Oldal kiválasztása

Hétindító rövid gondolat

 

Fényben vagy árnyékban élsz?


A mai ember szeret sütkérezni, központban lenni, élvezni mások elismerését. Annyira fénylik, amennyire mások megvilágítják. S ha valakit sokan világítanak meg, tényleg el tudja hinni, hogy már önmagától is fénylik. Noha ez egyáltalán nem biztos. Egy ember igazi fénye nem attól függ, hogy hányan világítják meg, hanem attól, hogy belülről sugároz-e. S innen kezdve mindegy, hogy kívülről megvilágítják vagy nem, mindegy, hogy fényben vagy árnyékban él. Létének minősége nem a ráeső fotonok számától függ, hanem azért ragyog, mert Isten teremtménye. Isten sugárzik minden teremtményben, főleg az emberben. Istennek nincs árnyéka, mert ő maga a fényforrás.
Sánta János atya


 

Embermesék – sorozat

 

Segítség a vonal túlsó végéről

Bár a nővérem biztos volt benne, hogy apa meggyógyul, én mégis aggodalommal telten hívtam fel a kórházat. A férjem éppen vidéken volt egy rádiós reklámkongresszuson.
– Ha szükséged van rám, hívd fel a rádiót. A titkárnő majd megadja a szálloda nevét és telefonszámát – mondta, mielőtt elment.
Fél délelőttöt vártam, csak azután hívtam fel az észak-indianai kórházat, ahol apám feküdt. Amint meghallottam Jane hangját, azonnal tudtam, hogy apával baj van.
– Egyre több víz van a szervezetében. Az itteni orvosok nem tudnak mit csinálni. Hívtak mentőt, és átviszik a St. John’s kórházba. Ott jobb a műszeres felszereltség. Gyorsan megebédelünk anyával, azután mi is átmegyünk vele a St. John’s-ba. Itt már nem tudunk mit tenni – mondta Jane.
– Jöjjek? – kérdeztem.
– Még ne. Nincs annyira rossz állapotban. Várj még!
A délelőtt hátralevő része csigalassúsággal telt. Megpróbáltam dolgozni. Hirdetéseket gyűjtöttem ki, felírogattam őket és behajtottam a szélüket. Dél körül felhívtam a St. John’s kórházat. A kardiológián a nővér ellenőrizte a betegfelvételi kartonokat. Azt mondta, a mentő elindult, de azután visszament a Memorialba, és a beteg nem érkezett meg hozzájuk. Ennél többet nem tudott mondani.
Csupán egy oka lehetett, hogy a mentő visszafordult: apa meghalt útközben. Agyamban össze-vissza cikáztak a gondolatok, miközben a Memorial számát tárcsáztam. Induljak el azonnal Indianába? A családom öt órányi utazásra volt tőlem. Hívjam fel a férjemet, és várjam meg, amíg hazaér? Ha apa meghalt, úgyis mindegy vagy mégse?
A nővér, aki felvette a telefont, a húgom barátnője volt. Jane a Memorialban dolgozott mint légzésterapeuta, így sokan ismerték őt, és ezért tudtak apáról is.
– Mi történt? – kérdeztem.
Össze-vissza dadogott. A kórházi rendszabály tiltja, hogy tájékoztasson, de azt tanácsolta, hívjam fel a húgomat, amilyen hamar csak lehet.
– Nem tudom felhívni – panaszoltam. Illinoisban vagyok. Meg kell mondania az igazat. Kegyetlenség, hogy nem beszél velem őszintén. Mindössze arra vagyok kíváncsi, . . . mondja…meghalt?
 
Persze, hogy meghalt. Két háztömbnyire a Memorialtól a mentőben, útban a St. John’s felé meghalt. Ezek után mély szomorúságomban döntenem kellett az utazásról.
Felhívtam a rádiót.
– Meg tudná mondani, kérem, Jim szállodájának a számát?
Azt mondták, várjak. Nem találták a számot. Sajnálták.
Remegő kézzel ütöttem fel a telefonkönyvet. Kansas City körzetszáma 913. Felhívtam az információt. A szabályok értelmében a telefonközpontosok minden egyes híváskor három számot adhattak meg. Lefirkantottam az első három eszembe ötlő szállodalánc telefonszámát. Felhívtam az elsőt. Sem a rádiós kongresszus, sem a férjem nem volt ott. Felhívtam a másodikat. Ugyanezt az információt kaptam. Tárcsáztam a harmadikat. Ezt is kipipálhattam. Ezek után újra hívtam a tudakozót. Már mindössze egy újabb szállodalánc jutott eszembe, a Hyatt. Felírtam ennek a számát is, és mindjárt tárcsáztam is. Bénultságom lassanként felengedett és szipogni kezdtem.
– Nem, nálunk nincs rádiós kongresszus, és a férje neve nem szerepel a vendégeink listáján – mondta a telefonközpontos. – Sajnálom, én csak a központ vagyok..
Mielőtt letehette volna a kagylót, hirtelen kitört belőlem a zokogás. Hosszú szünet után újra megragadtam a telefonkagylót, és a ruhaujjammal megtöröltem az orromat.
– Mi a baj? – kérdezte halkan.
– Apám néhány perce halt meg. A… holtteste… Indianában van. Öt óra az út odáig, és nem találom a férjemet. Nem tudom, elinduljak-e kocsival vagy megvárjam – böktem ki. – Együtt akarok lenni a húgommal és az anyámmal, de fogalmam sincs, mit tegyek.
 
Újabb hosszú szünet következett, majd lassan és halkan beszélni kezdett.
– Adja meg a nevét és a telefonszámát, és várjon, amíg visszahívom.
Hálásan teljesítettem, amit mondott. Két perc sem telt el, máris csengett a telefon.
– Joanna, megtaláltam. Az Adam’s Mark hotelben van. Értesítettem az igazgatót, és amint vége az ülésnek, szólnak neki. Ez körülbelül 20 perc múlva várható. Egészen biztos, hogy elérik, mert előttük fog elmenni.
Sírva mondtam köszönetet neki.

– Hadd mondjak még valamit – folytatta. – Ha úgy dönt, hogy elindul, kérem, vigye magával egy barátját. Legyen óvatos. Borzasztóan megrázó élményen ment keresztül és… és… vigyázzon magára, rendben? Részvétem, hogy meghalt az édesapja.

Egy baráti hang megnyugtatott egy másik államból. Akárki volt is az a nő, sokkal több volt, mint telefonközpontos. Egy csodálatosan jó ember, aki nem csupán a munkaköri kötelességét teljesítette.
Joanna Slan
 
 

GONDOLAT:

Teréz anya szavai jutnak eszembe a történettel kapcsolatban, melyben egy idegen segített egy másik emberen:
„Ossz szeretetet, bárhová mész: Legfőképpen a saját házadban… ügyelj rá, hogy mindenki jobb érzésekkel és boldogabban távozzék tőled, mint ahogyan jött. Légy Isten jóságának élő kifejeződése; jóság ragyogjon a szemeidben, a mosolyodban, meleg, üdvözlő szavaidban.”

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!