Örülni a megaláztatásnak?

Ki ne hallott volna már Soubirous Szent Bernadettről, aki a betegek védőszentje?! Tizennégy éves volt, amikor 1858. február 11-én a Lourdes mellett, a Gave folyó mentén található Massabielle-barlangban látomást látott, amit még jópár követett. Ezeknek köszönhetően Lourdes a világ legnagyobb Mária-kegyhelyévé vált, a reménység forrásává, ahol sokan meggyógyulnak.

Ami viszont lehet, hogy kevésbé köztudott, hogy a jelenések utáni években Bernadett sokat szenvedett, zaklatták, vádolták, vallatták, sokszor ellenséges szándékkal. Türelemmel fogadott mindenkit, és mindig nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt a kérdésekre. Ugyanakkor menekült mindentől, ami fölhívhatta rá a figyelmet, soha senkitől egy fillért sem fogadott el, még családja javára sem. Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. 1866-ban felvételt nyert a nevers-i iskola- és szeretetnővérek Saint-Gilgard-kolostorába. Rendi neve Marie-Bernard lett.

A noviciátust Isten iskolájaként járta végig. A novícia-mesternő és a főnöknő egyaránt attól féltek, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák. Bernadett azonban felismerte az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami nem Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta: „Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: »Ne félj, én vagyok!« Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.”

A kolostorban az egyik nővér megkérdezte Bernadettet: miért van mindig az utolsók között, miért végez alantas munkákat Erre Bernadett: „Mit csinál az ember a söprűvel?” – „Micsoda kérdés! Az ember fogja a seprűt, és seper vele.” – „És aztán?” – „Aztán visszateszi a helyére.” – „Hol van a helye?” – „Hát az ajtó mögött, a sarokban!” – „Látod, ez az én sorsom. A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.”
1879-ben, harmincöt évesen halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak: „Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!”

GONDOLAT:
Bernadettből áradt a megaláztatásai fölött mosolygó öröm, és annak tudata, hogy ezzel részt vesz Jézus szenvedéseiben. Örülni a megaláztatásnak – ez olyan valami, amit megérteni, és utánozni is nehezen tudunk. Pedig, ha igazi krisztushívők szeretnénk lenni, meg kell tanulnunk, nemcsak elfogadni a megaláztatásokat, hanem – ahogy Jézus akarja – szeretni embertársainkat. Ehhez hozzá tartozik, hogy őszinte szívvel, megbocsátón elfogadom a megaláztatásokat, a másoktól jövő megbántásokat. Bernadett megtanulta az igazságot: Isten eszközei vagyunk! Légy nyitott és vedd észre, mire akar használni az Úr a hétköznapokban!

Bernadett nélkül nem lenne Lourdes a reménység forrása!
Egy 1,5 perces kis videót hoztam Neked Lourdes-ról zenével aláfestve. Ezen a helyen minden Isten jelenlétéről és gondoskodásáról szól, mert itt betegek gyógyulnak meg testi, lelki bajaikból. 

Engedd hogy a látvány magával ragadjon!

A jó pásztor egyszerre figyel Istenre és az emberi világra

Április 21. – Húsvét 4. vasárnapja
Olv.: ApCsel 4,8-12; Zs 117; 1Jn 3,1-2;
Evangélium: Jn 10,11-18 

Volt egyszer egy szentéletű remete, akit Brúnónak hívtak. Egy éjjel Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecskebéka hangos brekegése megzavarta. Sikertelen volt minden kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért aztán lekiabált az ablakából: – Csendet! Éppen imádkozom. Tudnunk kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal teljesítették. Minden élőlény visszatartotta a hangját, hogy imádkozásra alkalmas csend legyen. Ekkor azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt: – Lehetséges ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te zsoltáréneklésed. – Ugyan mi örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? – vágott vissza megvetően Brúnó. De a hang nem adta fel olyan könnyen: – Ha nem tetszene Istennek, akkor miért teremtette volna meg ezt a hangot? Brúnó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Kihajolt az ablakán, s kiadta a parancsot: – Énekelj! A kecskebéka ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a környékbéli békák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert, ahogy figyelmesen hallgatta őket, felfedezte: ha nem akar ellenállni, ez a zene valójában gazdagabbá teszi az éjszakát. Ezzel a felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először ráébredt arra, hogyan is kell imádkozni.  

Jézus papjai egyben pásztorok is. Vagyis, noha a saját boldogságukat is keresve választják a papi hivatást, mégis elsősorban másokkal törődnek, mások lelki üdvösségéért fáradoznak. A jó pásztor egyszerre figyel Istenre és az emberi világra. Keresi a bensőséges imádság találkozásait az Atyával, de megtalálja Istent a fáradságos, nyüzsgő mai társadalomban is. Soha, egyetlen korban sem volt könnyű követni az egyetlen igazi Jó Pásztor, Jézus elkötelezett és odaadó szeretetét az emberek felé. Voltak évek, sőt évszázadok, amikor keserű, véres üldözés várt Jézus evangéliumának hirdetőire. Napjainkban is rendszeresen előfordul ez a világ egyes tájain. Máskor a szörnyű járványok, háborúk, éhínségek és egyéb katasztrófák fájdalmát kellett megosztani a pásztoroknak a rájuk bízottakkal, ahogy bizony erre is van példa a mai világban is.
Itt, Európában azonban most nem ilyen megpróbáltatásokkal kell szembenéznünk. Nincsenek véres üldözések az egyház és a papság ellen. Nincsenek – vagy csak elszigetelten fordulnak elő – katasztrófák és komolyabb ínségek. Mégsem könnyű a lelkipásztorok dolga, ugyanis ma a fogyasztói mentalitással, a testi jólét színes kínálatával, a túlzott sokféleséggel és az eltömegesedés jelenségével kell megküzdeniük. Ezekből pedig önzés, magunknak-valóság fakad, ami súlyosan megkísérti Isten embereit is. Sokszor élik meg a papok, szerzetesek egy gyenge, elnyomható kis hangnak saját tevékenységüket a világ rikácsoló zajában. Sokszor élik meg, hogy minden szeretetből és odaadásból fakadó próbálkozásuk bizony nem más, mint egy kis apróság a sokféle kínálatból, amelyekkel „tele a polc”! Ráadásul nem is a legszínesebb, ránézésre legvonzóbb dolog! Amikor pedig csekélynek tűnik az érdeklődés arra az értékre, amit szeretnénk átadni az embereknek, nagy a kísértés arra, hogy a pásztor is kevésbé értékes, de népszerűbb dolgokra fordítsa a figyelmét, ő is a könnyebb utat válassza. Olyasmivel törődjön ő is többet és olyasmit próbáljon adni az embereknek, ami nem vezeti őket közelebb Istenhez.

Pedig az embereknek igenis óriási szükségük van ma is az evangéliumra és a krisztusi életformára. A túlkínálat a bóvlikból szétaprózza, túlhajszolja az embert. A tömegben magányossá lesz. Az individualista szemléletmód és életmód leépíti a közösségeket, ugyanakkor mégsem tudunk lemondani a közösségben megélhető valós szeretetről. Ha a pap úgy szolgálja a rábízottakat, hogy Istenhez is közel marad, azt akarja adni a híveknek, amit Jézus szeretne adni általa, akkor, ha nem is ér el feltétlenül látványos sikereket, a mélyben nagyon is jó hatással van az emberek életére. Azon fáradozik, ami itt a Földön is boldogabbá teszi a mindennapjaikat, a halál után pedig az Isten Országába való eljutáshoz segíti őket.   

Dr. Finta József atya

Bízz Isten szeretető gondoskodásában!

Nagyon megfogott ez a kép, amelyen az anyamadár óvja, védelmezi pelyhes fiókáit! A kicsiknek nem kell aggódniuk az eső miatt, biztonságban vannak!
„Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7)

Nem létezik problémák, gondok, nehézségek nélküli élet. Megváltoztathatatlan, megmagyarázhatatlan és általunk nem befolyásolható problémákkal találkozunk életünk során. Ezért meg kell tanulni békességben élni a problémák közepette is, máskülönben soha nem lesz békességünk! Jön egy probléma, megbirkózunk vele, de egyből egy másik jön a helyére.

A lelki békességet pedig úgy lehet elérni, hogy bízzunk Isten szeretetteljes gondoskodásában.

Szeretettel ajánlom ezt a taize-i éneket! Kívánom, hogy miközben hallgatod, találd meg lelki békédet és erősödjön bizalmad az isteni gondviselésben!

Miért olyan nehéz hinni a saját testünk feltámadásában?

 Április 14. – Húsvét 3. vasárnapja
Olv.: ApCsel 3,13-15.17-19; Zs 4; 1Jn 2,1-5a; 
Evangélium: Lk 24,35-48 

Egy apró hernyócska kúszott gyorsan és rendületlenül a hatalmas hegy felé, ami még elég távolról sejlett föl előtte. „Hova-hova olyan nagy igyekezettel?” – kérdezte tőle egy arra ugráló szöcske. „Valaki mesélte nekem, hogy a hegy tetejéről milyen csodálatosan szép a vidék, milyen rendkívüli látványt nyújt. Felmegyek hát a hegyre, hogy én is megnézhessem ezt a gyönyörűséget.” – válaszolta a hernyó. A szöcske majd megpukkadt, úgy kacagott: „Te? A hegy tetejére? Ugyan! Soha nem jutsz fel! Neked még egy nagyobb fadarab vagy egy jókora kavics is szinte leküzdhetetlen akadály! Jobb, ha még most visszafordulsz.” A hernyócska azonban nem hallgatott rá, mászott tovább rendületlenül. Meglátta egy szarvasbogár is. „Mire fel ez a sietség? Hova készülsz?” – kérdezte. „A hegy tetejére akarok felmászni, mert mindenképp látni akarom, milyen csodálatos onnan a kilátás.” „Micsoda őrültség!” – szörnyülködött a szarvasbogár. „Számodra lehetetlen megmászni azt a hegyet! Még én se lennék rá képes egész életem során sem, pedig nekem lábaim is vannak.” Ahány állat, bogár csak beszélt a kis hernyóval, mind vagy kinevette, vagy sajnálgatta a szerencsétlent. Senki nem hitte, hogy ilyen vállalkozás sikerrel járhat a részéről. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a kis hernyócska mind nehezebben mozgott. Egy nap megállt, és valamiféle anyagból az egész testét beburkoló takarót szőtt. Olyasmi volt, mint egy jókora hálózsák. A bogarak, kis állatok mind azt gondolták, hogy a kis hernyó belehalt a nagy erőfeszítésbe, és ez a zsák nem más, mint a sírja. Össze is gyűltek, hogy meggyászolják, és még egyszer kipletykálkodhassák magukat arról, hogy milyen őrült, kilátástalan vállalkozásba fogott. Ahogy azonban élénken társalogtak, észrevették, hogy a zsákocska lassacskán mozogni kezd, majd megreped. Először két csáp bújt elő belőle, majd a fej, majd pedig két szép, színes szárny. Még magukhoz sem tértek a meglepetésből, amikor az egész gyönyörű pillangó előbújt a bábból, és rájuk sem pillantva gyors szárnycsapásokkal tovarepült a hegy csúcsa felé.  

Jézus idejében a zsidóság számára nem a lélek halhatatlansága jelentett meglepetést. Többségük hitt abban, hogy az ember halála után a lelke tovább él. Ugyanígy a korabeli „pogányok”, vagyis a görögök és rómaiak is hittek az emberi lélek „árnyszerű” továbbélésében, amint arról az alvilágról szóló számos mítosz is tanúskodik. A hit nagy próbáját mind a zsidóság, mind a klasszikus vallások követői számára a feltámadás jelentette, konkrétan a test feltámadása. Az, hogy az ember halála után „szellemként” létezik, s ez a szellem adott esetben meg is mutatkozhat a földi halandók számára, nem volt ismeretlen sem az Ószövetségi írásokban, sem a görög-római mitológiában. Azonban az, hogy valaki valós testben, méghozzá saját valós testében térjen vissza a halálból, hogy meg lehessen tapogatni, hogy együtt egyen-igyon a Földön élőkkel …. hát ez bizony forradalmi újdonság volt. Ezért nem akarják az athéniak tovább hallgatni Szent Pál igehirdetését, amikor a feltámadásról kezd beszélni. Ezért gondolják szellemnek saját apostolai a közöttük megjelenő feltámadt Jézust! Bizony, nem csak a hitetlenkedő Tamás, hanem a többi apostol sem fogadja hittel Jézus feltámadásának tényét, amíg meg nem érinthetik a kezeit, lábait, amíg együtt nem falatozik velük szegényes ételükből. Azonban nemcsak évezredekkel korábban, hanem a mi korunkban is sokaknak nehéz elfogadni a test újraéledésének hitét. Megdöbbenve tapasztaltam nem is egyszer, hogy a magukat kereszténynek vallók közül is akadnak, akik a lélek továbbélését ismerik csak el, hiába imádkozzuk minden vasárnap, hogy „hiszem a test feltámadását”.   

Miért olyan nehéz hinni a saját testünk feltámadásában? Talán azért, mert sokszor nem vagyunk kibékülve a testünkkel. Tapasztaljuk hibáit, fogyatékosságait, sérülékenységét, múlandóságát. Nem tudjuk róla elképzelni, hogy „túléli a halált”, illetve talán nem is akarjuk, hogy ebben a testben éljünk örökké. Tapasztaljuk sokszor a test „bűnös lázadását” is a lélek által felismert és akart magasabb rendű értékek ellen. A bűn által megrontott világban az elmúlásnak kiszolgáltatott test bizony sokszor „visszarántja” a lélek törekvéseit. Ezért is mutatkozik meg az újszövetségi írásokban is a test és a lélek bizonyos értelemben vett szembeállítása. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a kereszténység alábecsülné a testet! Sőt, sokkal nagyobb méltóságot tulajdonít neki, mint a korabeli vagy akár mai vallások, vagy mint az örök életben nem hívő fogyasztói társadalom.  

A kereszténység pozitívan szemléli a testet: már teremtettségében is jó, ahogyan a Biblia kijelenti róla. Isten azonban a megváltásba és a megdicsőülésbe is beemeli. Jézus magára veszi ezt az emberi testet, ennek feláldozása által vált meg bennünket. A feltámadásban azonban újra felveszi ezt a testet, a Mennybemenetellel pedig beemeli az örök dicsőségbe. A feltámadott test azonban – képletesen persze – úgy viszonyul a földi testünkhöz, mint a pillangó a hernyóhoz. Megdicsőült test: vagyis messze meghaladja a földi test korlátait. Túl van a tér és az idő határain: azok nem kötözik le többé. Nem ismeri az öregedést, az elmúlást és a halált. Ez a megdicsőült test alkalmas arra, hogy teljesen részt vegyen az örök boldogságban, osztozzék a lélekkel abban az üdvösségben, amely az egész ember osztályrésze lehet egy örökkévalóságon át. 

Dr. Finta József atya

Piszkos cipők

Megszólalt az ébresztőórám. „Nem lehet igaz!” – gondoltam. Fáradt voltam, és álmos. Egész héten keményen dolgoztam, és olyan jó lett volna aludni még egy kicsit. De vasárnap volt. Szentmisére kell mennem. Gondoltam, ha nem megyek el, bűntudatom lesz egész héten. Így hát nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, elkészültem.
A templomajtóban megigazítottam a nyakkendőmet mielőtt beléptem, és csendben beültem egy padba. Éppen időben érkeztem. Bár még utánam is jöttek. Egy férfi éppen mellém ült le. Imára hajtottam fejem. Mielőtt behunytam volna a szemem, láttam, hogy a mellettem lévő férfi cipője hozzáért az enyémhez. Sóhajtottam. Mivel mindkét oldalon bőven volt hely, arra gondoltam, hogy ez nem szükségszerű. Zavart ez a közelség, de nem húzódtam arrébb.

Elkezdődött az imádság, a pap bensőséges szavai Istent keresték, de az én gondolataim továbbra is a cipőkön jártak. „Ennek az embernek nincs büszkesége… Porosak, kopottak és karcosok… És még lyukak is vannak az oldalán!” Megpróbáltam az imára figyelni, de tekintetem újra a szomszédom cipőjére tévedt. „Nem kellene a legjobban kinéznünk, amikor belépünk ezen az ajtón?! Nos, neki valószínűleg nem ez a legjobb öltözete…”
Az ima véget ért, a cipős ember halk „Ámen–t” mondott. Amikor elkezdődött az éneklés szomszédom hangja szárnyalni kezdett. Hangosan, meggyőződéssel énekelt, hangja szinte megemelte a szarufákat. Kezei magasra voltak emelve, teljes lelke benne volt a énekben. Az Úr bizonyára meghallotta a cipős férfi hangját az égből.
A prédikáció nagyon megható volt, a cipős ember is törölgette a könnyeit. Éreztem a mozdulataiból hitének mélységét, Istennel való szoros kapcsolatát, és ez mélyen érintett.
Eljött a felajánlás ideje. Már otthon előkészítettem a magas címletű bankjegyet, amit a perselybe szántam. Féloldalról figyeltem, ahogy a cipős férfi mélyen belenyúl a zsebeibe. Nagy sokára kihúzott valamit és halk csörrenést hallottam.
Hamarosan vége lett a szentmisének. A záróima alatt arra gondoltam, hogy ezt a cipős embert meg kell ismernem közelebbről. Valami vonzott hozzá. Ahogy elhangzott az „Ámen”, felé fordultam, és kinyújtottam a kezem. Most először láttam szemtől–szembe. Öreg volt, a bőre cserzett, a haja pedig eléggé kócos, de a szemében ott volt a hit ragyogása.
– Isten áldjon! – mondtam, ahogy kezet fogtunk. – Az én nevem Charlie, örülök, hogy megismerhetlek.
Könnyek szöktek a szemébe, de az arca széles mosolyra húzódott.
– Hónapok óta járok ide, de te vagy az első, aki üdvözöl – mondta a könnyeit törölgetve. Tudom, hogy a külsőm nem olyan, mint a többieké, de tényleg igyekszem mindig a legjobban kinézni. Megtisztítom és kifényesítem a cipőmet, mielőtt elindulok, de poros, sáros lesz a hosszú gyaloglás alatt, mert nagyon messziről jövök.
Ahogy beszélt, a szívem megtelt fájdalommal, és nagyokat nyeltem, hogy elrejtsem a könnyeimet. Milyen elhamarkodottan ítéltem én is először! Ám az éneklés alatt a külsőségek mögött megláttam mély hitét, Istennel való szoros kapcsolatát. Belőlem hiányzott ez, de nagyon vágytam rá.

Egy érdekes barátság vette kezdetét, ami mindkettőnk életében sorsforduló lett. John odaköltözött a birtokomra, kapott egy kis lakást, cserébe gondozta a kertemet. Elláttam mindennel, amire szüksége lehet. Egészen kivirult, és arca még ragyogóbb lett.
Szokásunkká vált, hogy minden este együtt olvassuk a Bibliát, és beszélgetünk róla. Az ő hite által én is közelebb kerültem az Úrhoz, és teljesen megváltozott az életem. Megtanultam, hogy nem a külső számít, hanem az ember életét az befolyásolja, ami a szívében van.

GONDOLAT:

Ha valaki engedi, hogy a feltámadt Krisztus éljen benne, akkor annak az élete sugárzó lesz mások számára!

Az irgalmasság 3 aspektusa

 Április 07. – Húsvét 2. vasárnapja
Olv.: ApCsel 4,32-35; Zs 117; 1Jn 5,1-6;
Evangélium: Jn 20,19-31 

2000-ben történt, hogy a calabriai tengerparton háromnapos, szüntelenül zuhogó felhőszakadás támadt. Nagyon sok kár keletkezett az egész környéken, halálos áldozatok is voltak a hegyekből lezúduló sárlavinák és kőgörgetegek miatt. Ekkor történt az is, hogy egyik éjszaka Rocellában az özönvíz miatt leomlott a városka fölött magasodó vár egy darabja. Minden bizonnyal elsodorta volna az alatta mélyen meghúzódó házat, de egy útjában álló hatalmas olajfa eltérítette a kőomlást. Az olajfa erősen megkapaszkodott mélyre nyúló gyökereiben, s felfogta a tégla és kődarabok áradatát. Megsérült ugyan, de szilárdan ellenállt a kemény ütéseknek. Az olajfa rettenthetetlen ellenállása miatt a kőlavina irányt változtatott, s a lakóház helyett a tőle mindössze tízegynéhány méterre álló üres, omladozó fészert döntötte romba. Képzelhetitek, hogy milyen hálásak voltak a ház lakói! Reggel, a felkelő Nap első sugarainál ugyanis felmérhették, hogy mekkora veszélyben voltak, és szó szerint a csodának köszönhették megmenekülésüket. Ekkor eszükbe jutott, hogy két évvel korábban, egy hirtelen támadt tűzeset során ők óvták meg az olajfát a lángoktól. Csodálattal és hálával telten mondogatták: „Korábban mi voltunk azok, akik megmentettük ezt az olajfát a tűztől, s lám, most az olajfa mentette meg a mi életünket!”  

Az Irgalmasság Vasárnapján mindenekelőtt azt érdemes tudatosítanunk, hogy az Istenben hívő ember részéről az irgalmasság mindig csak viszonzás: gyümölcse, következménye annak a nagyobb irgalomnak, amit ő maga átélt, sőt újra és újra átél Isten részéről. Az olvasmányban rácsodálkozhatunk az első keresztények önzetlenségére, ajándékozó, mindenüket megosztó lelkületére. Ahhoz azonban, hogy ilyenekké váljanak, előbb ők kellett, hogy megtapasztalják Jézus mindent föláldozó szeretetét. A szentleckében pedig arról vall Szent János apostol, hogy csak az tudja igazán szeretni Isten gyermekeit, vagyis az embereket, aki először a szülőt szereti, vagyis magát Istent. Istent pedig nem lehet megelőzni a szeretetben: csak viszonozni és továbbadni tudjuk azt, amit Tőle kapunk.   

Az olvasmányok jól bemutatják az irgalmasság 3 aspektusát: 

1, Az irgalom sokszor bebocsát
Az irgalom mindenekelőtt jelenti a befogadást: megosztom valakivel az életemet kisebb-nagyobb mértékben, vagy éppen mindennap. Időmet, energiámat, képességeimet, javaimat mások szeretetére fordítom. Ez alapigénye az embernek (szeretet a személyes kapcsolatban), ugyanakkor teher is. Ide tartozik a másik ember elfogadása, hibáival, gyöngéivel, másságaival együtt, amennyiben azok elviselhetők, amennyiben ő elismeri ezeket a hibákat, vagy nem akarja a másságait ráerőltetni mindenkire. Mindenkiben van olyan emberi hiba, hiányosság vagy különbözőség, ami megnehezíti a vele való együttélést a környezetének. Ezek elviselésére törekedjünk! Ide tartozik a javaink megosztása, a Karitász tevékenység is. Az egyháznak tanúságot kell tennie Krisztusról, meg kell jelenítenie őt. Ennek egyik alapvető módja a szeretetszolgálat. „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Az egyház nagy, mindig hiteles lehetősége a misszióra a karitász. Nem az egyetlen küldetése, de ma mindenképpen a legelfogadottabb és legkeresettebb. Erre látunk jó példát a jeruzsálemi ősegyház vagyonközösségében.   

2, Az irgalom olykor elbocsát:
„Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent és eleget teszünk parancsainak.” Vagyis aki Isten parancsait figyelmen kívül hagyva próbálja szeretni embertársait, annak valójában nem igazi, hanem meghamisított a szeretete irántuk. 
Az irgalom benne van az elengedésben is. Ha valaki teljesen más utakon akar járni, el akar szakadni tőlünk, akkor tisztelve a szabadságát, el lehet engedni. Az atya elengedi tékozló útra induló fiát: nem tartja őt vissza erőszakkal akkor sem, ha tudja, hogy rossz dolgokra készül. Az „elbocsátás” bizony jelenthet elküldést is, vagy be nem fogadást: a meg nem alkuvást azzal, ami rossz, ami Isten és ember ellen való. Ezért nem lehet irgalom hiányával vádolni azt a keresztény embert, aki nem ért egyet például a homoszexualitással vagy a különféle szexuális devianciákkal, a családi élet rombolásával, vagy akár a migránsok válogatás és okosság nélküli befogadásával. Vagy aki nem fogad el a magáéval egyenértékűként minden vallást vagy erkölcsi álláspontot, aki nem szinkretista és közömbös.   

3, Mindig megbocsát 
A megtérő, bűnét megvalló, megváltozni akaró embernek mindig törekedni kell megbocsátani! Ezt látjuk a halálból visszatérő Krisztus apostolai iránt tanúsított magatartásában. Megbocsát a tagadó Péternek, a hitetlenkedő Tamásnak, a gyáva és bizonytalankodó összes tanítványának. Persze annak lehet megbocsátani, aki valóban belátja a rosszat és bocsánatot kér, vagyis maga is nyitott a kapcsolatra.
Mit jelent és mit nem jelent a megbocsátás? 
– Nem jelent felejtést, de nem emlegetést igen!
– Nem jelent fájdalom nélküliséget, de pozitív érzelmeket igen – legalábbis egy idő után.
– Nem jelenti azt sem, hogy engedjük az illetőt olyan helyzetbe, hogy ugyanazt a hibát elkövesse. Nem az előző állapot, hanem egy új állomás jön létre! Új kezdet, amellyel élnie kell annak is, akinek megbocsátottak, hogy valóban maga mögött hagyhassa az elkövetett rosszat. 

Dr. Finta József atya