„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Éljünk és ne visszaéljünk Isten türelmével!

Március 23. Nagyböjt 3. vasárnap
Olv.:  Kiv 3,1-8a.13-15   Zsolt 102 1Kor 10,1-6.10-12   
Evangélium: Lk 13,1-9 

Egy fiatal, sármos huszártiszt meglehetősen kicsapongó, részeges életet élt. Estéit rendszeresen töltötte a kocsmákban, csapszékekben, éjszakáit pedig az éppen elcsábított lányok ágyában. Ráadásul nagyhangú, erőszakos természetű volt, s bizony nem egyszer keveredett csúnya verekedésekbe. Volt néhány jó szándékú barátja, rokona, akik olykor figyelmeztették:
„Nem lesz ez így jó, te fiú! Ha így viselkedsz, a pokolra kerülsz!” Ő azonban ilyenkor mindig ezt válaszolta: „Ne aggódjatok! Tudom én jól, hogy az Isten türelmes és jóságos! Mindenkinek megbocsát, aki az Ő irgalmát kéri. Majd a halálom előtt az utolsó mondatommal helyre teszek mindent. Ezt mondom majd: Istenem, bocsásd meg minden elkövetett bűnömet! Így aztán az Úr bebocsát a Mennyországba. Nincs mitől félnem!”
Barátait a válasz nem nyugtatta meg, de a huszártiszt töretlenül folytatta züllött életmódját. Végül egy viharos hajnalon, amikor egy átdorbézolt éjszaka után éppen hazafelé kaptatott a lova hátán, egy esővíztől megduzzadt folyócskához érkezett. A máskor keskeny, sekély víz úgy megdagadt, hogy az áradó hullámok át-át csaptak a keskeny fa pallón is, amin át kellett kelnie. A huszár részeg fejével nem mérte fel a veszély nagyságát, s vakmerően ráhajtotta lovát a pallóra. Még a közepéig sem ért. amikor a rohanó víz egy újabb lökése letaszította lovastól a hídról, s már el is nyelte az örvénylő mélység. Utolsó szavait a lovához intézte: „Dögölj meg, te átkozott állat!”   

A szentírási részek Isten türelméről szólnak, amelyről divatos keresztény körökben úgy gondolkodni, hogy „végtelen”. Persze ez igaz: Isten részéről a jóindulat, a segítőkészség, a megbocsátásra való nyitottság valóban végtelen. Azonban mégis azt látjuk mind az olvasmányban, mind az evangéliumban, hogy ennek ellenére az ember bizony elveszhet, elkárhozhat. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az isteni türelem nem egy késztermék, nem valami sziloplaszt, ami betüremszik a mi réseinkbe, kipótolja a mi hiányosságainkat, s így megoldja helyettünk az életünket. Nem. A türelem egy lehetőség …. amivel vagy élünk, vagy visszaélünk. Ez pedig nagyon nem mindegy. A türelem mindig a személyek közötti kapcsolatban nyilvánul meg, a kapcsolat pedig kétoldalú. Isten végtelen türelme csak akkor eredményezheti a mi üdvösségünket, ha mi is akarjuk ezt az üdvösséget és teszünk érte.  

A türelem időt ad nekünk, de az időnk véges. Megtérni csak az tud, akinek van kihez: vagyis, ha van személyes kapcsolatunk Istennel, ami olykor talán megromlik, elhalványul, de azért létezik. Bűneit igazán megbánni az tudja, akinek él még a lelkiismerete. Aki valóban belátja a vétkei súlyosságát, sajnálkozik azon a romboláson, amit rossz tetteivel, döntéseivel okoz, s akinek van „gyakorlata” a bűnbánatban, a bocsánatkérésben. Elég valószínűtlen, hogy életünk utolsó gondolatával, szavaival éppen olyasmit fogunk gondolni, mondani, amit még soha nem gondoltunk komolyan, illetve amit még soha nem mondtunk ki.   

Az olvasmányban először is Isten szabadító, gondoskodó jóindulatával találkozunk: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam panaszát … Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam.” Isten teljesen ingyenesen, mindenféle előzetes emberi teljesítmény és érdem nélkül megszabadítja népét, tanújelét adja szeretetének. Utána pedig, ahogyan Szent Pál feleleveníti a szentleckében, végigkíséri népét a pusztai vándorlás viszontagságai között. Étellel táplálja, szomját oltja, sőt „lelki sziklaként” vagyis támaszként áll mellettük. Mégis újra és újra elégedetlenkednek, lázadoznak Isten és az Ő szolgája, Mózes ellen. Olyan sokszor olvassuk ezt, szinte minden oldalán a Kivonulás Könyvének, hogy a mi emberi türelmünk már rég elfogyott volna!
Az Úr azonban újra és újra megbocsát, újabb lehetőséget ad népének. Pedig vérlázító az a bizalmatlanság és hitetlenség, amellyel – Isten segítő szeretetét annyiszor megtapasztalva – mégis morgolódnak és szembefordulnak Vele. Nem is jutnak el valamennyien az Ígéret Földjére. Nem azért, mert Isten elfordul tőlük, hanem mert ők fordulnak el tőle: megvetik az Ő ígéretét, nem akarják végigjárni az utat a beteljesülésig.   

Az evangélium szintén Isten türelmére, de ugyanakkor a megtérés elengedhetetlenségére hívja fel a figyelmünket. Sokszor halljuk, mondjuk, hogy Isten türelme „határtalan”. Pedig ennek logikailag nincs értelme. Nem beszélhetünk ott türelemről, ahol feladjuk az elvárásainkat. A lemondás valakiről vagy valamiről nem türelem. Isten hosszan tűrő, de nem mond le rólunk, nem adja fel az életünkkel szemben táplált elvárásokat, legföljebb akkor, ha kénytelen feladni miattunk, a mi végleges elutasításunk miatt. Ezzel viszont határához érkezett a türelem. Ez a határ azonban nem Istenben, hanem bennünk húzódik. A fügefának előbb-utóbb termést kell hoznia, mert ha nem hoz, értelmetlen a léte. Isten türelmének határa nem az Ő szeretetének megszűnését jelenti, hanem a mi szeretetünk hiányát. Isten türelmének határa nem az a „nem”, amit Ő mond ki ránk, hanem az a „nem”, amit mi mondunk ki Őrá, az Ő meghívására. Ha nem teremjük meg az Isten és embertársaink iránti szeretet gyümölcseit, akkor az a mi életünkben fog hiányként, nagyon is fájó elégedetlenségként megnyilvánulni. Bizony örök hiány, örök elégedetlenség, örök kizártság is kialakulhat ebből. Ez pedig maga a kárhozat: a „külső sötétség, ahol sírás lesz és fogcsikorgatás”. Jézus a mostani nagyböjti vasárnapon felhív a megtérésre, az Atya szeretetből fakadó törvényeinek követésére és bűneink őszinte megbánására, megvallására. Éljünk, és ne visszaéljünk Isten türelmével, megakadályozva az Ő szeretetének kibontakozását életünkben! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa