„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Vegyük észre a bennünket körülvevő örömforrásokat!

Március 30. Nagyböjt 4. vasárnap 
Olv.:  Józs 5,9a.10-12 /  2Kor 5,17-21      
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32  

Egy nagyvárosi fickó el akarta adni a szüleitől örökölt vidéki házát. Felkereste egy költő barátját, és megkérte, hogy fogalmazzon meg neki egy hirdetést, amelyet közzétehet az újságokban és az Interneten is. „El akarom adni azt az ócska kis viskót, ahol a szüleimmel laktunk gyerekkoromban. Írnál nekem egy hangzatos hirdetést?” A költő ezt írta: „Vidéki parasztház eladó, hajnali pacsirtaszóval, zöld erdővel és tiszta vizű, csobogó patakkal. A házat beragyogja a felkelő Nap, a veranda hűs árnyéka pihenésre csábít. Esténként tücskök és pislákoló csillagok kívánnak jó éjszakát.” Pár hét múlva a költő újra találkozott a barátjával és megkérdezte tőle: „No? Eladtad a vityillót?” A fiatalember így felelt: Nem, másként döntöttem. Amikor elolvastam a soraidat, elgondolkodtam, és rájöttem, hogy minden szó igaz. Ráébredtem, hogy milyen nagy kincs van a birtokomban, és már nem akarok megválni tőle.” 

Nagyböjt negyedik vasárnapja, az „öröm vasárnapja” van. Többféle öröm érheti az embert.  

Örömöt élhetünk át a hirtelen meglepetések során, amikor teljesen készületlenül, váratlanul ér bennünket egy-egy örvendetes hír, esemény vagy találkozás. Talán ilyenkor érezzük magunkat leginkább megajándékozottnak. Sokak szerint csak az ilyen meglepetésszerű öröm lehet a valódi öröm. Én azonban ezzel vitába szállnék. Az ilyen örömök ugyanis általában nem hosszú távúak, nem épülnek bele az életünkbe, nem gazdagítják azt komolyabban, hiszen kevés személyes közünk van hozzájuk. 

Hiteles örömöt jelent egy kitűzött cél elérése is a jól felépített, végigküzdött folyamatok végén: pl. egy diploma vagy nyelvvizsga megszerzése. Noha nem meglepetésszerű, számítunk erre az eredményre, mégis örülünk, hiszen sokat küszködtünk érte, komoly teljesítményeket tettünk le az asztalra, s ez elégedettséggel tölt el minket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyenkor sem csak saját magunknak köszönhető az eredmény. Egyedül kevesek lettünk volna hozzá.  

Létezik azonban olyan öröm is, aminek a forrása szüntelenül velünk van, de eddig nem figyeltünk fel rá, nem tudatosult bennünk, hirtelen azonban ráébredünk!

Hányszor és hányszor nem vesszük észre az életünkben jelen lévő jót és szépet, nem tudunk örülni az élet szépségének, az egészségnek, a bennünket szerető, minket gondozó emberek figyelmességének, odaadásának. Nagy hiányossága társadalmunknak, hogy egyre kevésbé tudjuk észrevenni a hétköznapokban jelenlévő örömforrásokat. Eltakarják azokat szemünk elől a reklámok csili-vili hívságai, a piac által felmagasztalt, de a mi gyűjteményünkből még éppen hiányzó értéktelen kacatok hamis ragyogása. Bizony, néha meg kell tapasztalni a birtokunkban lévő, bennünket körülvevő, de a hétköznapokban annyira semmibe vett, alapértékek hiányát ahhoz, hogy becsülni tudjuk őket, örülni tudjunk nekik. 

Izrael népe az olvasmányban eléri pusztai vándorlása végcélját: bevonul az Ígéret Földjére. Csak néhány mondatos, látszólag tényszerű beszámolót olvashatunk erről, de micsoda tengernyi szenvedés, mozgalmas évtizedek előzik meg ezt a célbaérést! Negyven évvel korábban is beléphettek volna már Kánaán földjére, elnyerhették volna a tejjel-mézzel folyó országot, de akkor még nem értek meg rá. Akkor is ott álltak már a Jordán partján, a határon, de nem akartak bevonulni, mert megijedtek. „Nem bíztak Isten ígéreteiben, semmire sem becsülték a megígért földet”- ahogyan a zsoltáros mondja. Pedig az azt megelőző hetekben, hónapokban hányszor megtapasztalták Isten karjának erejét, segítő jelenlétét, mégsem tudatosították azt kellőképpen. Meg kellett tapasztalniuk a negyven éves kimerítő vándorlást, hánykolódást a pusztában, hogy végre örülni tudjanak annak, amire Isten meghívta őket. 

Az evangéliumban szereplő tékozló fiú szintén nem tud örülni annak a szeretetnek, biztonságnak, nyugalomnak és jólétnek, ami napról-napra körülveszi. Unalmas és értéktelen életformának tartja. Az őt szeretve óvó, jóra nevelő apját pedig irigy zsarnoknak. Óriási pofátlansággal még apja életében kikéri örökségét, s elkezdi élni a maga által jónak vélt életformát, ami tökéletes összeomláshoz, csődhöz vezet. A disznók vályúja mellett, éhezve, a legnagyobb megaláztatás kellős közepén bezzeg már tudja értékelni mindazt, amit otthagyott. Tudja, hogy apja házában a rabszolgának is jobb dolga van, mint most neki. Úgy gondolja, megpróbál legalább szolgaként bekéretőzni az atyai házba. Egyáltalán nem csodálkozhatna – valószínűleg nem is csodálkozna – azon, ha már messziről ráengednék a kutyákat. Ha mérges, elutasító szavakat kapna onnan a kapun túlról. Nem ez történik. Atyja eléje siet, magához öleli, újra gyermekévé fogadja. Mekkora örömet jelent most ennek a fiúnak ugyanaz a szeretet, ugyanaz a gondoskodás, figyelem, amit eddig is megkapott, de amit annyira nem tudott értékelni!  

Bár döbbennének (döbbennénk) rá minél többen a hálátlanok és figyelmetlenek közül a minket gondozó, nekünk jót akaró, életünket szüntelenül figyelemmel kísérő szülők, tanárok, barátok, lelkipásztorok odaadó szeretetére! Mennyi örömforrás van az életünkben, amit nem tudatosítunk időben! Leginkább Isten szeretete van jelen állandóan az életünkben, a maga ezer és ezer figyelembe se vett vagy teljesen természetesnek tartott jelével. 

Nemcsak a tékozló fiú örül azonban, hanem az Atya is! Micsoda öröm a szülőnek, az elkötelezett pedagógusnak vagy papnak az az élmény, amikor gyermekei, tanítványai egyik-másika rádöbben arra, mit is kapott, kaphat tőlük, s elkezdi értékelni azt! Innentől válik igazán személyessé a kapcsolat, az a szeretet, ami addig kínosan egyoldalú volt. Isten, akinek minden ember személyesen teremtett és szeretett gyermeke, egyáltalán nem viseltetik közönnyel egyikünk sorsa iránt sem. Aggódik értünk, félt bennünket! Szabadságunkat tiszteletben tartva kiszolgáltatja magát az ember szabad döntésének, sebezhetővé teszi magát általunk. Épp ezért akkora öröm számára, ha az ember válaszol a szeretetére. Ilyen válasz a megtérés, a bűnöktől való elfordulás és az atyai házba hazatérés is. Ilyenkor, ahogyan Jézus mondja az evangéliumban, ünnep van a Mennyek Országában. Az örvendező Isten ünnepe a megtérő bűnös fölött.  

Vegyük észre mi is, amíg még időnk van erre, a bennünket körülvevő örömforrásokat! Tudjuk értékelni az Isten és embertársaink szeretetét, s ha megsértettük azt bűneinkkel, őszinte bűnbánattal állítsuk helyre a megsebzett kapcsolatot! Higgyük el, a magunk öröme mellett Istennek és emberi szeretteinknek is örömet okozunk ezzel! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa