Inspiráló gondolatok
Ha mosolyogni tudsz, erős vagy
– Te mindig mosolyogsz.
– Legtöbbször, de nem látnak mindig.
– Akkor azért mosolyogsz, mert látnak?
– Nem. Azért mosolygok, mert az kihívás.
– Kihívás?
– Az. De nem a most divatos álvicsorítós mosoly.
– Hanem?
– Az őszinte. Sírni könnyű, de őszintén mosolyogni akkor, amikor sírni volna kedved, az döntés, elhatározás és kihívás.
– Furcsa vagy. Mindenki inkább sír és sajnáltatja magát.
– …és azzal megoldott bármit is?
– És te a mosolyoddal?
– Igen. Ha mosolyogni tudok, akkor azt is tudom, hogy át tudom vészelni és meg tudom oldani. Akkor erős vagyok.
– Erős?
– Erős. Aki mosolyogni tud, az erős. Mosolyogni nehezebb, mint sírni…
Cyrano de Bergerac
Élethelyzetek – sorozat
Egy erős támaszt nyújtó szív
Volt idő gyerekkoromban, amikor szégyelltem apámmal mutatkozni az utcán. Súlyosan mozgássérült volt, nagyon alacsony, és amikor egymás mellett mentünk, a karomra támaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Az emberek bámultak ránk, én pedig magamban méltatlankodtam a ránk szegeződő pillantások miatt. Talán észrevette, talán zavarta, de sosem mutatta ki. Nehéz volt összehangolni a lépéseinket. Ő nehézkesen lépdelt, én türelmetlenül, ezért aztán nem sokat beszéltünk gyaloglás közben. De amikor elindultunk, mindig azt mondta: „Te diktálod a tempót, én majd megpróbálok alkalmazkodni.”
Rendszerint a földalatti-állomáshoz mentünk el, illetve onnan haza, mert apám földalattival járt dolgozni. Szinte sosem mulasztott el egyetlen munkanapot sem, még olyankor is bement az irodába, amikor mások nem tudtak. Ez nála presztízskérdés volt. Bement betegen is, bement a legzordabb időjárásban is, ami pedig nagyon megviselte. Ha havas vagy jeges volt az út, egyáltalán nem tudott járni, még segítséggel sem. Ilyenkor megkérte a nővéremet vagy engem, hogy egy gyerekszánkóval vontassuk végig az utcán a földalatti bejáratáig.
Ma, ha eszembe jut, csodálattal tölt el, micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy egy felnőtt ember ilyen megaláztatásnak és stressznek tegye ki magát. Ráadásul keserűség és zokszó nélkül tette. Sosem sajnáltatta magát, és sosem irigykedett a szerencsésebbekre vagy egészségesebbekre. Jóllehet, előítéletek céltáblája volt, de ő maga semmilyen előítéletet nem táplált másokkal szemben. Csak az számított neki, hogy kinek jó a szíve és ha talált ilyet, azt jó embernek tekintette. Most, hogy már idősebb vagyok, én is hiszek benne, hogy ez a megfelelő mérce az emberek megítélésében, bár még ma sem tudom pontosan, mit jelent, hogy valakinek „jó szíve” van. Azt tudom, hogy az enyém időnként nem jó.
Apám sok olyasmiben nem tudott részt venni, ami egészséges emberek számára magától értetődő, mégis igyekezett mindenből kivenni a részét. Sosem sportolhatott például, de lelkes és a játékot jól ismerő baseball-szurkoló volt. Sokszor elvitt magával a brooklyni Dodgers meccseire. Ha valamelyik helyi amatőr csapat menedzser nélkül maradt, ő azonnal a gondjaiba vette. Az első világháborúba nem hívták be, de a másodikban részt vett a helyi sorozóbizottság tagjaként. Nem tudott ugyan táncolni, mégis örömmel elment táncos összejövetelekre, és jól érezte magát, pedig csak ült, és nézte a többieket.
Ma már azt is tudom, hogy sok mindenben rajtam, egyetlen fián keresztül vett részt. Amikor én baseballoztam (rosszul), ő is „játszott”. Amikor én beléptem a hadiflottába, ő is „belépett”. Amikor pedig hazajöttem szabadságra, mindig úgy intézte, hogy ellátogassak az irodájába, ahol majdnem annyira kellemetlenül éreztem magam, mint az utcán séta közben, gyerekkoromban. Amikor bemutatott a munkatársainak magában arra gondolt: „Íme, a fiam, aki egyben én vagyok, és én is megtehettem volna ugyanazt, amit ő, ha a
dolgok másképpen alakultak volna.” Ezt azonban soha nem mondta ki hangosan. Teljes életet élt, és 1961-ben halt meg. Utolsó útján, több mint hatvan év után végre először nem akadályozták a rossz lábai.
Mostanában sokat gondolok rá. Eltűnődöm rajta, vajon észrevette-e, milyen kelletlenül kísértem őt az utcán, és ha igen, sajnálom, hogy soha nem mondtam meg neki, mennyire bánt, milyen méltatlanul viselkedtem, és mennyire sajnálom. Eszembe jut, amikor nem vagyok jószívű, amikor csekélységek miatt panaszkodom, vagy amikor irigykedem más jó szerencséjére. Ilyenkor a karjára támaszkodom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és azt mondom: „Te diktálod a tempót. Én majd megpróbálok alkalmazkodni hozzád.”
Augustus J. Bullock
GONDOLAT:
Az igazi erő és méltóság nem a külső körülményekben vagy a fizikai adottságainkban rejlik, hanem abban, ahogyan elfogadjuk és megéljük az életünket. Az apa példája arra tanít, hogy a belső tartás, az alázat, az előítéletektől való mentesség és az élet szeretete az igazi értékek. A történet arra is rámutat, hogy a valódi felismerések gyakran csak később érnek be bennünk, és hogy mindig van lehetőségünk tanulni a múlt hibáiból – ha már nem is tudunk bocsánatot kérni, mégis változtathatunk a saját hozzáállásunkon.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
Kérem imáitokat családom megtéréséért. Köszönöm!
Éva