„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Vegyük észre a bennünket körülvevő örömforrásokat!

Március 30. Nagyböjt 4. vasárnap 
Olv.:  Józs 5,9a.10-12 /  2Kor 5,17-21      
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32  

Egy nagyvárosi fickó el akarta adni a szüleitől örökölt vidéki házát. Felkereste egy költő barátját, és megkérte, hogy fogalmazzon meg neki egy hirdetést, amelyet közzétehet az újságokban és az Interneten is. „El akarom adni azt az ócska kis viskót, ahol a szüleimmel laktunk gyerekkoromban. Írnál nekem egy hangzatos hirdetést?” A költő ezt írta: „Vidéki parasztház eladó, hajnali pacsirtaszóval, zöld erdővel és tiszta vizű, csobogó patakkal. A házat beragyogja a felkelő Nap, a veranda hűs árnyéka pihenésre csábít. Esténként tücskök és pislákoló csillagok kívánnak jó éjszakát.” Pár hét múlva a költő újra találkozott a barátjával és megkérdezte tőle: „No? Eladtad a vityillót?” A fiatalember így felelt: Nem, másként döntöttem. Amikor elolvastam a soraidat, elgondolkodtam, és rájöttem, hogy minden szó igaz. Ráébredtem, hogy milyen nagy kincs van a birtokomban, és már nem akarok megválni tőle.” 

Nagyböjt negyedik vasárnapja, az „öröm vasárnapja” van. Többféle öröm érheti az embert.  

Örömöt élhetünk át a hirtelen meglepetések során, amikor teljesen készületlenül, váratlanul ér bennünket egy-egy örvendetes hír, esemény vagy találkozás. Talán ilyenkor érezzük magunkat leginkább megajándékozottnak. Sokak szerint csak az ilyen meglepetésszerű öröm lehet a valódi öröm. Én azonban ezzel vitába szállnék. Az ilyen örömök ugyanis általában nem hosszú távúak, nem épülnek bele az életünkbe, nem gazdagítják azt komolyabban, hiszen kevés személyes közünk van hozzájuk. 

Hiteles örömöt jelent egy kitűzött cél elérése is a jól felépített, végigküzdött folyamatok végén: pl. egy diploma vagy nyelvvizsga megszerzése. Noha nem meglepetésszerű, számítunk erre az eredményre, mégis örülünk, hiszen sokat küszködtünk érte, komoly teljesítményeket tettünk le az asztalra, s ez elégedettséggel tölt el minket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyenkor sem csak saját magunknak köszönhető az eredmény. Egyedül kevesek lettünk volna hozzá.  

Létezik azonban olyan öröm is, aminek a forrása szüntelenül velünk van, de eddig nem figyeltünk fel rá, nem tudatosult bennünk, hirtelen azonban ráébredünk!

Hányszor és hányszor nem vesszük észre az életünkben jelen lévő jót és szépet, nem tudunk örülni az élet szépségének, az egészségnek, a bennünket szerető, minket gondozó emberek figyelmességének, odaadásának. Nagy hiányossága társadalmunknak, hogy egyre kevésbé tudjuk észrevenni a hétköznapokban jelenlévő örömforrásokat. Eltakarják azokat szemünk elől a reklámok csili-vili hívságai, a piac által felmagasztalt, de a mi gyűjteményünkből még éppen hiányzó értéktelen kacatok hamis ragyogása. Bizony, néha meg kell tapasztalni a birtokunkban lévő, bennünket körülvevő, de a hétköznapokban annyira semmibe vett, alapértékek hiányát ahhoz, hogy becsülni tudjuk őket, örülni tudjunk nekik. 

Izrael népe az olvasmányban eléri pusztai vándorlása végcélját: bevonul az Ígéret Földjére. Csak néhány mondatos, látszólag tényszerű beszámolót olvashatunk erről, de micsoda tengernyi szenvedés, mozgalmas évtizedek előzik meg ezt a célbaérést! Negyven évvel korábban is beléphettek volna már Kánaán földjére, elnyerhették volna a tejjel-mézzel folyó országot, de akkor még nem értek meg rá. Akkor is ott álltak már a Jordán partján, a határon, de nem akartak bevonulni, mert megijedtek. „Nem bíztak Isten ígéreteiben, semmire sem becsülték a megígért földet”- ahogyan a zsoltáros mondja. Pedig az azt megelőző hetekben, hónapokban hányszor megtapasztalták Isten karjának erejét, segítő jelenlétét, mégsem tudatosították azt kellőképpen. Meg kellett tapasztalniuk a negyven éves kimerítő vándorlást, hánykolódást a pusztában, hogy végre örülni tudjanak annak, amire Isten meghívta őket. 

Az evangéliumban szereplő tékozló fiú szintén nem tud örülni annak a szeretetnek, biztonságnak, nyugalomnak és jólétnek, ami napról-napra körülveszi. Unalmas és értéktelen életformának tartja. Az őt szeretve óvó, jóra nevelő apját pedig irigy zsarnoknak. Óriási pofátlansággal még apja életében kikéri örökségét, s elkezdi élni a maga által jónak vélt életformát, ami tökéletes összeomláshoz, csődhöz vezet. A disznók vályúja mellett, éhezve, a legnagyobb megaláztatás kellős közepén bezzeg már tudja értékelni mindazt, amit otthagyott. Tudja, hogy apja házában a rabszolgának is jobb dolga van, mint most neki. Úgy gondolja, megpróbál legalább szolgaként bekéretőzni az atyai házba. Egyáltalán nem csodálkozhatna – valószínűleg nem is csodálkozna – azon, ha már messziről ráengednék a kutyákat. Ha mérges, elutasító szavakat kapna onnan a kapun túlról. Nem ez történik. Atyja eléje siet, magához öleli, újra gyermekévé fogadja. Mekkora örömet jelent most ennek a fiúnak ugyanaz a szeretet, ugyanaz a gondoskodás, figyelem, amit eddig is megkapott, de amit annyira nem tudott értékelni!  

Bár döbbennének (döbbennénk) rá minél többen a hálátlanok és figyelmetlenek közül a minket gondozó, nekünk jót akaró, életünket szüntelenül figyelemmel kísérő szülők, tanárok, barátok, lelkipásztorok odaadó szeretetére! Mennyi örömforrás van az életünkben, amit nem tudatosítunk időben! Leginkább Isten szeretete van jelen állandóan az életünkben, a maga ezer és ezer figyelembe se vett vagy teljesen természetesnek tartott jelével. 

Nemcsak a tékozló fiú örül azonban, hanem az Atya is! Micsoda öröm a szülőnek, az elkötelezett pedagógusnak vagy papnak az az élmény, amikor gyermekei, tanítványai egyik-másika rádöbben arra, mit is kapott, kaphat tőlük, s elkezdi értékelni azt! Innentől válik igazán személyessé a kapcsolat, az a szeretet, ami addig kínosan egyoldalú volt. Isten, akinek minden ember személyesen teremtett és szeretett gyermeke, egyáltalán nem viseltetik közönnyel egyikünk sorsa iránt sem. Aggódik értünk, félt bennünket! Szabadságunkat tiszteletben tartva kiszolgáltatja magát az ember szabad döntésének, sebezhetővé teszi magát általunk. Épp ezért akkora öröm számára, ha az ember válaszol a szeretetére. Ilyen válasz a megtérés, a bűnöktől való elfordulás és az atyai házba hazatérés is. Ilyenkor, ahogyan Jézus mondja az evangéliumban, ünnep van a Mennyek Országában. Az örvendező Isten ünnepe a megtérő bűnös fölött.  

Vegyük észre mi is, amíg még időnk van erre, a bennünket körülvevő örömforrásokat! Tudjuk értékelni az Isten és embertársaink szeretetét, s ha megsértettük azt bűneinkkel, őszinte bűnbánattal állítsuk helyre a megsebzett kapcsolatot! Higgyük el, a magunk öröme mellett Istennek és emberi szeretteinknek is örömet okozunk ezzel! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Éljünk és ne visszaéljünk Isten türelmével!

Március 23. Nagyböjt 3. vasárnap
Olv.:  Kiv 3,1-8a.13-15   Zsolt 102 1Kor 10,1-6.10-12   
Evangélium: Lk 13,1-9 

Egy fiatal, sármos huszártiszt meglehetősen kicsapongó, részeges életet élt. Estéit rendszeresen töltötte a kocsmákban, csapszékekben, éjszakáit pedig az éppen elcsábított lányok ágyában. Ráadásul nagyhangú, erőszakos természetű volt, s bizony nem egyszer keveredett csúnya verekedésekbe. Volt néhány jó szándékú barátja, rokona, akik olykor figyelmeztették:
„Nem lesz ez így jó, te fiú! Ha így viselkedsz, a pokolra kerülsz!” Ő azonban ilyenkor mindig ezt válaszolta: „Ne aggódjatok! Tudom én jól, hogy az Isten türelmes és jóságos! Mindenkinek megbocsát, aki az Ő irgalmát kéri. Majd a halálom előtt az utolsó mondatommal helyre teszek mindent. Ezt mondom majd: Istenem, bocsásd meg minden elkövetett bűnömet! Így aztán az Úr bebocsát a Mennyországba. Nincs mitől félnem!”
Barátait a válasz nem nyugtatta meg, de a huszártiszt töretlenül folytatta züllött életmódját. Végül egy viharos hajnalon, amikor egy átdorbézolt éjszaka után éppen hazafelé kaptatott a lova hátán, egy esővíztől megduzzadt folyócskához érkezett. A máskor keskeny, sekély víz úgy megdagadt, hogy az áradó hullámok át-át csaptak a keskeny fa pallón is, amin át kellett kelnie. A huszár részeg fejével nem mérte fel a veszély nagyságát, s vakmerően ráhajtotta lovát a pallóra. Még a közepéig sem ért. amikor a rohanó víz egy újabb lökése letaszította lovastól a hídról, s már el is nyelte az örvénylő mélység. Utolsó szavait a lovához intézte: „Dögölj meg, te átkozott állat!”   

A szentírási részek Isten türelméről szólnak, amelyről divatos keresztény körökben úgy gondolkodni, hogy „végtelen”. Persze ez igaz: Isten részéről a jóindulat, a segítőkészség, a megbocsátásra való nyitottság valóban végtelen. Azonban mégis azt látjuk mind az olvasmányban, mind az evangéliumban, hogy ennek ellenére az ember bizony elveszhet, elkárhozhat. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az isteni türelem nem egy késztermék, nem valami sziloplaszt, ami betüremszik a mi réseinkbe, kipótolja a mi hiányosságainkat, s így megoldja helyettünk az életünket. Nem. A türelem egy lehetőség …. amivel vagy élünk, vagy visszaélünk. Ez pedig nagyon nem mindegy. A türelem mindig a személyek közötti kapcsolatban nyilvánul meg, a kapcsolat pedig kétoldalú. Isten végtelen türelme csak akkor eredményezheti a mi üdvösségünket, ha mi is akarjuk ezt az üdvösséget és teszünk érte.  

A türelem időt ad nekünk, de az időnk véges. Megtérni csak az tud, akinek van kihez: vagyis, ha van személyes kapcsolatunk Istennel, ami olykor talán megromlik, elhalványul, de azért létezik. Bűneit igazán megbánni az tudja, akinek él még a lelkiismerete. Aki valóban belátja a vétkei súlyosságát, sajnálkozik azon a romboláson, amit rossz tetteivel, döntéseivel okoz, s akinek van „gyakorlata” a bűnbánatban, a bocsánatkérésben. Elég valószínűtlen, hogy életünk utolsó gondolatával, szavaival éppen olyasmit fogunk gondolni, mondani, amit még soha nem gondoltunk komolyan, illetve amit még soha nem mondtunk ki.   

Az olvasmányban először is Isten szabadító, gondoskodó jóindulatával találkozunk: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam panaszát … Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Isten teljesen ingyenesen, mindenféle előzetes emberi teljesítmény és érdem nélkül megszabadítja népét, tanújelét adja szeretetének. Utána pedig, ahogyan Szent Pál feleleveníti a szentleckében, végigkíséri népét a pusztai vándorlás viszontagságai között. Étellel táplálja, szomját oltja, sőt „lelki sziklaként” vagyis támaszként áll mellettük. Mégis újra és újra elégedetlenkednek, lázadoznak Isten és az Ő szolgája, Mózes ellen. Olyan sokszor olvassuk ezt, szinte minden oldalán a Kivonulás Könyvének, hogy a mi emberi türelmünk már rég elfogyott volna!
Az Úr azonban újra és újra megbocsát, újabb lehetőséget ad népének. Pedig vérlázító az a bizalmatlanság és hitetlenség, amellyel – Isten segítő szeretetét annyiszor megtapasztalva – mégis morgolódnak és szembefordulnak Vele. Nem is jutnak el valamennyien az Ígéret Földjére. Nem azért, mert Isten elfordul tőlük, hanem mert ők fordulnak el tőle: megvetik az Ő ígéretét, nem akarják végigjárni az utat a beteljesülésig.   

Az evangélium szintén Isten türelmére, de ugyanakkor a megtérés elengedhetetlenségére hívja fel a figyelmünket. Sokszor halljuk, mondjuk, hogy Isten türelme „határtalan”. Pedig ennek logikailag nincs értelme. Nem beszélhetünk ott türelemről, ahol feladjuk az elvárásainkat. A lemondás valakiről vagy valamiről nem türelem. Isten hosszan tűrő, de nem mond le rólunk, nem adja fel az életünkkel szemben táplált elvárásokat, legföljebb akkor, ha kénytelen feladni miattunk, a mi végleges elutasításunk miatt. Ezzel viszont határához érkezett a türelem. Ez a határ azonban nem Istenben, hanem bennünk húzódik. A fügefának előbb-utóbb termést kell hoznia, mert ha nem hoz, értelmetlen a léte. Isten türelmének határa nem az Ő szeretetének megszűnését jelenti, hanem a mi szeretetünk hiányát. Isten türelmének határa nem az a „nem”, amit Ő mond ki ránk, hanem az a „nem”, amit mi mondunk ki Őrá, az Ő meghívására. Ha nem teremjük meg az Isten és embertársaink iránti szeretet gyümölcseit, akkor az a mi életünkben fog hiányként, nagyon is fájó elégedetlenségként megnyilvánulni. Bizony örök hiány, örök elégedetlenség, örök kizártság is kialakulhat ebből. Ez pedig maga a kárhozat: a „külső sötétség, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás”. Jézus a mostani nagyböjti vasárnapon felhív a megtérésre, az Atya szeretetből fakadó törvényeinek követésére és bűneink őszinte megbánására, megvallására. Éljünk, és ne visszaéljünk Isten türelmével, megakadályozva az Ő szeretetének kibontakozását életünkben! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

A semmiből kivirágzik

Nézd ezt a képet! Vajon, honnan szerzi ez a virág a sivatagban a vizet ahhoz, hogy élni tudjon a perzselő napsütésben? Kész csoda.

Gondolkodj el azon, hogy a te életedben is hányszor volt már olyan helyzet, amikor magad sem tudod hogyan, de megoldódtak a problémák…

Reggeli elmélkedés

Léteznek rejtett források

Életünk néha éppen olyan, mint a sivatag homokjában növekvő virág, amelynek látszólag semmi esélye sincs arra, hogy életben maradjon a perzselő napsütésben. Azonban mégis él, sőt, virágzik, mert rejtett forrásból táplálkozik, amely kívülről láthatatlan.

Hányszor éreztük már mi is, hogy problémáink annyira mélyek és súlyosak, hogy nem látjuk, honnan jöhetne segítség. És mégis, valami módon minden megoldódott – mintha egy láthatatlan kéz vezette volna életünk eseményeit.

Ezekben a pillanatokban tapasztalhatjuk meg igazán Isten gondviselő szeretetét, aki a legszárazabb időszakokban is képes táplálni lelkünket.

A sivatagi virág arra emlékeztet minket, hogy életünk legnehezebb pillanataiban is léteznek rejtett források, amelyek erőt adnak a kitartáshoz.

Lehet, hogy ezek a források egy bátorító szó, egy váratlan találkozás vagy egy halk belső sugallat formájában érkeznek meg hozzánk. Ezek a váratlan, mégis életmentő pillanatok csodálatosan emlékeztetnek arra, hogy sosem vagyunk teljesen egyedül.

Az életünk virágzását nem mindig tudjuk logikusan megmagyarázni, hiszen gyakran éppen a leglehetetlenebb helyzetekből születnek meg a legszebb virágaink.

Ezek az események erősítik hitünket és megtanítanak arra, hogy merjük átengedni magunkat a bizalomnak. Amikor úgy érezzük, elfogyott minden erőnk és lehetőségünk, akkor tapasztaljuk meg igazán, hogy van valami, valaki, aki mindennél erősebb és bölcsebb nálunk.

A sivatagi virág nemcsak csoda, hanem remény is számunkra: azt üzeni, hogy bármilyen reménytelennek is tűnik a helyzetünk, mindig van egy láthatatlan, isteni forrás, amely életet és növekedést hoz.

Ez a virágzás minden alkalommal újra megtörténhet, ha engedjük, hogy Isten szeretete és gondviselése tápláljon bennünket. Bízzunk hát abban, hogy életünk sivatagában is mindig van egy rejtett forrás, amelyből erőt meríthetünk, és újra kivirágozhatunk.

Reggeli gyakorlat

Jusson eszedbe reggel: Isten azt ígéri, hogy a sivatag egyszer kivirágzik, és Ő új utakat készít ott is, ahol eddig nem voltak. Kezdd a napot ezzel a reménnyel. Kérd Istent, mutassa meg a mai napon is a megújulás apró jeleit, és segítsen nyitott szemmel és szívvel járni, hogy észrevedd azokat.

Napközben figyeld tudatosan az apró örömöket. Vegyél észre legalább három olyan pillanatot vagy dolgot, ami örömet okoz (egy finom ebéd, egy kedves szó valakitől, egy szép felhő az égen, bármi). Este idézd fel ezeket, és lásd meg bennük Isten mosolyát – azt, hogy már most is bontogatja a virágokat a pusztádban.

Anna lelki kivirágzott

Amikor Anna magára maradt a csendben, úgy érezte, a lelke egy kopár pusztaság. Hónapok óta cipelte a veszteséget: édesanyja halála, egy barátság váratlan megszakadása és a munkahelyi kiégés miatt. Ezek mind egymásra rakódtak, mint a perzselő nap alatt repedező föld rétegei. Mintha az élete minden eddigi kapaszkodója egyszerre tűnt volna el. Imádkozott, de úgy érezte, a szavak kiszáradtak benne. A templomban is idegen volt a csend, a zsoltárok nem találtak el a szívéhez. Egy ideig próbálta elfoglalta magát, keresett új elfoglaltságokat, de minden felszínesnek tűnt.

Hónapok teltek el, mire megértette: ez nem a vég, hanem egy új kezdet. A pusztában töltött idő megtanította hallgatni – önmagát, Istent, az élet apró jeleit. Amikor visszatért a hétköznapokba, másként kezdett élni. Már nem futott el a csend elől, hanem helyet adott neki a reggeli imájában. A türelmetlenség helyett megtanult figyelni másokra, mert tudta, hogy minden ember hordoz magában egy láthatatlan sivatagot. A nehézségekben nem a kudarcot látta, hanem az érlelődést. A lemondásai helyett a belső szabadságát kezdte értékelni. Egy nap észrevette: valami új hajt ki benne. A pusztaság nem semmisített meg, hanem megtisztította, és most, hogy eljött a virágzás ideje, minden apró örömben ott volt a megélt csend és az átalakulás mélysége.

Elmélkedés

A „kivirágzás” sokféle formában érkezhet

A lelki pusztában töltött idő nem tart örökké. Ahogy a hajnal fénye lassan szétoszlatja az éjszakai sötétséget, úgy közeleg a te lelked hajnalhasadása is. Isten ígérete, hogy a puszta egyszer „örülni fog… és kivirágzik rajta a nárcisz” (Ézs 35,1), nem csupán költői kép, hanem valóság a hívő életében. Lehet, hogy hetekig, hónapokig vagy akár évekig tartott a száraz időszak, de Isten mindig tartogat egy „utolsó fejezetet”, amelyben a próbák gyümölcsöt hoznak. Ezt a reményt szeretné ma erősíteni benned: a megújulás ideje eljön, mert Isten hűséges.

Zsuzsa hosszú gyász és magány után – mivel elvesztette férjét – egyre inkább megérezte Isten vigasztalását a csendben. Bár a vesztesége fájdalmas maradt, a szíve lassan megtelt új hálával apró dolgok iránt. Néhány hónappal később Zsuzsa csatlakozott egy segítő szolgálatához, és elkezdett látogatni egyedül élő időseket. A saját pusztai tapasztalata nyomán különös együttérzéssel tudott feléjük fordulni. Ahogy megosztotta velük a történetét – azt, hogyan élte túl a magányt Istenbe kapaszkodva –, mások is bátorítást nyertek. Zsuzsa lelkében pedig észrevétlenül virágok sarjadtak: új barátságok, új szolgálat öröme, és egy mélyebb, érettebb hit. Rájött, hogy Isten nem hagyta el a pusztában, sőt végig egyengette az útját a megújulás felé.

Gyakran Isten nemcsak bennünk végez munkát a pusztában, hanem a körülményeinkben is készít valamit.

Gondoljunk az izraelitákra: a negyvenéves vándorlás végén nemcsak ők lettek egy új generáció, akik bíztak Istenben, hanem Isten ténylegesen elvezette őket az Ígéret Földjére. A sivatag nem a végállomás, hanem egy átmenet. A cél a tejjel-mézzel folyó Kánaán volt, és Isten be is vitte népét oda. A te életedben is készíthet elő Isten egy új „ígéret földjét” – lehet ez egy új lehetőség, egy kapcsolat gyógyulása vagy épp egy régi álom megvalósulása.

Persze, a megújulás nem mindig látványos külső fordulat: sokszor a szívünkben történik a legnagyobb változás.

Lehet, hogy a körülményeid nem változnak meg azonnal drasztikusan, de te magad változol meg – és így már teljesen más szemmel látod a világot.

A „kivirágzás” sokféle formában érkezhet. Előfordulhat, hogy egyszer csak azt veszed észre: ismét őszintén tudsz mosolyogni, sőt, nevetni. Vagy azt, hogy a Biblia olvasásakor újra életre kelnek a sorok, mintha Isten személyesen szólna hozzád általuk.

Az is lehet, hogy egy imameghallgatás formájában jön a felüdülés: amire régóta vártál, Isten válaszol, és ezzel megerősíti a hitedet. Néha pedig egy váratlan „oázis” bukkan fel az utadon – egy új barát, egy jó hír, egy lehetőség –, ami jelzi, hogy közel a puszta vége. Mindezekben ismerd fel: Isten munkája bontakozik ki, és az, amit a pusztában tanultál, most kamatozni kezd az életedben.

Fontos azonban, hogy a megújulás szakaszában se felejtsük el a pusztában tanult leckéket.

Amit az előző napok gyakorlatain keresztül megtapasztaltál – legyen az a csend ereje, a mindennapi hála jelentősége vagy az Istenre figyelő szív nyugalma –, azt érdemes továbbra is beépíteni a mindennapjaidba. Isten közel ugyanúgy ott van a bőség időszakában, mint a szűkösségben. Ha a jóllét „Kánaánjában” is alkalmazod a pusztában megszokott Istenre utaltságot, akkor a lelked kertje tovább fog virágozni.

Ne ess abba a hibába, hogy amikor jobbra fordulnak a dolgok, elfeledkezel Istenről vagy azokról az apró gyakorlatokról, amik a nehéz időkben megtartottak. Épp ellenkezőleg: most alapozd meg ezeket szokásként az életedben.

Ahogy véget ér ez a pusztai szakasz, szánj időt a visszatekintésre. Vedd sorra, mi mindent tanultál magadról és Istenről az utóbbi napokban.

Lehet, hogy felfedezted, mennyire hűséges Isten még akkor is, amikor te gyengének érzed magad. Talán megtapasztaltad az imádság új mélységeit, vagy azt, hogy mekkora ereje van egy közösségnek, egy támogató barátnak. Írd össze ezeket a felismeréseket. Ez lesz a te „kivirágzott” csokrod a pusztából, egy emlékcsokor, ami emlékeztet Isten jóságára.

Ha majd legközelebb hasonló nehéz útra kerülsz, vedd elő ezt az emléket, és meríts belőle bátorítást. Könnyen lehet, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaptál, maga Isten közelsége: most már tapasztalatból tudod, hogy Ő sosem hagy el, és a legszárazabb napokon is gondoskodik rólad. Ez a bizalom és bensőséges kapcsolat Istennel a megújulás legszebb virága.

Az esti imádságodban ma már az új kezdetért is hálát adhatsz. Köszönd meg Istennek, hogy végigvezetett ezen a szakaszon, és kérd, hogy áldja meg a folytatást.

A pusztából kijőve új szakasz kezdődik, de Isten ugyanaz marad: a szerető vezető, aki továbbra is melletted áll. „Íme, újat cselekszem; már készül, csak még nem látjátok?” – mondja Isten (Iz 43,19). Bízz ebben az újban!

Engedd, hogy a remény és a hit virágai tovább növekedjenek a szívedben. Holnaptól talán nem lesz „lelki edzőtábor”, de az élet megy tovább – és te már tudod, hogy a pusztai időszakokban is ott rejlik az Ígéret: a belső megújulás és Isten közelsége, amely végigkísér utadon. Soha ne feledd: ahol Isten jelen van, ott még a sivatag is forrássá és oázissá válhat számodra.

Isten áldása kísérjen utadon!

Esti gyakorlat:

Fókuszálj a hálaadásra! Írj össze legalább 5 dolgot, amiért hálás vagy, amit megtapasztaltál az edzőtábor alatt, akár kicsi, akár nagy dolog. Utána egy csendes pillanatban mondd el ezeket Istennek hálaimában. Köszönd meg Neki, hogy veled volt a nehézségekben, és hogy ezek által is formált.