Január 21. – Évközi 3. vasárnap 
Olv.: Jón 3,1-5.10; Zs 24; 1Kor 7,29-31 
Evangélium: Mk 1,14-20 

Két kisfiú az utcabálon egy-egy piros léggömböt kapott ajándékba. A feszesre fújt lufik vidáman lengedeztek a levegőben, zsinórjuk a gyerekek csuklójához volt erősítve. A két kisfiú vidáman szaladgált ide-oda az ünneplő tömegben, mindegyik a maga piros lufijával. A nagy futkározásban azonban egyikük hirtelen hasra esett, s ahogy talpra próbált evickélni, a zsinór kioldódott a csuklóján. A piros léggömb pillanatok alatt felszállt a magasba. A kisfiú dühös sírásra fakadt, ordítani és toporzékolni kezdett: „Elrepült a piros lufim! A léggömbömet akarom! Azonnal hozzátok vissza!” – üvöltötte, de mindhiába. Kis idő múlva a másik kisfiú lufija is elszabadult, s gyorsan repült az ég felé. A gazdája a tekintetével követte, majd hirtelen tapsolni kezdett, s vidáman ugrándozva kiabálta: „Nézzétek, hogy megy az ég felé! Milyen magasra száll! A lufim mindjárt eléri a napot!”  

Mit kezdünk az idővel, ami elmúlik? És mindazzal, amit a múló idő óhatatlanul magával visz? Hogyan állunk hozzá az elmúláshoz, az elveszítéshez, amit itt a Földön nem tudunk kiküszöbölni? szentírási olvasmányok egyik kulcsszava az „idő”: az idő, ami elmúlik, ami rövid, ami betelik. „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” – kiáltja Jónás a korabeli világ fővárosa lakóinak fülébe. „Azt mondom testvérek, az idő rövid … ez a világ elmúlik.” – inti Pál apostol is a korinthusiakat. Jézus pedig így kezdi igehirdetését: „Betelt az idő, közel van az Isten Országa!” Első hallásra, olvasásra talán fenyegetőnek, rémisztőnek tűnnek ezek a kijelentések …. de ha tovább olvassuk a Biblia sorait, látni fogjuk, hogy azok, akik részéről elhangzik ez a figyelmeztetés, nem ijesztgetésnek szánják, hanem lehetőségnek. Ha pedig a hallgatók is így állnak hozzá, akkor az egésznek pozitív végkicsengése lehet. Az ugyanis, hogy az idő „betelt”, nem csak azt jelenti, hogy valaminek lejárt az ideje, hanem azt is (és elsősorban azt), hogy valaminek „eljött” az ideje! Isten továbblépésre, előre haladásra hív meg bennünket akkor is, ha valami elmúlik az életünkben. A niniveiek számára lejárt a bűnös tettek ideje … elérkeztek a megtérés és a bűnbánat napjai. Akik meglátják ezt a lehetőséget és élnek vele, azok számára lehetséges az új kezdet!  
Simon és András, valamint Jakab és János számára véget ért a halászat ideje a genezáreti tavon …. elérkezett az emberhalászat ideje. A tanítványságé és az apostoli küldetésé, amely sokkal szélesebb távlatokat nyit meg előttük, mint életük előző szakasza. Szent Pál is azért hívja fel a figyelmünket ennek a földi világnak a múlandóságára, mert rá akarja nyitni a szemünket arra a világra, amelyben már nem lesz elmúlás, ahol már nem ér bennünket veszteség, de amelynek az elnyerésére fel kell készülnünk már itt a Földön. Nem arra biztat, hogy ne éljünk azokkal a javakkal, amelyeket Isten teremtett és nekünk ajándékozott, csupán arra akar figyelmeztetni, hogy ne ezektől várjuk teljes és maradéktalan boldogságunkat! Mert tény, hogy ezek mindegyike múlandó: a megvásárolt vagy megtermelt anyagi javak, az örömteli vagy éppen fájdalmas élmények, tapasztalatok, sőt még az evilági emberi kapcsolatok is.   

A veszteség mindennapos tapasztalata az embernek, amelyet nem tud elkerülni. Milyen bosszantó akár csak egy apró tárgy (kulcs, toll vagy ruhadarab) elveszítése is, amikor épp szükség lenne rá! Ennél sokkal fájdalmasabb egy-egy szép élmény (ünnep, nyaralás) elmúlása. Még nehezebben éljük meg a képességeink fokozatos elveszítését a betegségek, az öregedés, elgyengülés révén. Bizony még a kapcsolataink sem örökre szólók itt a Földön: a barátságok, munkatársi viszonyok, sőt a házasság és a családi kötelékek sem. Ezért írja Szent Pál, hogy „Élj úgy, mintha nem volna!” Ezzel nem a földi dolgok és kapcsolatok megvetésére és elhanyagolására szólít fel, hanem arra, hogy ne kapaszkodjunk 10 körömmel mindabba, ami ki van szolgáltatva a múló időnek. Legyünk képesek ezeket elengedni abban a hitben, hogy Isten új távlatokat nyit előttünk!   

Az elmúlás egyébként egyáltalán nem semmisít meg mindent. A tárgyak, anyagi dolgok az enyészeté lesznek ugyan természetük szerint, de azok az élmények, amelyeket az ember ezek használatából, fogyasztásából, vagy éppen megalkotásából, megosztásából, odaajándékozásából merít, beleépülnek a személyiségünkbe. Az életünk örömteli vagy éppen fájdalmas élményei szintén gazdagítanak minket, bővítik szellemi tudásunkat, ismereteinket, alakítják érzelemvilágunkat, s mindezzel belejátszanak későbbi döntéseinkbe, tetteinkbe. Nem múlnak el nyomtalanul, még ha idővel emlékké szelídülnek is. Az emberi kapcsolatok meg főleg nem válnak semmivé: a halál jó esetben csak ideiglenesen szakít el minket szeretteinktől. Krisztus által kiérdemelt lehetőségünk van arra, hogy újra találkozhassunk és örökre együtt legyünk velük, még ha nem is a földi lét kereteinek megfelelő módon, hanem a megdicsőült élet boldogítóbb távlatai szerint. A múló dolgok elengedése tehát nem jelent teljes elveszítést, semmibe hullást. Inkább olyasmi, mint a Nap felé szálló piros léggömb: nincs már nálam, de attól még az enyém. Nem látom már testi szemeimmel, de attól még része lett az életemnek.   

Persze tagadhatatlan, hogy minden elmúlással ér bennünket veszteség (kisebb-nagyobb egyaránt), ami óhatatlanul fájdalmat okoz. Azonban ha mindenképpen a múltat akarjuk vissza és nem tudjuk azt lezárni, ez megakadályoz bennünket annak meglátásában, hogy mire is hív minket Isten a jövőben. Épp ezért a tíz körömmel kapaszkodás abba, ami elmúlt, az elengedni nem tudó ragaszkodás a tűnő pillanatokhoz valójában egy teljesen hiábavaló és értelmetlen küszködés, keserűséggel teli toporzékolás. Ha csak azon siránkozunk, aminek az ideje lejárt, akkor nem vesszük észre azt, aminek az ideje eljött!  
És főleg nem készülünk fel az örökkévalóságra: arra a beteljesedett állapotra, ami minden időn túl van. Ha oda eljutunk, oda átlépünk földi életünk elmúlása után, akkor egy olyan világba érkezünk, ahol többé nem kell félnünk semmi veszteségtől. Ahol nincs múlandóság, mert idő sincsen. Ahol nem csorbítja a boldogságunkat semminek és senkinek a pusztulása, ami vagy aki az életünkhöz tartozik. Szent Pál igazából ennek az örökké boldog életnek a reményében biztat arra, hogy úgy éljünk, mintha ez a világ „nem is volna”! A niniveiek (és minden más város vagy falu lakói) ebben az isteni országban kapnak örök otthont, ha megtérnek bűneikből, még ha földi városuk előbb-utóbb össze is omlik. Jézus apostolai, tanítványai is ennek az országnak a hirdetéséért hagyják el korábbi életformájukat, munkájukat, kapcsolataikat. Egy nagyobb, jobb, boldogabb élet reményében engedik el korábbi életük összetevőit. Bennünket is az örök élet, a mennyei boldogság reménye segít abban, hogy helyükön értékeljük a földi lét javait, helyesen használjuk őket, s el tudjuk fogadni ezek elmúlását, átalakulását.        

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A névtelen hozzászólásokat töröljük!