy „Élj úgy, mintha nem volna!” Ezzel nem a földi dolgok és kapcsolatok megvetésére és elhanyagolására szólít fel, hanem arra, hogy ne kapaszkodjunk 10 körömmel mindabba, ami ki van szolgáltatva a múló időnek. Legyünk képesek ezeket elengedni abban a hitben, hogy Isten új távlatokat nyit előttünk!   

Az elmúlás egyébként egyáltalán nem semmisít meg mindent. A tárgyak, anyagi dolgok az enyészeté lesznek ugyan természetük szerint, de azok az élmények, amelyeket az ember ezek használatából, fogyasztásából, vagy éppen megalkotásából, megosztásából, odaajándékozásából merít, beleépülnek a személyiségünkbe. Az életünk örömteli vagy éppen fájdalmas élményei szintén gazdagítanak minket, bővítik szellemi tudásunkat, ismereteinket, alakítják érzelemvilágunkat, s mindezzel belejátszanak későbbi döntéseinkbe, tetteinkbe. Nem múlnak el nyomtalanul, még ha idővel emlékké szelídülnek is. Az emberi kapcsolatok meg főleg nem válnak semmivé: a halál jó esetben csak ideiglenesen szakít el minket szeretteinktől. Krisztus által kiérdemelt lehetőségünk van arra, hogy újra találkozhassunk és örökre együtt legyünk velük, még ha nem is a földi lét kereteinek megfelelő módon, hanem a megdicsőült élet boldogítóbb távlatai szerint. A múló dolgok elengedése tehát nem jelent teljes elveszítést, semmibe hullást. Inkább olyasmi, mint a Nap felé szálló piros léggömb: nincs már nálam, de attól még az enyém. Nem látom már testi szemeimmel, de attól még része lett az életemnek.   

Persze tagadhatatlan, hogy minden elmúlással ér bennünket veszteség (kisebb-nagyobb egyaránt), ami óhatatlanul fájdalmat okoz. Azonban ha mindenképpen a múltat akarjuk vissza és nem tudjuk azt lezárni, ez megakadályoz bennünket annak meglátásában, hogy mire is hív minket Isten a jövőben. Épp ezért a tíz körömmel kapaszkodás abba, ami elmúlt, az elengedni nem tudó ragaszkodás a tűnő pillanatokhoz valójában egy teljesen hiábavaló és értelmetlen küszködés, keserűséggel teli toporzékolás. Ha csak azon siránkozunk, aminek az ideje lejárt, akkor nem vesszük észre azt, aminek az ideje eljött!  
És főleg nem készülünk fel az örökkévalóságra: arra a beteljesedett állapotra, ami minden időn túl van. Ha oda eljutunk, oda átlépünk földi életünk elmúlása után, akkor egy olyan világba érkezünk, ahol többé nem kell félnünk semmi veszteségtől. Ahol nincs múlandóság, mert idő sincsen. Ahol nem csorbítja a boldogságunkat semminek és senkinek a pusztulása, ami vagy aki az életünkhöz tartozik. Szent Pál igazából ennek az örökké boldog életnek a reményében biztat arra, hogy úgy éljünk, mintha ez a világ „nem is volna”! A niniveiek (és minden más város vagy falu lakói) ebben az isteni országban kapnak örök otthont, ha megtérnek bűneikből, még ha földi városuk előbb-utóbb össze is omlik. Jézus apostolai, tanítványai is ennek az országnak a hirdetéséért hagyják el korábbi életformájukat, munkájukat, kapcsolataikat. Egy nagyobb, jobb, boldogabb élet reményében engedik el korábbi életük összetevőit. Bennünket is az örök élet, a mennyei boldogság reménye segít abban, hogy helyükön értékeljük a földi lét javait, helyesen használjuk őket, s el tudjuk fogadni ezek elmúlását, átalakulását.        

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

Január 14. – Évközi 2. vasárnap 
Olv.: 1Sám 3,3b-10; Zs 39; 1Kor 6,13c-15a.17-20; 
Evangélium: Jn 1,35-42 

Két kisfiú egy befagyott tavacska jegén korcsolyázott. Felhős és hideg este volt, de a két gyerek gondtalanul játszadozott, míg egyszer csak a jégtábla megrepedt, és a sötét nyílás elnyelte az egyik kisfiút. A víz nem volt ugyan mély, de a nyílás máris kezdett újra összezáródni. A másik kisfiú kirohant a partra, felkapta a legnagyobb követ, amit talált és visszafutott oda, ahol a játszótársa eltűnt. Teljes erőből ütni kezdte a jeget, ütötte, ütötte, míg csak össze nem törte. Akkor gyorsan megragadta a barátja kezét és kihúzta a vízből… Amikor megérkeztek a tűzoltók és látták, mi történt, csodálkozva kérdezték: „De hát hogyan csináltad? A jég vastag, és kemény, hogyan voltál képes összetörni ezzel a kővel és ezekkel az apró kezekkel?” Éppen akkor ért oda egy öregember, aki azt mondta: „Én tudom, hogyan csinálta!” „Hogyan?” – kérdezték. Az aggastyán így válaszolt: „Senki sem állt mögötte, aki szólt volna neki, hogy nem tudja megcsinálni…  

Mit látunk meg a másik emberben? Észrevesszük-e a jót, az értéket? Támogatjuk-e benne, vagy éppen visszahúzni igyekszünk a bizalmatlanságunkkal, a negatív látásmódunkkal? Ha pedig valakit már jobban megismerünk, meglátjuk-e az életének igazi küldetését? Bátorítjuk, segítjük-e ennek a küldetésnek a végrehajtásában, vagy éppen hátráltatjuk benne? A szentírási részek egyik lényegi üzenete abban áll, hogy rávilágítanak arra, mennyire fontos, hogy mit várunk el egy másik embertől, mit nézünk ki belőle, s ezt ki is tudjuk-e mondani neki és embertársainak vagy sem.  

Héli főpap meglátja a kis Sámuelben az Úr szolgáját, a jövendő prófétát! Nem tartja „kis képzelgőnek” vagy hazug álmodozónak a gyermeket, aki beszámol neki háromszoros szólítgatásáról. Megérti és el is fogadja, hogy az Isten szólítja néven ezt a mindössze pár éves kisfiút, s nyilvánvalóan nagy küldetést szán neki Izrael népe körében. Ezért kitanítja, hogyan viselkedjen, mit válaszoljon Isten hívására. Az evangéliumban pedig két esetben is találkozunk azzal, hogy valaki rámutat egy másik embernek az életre szóló küldetésére, s erről mások előtt is tanúságot tesz. Keresztelő János – látva a közeledő Jézust – felhívja rá követői, tanítványai figyelmét. „Nézzétek, ő az Isten Báránya!” Ő az, Aki elveszi a világ bűneit. Jézus ugyan soha nem hívja így önmagát, mégis olyannyira igaz rá a jánosi megnevezés, hogy évezredek óta minden szentmisében megvalljuk ezt.   

A zsidó nép előtt jól ismert az áldozati bárány alakja, amelyet a bűnök engeszteléséért, a halálból való szabadulásért mutattak be minden húsvéti ünnepen. Igen, valóban Jézus lett áldozattá mindannyiunk vétkeiért, az ő ártatlanul elszenvedett halálának gyümölcse lehet mindannyiunk üdvössége. Ez a tanúságtétel aztán elindítja Jézus követésének útján János addigi tanítványait, és még többeket, akiknek már ők adják tovább azt, amit Jézusról hallottak. Ezek közé tartozik Simon, a halász is … Andrásnak, János egyik, Jézus nyomába szegődő tanítványának testvére. Amikor Jézus meglátja őt, akkor meglátja benne a későbbi főapostolt is. A kiválasztottat, akire építeni fogja egyházát. „Te Simon vagy, Jónás fia, de Péternek, azaz Kősziklának fognak hívni.” Kinyilvánítja a küldetést, amit Simon Péter hordozni fog … bár ezt akkor rajta kívül még senki nem érti. Sok időnek kellett még eltelnie, sok történésen, közös élményen és tapasztalaton, bizony nem kevés bukdácsoláson kellett még Péternek átmennie, amíg valóban azzá érlelődött, amit Jézus meglátott benne: kősziklává, akire ráépíthette Anyaszentegyházát. Lett volna miért azt mondani, hogy „Nem vagy rá képes! Nem vagy rá méltó! Nem tudod megcsinálni!” Jézus azonban nem mondja ezt, még Péter tévedéseinek, kishitűségeinek, sőt tagadásainak láttán sem. Bátorítja az egykori halászt, újra és újra megerősíti küldetésében, s ez a töretlen bizalom teszi lehetővé Péter számára azt, hogy beteljesítse élethivatását.   

Számunkra is milyen bátorító, ha valaki bízik bennünk, meglátja és értékeli bennünk a jót, még ha természetesen vannak hibáink és tökéletlenségeink is! Isten mindig kész megbocsátani bűneinket és újra lehetőséget adni nekünk, hogy folytassuk azt a küldetést, amit ránk bízott. Ha vannak körülöttünk olyan emberek is, akik segítenek jó szándékaink megvalósításában, velünk együtt hisznek a küldetésünkben, amit magunk elé kitűzünk, az mindig új erőt ad, ha éppen elcsüggednénk vagy kudarcok érnek. A mai szentírási olvasmányok azonban arra is meghívnak, hogy mi is legyünk ilyen emberek mások életében! Ne visszahúzzuk, elkedvetlenítsük őket bírálatainkkal és hitetlenkedéseinkkel, hanem segítsük észrevenni és megvalósítani isteni küldetésüket, ahogyan azt Héli tette Sámuellel, vagy éppen Jézus Simon Péterrel!    

 *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

— 2023. november 02. —

JELEK

Virágot az élőknek is!

„A kisfiú olyan ötéves forma volt. Várt. Várta a nagymamát, akivel ki fognak menni a papához a temetőbe. A nagymama pedig még tett- vett. A fiú pedig izgatott volt már, sosem volt a temetőben, a papánál sem, így kérdezgette a nagymamát.
– Mama, miért visznek az emberek ennyi virágot a temetőbe?
– Mert a virágokkal gondolnak azokra, akiket szerettek, de már nincsenek. Úgy mint a papa.
– Értem. Mama, én is szedhetek virágot, amit vihetek ki oda?
– Persze Angyalom. Nekem még van egy kis dolgom, szedj amennyit akarsz, a fagyok úgyis elviszik.

A kisfiú fogta magát, és kiment, és egy nagy kazal virággal tért vissza. Közben a nagymama is elkészült, így elindultak. Mikor kiértek, a nagymama biztos léptekkel ment, a kisfiú megszeppenve követte a kősírok között. Majd mikor odaértek a papa sírjához meglepődött.
– Mama, a papa ott van lent?
– Csak a teste, a lelke ott fent a mennyben.- mutatott az ég felé.
– Az jó, mert ott lent biztos hideg van, és a papa nem szerette a hideget. Az a sok bácsi, és néni is ezért jön ki a temetőbe? Virágot hozni?
– Igen, de nemcsak virágot hoznak, hanem gondozzák tisztogatják a sírokat, és sokat gondolnak azokra akikhez kijöttek.
– Akkor ezért szomorú mindenki itt?
– Tudod, sajnos az emberek sokszor későn eszmélnek rá mennyire múlandóak vagyunk, és sok dolgot nem tudtak elmondani azoknak, akik már nincsenek közöttünk.
– De miért nem akkor mondják el, amikor még a többi ember még nincs a mennyben? Mert így is hallják? A papa is hall minket?
– Remélem igen Angyalom…
– Mama, körbemehetek?
– Jó, de messze ne menj, nemsokára végzek. A nagymama belemerült a feladatába, és fel-felpillantott kisunokáját keresve. Látta a komor tekintetű szőke üstököt, ahogy járkál csendben. Aztán a jövő-menő emberek szavára lett figyelmes.

Virágot kaptam egy kisfiútól… – Marika egy kisfiú adott két szál virágot nekünk… – Megjelent és mosolyogva adott egy virágot és elfutott…- Kié ez a kisfiú? Végigjárja az egész temetőt, és mindenkinek virágot ad!

A nagymama körbenézett, és meg is látta unokáját, ahogy egy hajlott hátú asszonynak adja épp az utolsó szál virágot a kezéből. Oldalt pillantott, s a nagy csokor virágnak hűlt helye volt, amit unokája szedett. Könnybe lábadt szemmel hívta magához:
– Hát te merre jártál? Most hallom, hogy egy kisfiú mindenkinek virágot osztogat. Nem a papának szedted?
– A legszebb itt van, az a papáé. A többit meg odaadtam néniknek és bácsiknak.
– De miért?
– Mert szerintem sokkal jobb a kezükbe adni a virágot az embereknek. A nagymama magához ölelte a kisfiút, és szeme összeakadt azokéval, kik lassan, mosolyogva sétáltak el mellettük. Kezükben egy szál virággal, párás szemmel. Majd halkan így szólt:
– Tudod, ezt a papa biztos látta…
– Biztos?- nézett fel rá a kisfiú.
– Biztos…”

GONDOLAT:
Ne csak az elhunytakra gondolj! Vigyél virágot azoknak is, akik élnek, és akiket szeretsz! Add a kezükbe a virágot, amíg teheted!

***

MÁS SZEMMEL NÉZD

Aki a vállán hordoz minket

A kép az Izrael-Hamász háború területén készült.
Az apa, akibe csimpaszkodnak gyermekei, és ő viszi, menekíti, óvja őket.
A képet nézve eszembe jut Isten, aki minket is óv, féltőn vigyáz.
Akihez bizalommal fordulhatunk a legnagyobb bajunkban, félelmünkben
és Ő a tenyerén (vállán) hordoz minket.

 

 

 

---

 

— 2023. november 09. —

JELEK

Azt gondolod, hogy van még időd?

Gondoltál már arra, hogy száz év múlva – például 2123-ban – mindannyian el leszünk temetve, beleértve a rokonainkat és barátainkat is?
Idegenek fognak élni az otthonainkban, amelyekért olyan keményen küzdöttünk. A kedvenc autónk, amire egy vagyont költöttünk, valószínűleg fémhulladék lesz. Az unokáink, dédunokáink alig fogják tudni, kik is voltunk, csak „megkopottan” fognak emlékezni ránk. A halálunk után néhány évig még emlékezetükben tartanak, aztán már csak portré leszünk valakinek a könyvespolcán. Néhány évvel később képeink és tetteink a történelem feledésébe kerülnek.
Ha megállunk és elemezzük ezeket a kérdéseket, akkor talán megértjük, mennyire csupán illúzió az, hogy sok mindent szeretnénk megkapni az élettől.

Mindig egyre többre és többre törekszünk anélkül, hogy lenne időnk olyan dolgokra, emberekre, pillanatokra és kapcsolatokra, amelyek igazán számítanak ebben az életben.

Ha képessé válunk arra, hogy megváltoztassuk a gondolkodásunkat, látásmódunkat, és ne csupán az evilági, fontosnak ítélt dolgokkal törődjünk, akkor talán hamarabb eljutunk abba az állapotba, hogy élvezzük az életet.

Élvezzük a sétákat, amire eddig sosem szakítottunk időt. Élvezzük az öleléseket, a beszélgetéseket, nevetéseket, az étel ízét, a jól elvégzett munka örömét, a gyógyulás folyamatát… stb! Ezek lesznek a legszebb és legjobb pillanatok, amelyekre emlékezni fogunk és mélyen magunkba vésünk.

Így tölthetjük meg az életünket örömmel, és egyre inkább kiszorítjuk az aggodalmaskodást, a türelmetlenséget, az elégedetlenséget, az irigységet, az önzést.

Azt gondolod, hogy van még időd?
Most, a mai nap még rendelkezésedre áll! A holnap már bizonytalan! Most tedd meg azt, amit megtehetsz!

***

SZEMLÉLETFORMÁLÓ PERCEK

Engedd el a félelmeket!

Mi a félelem, az aggodalmaskodás?
Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy valamiféle balsejtelem. Sőt, inkább balsejtelem-sorozat. Az ember aggódik: mi lesz ebben a helyzetben, de utána azért aggódik, ami majd abból következik. Leesik egy pohár: hogyan tüntetem el a szilánkokat? Mi van, ha észreveszik? És az ember egy hosszú aggódásfonalat sző magában, ami tele van csomókkal. A félelem talán a legjobban egy csomós kötélhez hasonlítható… Amikor félünk, ösztönösen rászorítunk erre a kötélre, magunkban jajgatunk, és a csomó csomóját is képesek vagyunk megalkotni.
A gyerekeim cserkészvezetők, egyszer hazajöttek egy cserkésztáborból, és amikor valami aggódás volt, csak ezt kiabálták: „5Mózes 15,3” – mert ott ez a mondat van: „Engedd el!”Azóta ez a vicces mondás járja nálunk, ha valamitől félünk. Mondjuk, ha főzök, és éppen leégett a rizs, akkor elhangzik a jelszó: „5Mózes 15,3”. Nem fűzik hozzá, de tudom: „Engedd el!”

Az elengedett félelem, aggodalom helyébe erőt, szeretetet és józanságot kapunk. Az erőt, amely folyton hatni akar, nem nyugszik bele, nem zárkózik be; a szeretetet, amely egy vonzerő; és a józanságot, amely tiszta gondolkodást jelent.
Ez a három fogalom vagy érzés nagyon hiányzik a mi világunkból. Talán épp félelmeink miatt. Olyan erősen fogjuk mindazt, ami miatt aggódunk, hogy egyhelyben topogunk, és nem lesz erőnk szeretni, és nem lesz erőnk józanul gondolkodni.

De ha ez így van, akkor sem hátulról kell kezdeni az újraépítkezést. Sokszor ezt tesszük pedig. Elkezdünk számolni, józanul gondolkodni, aztán ehhez egy kis szeretetet ragasztunk, és végül összeszedjük minden erőnket, hogy valami mást tegyünk, mint amit eddig. A történet fordított. Isten megadja az első lendületet, ha képesek vagyunk egyszer elhagyni aggódásainkat; akkor a szeretet még tovább lök, és mindeközben és a sornak a végén józanul végiggondoljuk az életet.

Ha valakit megbántottam, sohasem a józanság fog az igazi bocsánathoz elvezetni. Először erőt merítek, aztán kérem a szeretetet, végül józanul meggondolom, hogy hol vagyok én ebben a történetben, és hol a másik. Csak ez a jó sorrend.
Különben hivatalnokként a másik nyakára járhatok, és soha el nem engedem sem a másik, sem a saját vétkemet.
Fekete Ágnes ref. lelkész

---

 

— 2023. november 16. —

JELEK

Neki gondja van rád!

Nyáron, valahol az interneten olvastam a következő esetet:
Az édesapámtól kölcsönkapott új autót megkarcolva találtam a parkolóban. Mit tegyek? Elszomorított a gondolat, hogy ez mekkora fájdalmat fog neki okozni, elkezdtem számolni, hogy mennyibe fog kerülni a javíttatás, és akkor észrevettem a műszerfalon egy kis mágneskártyát, ezzel a felirattal: „Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok”.

Megpróbáltam így tenni.
És íme, kis idő múlva azt a békét éreztem, amire szükségem volt ahhoz, hogy megértsem, mit kell tennem. Miközben a gondolataimba merültem, kopogást hallottam az ablakon. Egy hölgy kérte, hogy beszéljünk. Ahogy lehúztam az ablaküveget, bevallotta, hogy ő húzta meg az autó oldalát, aztán elhajtott, remélve, hogy megússza, de a lelkiismerete aztán nem hagyta nyugodni, és visszajött.
Azt mondta, kész megtéríteni a kárt, és megadta a telefonszámát. Ámulatba esve, hálásan meséltem el neki, hogyan leltem békét, amikor elolvastam azt a mondatot a műszerfalon. Ő pedig elgondolkodott ezen, és azt mondta: „Pontosan Ő küldött ide vissza engem”.

Nem olyan bonyolult ám az életünk, ha Istenre bízzuk a gondjainkat! Miért? Mert a ráhagyatkozás az az alap, ami lenyugtat és békét teremt bennünk! A bennünk lévő béke által pedig tisztábban látjuk a dolgainkat, és a helyes utat is hamarabb megtaláljuk!

Ha mindenáron mi akarunk okosak lenni, akkor csak a saját magunk erőforrásaira támaszkodhatunk, melyek eléggé korlátozottak. Így a megoldást is sokkal nehezebb megtalálni! Magunk körül forgunk és bonyolítjuk az életünket, amely stresszt, frusztrációt okoz, és eltávolít az Istentől.

Tehát, ha gondod van, engedd el – bízd egészen az Istenre! Csak azt tedd meg, ami rajtad áll!

***

ÉLET-MÓD

Egészséges nassolnivalók ősz végére

A késő őszi, téli időszak fontos tápanyagforrásai a diófélék. Koncentrált tápanyagtartalmuk miatt már kis mennyiségű fogyasztásuk is érdemben hozzájárul egészségünk védelméhez.
A diófélék közé soroljuk a közönséges diót, kesudiót, makadámia diót, paradiót, pekándiót, a törökmogyorót, a mandulát, a pisztáciát és a földimogyorót.

Ezek tápanyagtartalma rendkívül értékes, egészségünk védelme érdekében rendszeres fogyasztásuk javasolt. Gazdagok folsavban, B-vitaminokban, antioxidáns-hatású tokoferolokban, a koleszterin felszívódását lassító fitoszterolokban. Fontos kalcium-, magnézium- és káliumforrások. Magas esszenciáliszsírsav-tartalmuk, gazdagok az alfa-linolénsav (ALA) nevű Ómega-3-zsírsavban.
A diófélék rendszeres fogyasztásának szerepe van az erek egészségének fenntartásában, így a szív- és érrendszeri betegségek, illetve egyes daganatos betegségek megelőzésében, légúti betegségekből, valamint a cukorbetegségből fakadó halálozás csökkentésében.

A dióféléket, olajos magvakat fogyaszthatjuk nyersen is, de élvezeti értéküket nagy mértékben javítja, ha szárazon megpirítjuk azokat. Egészséges opciók tízóraira vagy uzsonnára is, hiszen jól adagolhatók, ízlés szerint mixszelhetők, könnyen szállíthatóak, hűtést nem igényelnek és jól bírják a napközbeni tárolást.
Kombinálhatjuk a magokat friss, szezonális vagy aszalt gyümölccsel, sajttal, vagy szórhatjuk azokat kásáinkba, tehetjük a müzlinkbe, granolánkba, süteményeinkbe.

Magas esszenciális zsírsavtartalmukból adódó magas energiatartalmuk miatt a diófélék, olajos magvak gyakran esnek a fogyókúrás tévhitek áldozatává. Való igaz, magas kalóriatartalmuk odafigyelést érdemel (többek között ezért sem ajánlott az esti filmhez 10-20 dkg mogyoró/tökmag elnassolása), azonban egyáltalán nem szükséges ezeket az élelmiszereket elhagynunk az étrendünkből, ha fogyni szeretnénk.
Makrotápanyag- és élelmirost-tartalmuknak köszönhetően hosszantartó jóllakottságérzetet biztosítanak, kiválóan alkalmasak arra, hogy főétkezéseink között biztosítsák az egészséges tápanyagbevitelünket.

GONDOLAT:
Érdemes kipróbálni a dión kívül más dióféléket is és rendszeresen fogyasztani őket egészségünk érdekében!

---

 

— 2023. november 23. —

JELEK

Mi a Te életedben a fa?

Néha, mintha nagyon kevésnek érezném magam Isten előtt. Látom a gyengeségeimet, botlásaimat, visszatérő rossz szokásaimat, és ez elkedvetlenít. Nem tudok olyan hittel hozzáállni a próbatételekhez, ahogyan szeretnék, inkább morgolódok, elégedetlenkedek.

Talán hasonló érzések kavaroghattak az evangéliumban szereplő Zakeusban is. Amikor azonban értesült róla, hogy ott halad el az úton Jézus, mindent megtett – alacsony termete ellenére -, hogy láthassa a Mestert. Kereste a Vele való találkozást…, és megtalálta a megoldást, felmászott egy fára.

Te “mire mászhatsz fel”, hogy jobban lásd Jézust? Mi a te fád? Például, a rendszeres imádság, ami hozzásegít, hogy meglásd az Isten Fiát, felfedezd Őt az életedben? Vagy a szeretet apró gesztusai, amelyek felfedezhetőek a cselekedeteidben? Így a te szereteted által az Isten szeretheti a másik embert? Komoly erőfeszítéseket teszel, hogy megpillantsd, észrevedd az életedben az Istent, és kiderül, hogy az Úr már vár téged. Jézus is pontosan tudta, hol keresse Zakeust, tudta, mire vágyik, mi van a szívében, és megszólította, magához hívta. Zakeus pedig egy percet sem késlekedett és szélesre tárta háza ajtaját Jézus előtt.

Az Úr téged is neveden szólít, pontosan tudja milyen gondok gyötörnek, mi foglalkoztat, hol van elakadásod. Ha kitárod előtte szíved ajtaját, beengeded Őt az életedbe, akkor biztos lehetsz benne, hogy szépen el fog rendezni mindent. Rátalálsz egy olyan – semmihez sem fogható békére -, ami erőforrásod lesz a mindennapokban, és amiből erőt merítheszt a nagylelkűséghez, a megbocsátáshoz.

Jézusom, ahogy itt ülök, most úgy nézel rám, mint Zakeusra. Nevemen szólítasz és hívsz, hogy csatlakozzam Hozzád. Nem követelsz semmit, de mikor veled vagyok, szeretnék valamit megváltoztatni magamban és felajánlani Neked.

***

AHOGYAN A SZENTEK LÁTTÁK

Az egyik leghívebb tanítvány

Szent Andrást nemcsak azért nevezik Jézus leghűségesebb követőjének, mert az elsők között csatlakozott hozzá. Viselkedésével, emberi hozzáállásával és példaértékű életével kiérdemelte azt, hogy fennmaradjon a neve és a híre.
András elsőként követte Isten fiát, amikor az tanítványait maga köré gyűjtötte. András Galileából származott, és halász volt, mint fivére, Péter. Eredetileg Keresztelő Szent Jánost szolgálta, de miután az önmagánál jóval fontosabb személynek jelölte ki Jézust, András is hozzá szegődött. Egész életében Istent kereste, és három év tanulást követően, Jézus halála után is kiállt a Mester tanai mellett, haláláig – és halála árán is. Az evangéliumok szerint András aktív, empatikus és toleráns, kulturálisan nyitott személyiség volt. Az ő idejében is tombolt az idegengyűlölet Júdeában, ennek ellenére ő más népcsoportok számára is terjesztette az igét, és fordította, tolmácsolta Jézus gondolatait és eszméit, illetve az idegenek kételyeit is a Názáreti felé. A feltámadás után, amikor a tanítványok szerteszéledtek a világban, őt Örményországba és Kurdisztánba szólította a hívás. Ezekben a nehéz terepnek számító régiókban vállalta azt a nem könnyű hivatást, hogy képviseli és terjeszti Jézus evangéliumát. András nem erőszakolta rá a különféle népcsoportokra a katekizmus szigorú tanait, hanem a kultúrájukba asszimilálva, hozzájuk igazítva és őket tolerálva próbálta meg alkalmazni azokat.

András vértanúhalált halt, amikor Krisztus után 60-ban egy hitvitát követően Aegeates prokonzul Pátrában keresztre feszíttette. A keresztet X formára ácsolták, azóta hívják ezt a jellegzetes alakot András-keresztnek.

GONDOLAT:

Tetszik András hozzáállásában, hogy igazodott más népcsoportokhoz, nem erőszakolt rájuk semmit. Próbáljunk meg mindannyian toleránsabbak lenni másokkal, még akkor is, ha nagyon különbözik a gondolkodásunk, a hozzáállásunk, a szokásaink!

---

 

— 2023. november 30. —

JELEK

Angyalok pénze – adventváró történet

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a Szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: – Ezt szeretnéd megvenni? A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
– Nem is lehet drága – folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne. – Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit. A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
– Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el. A gyerek csodálkozva nézett a férfira. – Gyere, menjünk be az üzletbe… – és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: – Éppen zárni készülök.

A férfi hunyorított a szemével: – Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt vehet rajta, amit csak akar. Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette.

Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: – Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél. A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:
– Ezt szeretném.
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot. Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
– Szó sincs róla, uram – szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünneplünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek. A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.

Tedd szebbé magad és mások adventjét és karácsonyát!

***

MÁS SZEMMEL NÉZD

Ne versengjünk, hanem inkább „hordozzuk” egymást…

Felül a mocsári teknős, hazánk egyetlen őshonos teknősféléje. Alul az ékszerteknős, mely képes kiszorítani természetes élőhelyéről a mocsári teknőst. Bizonyos szempontból vetélytársai egymásnak.
A képet nézve az jut eszembe, hogy a két „ellenfél” most mégis megtűri egymást, békében élnek egymással.
Sőt, a nagyobb termetű a kisebbet a hátán megtartja.
Ne a versengés határozza meg a kapcsolatainkat: kinek van szebb háza, autója, jobb munkahelye, ügyesebb gyermeke, finomabb süteménye…
Fedezzük fel és becsüljük meg egymás értékeit! Legyünk elnézőbbek és toleránsabbak egymással!

 

— 2023. november 06. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

Jókor lenni jó helyen

Lorenzo egy nap épp hazafelé tartott az iskolából és át kellett szállnia a vonatról a metróra.
A metróállomáson észrevette, hogy egy nő élénken gesztikulál, az emberek pedig a sínek irányába néznek. Lorenzo tizennyolc éves. Azonnal megértette, mi történt. Gyors pillantást vetett a kijelzőre, ami azt mutatta, hogy kicsivel több, mint egy perc van még a következő szerelvény érkezéséig. Ledobta a hátizsákját és leugrott a sínek közé, ahová beesett az anyukája kezéből kiszabadult fiúcska. Megragadta a kicsit, feltette a peronra, aztán ő is felkapaszkodott.
Később azt mondta: „Még volt egy perc a metró érkezéséig, azt mondtam magamnak: leugrok érte, csak sikerül visszaérnem nekem is. Vagy legrosszabb esetben megpróbálok addig futni a síneken, amíg meg nem áll a metró. Nem sokat gondolkodtam, azonnal cselekedtem, de nem vagyok hős.”

Amikor az édesanya újra magához ölelhette a gyermekét, Lorenzo felszállt a következő metróra, és hazament. Nem akarta zavarni az anyát, aki el volt foglalva a síró gyerek megnyugtatásával.
Lorenzo nem gondolta, hogy valami rendkívüli dolgot tett. Otthon, amikor az interneten keresett valamit, akkor látta meg a felvételt arról, ahogy megmentette a kisfiút. Anyukája is csak így tudta meg a történteket, mert Lorenzo nem is mesélt erről, amikor hazaért.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Lorenzo, ez a hétköznapi fiú, mondhatnánk, véletlenül lett hős: épp jókor volt jó helyen. Úgy gondolom, nem léteznek alkalom szülte hősök: csak az képes hősies tettekre, aki napról napra megteszi mindazt, amit éppen az élet kér tőle.
Ahhoz hogy észrevegyük, szükség van ránk, fontos a nyitottság, a jószándék.

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

Miben vagy a legjobb választás a másik fél számára?

Mely tulajdonságaid az erősségeid? Miként látnak mások? Másképpen megközelítve: milyen különleges dolgokat működtetsz?
Vagyis tudatosítottad-e már azokat az ajándékokat, amiket a jelenléted és a cselekedeteid hordoznak a másik ember felé? Miként tudnád befejezed a következő mondatot:
„A legjobb vagyok Neked, mert… ” Tedd fel visszafelé is a kérdést: miben a legjobb számodra a társad, a barátod, a családtagod? Talán ezt úgy könnyebb átérezned, ha belegondolsz abba, mit veszítenél, ha ő nem lenne az életedben. Miben hiányozna a leginkább?
És mi történne, ha a válaszaidat időközönként elmondanád a másiknak?

Egymás megbecsülése tanulható, ahogyan az önmagunké is!
Nem mindenki jön olyan családból, ahol a szülei elismerték volna a másik értékeit, használták volna a köszönet szavát vagy kölcsönösen teret és támogatást adtak volna a tehetségnek. Mindez azonban nem indok arra, hogy felnőttként ne próbáljam meg a saját felelősségemet elfogadni. Igenis, én döntöm el, hogyan akarok ezentúl önmagamhoz és a másikhoz hozzáállni! Az pedig, hogy nem egy pillanat alatt megy végbe az „áthangolódás”, magától értetődő. Gondolj csak bele, hogy egy idegen nyelv elsajátítása sem történhet meg gyakorlás és kitartás nélkül!
Nem biztos, hogy mindenkinél, de sokszor a szülőkkel való érzelmi kapcsolatban kell keresni az okokat. Ahogyan a szüleid iránt érzel, az fog akaratlanul számos kötelékedben visszaköszönni! Ezért is fontos a megbocsátás és az elfogadás választása!

Ami még ahhoz szükséges, hogy tudj önmagadban hinni, azok a sikerélmények (pozitív visszacsatolások), a reális önértékelés és az önismeret. A sorból nem hagyhatom ki azokat a személyeket sem, akik bíznak Benned!
“Az energiád és a lelkesedésed azután keletkezik, hogy belevágtál valamibe.”
(Andrew Matthews)

Mindenkinek magának kell a saját életével a realitások fényében tisztába kerülnie! Amíg nem tudok a szüleim, majd önmagam mellett dönteni, addig ez a másik mellett sem megy!
Valamiben Te vagy a legjobb a másiknak! Higgy magadban!
Dr. Domján Mihály pszichológus

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Neked mik az erősségeid? Miként látnak mások? Ugyanazt látják, mint amit Te gondolsz magadról?

---

 

— 2023. november 13. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

Fanni lábak nélkül önmaga

Illés Fanni úszó, paralimpiai bajnok lábak nélkül született, az ujjai sem nőttek ki rendesen, és azt gondolták, hogy értelmileg sem lesz ép, ezért az orvos lebeszélte a szüleit arról, hogy vállalják őt. Mégis hazavitték, és szeretettel nevelték. Azt gondolta, hogy soha nem lesz férje, hiszen még gyűrűsujja sincs, mégis rátalált a szerelem, és mostegy gyönyörű kisfiú anyukája.
Fanni azt mondja, ő lábak nélkül önmaga, de a negatív kommentek azért megviselik. Nemrég egy tévéműsorban az egyik csapattársa táncolt, és a szerepléséhez kapcsolódó negatív kommentek nagyon rosszul estek még Fanninak is. „Azt láttam, hogy mindent beleadott, mindent megtett, és mégis a bántást kapja. Olyan jó lenne szépen élni egymás mellett, anélkül, hogy ilyen megjegyzéseket tennénk egymásra!”

Fanni elfogadta magát így, lábak nélkül, de ezért meg kellett dolgozni. Az uszodában szégyellte a testét. Általában rögtön beugrott a vízbe, hogy ne lássa senki. Tudta persze, hogy a víz átlátszó, de valamiért mégis biztonságban érezte magát ott. „Azt hiszem, 25 éves koromra tudtam levetkőzni ezeket a gátlásokat, és elfogadni magam. Érdekes, hogy ez egybeesett azzal, hogy megszabadultam a műlábaimtól. Addig műlábakkal és két mankóval közlekedtem, amit nem szerettem.”
Sokat kellene még fejlődni, sok helyen akadálymentesíteni, de Fanninak azért vannak pozitív élményei is. Egyik alkalommal sikerült tömegközlekedéssel teljesen akadálymentesen eljutnia oda, ahova akart.
Fanni sokszor látja az embereken, hogy nem tudják elképzelni, hogyan él otthon. „Pedig nagyon ügyesen közlekedek a padlón, bármennyi kilót tudok cipelni is. És lehet, hogy nem tudom a babámat két perc alatt kivinni a hálószobából, de három és fél perc alatt már igen. Vágyom rá, persze, hogy ne legyenek előítéletesek az emberek. Higgyék el, hogy képes vagyok arra, amire az épek is.”

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Fanni elfogadta önmagát és joggal vágyna rá, hogy mások is így tekintsenek rá. Mindannyian mások vagyunk, kívül-belül. Vannak látható és nem látható hibáink, mégis mind Isten csodálatos teremtményei vagyunk. Ő szeretettel néz ránk. Szeretettel tekints te is önmagadra és másokra is!

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

Az élet sava-borsa

Kell valami őrültség, valami rajongás az élethez. Valami, amit mások talán nem is feltételeznek az emberről. Ami több és más, mint az egyhangú, munkás hétköznapok és a megfelelés annak a felnőttképnek, amely hosszú évek alatt kialakult rólunk. Valami, ami megmaradt a gyermek- és kamaszkorból, amikor még karnyújtásnyira volt minden álmunk. Amikor még biztosak voltunk abban, hogy az élet csodálatos és nagy kaland lesz. Amikor tudtuk, hogy a mi életünk izgalmasabb lesz, mint az általunk ismert felnőtteké. Kell, hogy maradjon ebből az érzésből valami, ami átkísér az életen.

Engem már régóta szinte csak ez érdekel az embertársaimban: ez a sokszor mások előtt is eltitkolt vágy, álom, csipetnyi őrültség. És mindig örömmel tölt el, amikor ezeket felfedezem valakiben. Ilyenkor érzem azt, hogy talán nem is olyan reménytelen ez a felnőtt élet. És akadnak bőven „játszótársak” harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, sőt nyolcvan esztendős kor felett is.

Kik ezek a „játszótársak”?
Például a mindig öltönyben és nyakkendőben járó, komoly és komor gazdasági igazgató, aki egy oldott pillanatában arról kezd beszélni, hogy a legféltettebb kincse a kamaszkori Black Sabbath-lemezgyűjteménye. A kissé sótlan könyvelő, akiről egy nap kiderül, hogy csütörtök esténként tangótanfolyamra jár. A hetvenéves szomszédasszony, aki a kerületet sem hagyja el soha, mégis arról mesél, hogy mennyire rajong Japánért, s minden vágya egyszer eljutni oda. Az idős nagyi, akinek sohasem volt jogosítványa, és még a távolsági buszokon is rosszul volt mindig, de egyszer csak azt mondja, szeretné kipróbálni, milyen lehet egy kabrióban autózni. A negyvenéves kolléganő, aki egy álmos péntek délután elújságolja, hogy beiratkozott egy balett-tanfolyamra. A kalauz, aki egy hosszú vonatút alatt fejből idézni kezdi az utasoknak Hamvas Bélát, és azt is elárulja, hogy kívülről tudja Zorán összes dalszövegét. A hatvanötéves nagybácsi, aki hetente háromszor jár gyógyfürdőbe, mert tíz éve egyfolytában fáj a dereka, de az utolsó erejével még elmegy a talán valóban utolsó Rolling Stones-koncertre. A kedves srác Ausztráliában, aki szerelemből megtanulja a nyelvünket. A régi iskolatárs, aki mindig Tibetbe vágyott, és a harmincéves osztálytalálkozón igazoltan van távol, hiszen épp a távol-keleti országban jár.

Ők a „játszótársak”. Ezek azok az álmok, szenvedélyek, amelyekre ha fény derül, nekem is könnyebb lesz minden. Ilyenkor újra hiszem, hogy vágyaink, rajongásaink, szent és nemes őrültségeink az életünk sava-borsa, talán értelme is. A többi csak a szükséges prózai valóság, a hétköznapok létfenntartó egyhangú rítusa. De az élet annál sokkal több.
forrás: kepmas

GONDOLAT/TENNIVALÓ:
Te lennél-e „játszótárs”? Van-e titkos vágyad, álmod? Esetleg már meg is valósítottad?

---

 

— 2023. november 20. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

Emberéletet menteni ribizlilekvárral

Az 1912-ben született Soos Géza a kőbányai Szent László Gimnázium diákjaként társaival az Auguszta és Mária Valéria nyomortelepeken rendszeresen gondozott, segített rászoruló családokat.
Magyarország német megszállása után az üldözött zsidók mentése vált kiemelten fontossá számára. Az általa szerzett diplomáciai jelzésű autóban menekítették az embereket a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség táboraiba, ahol annyi üldözöttet rejtettek el, amennyit csak lehetett.
Soosnak sok merész húzása volt ekkoriban: lopott német repülővel ment át a szövetségesekhez a front felett, ribizlilekvárral mentette meg egy tucat zsidó és hadifogoly életét.
Ez utóbbi eset így történt:
Nyolc ember várakozott az újpesti rakparton, egy késő őszi napon a támfalba épített raktárak között. Egyikük egy fiatal nő, akinek Raoul Wallenberg kente a fejére a lekvárt egy üvegből. Soos Géza, Szalai Pál budapesti rendőrparancsnok, Wallenberg sofőrje, két fegyveres katonatiszt és a nő férje eközben azt várták, hogy őrszemeik jelt adjanak. Egy teherautót vártak, amelyen információik szerint a németek hadifogoly repülősöket és lengyel zsidókat szállítanak.
Amikor a jelzés megérkezett, a nő kifeküdt az útra, fején a vérnek tűnő ribilizlekvárral, és a közeledő autónak segítséget kérve integetni kezdett. Az autó lassított, majd megállt. A sofőr és fegyveres kísérője kiszálltak, ám ebben a pillanatban a rejtőzködők körbevették, lefegyverezték őket és a foglyokat őrző két német katonát. A 14 kiszabadított fogolyra civil ruhákat adtak, és biztos helyre vitték őket. A négy katonát is átöltöztetették, őket Soos Géza rejtette el, és decemberben kiadták őket negyven zsidó szabadon bocsátásáért cserébe.

Nem egyedi eset volt ez. Soos Géza, aki jogász, református lelkipásztor, egész életét alárendelte mások segítésének, megmentésének és annak, hogy azt cselekedje, amit hazája érdeke és a Biblia útmutatása megkívánt. Egyik méltatlanul elfeledett hőse ő a huszadik századi magyar történelemnek.
forrás: reformatus

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Soos Géza igen találékonyan mentette az életeket. Ha az ember valami jót akar tenni, másokon akar segíteni, képes találékonnyá válni. Legyen meg benned a szándék, hogy tenni akarsz másokért, a javukat akarod szolgálni. Ha ez megvan benned, kérd az Istent, hogy megtaláld a segítség megfelelő módját is! Kinek és miként tudsz segíteni a héten?

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

Szabaddá válni az elvárásoktól

Nyomasztó, amikor úton-útfélen elvárások bombáznak minket. Milyen jó lenne egyszerre megfelelni a munkahelyen, a barátok, a szülők, a házastárs, a szomszédok, a gyerekeink felé! Ennek nemcsak az energia a híja, hanem legtöbbször a kevés idő miatt képtelenség. Meg egyébként is, miért kellene mindenkinek megfelelni?
Ekkor testet öltenek az elvárások: a kimondott, másnak elpletykált vagy kimondatlan igények. A „jó lenne, ha végre megváltoznál” nyílt és rejtett üzenetek formájában. Olyan természetesnek tűnik, hogy mindig a másiknak kell változnia. Nekem nem, nem velem van a baj. Pedig két ember között a távolság mindkét irányból nézve ugyanannyi, tehát vagy mindkét félnek változnia kell, vagy nem is változásra van szükség, sokkal inkább elfogadásra. Kun Erzsébet „A szeretetről” című könyvéből való a következő gondolat: Az ember nem csalódhat másban, csak saját magában. A másik most is ugyanolyan, mint volt, csak többet vártam tőle, olyasmit, ami csak a vágyaimban létezett. Igazából a saját elvárásomban csalódom, nem a másikban.

A saját elvárásaink visszaszorításán és az elfogadás erősítésén túl arra is fontos figyelni, hogy ne akarjunk mindenkiben a saját tükörképünket látni. Nem szabad másokat a saját képünkre formálni. Nem is egészséges, hiszen mindenkinek önmagává kell válnia. Ehhez kell a napi bölcsesség, hogy a körülötted élőket segíthesd ebben a folyamatban.

Felmerül még néhány kérdés: a megfelelési kényszer és az ebből származó kudarc lehetősége. Mennyire hagyod, hogy elhatalmasodjon benned az „úgysem vagyok rá képes” érzése? Mert ez is elvárás, bármily furcsa: „te erre úgysem vagy képes”, „neked ez nem fog menni”. Na, ezt kellene lerázni magunkról, felállni, és azt mondani: „de igen, megoldom, képes vagyok rá”. Lehet, hogy nem fogok megfelelni másoknak vagy magamnak, de amit teszek, legalább örömmel teszem. És holnap is lesz nap, elég a mának a maga baja.

Ismered Max Lucado tanmeséjét a foltmanókról?
A foltmanók mást sem tesznek, mint egész nap matricákat ragasztgatnak egymásra. A szerencséseknek és tehetségeseknek arany csillag jut, az ügyetleneknek pedig szürke pont.
Ezek a matricák egy idő után megpecsételik a személyiség sorsát, bevonzzák az előre lendítő vagy visszahúzó erőket, mert burkolt elvárást fogalmaznak meg: a tehetségesek még jobbá válnak, az ügyetlenkék még sutábbá.
A kis Pancsinelló az utóbbiak közé tartozik, neki csak szürke pontok jutnak. Egészen elkeseredik, mígnem észreveszi, hogy egy foltmanó lányra, Lúciára, semmilyen matrica sem tapad. A lány elmeséli, hogy őt abszolút nem érdekli, mit gondolnak róla mások, számára egy a fontos: Éli mester, aki alkotta, értékesnek találja. Így jut el Pancsinelló Éli műhelyébe, ahol megtudja, hogy őt is szeretik, és így értékes, ahogy van. Vagyis nem mások elvárásainak kell megfelelnie, hanem a felé áradó szeretetben kell önmagává válnia, kiteljesednie. És akkor rajta sem fognak a matricák.
Csák-Nagy Kriszta

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Hogy látod? Rád arany csillag, vagy szürke pont kerül? Vagy semmilyen matrica se tapad rád?

---

 

— 2023. november 27. —

TÖRTÉNET, ELMÉLKEDÉS

A tűztorony megváltoztatta a fivérek életét

Alan és Dabney nem cserélné el az új életét semmiért. A két fivér életét egy komputazás változtatta meg. A szó legszorosabb értelmében belebotlottak egy könyvbe, amely az USA Erdészeti Szolgálatának tűztornyairól szólt. Kiderült, ezeket a gólyalábú építményeket a XX. században erdőtüzek keresésére és figyelésére használták. Ma már erre a célra műholdakat működtetnek, és mára már nagyon kevés tűztorony maradt meg.
A két testvér a könyvnek köszönhetően többet akart megtudni a tornyokról. Felhívták a helyi rangert, aki megkérdezte, hogy esetleg nem akarnak kibérelni egyet? Ez volt a kezdet. Több tűzkilátót is kibéreltek, míg végül megvásároltak egy 160 hektáros erdőt és mezőt Oregonban, természetesen saját tűztoronnyal. Egy helyi építészmérnök segítségével felújították a tornyot, és 2010-re a tetején megépült álmaik háza. A korábbi városlakók ezután évekig minden hétvégét kinn töltöttek a toronyban. De ezek a víkendek szép lassan valami többé váltak. Majd úgy döntöttek, feladják munkájukat, és végleg kiköltöznek. Úgy gondolták, csak egy évig maradnak, mert az itteni életet túlságosan elszigeteltnek, rusztikusnak, és unalmasnak fogják találni. Sok komfortról és városi kényelemről le kellett mondaniuk, de azóta is ott élnek, mert megszerették.

GONDOLAT/TENNIVALÓ:
A két testvér életét egy apróságnak tűnő könyv változtatta meg.

***

KAPCSOLATAINK, ÖNISMERET

A „megértem” szó csodákra képes

„Néhány napja előre csomagolt sertéshúst vettem egy szupermarketben, és amikor otthon kibontottam, nagyon büdös volt. Ki kellett dobnom. Úgy éreztem, hogy tűrhetetlen dolog egy majdnem kétkilós hús kidobása, ezért elhatároztam, hogy panaszt írok a vásárlók könyvébe.
Már másnap visszamentem a szupermarketbe. A vásárlók könyvét nem találtam a kasszák közelében, a fali tartóban, ahol lennie kellett volna. Odamentem egy pénztároshoz, elmondtam neki a szándékomat, ő rögtön hívott egy „főnököt”.
Negyvenes nő jött hamarosan, és komor arccal, de nagyon figyelmesen hallgatta a panaszomat. Ő is kereste a vásárlók könyvét, de nem találta. Néhány perc türelmet kért: elmegy és utánanéz. Átfutott az agyamon, hogy „na, ezt biztos direkt csinálják, majd várakoztatnak, hogy elmenjen a kedvem, vagy azt hazudják, nincs meg a könyv, megpróbálnak rávenni, hogy álljak el a panasztevéstől, ne maradjon írásos nyoma”.

Lélekben sündisznóállásba helyezkedve vártam vissza a főnököt.
Néhány perc múlva meg is érkezett: „Ez nagyon rosszul fog hangzani ebben a helyzetben, de higgye el, nem hazudok. Visszanéztük a kamera felvételét, és a vásárlók könyvét nemrég ellopta az egyik vásárló. Sajnos, nem tudjuk rögtön pótolni.”
Volt valami a tekintetében, ami miatt hittem neki. „Visszahozta a hibás árut? Mert akkor visszatérítenénk az árát” – próbálkozott reménykedve.
„Nézze, nem hoztam vissza, de szeretném, ha írásos nyoma maradna ennek az esetnek. Senkinek nem esik jól, ha büdös hússal szembesül, amikor főzni akar, és ki kell dobnia a kukába” – mondtam neki.
„Megértem” – csúszott ki a száján, és egy másodpercig a szemembe nézett, de azután elkapta a tekintetét, és már sorolta is tovább, mit tehetünk még.

Az én lelkemben bársonyos érzés támadt ettől az egy elejtett szavától – „megértem” –, az empátiának ettől a kis felvillanásától. Már nem is volt annyira mélyen bosszantó, ami történt, és már nem is tűnt annyira elodázhatatlanul fontosnak, amiért eredetileg odamentem. Kisimult a világ, engedett a görcsös szorítás. Tudtam, hogy nem ver át, és tudtam, hogy elérem, amit szerettem volna.
Joggal kívánhatott a háta közepén is túlra. De az eszével egy pillanatra mégis, önkéntelenül is belehelyezkedhetett az én nézőpontomba, és megérthette, hogy van jogosság az indítékaimban.

Megbeszéltük, hogy néhány nap múlva visszamegyek az üzletbe. Így is tettem, és a vásárlók könyve ott volt a helyén, a kasszák közelében. Beleírtam az esetemet.”
forrás: képmás

GONDOLAT/TENNIVALÓ:

Az a kis odavetett „megértem” szó megmutatta, micsoda hatalma van az empátiának, a mások iránt mutatott együttérzésnek, a másik ember helyzetébe való belehelyezkedésnek.
Ha egy pillanatra el tudod engedni a sértettségedet, bele tudsz helyezkedni a másik ember helyzetébe, így beleshetsz az indítékai világába. Talán meg is érted, hogy azok nem ördögtől valók. És milyen csodálatos lenne, ha ugyanezt a sértő fél is meg tudná tenni! „Ellenfeleink” indítékai a legritkább esetekben ördögiek, a legtöbbször ugyanolyan kicsinyesek vagy fájón emberiek, mint a mi ösztönző erőink. Hány hétköznapi konfliktus és háború megelőzhető lenne, ha mernénk és akarnánk bepillantani az ellenérdekelt fél helyzetébe! Talán a másik ember iránti érdeklődés, az empátia képessége és tudatos gyakorlása menthetné meg a világot.

Január 07. – Urunk megkeresztelkedése 
Olv.: Iz 55,1-11; Zs 12; 1Jn 5,1-9; 
Evangélium: Mk 1,6b-11 

A szél és a víz versenyre keltek egymással, melyikük az erősebb.    
– Próbáljuk ki az erőnket ezen a nagy kövön itt – mondta a szél, a völgykatlant elzáró hatalmas sziklára mutatva.   
– Legyen – mondta a víz.  
A szél nekiveselkedett, összeszedte minden erejét, s hatalmas fuvallattal próbálta odébb gördíteni a sziklát. Azonban csak a port tudta lefújni a tetejéről: maga a szikla meg sem mozdult. A víz ekkor apró kis patakocska képében kezdett folyni a szikla körül, s lassan körülnyaldosta. A szél hangos kacagásban tört ki. – Na hiszen! Ha én minden erőmmel sem voltam képes megmoccantani ezt a nagy követ, nemhogy eltűntetni az útból, akkor majd épp ennek a jelentéktelen kis vízerecskének sikerülne! – A patak azonban nem törődött a gúnyolódásával, továbbra is játékosan körülcsobogta a sziklát. Teltek az évek, évtizedek, majd évszázadok. A szikla mind kisebbre és kisebbre kopott: a végén már csak apró kavics maradt belőle, melyet a patak játszva tudott hátára venni és tovarepíteni.  

Az emberiség nagy „igazságtevőiről” általában milyen kép él bennünk? Harsogó, nagyhangú valakik, akik erővel viszik keresztül akaratukat. Lehengerlik az ellenállókat, „rendet tesznek” maguk körül és az egész társadalomban. Nem tűrnek ellentmondást, gyorsan megtisztítják a világ kisebb-nagyobb szegletét a rossznak, az igazságtalanságnak minden csírájától is. Az ilyen „igazságtétel” persze többnyire sok rombolással, pusztítással, erőszakkal jár – de hát „úgy kell nekik! Miért tették vagy teszik a rosszat? Miért állnak a rossz oldalon? Ezt érdemlik!” Igen, legtöbben így képzeljük el az igazságosztókat és az általunk vélt helyes világrend megteremtését. Főként, amikor szenvedünk az igazságtalanságoktól, a velünk történt rossz dolgoktól, méltánytalanságoktól. Szeretnénk egyik pillanatról a másikra megszabadulni a terhektől, s ugyanakkor elégtételt venni is! „Valaki csináljon már rendet, de gyorsan! Tapossa már el a gonoszt, de hirtelen!” Azonban, ha jól belegondolunk és figyelmesen vizsgálgatjuk az emberi történelmet, az ilyesféle nagyhangú törtetők, erőszakos rendcsinálók ritkán tudtak valóban igazságos viszonyokat teremteni a Földön. És valljuk meg őszintén, ritkán is akartak. Lehet, hogy eleinte valóban jogos felháborodással igyekeztek fellépni ténylegesen gonosz tettek vagy rendszerek ellen, de aztán ők maguk még több szenvedést okoztak és még gonoszabb, igazságtalanabb állapotokat teremtettek. Erről szól legtöbbször az erőszak és viszont-erőszak, háború és bosszúállás állandó körforgása is.   

Az eljövendő Messiásról azonban, aki majd Isten nevében jön, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek, egészen más szavakkal, képekkel beszél a Próféta. „Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, szava sem hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Vagyis nem lesz erőszakos és zsarnokoskodó. Nem akar senkit és semmit eltaposni, megsemmisíteni. A rendcsinálás alatt nem a rombolást érti, hanem inkább az építést, a gyógyítást, a szenvedők megszabadítását. „Megnyitja a vakok szemét, és kiszabadítja tömlöcükből a foglyokat.” Mindezt pedig nem egyik pillanatról a másikra, nagy hirtelenséggel viszi végbe, hanem hűséges kitartással, hosszú és békés folyamat eredményeként. Nem hőzöng szalmaláng módjára, aztán pedig gyorsan levonul a színtérről, mint aki jól végezte dolgát, hanem aprólékos, türelmes munkával szilárdítja meg a Földön az igazságot. „Nem lankad el, és kedvét sem veszíti.” Mert igazságos viszonyokat teremteni az emberi társadalomban nem pillanatok műve: nem lehet rövid idő alatt, egy-két látványos, nagyhatású cselekedettel végbevinni. Egy gyors, erőszakos forradalom letaszíthat trónjáról egy-egy zsarnokot, de nem gyógyítja be a sebeket és nem építi újjá azt, ami elromlott. Egy bosszúálló hadjárat vagy igazságosnak tűnő háború jelenthet valami elégtételt azáltal, hogy esetleg megbünteti a rosszat (amellett hogy számos ártatlannak is szenvedést okoz), azonban még nem adja vissza mindazt, amit jogtalanul elvettek, nem teremt igazi békét a szívekben. Sőt, legtöbbször csak újabb igazságtalanságok és gonosz tettek magvait veti el. Igen, a búvó patak hosszú, türelmes, lágy munkája végbeviszi azt, amit a szélvész minden zsarnoki erőfeszítése nem volt képes megtenni.   

A prófétai jövendölések abban a Jézus Krisztusban teljesedtek be, aki békés szeretettel, a másképp gondolkodókat és bűnösöket nem eltaposva, hanem meggyőzve hirdette meg evangéliumát. Kivárta, míg tanítványai sok-sok botladozás közepette képesek lesznek folytatni életművét. Nem úgy tett igazságot, hogy elpusztította az igazságtalanokat, hanem úgy, hogy begyógyította az általuk okozott sebeket és elősegítette a megbocsátást, a kiengesztelődést. Jézus megkeresztelkedésének ünnepén nekünk, mai keresztényeknek is érdemes átgondolnunk, Jézus hogyan is vitte győzelemre az evangéliumot! Sokszor találkozom azzal a szemlélettel, hogy jobb lenne, ha a kereszténység egy erős, lehengerlő vallás lenne, amely még nagyobb erőszakkal tudja viszonozni az ellene elkövetett erőszakot, amelynek megvannak a hatalmi eszközei arra, hogy leszámoljon a társadalomban meggyökeresedett bűnös viszonyokkal. Amelyet nem lehet félreállítani, figyelmen kívül hagyni: amelynek kénytelen mindenki behódolni. Ezeket a gondolatokat persze őszinte és jogos elégedetlenkedések szülik. Fájdalmas tapasztalatok arról, hogy hogyan gyilkolják, nyomják el a keresztényeket a világ különböző pontjain más vallások vagy éppen bűnös ideológiák képviselői. Hogyan hirdetnek az evangéliummal ellentétes elveket, erkölcsöket nagy média-háttérrel és pénzügyi támogatással rendelkező szervezetek, amelyek valóban téves utakon járnak és másokat is nagy ügybuzgalommal igyekeznek megtéveszteni. Azonban Jézus példáját szemlélve látnunk kell, hogy a kereszténység ereje nem a gyors és erőszakos igazság-szolgáltatásban van. Nekünk is hűséges, kitartó buzgalommal kell képviselnünk az igazságot, nem annyira osztogatva a sebeket, mint inkább gyógyítva azokat. A keresztség szentsége által abba a Krisztusba öltözünk bele, Aki mélységes meggyőződéssel és odaadással, de ugyanakkor szelíd, meggyőző szeretettel akarja az embereket a Mennyei Atya gyermekeivé tenni.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

December 31. – Szent Család
Olv.: Ter 15,1-6; 21,1-3; Zs 104,1-9; Zsid 11,8.11-12.17-19;
Evangélium: Lk 2,22-40  

Egy igen elfoglalt, rohanó életet élő üzletember súlyos depresszióba esett. Állandóan a hasznot, a saját nyereségét hajszolta, s attól rettegett, mi lesz, ha veszteségek érik a tőzsdén. Állapota egyre rosszabb lett, így pszichológushoz fordult. A szakember vidéki levegőt és kikapcsolódást ajánlott neki. Mivel az üzletember már a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudott dolgozni az erősödő depressziója miatt, végül rászánta magát, hogy a hegyek közé, egy eldugott kisvárosba utazik néhány hétre. Amikor odaért, alighogy kiszállt a vonatból az aprócska kis állomáson, egy szerencsétlen, kopott ruhás asszonykára lett figyelmes. Zokogva szorította magához néhány éves kisgyermekét, aki lázasan, félájultan feküdt a karjaiban. Az asszony odafordult az üzletemberhez. „Kérem, nem tudná megmondani nekem, merre van az orvos rendelője? Nagyon beteg a kisfiam, a karomban hoztam le a távoli kis falunkból. Már nem bírja sokáig.” Az üzletember így felelt: „Nem, sajnos nem tudom, hol az orvosi rendelő, én sem vagyok idevalósi. Azonban épp az imént rendeltem taxit, hogy vigyen el a szállodába. Amint megérkezik, azonnal megkérem, hogy előbb magukat vigye el az orvoshoz. Én ráérek utána is a szállodába menni, semmi sietős dolgom nincs.” És valóban így is tett. Utasította a taxist, hogy szállítsa az asszonyt és a beteg kisfiút az orvos házához, sőt még a fuvardíjat is kifizette. Amikor a hálás asszonyka könnyei között is mosolyogva búcsút intett neki a taxi ablakából, az üzletember meglepődve konstatálta, hogy máris mennyivel jobban érzi magát. Másnap levelet írt a pszichológusnak. „Hálás vagyok, hogy elküldött kikapcsolódásra ide a hegyek közé. Egy nap telt el, és sokkal jobban vagyok. Persze nem a vidéki levegő segített ilyen gyorsan, dehogyis! Inkább arra jöttem rá, hogy másokat segíteni, másokat szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint állandóan csak saját magammal foglalkozni.”  

 

A házassággal kapcsolatban tartja egy bölcs mondás: Ha két ember azért házasodik össze, hogy boldoggá tegyék saját magukat, egyikük sem lesz boldog. Ha azonban azért házasodnak össze, mert boldoggá akarják tenni egymást, mind a ketten elnyerik a boldogságot. Szent Család vasárnapja van, amikor néhány nappal karácsony után az egyház Szűz Máriára, Szent Józsefre és a gyermek Jézusra, a Föld legszentebb emberi közösségére irányítja a figyelmünket. Bámulatos, hogy mennyi önzetlenség, mások iránti szeretet van bennük! Mária alázatos igenje Isten akaratára, amellyel elfogadta, hogy a Megváltó édesanyja legyen, veszélyeztetve ezzel házasságát, családi életét. Nyilván nem ilyen álmokat, terveket dédelgetett korábban önmagáról. József önzetlensége, amellyel magához vette Máriát, annak ellenére, hogy nem az ő gyermekét hordozta méhében. Amellyel gondozta, nevelte Jézust, noha nem az ő testéből származott. És persze Jézus önátadása, aki mindegyikünkért jött erre a világra, akinek minden gondolata az volt, hogy az „Atya akaratát teljesítse” és minden embert megváltson. Igen, rendkívüli önzetlenség jellemezte a Szent Család minden egyes tagját, amelyet nagyon is érdemes lenne eltanulni tőlük … legalább részben. A házasság és a családi élet jelenkori válságát ugyanis éppen ennek az önzetlenségnek a hiánya okozza elsősorban. Nem véletlenül írja Ferenc pápa enciklikájában, hogy „a házasság az érzelmi elégedettség egyik formájává fokozódott le napjainkban”. Ha érzelmileg engem kielégít, akár épp házasságot is köthetek, családot is alapíthatok. Ha azonban más elégít ki érzelmileg, mondjuk egy könnyen felbontható élettársi kapcsolat, partnerváltó ágyrajárás, homoszexuális együttélés vagy épp a szingli életmód – hát akkor az is éppúgy jó, mint a házasság.  

Nos, legyen hát egyszer s mindenkorra világos: a házasság és a családi élet nem az önző ember érzelmi kielégüléséről szól! A családnak, mint minden emberi közösség gyökerének és alapjának, többről kell szólnia az egyes ember éppen aktuális érzelmi elégedettségénél. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szolgálhatja a benne élő emberek, férjek, feleségek, gyermekek személyes boldogságát. Természetesen a családi élet arról is szól, hogy minden tagja megtalálja általa a boldogságot. Azonban az egyéni boldogságot a családtagoknak nem önző módon, a többi tag kárára vagy hátrányára kell keresni, hanem éppen a többiek boldogságát keresve, szolgálva! Ahol ezt elfelejtik, ott óriási visszaélések, szeretetlenségek történnek. Az egyéni boldogságérzet, elégedettség miatt sokan felrúgják az életre szóló hűségesküt, amire a másik ember az egész életét ráépítette, amelyre alapozva gyermekek születtek! Az éppen aktuális egyéni kényelem, jólét, az annak elvesztésétől való félelem miatt abortusszal tömegével ölnek meg megfogant kis életeket, akik a jövő zálogát jelenthették volna. Kell, hogy erre a szörnyűségre is gondoljunk ma, amikor az Aprószentek ünnepét is üljük, azokét a kicsiny gyermekekét, akiket hatalmát, jólétét féltve öletett meg Heródes király Betlehemben. Az önzés gyilkolásra képes … még a szeretet legszentebb szentélyében, a családban, az anyaméhben is. Tanuljunk önzetlenséget a Szent Család tagjaitól, és higgyük el bátran, hogy egymás boldogságát szolgálva kovácsoljuk leginkább a saját boldogságunkat is! 

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!