Merj kevésnek lenni!

– A maximalizmus felismerése és elengedése

Lehetséges-e elfogadni önmagamat úgy, hogy közben valakinek vagy valamiben kevésnek mutatkozom. Válhatnék-e kíváncsivá arra, hogy milyen kevésnek lenni? Megengedhetném-e magamnak ezt a nézőpontot is? Így milyen új dolgot tapasztalhatnék meg?

Olyan világban élünk, ahol az emberek többsége „trendi” próbál lenni. Nemcsak a megjelenésre gondolok, hanem a márkákra, az eszközökre, a szokásokra és akár a divatos nyaralóhelyekre. Mindezek tanítói a sztárok, akik olyan fokú arculattal bírnak – még ha az megrendezett is –, hogy egyszerűen a tökéletességet, az irányt és az erőt közvetítik. „Minden stimmel!” Közben a teljesítményalapú iskola szintén kemény elvárásokat ad át, ahogyan később a munka világa. Az előzőkkel nem lenne oly sok gond, ha számos szülő képes lenne a feltétel nélküli szeretetével a gyermekének a lelki egyensúlyát megőrizni, illetve felépíteni. Ez a képesség azonban számtalanszor hiányzik…

A maximalizmus hatalmas teherré és egyben szorongató faktorrá tud egyes emberek életében válni. Vannak, akik a kompromisszumot, mint lehetőséget, rossznak gondolják. Nehogy elutasítják, hanem erős vádlást éreznek ezzel kapcsolatosan. Természetesen nem minden fekete vagy fehér, de sokszor be kell azt látni, hogy engedni kell. Hagyni, hogy a dolgok a maguk valóságában működhessek. Mindenkinek megfelelni úgysem lehet.

Az emberek szerethetőbbek és érzelmileg követhetőbbek, ha a „hibáikat” felvállalják.
Létezhet ilyen? Véleményem szerint igen. Mindemellett azt gondolom, hogy aki néha sem képes „kevésnek lenni”, dolgoznia kell az önismeretén és az önbizalmán. Bármennyire félelmetesnek is tűnik, veszíteni tudni kell. Természetesen nem ez a cél, de a mindennapok forgatagában sok dolgon átmegy az ember – ha akarja, ha nem. A bukások, illetve a hibák nemcsak tanulóleckék, hanem segíthetnek alázatosabbá, szorgalmasabbá és felnőttebbé válni. Letisztázhatják továbbá az akaratot és kikristályosíthatják azt, ami valóban fontos az életben. Végül így válhatunk képessé számos elvárást elengedni, önmagunkat pedig olyannak bevállalni és szeretni, amilyenek vagyunk.

Mi van ezzel szemben a maximalistákkal?
Állandóan a hibákra fókuszálnak és elégedetlenek. Százszor „rágnak át” dolgokat, és mindenáron győzni akarnak. Így változtatják pokollá a környezetük életét vagy éppen válnak a legjobban kihasználható alkalmazottá/családtaggá.

A kemény, kitartó és produktív munka természetesen nagy érték, ahogyan a tökéletességre, illetve az igényességre való törekvés is. Ez azonban csak az élet egyik szervező ereje. A meghittség ugyanígy fontos, ha nem még előrébb való. Aki viszont nem hozza otthontól a határok rugalmas kezelését, az kevésbé fog tudni másokhoz kapcsolódni. Pont úgy, ahogyan önmagához sem tanulta meg – csak a teljesítményen keresztül.

Hibázni muszáj és néha kell is
Meg kell tudnom magamnak ezt a „luxust” engedni és felfedezni azt a mélyben húzódó félelmet, szégyent és megfelelést, amely sokszor a lazaságot megakadályozta. A „feszegetett” sikerorientáltság át tud különben kudarckerülésbe fordulni. Sőt, a barátok/család elvesztésén és az elszigetelődés fájdalmán sem érdemes meglepődni, ha valaki állandóan a diadalát „hajtja”.

A maximalizmus felismerése önmagában gyógyír, ahogyan az szintén sokat segíthet, ha az ember tudatosan lassít. Meg lehet a negatív gondolatokat is kérdőjelezni – a hibázással/hibáztatással kapcsolatosan. Például öt-tíz év múlva, ha visszanéznék, akkor számítana-e az adott szituáció? A legtöbb esetben nem. Az eddigi sikereim megünneplése ugyancsak adhatna új élményt. Van, akinek ez lehet(ne) az első lépés a komfortzónája elhagyásához.

Mi támogathat még?
Érdemes néhányszor önmagamtól megkérdeznem, hogy mivel hogyan vagyok. Tulajdonképpen mi a jó nekem? A válaszokat, amelyeknek egy része idővel „jön” csak meg, érdemes beépítenem, illetve tervként végigcsinálnom. Így lehet önmagam elfogadásában egyet előre – „belülre” – lépnem. Mi segíthet ezenfelül? Például az, ha egy pillanatra ránézek magamra „kevésként” vagy éppen „sok”-ként és elfogadom ezt is. Drasztikusan így tud csökkenni az ettől való félelmem. Az ugyancsak rengeteget adhat, ha a másik emberről való gondoskodásom előtt rákérdezek arra, hogy neki mi okozna örömet. Ekképpen nem „letudva” lesz a partnerem, hanem kis szerencsével meg fognak jelenni a pozitív érzelmek. A meghittség és a megjelenő kölcsönösség a legtöbb „lakatot” kinyitja.

„Amit tudok megteszek és hiszem, hogy ez elég.” (Joyce Meyer)

Van még egy kijelentés, amit végtelenül igaznak érzek, és egyben összefoglalja ezt a bejegyzést:
Nem attól leszek jó ember, ha tökéletes vagyok, hanem ha szeretek és szeretnek.

Bátran légy önmagad! Leginkább ott, ahol elfogadnak és inspirálnak!

Dr. Domján Mihály
pszichoterapeuta szakorvos

Ne elégedjünk meg kevesebbel!

Augusztus 04. – Évközi 18. vasárnap
Olv.: Kiv 16,2-4.12-15; Zs 77,3-54; Ef 4,17.20-24;
Evangélium: Jn 6,24-35 

Szüleik hirtelen halála miatt árván maradt egy testvérpár. Korábban is szegények voltak, de a szülők munkája, támogatása nélkül végképp nagy nyomorúságba jutottak. Mikor már napok óta egy falat étel sem jutott a szájukba, nagy bizalommal imádkozni kezdtek a segítő szenthez, Miklós püspökhöz, hogy ne hagyja őket cserben. Valamiképp segítsen rajtuk! Miklós meg is hallgatta a fohászkodásukat, s másnap megjelent a két fiútestvér viskójának kavicsos, köves udvarán. „Mit tehetek értetek?” – kérdezte. Azok így feleltek: „Tégy valami csodát, hogy megmeneküljünk az éhhaláltól és ettől a rettenetes szegénységtől!” Szent Miklós látta, hogy bizony indokolt a kérésük, ezért kinyújtotta ujját, rámutatott néhány nagyobb köre, amelyek ott hányódtak az udvaron, s azok abban a pillanatban arannyá változtak. Az egyik fiú azonnal térdre vetette magát, s lelkendezve elkezdte összekapkodni az arannyá vált köveket. A másik azonban nem követte a testvére példáját. Továbbra is állva maradt, s bizalommal nézett Miklós püspök szemébe. A szent csodálkozva kérdezte: „Te miért nem szeded össze a kincset? Neked nincs szükséged aranyra?” A fiú azonban megfontoltan válaszolt: „Amire igazából szükségem lenne, az a te ujjad!”   

Vajon észrevesszük-e a kisebb, kevésbé fontos ajándékok mellett azt is, amit Isten vagy az Ő egyháza valóban adni akar? Megelégszünk a kevesebbel, sőt azt követeljük, vagy elfogadjuk a többet, a nagyobbat, a boldogítóbbat? A tömeg királlyá akarja tenni Jézust, amikor jóllakatja őket a megszaporított kenyérrel és hallal. Miután Jézus ezt visszautasítja és elrejtőzik, az emberek nagy része nem indul el haza, hanem kitartóan keresi, a nyomában marad. Soha ennyien nem követték korábban a Mestert! Ő azonban nincs lenyűgözve ettől a nagyszerű „eredménytől”, mert nagyon is jól tudja, hogy mi bújik meg a háttérben: „Nem azért kerestetek, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok!” Kissé fájdalmasan jegyzi meg ezt Jézus, utalva arra a veszélyre, ami mindig is a legnagyobbak és leggyakoribbak egyike volt az ember üdvössége szempontjából: az anyagiasságra. Rögtön hozzá is teszi, hogy ő valójában valami többet, értékesebbet szeretne és tudna adni nekik, ha elfogadnák: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, ami megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre! Ezt az Emberfia adja nektek.” Az emberek azonban nem igazán akarják megérteni. „Milyen csodát tudsz tenni?” – kérdezgetik. Majd rögtön hozzá is teszik, hogy milyen csodára gondolnak ők, mit is várnak igazából ahhoz, hogy hajlandók legyenek hinni benne: „Atyáink mannát ettek a pusztában!” Vagyis a fáradság nélküli jóllakás, az ingyen jólét az, amit ők elsősorban várnának. Jézus azonban ennél sokkal többet akar adni: kielégíteni az ember minden vágyát, a legmélyebb boldogságvágyát, szeretetvágyát is. Erre utal, amikor olyan kenyérként mutatja be önmagát, amelyből táplálkozva soha többé nem éhezik meg az ember. Vagyis teljesen és maradandóan csillapítja minden vágyunkat. A tömeg nagy része azonban mégis megreked a kevesebbnél. Az örök üdvösség helyett az éppen aktuális, rövid távú testi vágy kielégítésénél. Nem sokat változott a többség mentalitása azóta sem. Legyen teli a hasunk, teli a zsebünk! Most épp ebből a betegségből gyógyuljunk ki, ne fájjon itt vagy ott, nyerjük el ezt vagy azt a kisebb, de most annyira csábítónak tűnő célt! Legtöbben ezt kérik, ezt várják Istentől, illetve attól, akit vagy amit annak tartanak. Az Olvasmányban is ezt a kicsinyességet, hálátlan szűklátókörűséget látjuk Izrael népe részéről, amikor megfeledkezve Isten korábbi, hatalmas tetteiről és még nagyszerűbb ígéreteiről, már az első kisebb megpróbáltatás hatására visszavágyakoznak Egyiptom húsos fazekai mellé.   

Ugyanígy az Egyháznak és képviselőinek is bőven kijut ezekből a kicsinyes elvárásokból. Sokan igénylik az egyházi oktatást, helyesebben az egyházak által fenntartott iskolák biztonságát, színvonalát, de felháborodnak, ha az ott tanítók valóban a keresztény hitre és erkölcsökre próbálják vezetni a diákokat. Sokan szinte erőszakosan követelik az egyház szociális segítségét a munkanélküliek, hajléktalanok, drogosok, alkoholisták vagy éppen a menekültek irányában, de ha ezeknek a bajoknak az erkölcsi okairól beszélünk, s meg merjük említeni, hogy emberekben van a hiba, hogy megtérésre lenne szükség, az már „illetéktelen beavatkozás a személyiségi jogokba”. A földi élet gazdagsága, kényelme az igen! No de mi az, hogy üdvösség, hogy örök élet? Rövidtávú elégedettség, gyorslejáratú öröm az igen! No de örök boldogság? Az olyan megfoghatatlan ….  

Márpedig Jézus és az Ő egyháza is elsősorban az örök élet örömhírét és az örök boldogság útját hirdeti. Ezt akarja és tudja adni azoknak, akik felismerik, mennyire szükségük van erre az ajándékra! Ne elégedjünk meg a kevesebbel, bátran merjük kérni és remélni Isten legnagyobb, legszükségesebb ajándékát, az üdvösséget! 

Dr. Finta József atya

Mindent Isten nagyobb dicsőségére

Loyolai Szent Ignác áldozópap, a jezsuita rend (Jézus Társasága) megalapítója, a Lelkigyakorlatok szerzője. Liturgikus emléknapja július 31.

Milyen ember volt Ignác és mit tanulhatunk tőle?
Egy bizalmas barátja ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult egymással. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelkigyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta.” Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelkigyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Loyolai Szent Ignác személye és lelkisége nem csak a jezsuitáknak fontos. Az ignáci lelkiség nem korlátozódik szerzetesekre, hanem olyan utat mutat, ami világi keresztények számára is járható. Ez egy olyan lelkiség, amely nem akar elzárkózni a világ elől, hanem arra törekszik, hogy e világ forgatagában keresse és találja meg azt az Istent, akinek szeretete izzik minden valóság legmélyén. Jézus Krisztus barátaiként és társaiként indul a világba, Vele együttműködve dolgozik azon, hogy ez a világ mind jobban az Isten szíve szerinti és így mind emberibb világgá váljék az Isten dicsőségére.

„Az egyház olyan fia ő, akire valóban örömmel és jogos büszkeséggel emlékezhetünk… Ő tudta, hogyan kell engedelmeskedni, amikor felgyógyult sebéből, Isten hangja egyenesen szívében szólalt meg. Válaszolni tudott a Szentlélek ösztönzésére és általa megértette, milyen módon számolhatja fel korának bajait. Minden pillanatban engedelmes volt Szent Péter trónjához és arra vágyott, hogy alkalmas eszközt adjon Szent Péter utódainak kezébe az evangelizáció érdekében. Ezért hagyta örökül az engedelmességet, mely Társaságának egyik karizmatikus jegye. Loyolai Szent Ignác felhívást jelent a hűségre, nemcsak a Jézus Társasága tagjai számára.”
Szent II. János Pál pápa

„A Szent Ignác által kínált út arra irányul, hogy az ember rátaláljon a szabadságra: hogy tudjon szabadon azzá válni, akivé lennie kell; hogy szeressen, és elfogadja mások szeretetét; hogy jó döntéseket hozzon; s hogy megtapasztalja a teremtés szépségét és Isten szeretetének misztériumát.”
James Martin SJ

Mit tudnál tenni Isten nagyobb dicsőségére a mindennapjaidban, a szűkebb környezetedben?

Nem várt figyelmesség Jézustól

Július 28. – Évközi 17. vasárnap 
Olv.: 2Kir 4,42-44; Zs 144; Ef 4,1-6; 
Evangélium: Jn 6,1-15 

A már erősen idősödő, egyre betegebb ateista férfit rávette egy hívő barátja, hogy látogassa meg a plébánost és beszélgessen el vele. Azt remélte, hogy öreg korára, halála előtt talán megtér, és Isten helyet ad neki a boldog Mennyországban. Az idős férfi nagy nehezen rászánta magát és becsöngetett a plébániára. Amikor este találkozott hívő barátjával, sugárzó arccal mesélte neki: „Máris megfogott valami a ti vallásotokban! Újra el fogok menni oda, és igyekszem befogadni mindazt, amire a pap tanít.” A másik férfi örömmel, de csodálkozva kérdezte: „Mi az, ami ilyen rövid idő alatt ekkora hatással volt rád? Miféle bölcsességeket mondott neked az atya?” „Ó, valójában semmi különöset. De amikor beléptem az ajtón, akkor épp egy másik emberrel foglalkozott. Azonban amikor én odaköszöntem, rögtön felugrott, kedvesem hozzám sietett, betessékelt egy szobába és kényelmes hellyel kínált, s udvariasan elnézést kért, hogy még 10-15 percet várakoznom kell rá. Mindezt úgy, hogy előtte soha nem látott, és azt sem tudhatta, mit akarok tőle! Én már nagyon régen nem tapasztaltam senkitől ilyen önzetlen figyelmességet és udvariasságot. Ezzel máris megnyerte a bizalmamat.” – felelte az öreg.   

A lélek mélységei felé sokszor egészen egyszerű dolgokon keresztül visz az út. Az Isten szeretetének érintését legtöbbször az emberi szeretet tettein keresztül tapasztalhatjuk meg. Az evangélium elbeszélését hallgatva vajon észrevesszük-e, hogy Jézus itt valami olyasmit tesz, amire az emberek valójában nem számítottak. Nem kérték, nem várták Tőle, és eszébe sem jutott volna senkinek számon kérni, ha nem történik meg. A tömeg azért követte Jézust, mert Isten igéit akarta hallani Tőle. Lelki táplálékra vágyott, s természetesen ezt is megkapta Jézustól. A Mester azonban meghallja azt is, amit nem mondanak ki. Meglátja azt is, ami mellékesnek, jelentéktelennek tűnik. És segíteni akar ott és abban is, amikor és amiben nem várják tőle. Észreveszi, hogy az emberek éhesek. Elhagyatott helyen vannak, és nincs elég táplálékuk. A lelki igény mellett észreveszi a testi igényeket is, és magára veszi azoknak kielégítését is. Nem más ez, mint egy nem várt figyelmesség, amire ugyanakkor nagy szükség volt. Egyfajta udvarias gesztus, ami elmaradhatott volna, de mivel megtörtént, rendkívüli hatással volt az emberekre. Jézus megszaporítja az öt kenyeret és a két halat, jóllakatja a tömeget, s ezzel megmutatja, hogy valóban figyel rájuk, valóban fontosak neki azok, akik követik és hallgatják. Nem csupán az Ő saját célját tartja szem előtt, az evangélium hirdetését, ami persze szintén az emberek javát szolgálja. Ez a teljesen váratlan udvarias gesztus ráébreszti az embereket, hogy tényleg fontosak Jézusnak, hogy valóban önzetlenül szereti őket. Ezáltal sokkal nyitottabbá válnak mindarra, amit Jézus szeretne adni nekik. Jézus önzetlenségét az is mutatja, hogy nem fogadja el az emberek által felkínált viszonzást: tudniillik elutasítja azt, hogy királlyá tegyék. Amikor a politikában, választások közeledtével rendszeres eszközzé válik a rászorulók szavazatokért történő etetése-itatása, szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaki ne a saját hatalmának, gazdagságának növelése érdekében tegyen ilyen gesztusokat. Érdekesnek és szokatlannak tűnhetett ez akkoriban is, hiszen a római császárok akkor már hosszú ideje hatalmaskodtak az embereken azáltal, hogy kielégítették a tömeg kenyér- és cirkuszéhségét.   

Vajon mi képesek vagyunk-e kilépni saját céljaink, elvárásaink világából az emberi kapcsolatainkban? Észre tudjuk-e venni, hogy milyen állapotban vannak azok, akikhez odalépünk? Hogy valójában mire is van szükségük amellett, amit esetleg mi akarunk adni nekik vagy éppen elvenni tőlük? Tudunk-e igazán önzetlenül figyelni rájuk, ahogyan azt Jézus tette? Ha igen, és ezt a tetteink is bizonyítják, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy az emberek nyitottabbá válnak arra, amit mi akarunk tenni velük és értük. Ha megtapasztalják emberi szeretetünket, akkor az Isteni szeretet áradása előtt is könnyebben kitárják a szívüket.  

Dr. Finta József atya

4 elengedhetetlen tényező a jó pihenéshez

Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a pihenésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Főleg, amikor itt a nyár! Legtöbben azt gondolják, hogy a legjobb módja a dolgos hétköznapok kipihenésének egy jó hosszúra elnyújtott nyaralás. Azt az energiát, amit munka közben elhasználnak, hosszas pihenés eredményeként lehet visszanyerni. Tehát, minél hosszabb a vakáció, annál jobb. A mókuskerékből való kiszakadás valóban nagyon fontos, de mind rövid, mind hosszú távon rengeteg előnnyel jár. 

Ugyanakkor sokan egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid időre mennek el szabadságra, mivel félnek attól, hogy a visszatérésük után feladatok tömkelege zúdul rájuk. Ez a gondolat pedig még stresszesebbé teszi őket, mint maga a munka.
Nem mindegy, hogy az ember hogyan tölti a szabadnapjait, és milyen módon próbál feltöltődni. Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a töltődésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Azok, akik egyáltalán nem vesznek ki szabadságot, nagyobb eséllyel égnek ki a munkában. Emellett érzelmileg is kimerülhetnek, és úgy érezhetik, nem tudnak megfelelni a szakmai elvárásoknak. A kiégés nemcsak az egyénre lehet hatással, de közvetetten házasságokat, családokat tehet tönkre. Súlyosabb esetben depresszióhoz, egészségügyi problémákhoz vagy akár öngyilkossághoz is vezethet.   

Bár egyértelmű, hogy igenis meg kell engedni magunknak a pihenést, nem mindegy, hogyan időzítjük, és hogyan töltjük a szabadnapjainkat.
Sabine Sonnentag szociológusa húsz évig tartó kutatómunkájának eredményeként négy faktort azonosított, ami mentén egy feltöltődést elősegítő szabadságot értékelni lehet. Az a kikapcsolódás, ami mind a négy faktort magas szinten teljesíti, olyan, mint egy tápanyagokban gazdag ebéd. Ám azok, amelyekből az alábbi tényezők hiányoznak, olyanok, akár az üres kalóriák.  

Nézzük a négy tényezőt! 

1, Relaxáció
Lényege, hogy valami kellemes és kevés energiabefektetést igénylő cselekvést kell végezni. Nem kell, hogy teljesen passzív tevékenység legyen, de fontos, hogy ne érezzük közben, hogy valamit el kell érni, teljesíteni kell. Lehet ez strandolás, kerékpározás, hosszabb séta, kertgondozás…

2, Kontroll
Mi döntjük el, mivel szeretnénk az időnket tölteni. Miközben a munka során sok esetben mások utasításait kell követni, valamint otthon is vannak bizonyos kötelezettségeink, addig a vakáció során kézbe vehetjük az irányítást azzal kapcsolatban, hogy mire szeretnénk energiát és figyelmet fordítani. 

3, Flow-élmény
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írta le először, hogy ha olyan tevékenységet végzünk, ami valamennyire kihívást jelent, de egyben fejlődési lehetőséget is a képességeinkben, valamint kellően értékes számunkra, akkor teljesen belemerülhetünk, és sokkal jobban érezhetjük magunkat általa. Ha sikerül olyan tevékenységeket végezni, amik flow-t idéznek elő a szabadság alatt, akkor azok jutalomértékűek lesznek, és növelik az elégedettséget.

4, Elszakadás a munkától
Bár fizikailag lehet, hogy az irodától jó pár száz kilométerre süttetjük a hasunkat a strandon, fejben simán lehet, hogy folyamatosan pörögnek az Excel-táblák és az elintéznivalók. Érdemes lehet nyaralás alatt otthon felejteni a munkával kapcsolatos eszközöket, vagy legalábbis kikapcsolni őket. Ha nem így teszünk, folyamatos készenlétben tartjuk magunkat, és megöljük a feltöltődés lényegét.
Azzal, ha otthagyod pár napra az irodát, a munkádat, nem áll meg az élet. Sőt, azzal teszed a legjobbat önmagadnak, ha kicsit kikapcsolsz, és hagysz időt a feltöltődésre, hogy a szabadság után újult erővel vághass bele a dolgos hétköznapokba.

Femina.hu 

Számodra mi jelenti a pihenést? Hogyan tudsz a legjobban kikapcsolódni? Mi az, ami feltölt? Neked van bevált gyakorlatod?
Megosztanád velünk, hátha egyikünk, másikunk is szívesen kipróbálná!

Jó pásztorként terelgetni embertársainkat

Július 21. – Évközi 16. vasárnap
Olv.: Jer 23,1-6; Zs 22; Ef 2,13-18; 
Evangélium: Mk 6,30-34 

A kecskemama rendkívüli módon féltette kicsinyeit a tigristől. Mivel azt akarta, hogy mindenáron messze elkerüljék ezt a veszélyes vadállatot, félelmetes képekkel festette le a tigrist. Meséiben a tigrisnek hegyes tüskéi voltak a hátán és a farkán, lángot okádott, legalább háromszor akkora volt, mint a valóságban. A kiskecskék el is képzelték újra és újra ezt a förtelmes jószágot, s rettegtek még a gondolattól is, hogy találkozhatnak vele. Egy alkalommal a kiskecskék anyjuktól kissé elkóborolva szaladgáltak a bozótosban. Egyszer csak egy szép, csíkos, jól megtermett macska-szerű állatot láttak. Nagyon tetszett nekik a még sohasem látott állat fényes, csíkos bundája. Bátran közelebb mentek hát hozzá, hogy beszédbe elegyedjenek vele. Még akkor is csak vidáman vihorásztak, amikor a csíkos bundájú, szép vadállat hegyes, piros nyelvével jóízűen végignyalogatta a száját. A következő pillanatban azonban szétszaggatta őket a tigris. Amikor a kecskemama hangos sírása széltében-hosszában betöltötte ez erdőt és mezőt, az állatok rosszallóan csóválták a fejüket. Egyik-másik meg is szólalt, s ezt mondták: „Nem lett volna jobb egyszerűen elmondani a gyerekeknek, milyen is valójában a tigris?! Akkor majd maguktól is elkerülték volna!”  

Amikor az evangéliumot hallgatjuk, talán felmerülhet bennünk a kérdés: Hogyan lehetnek emberek ilyen önállótlanok, megvezethetők? Valóban úgy mennek utána Jézusnak, mint a birkák a pásztornak! Még jó, hogy napjainkra kinőtte az emberiség ezt a gyermekbetegséget! Mindenki a maga útján járhat, s nem azt várja, hogy mások mondják meg neki a tutit! Kérdés, hogy valóban így van ez? Tényleg annyira önálló és szabad korunk embere? Dehogyis! Hányan és hányan vetik bele magukat a csillagjóslásba és mindenféle jóslásba vetett hitbe! Milyen sokan keresik a válaszokat életük nagy kérdéseire az élettelen és személytelen természeti erőknél! Nem hiányoznak a szorgalmas betelefonálók az EZO TV műsorába. Akik pedig a leghangosabban hangoztatják személyi szabadságukat azokkal szemben, akik többnyire szeretettel és felelősséggel állnak hozzájuk (szülők, tanárok, egyházi személyek), azokat manipulálja legjobban a média, a reklámipar vagy a kortársak nyomása. Bizony, ma sem vesztették érvényüket az evangélium szavai: „Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Az embernek igenis szüksége van iránymutatásra, támaszra. Nem úgy teremtetett, hogy egymaga találjon ki, fedezzen fel mindent, s egyedül állja az élet viharait. Különösen akkor van szüksége mások felkarolására, amikor a saját maga választotta útban csalódott, amikor saját döntéseit kénytelen volt utólag tévesnek ítélni, talán nem is egyszer. Ilyenkor vesz erőt az emberen az elcsigázottság és kimerültség, ilyenkor jobban megnyílik a szíve valakinek a követésére. Azonban nagyon nem mindegy, kiben, miben keressük és találjuk meg a támaszt, a pásztort! A jósok, az EZO TV, vagy egyáltalán a média vagy a csordaszellem nyomása nem a megfelelő választás. Az olvasmányban Jeremiás próféta ostorozza a rossz pásztorokat, akik a maguk érdekét nézik, nem a rájuk bízottakét, akik kihasználják és félrevezetik az embereket, ahelyett hogy segítenék. Ott és akkor ezek a prófétai szavak Izrael és Júda hatalmaskodó, önző királyaira vonatkoztak, akik nem a nép javával törődtek, s Isten iránt engedetlenül csapdába vezették országaikat. Ma is számtalan rossz pásztor akad azonban, olyan önjelölt vezetők, akik maguk is téves úton járnak, s nem akarnak igazán jót azoknak, akik hallgatnak a szavukra.   

Az Isten Igéje egyedül Jézust nevezi „jó pásztornak”, s akik az Ő meghívására részt vállalnak az Ő pásztori szolgálatából, azoknak Vele és Általa kell teljesíteniük ezt a küldetést. Legyenek akár szülők, akár pedagógusok, akár papok vagy politikusok. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy az embereket kisebb-nagyobb döntéseikben Jézus tanítását alapul véve igyekszünk segíteni, vagyis a jézusi irányt mutatjuk nekik, hanem azt is jelenti, hogy Jézus módszereit használjuk. Jézus pedig nem veszi el az Őt követők szabadságát. Nem önállótlanságot, vak engedelmességet követel, hanem éppen hogy arra tanít, hogy az ember szeretetből, vagyis minden rossz befolyástól szabadon, a jót ismerve, elismerve cselekedjen. Nem hozza meg helyettünk életünk döntéseit, hanem megadja a jó szempontokat, hogy azok a döntések helytállóak legyenek. Segít kitartani a döntéseinkben, hűségesnek lenni választásainkhoz. A Jézushoz, mint Jó Pásztorhoz való ragaszkodás még csak azt sem garantálja, hogy nem lehetnek hibás döntéseink, nem tévedhetünk helytelen útra. Mivel szabadságunkat az Úr nem veszi el, igenis elkóborolhatunk a nyájtól, ahogyan az Evangélium le is írja. Ilyenkor azonban a jó pásztor nem tér napirendre egy kézlegyintéssel a tévelygésünk fölött, mondván, hogy „én megmutattam a helyes irányt, miért nem arra indult!”. A jó pásztor utána indul az eltévelyedettnek, nem hagyja magára kóborgásaiban sem, s ha engedi, akkor nyakába veszi, s visszaviszi a helyes útra.  

Ha Jézust követve akarunk pásztorai lenni a bennünk bízó, tőlünk tanácsot kérő embereknek, akkor nekünk is hasonló módszereket kell követnünk. Világos irányt mutatni (főleg életpéldánkkal), következesen kitartani a krisztusi értékek mellett, de a döntéseket mégis rábízva embertársainkra. Ha hibát, tévutat látunk, lehet figyelmeztetni, de nem „felülről, kívülről”, hanem együtt hordozva a rossz döntések terhét a ránk bízottakkal. Nem közömbösen „letudottnak” gondolni a feladatunkat azzal, hogy mi megmondtuk, mi lenne a helyes, hanem támaszt nyújtva kitartani a kapcsolatban a tévelygőkkel is, türelmesen vezetgetve őket újra a helyes irány felé.   

Dr. Finta József atya