„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Ahol a sötét nem elnyel, hanem felemel

A felszínen megszoktuk, hogy a világ gyors, zajos és sokszor közönyös. De van egy hely, ahol a fény eltűnik, a hangok elcsitulnak, és csak az ember marad. Ez a hely a barlang. A Pál-völgyi barlangrendszer mélyén évek óta különös találkozások zajlanak: sérült és ép emberek együtt indulnak útnak, hogy leküzdjenek szűkületeket, omladékokat, meredek falakat – és közben saját határaikat is.

Faragó Tamás 25 éve barlangászik. Neki a barlang nem csupán sziklák és üregek sorozata, hanem otthon. Tíz évvel ezelőtt azonban a hobbiból küldetés lett: társaival létrehozta a Verocs Szakosztályt, amely élményterápiás barlangtúrákra visz sérült gyerekeket. A név az alapítójukra, Mikolovics Veronikára emlékeztet, aki tragikus körülmények között hunyt el – ők pedig elhatározták, hogy továbbviszik az álmát.

A túrákon nincs „segítő” és „segített”. Mindenki egyenrangú társ. Együtt másznak, együtt küzdenek, együtt örülnek. A szülők nem jöhetnek, mert bent a gyereknek nincs megfelelési kényszere, nincs óvó kéz, ami megelőlegezi a megoldást. Van viszont bizalom, bátorítás és valódi sikerélmény.

A barlang a legtermészetesebb „fejlesztőterem”: szűkületeken kell átbújni, kőrakásokon átkapaszkodni, csúszdaszerű lejtőkön leereszkedni. Minden mozdulat erősít, minden feladat új önbizalmat ad. Ami az intézményekben gyakorlatsor, itt kaland és játék.

És közben történnek csodák. Egy beszédképtelen, zárkózott kislány, aki éveken át csak a földet nézte, ma már mosollyal köszönti a társait. Egy autista fiú, aki kezdetben alig kommunikált, mára a többiek segítője lett. Volt vak lány, aki úgy haladt a sötétben, mintha mindig is ott élt volna.

De van egy történet, amit Tamás sosem felejt el. Egy súlyosan mozgássérült fiú érkezett hozzájuk, akiről a környezete azt gondolta: maximum a bejáratig jut majd. A fiú azonban ragaszkodott hozzá, hogy bemenjen. Az első szűkületnél percekig próbálkozott – lihegve, izzadva, néha elcsukló hangon –, de nem adta fel. Végül átcsúszott, és a túloldalon felnevetett. Aznap este, mikor kijöttek, csak ennyit mondott: „Most már tudom, hogy egyszer hegyet is mászok.” És mindenki tudta, hogy nem üres szavak ezek.

Tamás szerint a barlangban mindenki tanul. A gyerekek rájönnek, hogy képesek dolgokra, amiket lehetetlennek hittek. A kísérők pedig megtapasztalják, hogy a kitartás, a bizalom és a figyelem mennyire átalakítja a kapcsolatokat. „Nekik élmény, nekünk terápia” – mondja mosolyogva.

A túrák végén van egy szokás, amit soha nem hagynak ki: a „végpont-csoki”. A túra felénél, amikor megfordulnak kifelé, mindenki kap egy falat édességet. Nem a cukor a fontos, hanem az üzenet: eljutottunk idáig, együtt.

Persze voltak nehéz pillanatok is – mint amikor egy lány beszorult egy omladék közé. Tamás fejében már megjelentek a mentőautók és a barlangi mentőszolgálat képei, de végül közös erővel kiszabadították. „Ez nem eltántorított minket, hanem megtanított arra, hogy minden helyzetre van megoldás, ha együtt gondolkodunk” – meséli.

A barlangban nincs helye előítéleteknek. Kint, a felszínen sokszor a hiányt látjuk a másikban, bent viszont csak a társat, aki ugyanúgy küzd és ugyanúgy örül. A sötét és a csend nem elválaszt, hanem összehoz.

Talán ez a legnagyobb tanulság. A Verocs Szakosztály résztvevői mind „Mégis-emberek”. Sérülten, fáradtan, kétkedve indulnak neki – mégis átjutnak a szűkületeken. A felszínen talán gyakran azt hallják, hogy „neked ez nem fog menni” – a barlangban viszont újra és újra bebizonyítják, hogy de, megy.

Mégis… mert nem a hiány határozza meg őket, hanem a bátorságuk. Mégis… mert a határaik nem falak, hanem kapuk. És mégis… mert a legsötétebb helyen is van út előre – ha van, aki velünk jön.
A szűkületekben derül ki, hogy nem a testünk, hanem a szívünk mérete számít.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

(A történetet a Képmás magazin podcast fevételéből merítettük)

AZ ÉLET IGÉJE

Nagy dolgokat művelt velem!

Pénteken lesz Nagyboldogasszony ünnepe. Ebből az alkalomból hoztam neked a Szentírásból Mária látogatása Erzsébetnél történetét. Lk 1,39-56.

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben!
Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.
Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, Szentséges az ő neve!
Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt.
Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.
Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat.
Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel.
Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!”
Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.

Ez a rész közvetlenül az angyali üdvözlet után következik, ahol az angyal elmondta Máriának, hogy ő lesz a Messiás anyja, és azt is, hogy idős rokona, Erzsébet szintén gyermeket vár. Mária nem marad passzív, hanem sietve útnak indul, hogy meglátogassa Erzsébetet. A találkozásuk csodás pillanat: Erzsébet gyermeke (Keresztelő János) megmozdul méhében, és a Szentlélek betölti Erzsébetet. Ekkor hangzik el Erzsébet áldása és Mária gyönyörű éneke – a Magnificat –, amelyben dicsőíti az Urat a vele tett nagy dolgokért és a világban működő isteni igazságosságért. Mária három hónapig marad Erzsébetnél, vélhetően segít neki szüléséig.

„Nagy dolgokat művelt velem, a Hatalmas”

Ez a mondat egyszerre vallomás, hálaadás és a bizalom kifejeződése. Mária nem saját érdemeit sorolja, nem a világ elismerését keresi, hanem Isten tetteit ünnepli – azt, amit vele tett, egy egyszerű názáreti lánnyal.

Ez a mondat azt üzeni: Isten nagy dolgokat akar véghezvinni nem csak „fontos” emberekkel, hanem velünk is – a hétköznapok csendjében élő, küzdő emberekkel.

A mai világ sokszor azt sugallja: csak akkor érsz valamit, ha különleges vagy, ha teljesítményed van, ha elismert vagy. De Isten szemében a nagyság mást jelent. Ő a kis dolgokban kezd dolgozni, csendben, alázatosan, látszólag jelentéktelen életekben. Egy gyermek, egy szegény lány, egy idős rokon – ők az evangélium hősei.

Gondolj egy kertre. A nagy fák árnyékában alig vesszük észre az apró virágokat, pedig azok is illatoznak, és a maguk csendes módján éppoly szépek. Isten munkája sokszor ilyen: láthatatlanul, gyökérszinten indul. Mária sem értette még, mi minden következik a „legyen nekem a te igéd szerint” kimondásából, de bízott. Ez a bizalom tette őt az „Isten anyjává”.

Mi is mondhatjuk: „Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas” – nem azért, mert látványos csodák történtek, hanem mert a szívünkben valami átalakult. Egy megtapasztalt megbocsátás. Egy újrakezdés. Egy belső béke, amit régóta kerestünk. Egy elengedett fájdalom. Egy ember, akit elfogadtunk, vagy aki minket elfogadott. Isten nagy dolgai nem mindig külső események – néha bennünk történnek, és csak mi tudjuk, mennyire jelentősek.

A modern ember gyakran elfelejt hálát adni. Rohanunk, tervezünk, teljesítünk – de nem állunk meg, hogy kimondjuk: „Köszönöm, Uram, mert nagy dolgokat tettél velem.” A hála nem gyengeség, hanem spirituális érettség. Aki hálát tud adni, az felismeri: nem ő irányít mindent, hanem kegyelemből él. Ez felemeli az embert.

GYAKORLAT:

Minden nap végén (lehetőleg ugyanabban az időpontban, például lefekvés előtt) állj meg három percre, és tedd fel magadnak ezt az egyetlen kérdést: „Milyen nagy vagy kicsi dolgot tett velem ma a Hatalmas Isten?”

Idézz fel 3 dolgot – lehet egészen apró is: egy kedves szó, egy mosoly, egy siker, egy csendes pillanat, egy elkerült veszekedés, egy belső felismerés.

Ezekből a napi „kis csodákból” idővel egy látható lánc épül – és visszatekintve talán te is kimondod majd: „Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas.”

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Isten nem a tökéletességet kéri tőled, hanem a szíved

Képzeld el, hogy él egy fiú Franciaországban, a forradalom utáni idők zűrzavarában, ahol még az sem volt biztos, hogy megélheti a holnapot, ha pap akar lenni. A neve János. Nem volt okos, nem volt erős, nem volt különösebben tehetséges. De volt benne valami, amit ma úgy hívnánk: elszántság. Vagy talán inkább: kitartó, szent makacsság.

Gyerekként titokban járt misére, amikor az még tiltva volt. Úgy tanulta meg szeretni az Eucharisztiát, mint más a levegőt – létfeltételként. Mikor mégis bejutott a szemináriumba, szinte rögtön ki is akarták rúgni: nem ment neki a latin, alig értette a teológiát. A tanárai szerint nem volt rátermett arra a hivatásra, amire készült.

Csakhogy Isten nem mindig a legalkalmasabbakat választja – néha inkább azokat, akik teljes szívüket adják oda.

János nem adta fel. Imádkozott, tanult, újrakezdett. Végül – nagy nehezen – pappá szentelték. Aztán elküldték egy kis faluba, amit akkoriban úgy tartottak számon: „eldugott, bűnös, reménytelen hely”. Ars-nak hívták. A püspök azt mondta: „Nincs sok értelme, hogy oda papot küldjünk – de próbálja meg.” János pedig ment. Egy kis szobában lakott, gyertyával világított, kevés ételt evett, de annál többet imádkozott. Olyan sokat, hogy az emberek először bolondnak nézték. Aztán elkezdték figyelni. Mert történt valami.

Az a kis falu, ahol az emberek inkább kocsmában ültek, mint templomban, lassan megváltozott. Nem parancsra, nem félelemből – hanem mert valami melegedni kezdett bennük. Az emberek jöttek. Először csak néhányan, aztán százával, ezrével. Nem turisták voltak, hanem keresők, bűnbánók, reményvesztettek. János, az egyszerű plébános, órákon át gyóntatta őket. Néha napi 12–16 órán keresztül.

Nem volt jó szónok, de a szavai úgy hatoltak az ember szívébe, mint egy lágy kés: nem sebeztek, hanem nyitottak. Meglátta, amit más nem. Hallgatott, amikor kellett. Amikor pedig szólt, nem a fejhez beszélt – hanem a lélekhez. Sokan azt mondták, prófétai erő volt benne. De ő csak egy dolgot mondott mindig: „A pap nem önmagáért él – a lelkekért él.” És ő ezt komolyan is gondolta.

Küzdött is érte. A Gonosz szó szerint gyötörte őt éjszakánként. Azt mondta egyszer: „A kutya nem ugat, ha nincs tolvaj.” Tudta, hogy minden támadás csak megerősíti őt a küldetésében. És nem hátrált meg. Sőt, még inkább odaajándékozta magát.

Annyira szerette a híveit, hogy háromszor próbált elmenekülni – mert attól félt, nem méltó a feladatra. De mindig visszafordították. Nem a püspök, nem a törvény – hanem a szeretet. Ő mindig engedelmeskedett ennek a hívásnak.

Amikor meghalt, már nem egy ismeretlen falu plébánosa volt – hanem egész Franciaország „szentje”. Több mint 300 pap jött el a temetésére. Halála után ő lett a plébánosok védőszentje, akit Vianney Szent Jánosnak hívnak. De az igazi öröksége nem címekben vagy csodákban mérhető, hanem abban az egyszerű mondatban, amit újra és újra elmondott: „Isten szeret bennünket. És vár.”

Viannye Szent János ma is ezt mondaná. Akkor is, ha úgy érzed, nem vagy elég jó, nem vagy elég okos, nem vagy elég szent. Azt mondaná: „Isten nem tökéletességet kér tőled – hanem szívet.” Ha van benned vágy, hogy valakit megvigasztalj, meghallgass, odafigyelj – akkor már ott van benned az, ami őt is szentté tette.

Ma is tele van a világ olyan „ars-i falvakkal” családokkal, ahol azt hiszik, már nincs remény. De elég egy ember, aki hisz. Egy ember, aki nem adja fel. Egy ember, aki csendesen teszi a jót. És akkor valami elkezd változni.

Ezért ne hidd, hogy a hétköznapok kicsik. Ne hidd, hogy a jóság csendje haszontalan. A legnagyobb forradalmak nem szavakból, hanem szeretetből születnek. Néha egyetlen élet is elég, hogy a világ újra hinni kezdjen a kegyelemben.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Őt hallgassátok!

Tegnap volt Urunk Színeváltozásának ünnepe. Ezért most ezt a szentírási szakaszt hoztam számodra:

Lk 9,28b-36: Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.

Színeváltozás

Ez a rész Jézus életének egy titokzatos és egyben dicsőséges mozzanatát írja le, amit „színeváltozásnak” nevezünk. Jézus három tanítványával – Péterrel, Jakabbal és Jánossal – fölmegy a hegyre imádkozni. Ott váratlanul megváltozik a megjelenése: arca ragyogni kezd, ruhája hófehérré válik, és megjelenik mellette Mózes és Illés – a Törvény és a Próféták képviselői –, akik az eljövendő haláláról beszélgetnek vele. Aztán az Atya hangja hallatszik: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”

A történet háttere az, hogy Jézus nem sokkal korábban jelentette ki tanítványainak, hogy szenvednie kell, megölik, de harmadnap feltámad. Ez megrendítette őket. A színeváltozás így egyfajta megerősítés: a szenvedés nem a vég, hanem az út része, és a kereszt mögött ott van a dicsőség.

„Őt hallgassátok!”

A mai világban rengeteg hang szól hozzánk: reklámok, vélemények, hírek, algoritmusok, emberek, elvárások. Olyan, mintha egy hatalmas város forgalmas csomópontján állnánk, ahol minden irányból szólnak hozzánk – és nem tudjuk, melyik hangra figyeljünk. Ebben a zajban Jézus hangja gyakran elhalkul. Nem kiabál, nem harsány – de mindig jelen van, ha csendet teremtünk magunkban.

Az Atya nem azt mondja: „Róla beszéljetek”, vagy „Kövessétek a szavait”, hanem ezt: „Őt hallgassátok.” Ez személyes kapcsolatot jelent. Nem elég tudni Jézusról – hallgatni kell rá. Úgy, ahogy egy gyermek hallgatja szerető szülője hangját, egy szerelmes a kedvese suttogását, egy hegymászó a vezető utasításait a szakadék szélén. A hallgatás nem passzív: figyelmet, jelenlétet, bizalmat és engedelmességet igényel.

A tanítványok ekkorra már sok mindent láttak Jézustól: csodákat, tanításokat, szeretetet. De még nem értették a kereszt titkát. Isten ezért mutatja meg nekik a dicsőségét – hogy amikor eljön a sötétség, tudják, ki az, akit követnek. A színeváltozás mintegy előleg: a dicsőség nem a szenvedés elkerülése, hanem annak értelme és beteljesedése.

Ez a hang, ez az isteni szó nem csak a hegyen szólt – ma is szól. „Őt hallgassátok!” – nem azt, amit a félelmeitek mondanak, vagy a sérüléseitek, vagy a világ kényszerítő szavai. Őt, aki életét adta érted, aki a kereszten is szeretett, aki ismeri a szíved, és soha nem hagy el.

Amikor döntéshelyzetben vagyunk, amikor nem tudjuk, merre tovább, amikor úgy érezzük, senki nem ért meg minket – akkor ez a mondat lehet iránytű: „Őt hallgassátok!”

Ez a hallgatás nemcsak füllel, hanem szívvel történik. Csendben, figyelemben, imában. Aki Jézus hangját hallja, az nemcsak tanácsot kap – hanem új szívet is. Az Ő szava teremtő szó: képes új világot teremteni bennünk.

GYAKORLAT:

Válassz ki minden nap egy konkrét időpontot (pl. reggel felkelés után, vagy ebédszünetben, vagy este lefekvés előtt), amikor három percig teljes csendben csak ezt mondod magadnak belül: „Jézus, hallgatlak!.”

Csak figyelj!
Ha jön egy érzés, nézz rá, de ne kapaszkodj bele.
Csak mondd újra: „Jézus, hallgatlak!”

Egy idő után elkezded felismerni: melyik gondolat jön Tőle, és melyik nem.
És ez a gyakorlat lassan alakít: szelíden, mélyen, belülről.
Ez az átváltozás – a színeváltozás – benned is megtörténhet.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet szemlélve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen a Pilis szívében álló Boldogasszony-kápolna látható, melyet két kőből épült torony ural, a fejük felett pedig az éjszakai égbolt örvénylő csillagköre ragyog. A hosszú expozíciós technikával készült fotó különleges módon rögzíti az idő múlását – mintha az ég táncra perdülne a föld fölött. A kápolna szilárdan áll, mintha ősidők óta őrizné a hely szellemét, középpontként a forgó világegyetem alatt. A kő egyszerre idéz ősi hitet, emberi törekvést és örökkévalóságot: valamit, ami túlmutat az emberen, mégis általa születik.

A csillagok mozgása körkörös, de nem véletlenszerű – a középpontban ott van a sarkcsillag, az állandóság jelképe. Ugyanígy, ha az élet eseményei körülöttünk zaklatottan keringenek is, kell, hogy legyen bennünk egy belső pont, egy biztos alap, amelyhez igazodni tudunk – és ez a belső pont lehet Isten jelenléte. A kápolna szimbolikája ezt üzeni: az ember akkor talál békét, ha megtalálja azt a fényt, amely télen is felragyog – ahogy a napfordulón a nap sugarai megvilágítják a Boldogasszony-szobrot. 

Hogy minél inkább életed középpontjára tudj fókuszálni, ebben segít az ÚTITÁRS 90! Tarts velünk »

GYAKORLAT

Időtartam: kb. 15 perc
Ajánlott időpont: este, csendes környezetben
Eszközök: mécses vagy kis lámpa, jegyzetfüzet

Keress egy nyugodt helyet, ahol le tudsz ülni. Kapcsolj ki minden zavaró zajt.
Gyújts meg egy mécsest, és helyezd magad elé. Képzeld el, hogy ez a láng a te belső sarkcsillagod – Isten jelenlétének szimbóluma.
Vizsgáld meg gondolatban a napodat, az elmúlt hetedet: mi az, ami forgott, zaklatott, kavargott körülötted?
Most lélekben keresd meg azt a pontot, ami nem változik: Isten szeretete. Írd le egy mondatban, hogy hol érzed ezt az állandóságot.
Mondd el ezt az egyszerű fohászt:
„Uram, Te vagy az én középpontom. Amikor minden forog, Te vagy a biztos. Taníts meg Benned megnyugodni.”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Minden hiábavalóság?

Augusztus 3. – Évközi 18. vasárnap
Olvasmányok: Préd 1,2;2,21-23  / Kol 3,1-5.9-11
Evangélium: Lk 12,13-21 

Egy utazó a Távol-Kelet egyik országában érdekes látványra lett figyelmes. Egy láthatóan nagyon-nagyon idős férfi nehézkesen, de fáradságot nem kímélve hajladozott egy aprócska kertben: gödröt ásott, trágyát hordott bele. Az utazó szánakozva nézte a nyögdécselő öregembert, s megkérdezte tőle: „Mit csinál maga, bátyám? Nem volna szabad már ilyen korban ennyire nehéz munkát végeznie, hiszen megszakad bele! Mi az, ami ennyire fontos?” „Mandarinfát ültetek.” – válaszolta az öreg. „Mandarinfát? Hiszen az még hosszú évek múlva fordul termőre! Becsülöm, hogy ennyire bízik az egészségében, de megmondom őszintén, nehezen tudom elképzelni, hogy maga még enni fog abból a mandarinból, amit ez a fa terem!” Az idős férfi leeresztette az ásót, és kissé furán nézett az utazóra: „Tudja, én egész életemben olyan mandarint ettem, ami mások által ültetett fákról származott. Kötelességemnek érzem, hogy én is hagyjak magam után valamit, amit az eljövendő nemzedékek fiai élvezhetnek!” 

       „Hiábavalóság – mondja a prédikátor. Minden hiábavalóság!” Micsoda lehangoló kifejezés … Valóságos hideg zuhany! Értelmetlenséget jelent …. el nem érését valami célnak, rádöbbenést arra, hogy komoly fáradozásokon mentünk keresztül, komoly áldozatokat hoztunk anélkül, hogy elértük volna azt, amit igazán szeretnénk. Nehezen elviselhető tapasztalat ez … pedig mindegyikünknek kijut belőle. Minél több ilyen keserves érzést él át az ember, annál szkeptikusabb lesz, annál nehezebben lelkesedik bármiért, annál inkább erőt vesz rajta a depresszió. Milyen érdekes, hogy modern korunkban sokkal több ilyen lehangolt, semmiért sem lelkesedő emberrel találkozhatunk, mint évszázadokkal ezelőtt. Pedig ma sokkal több érték vonzza a tekintetet és a szívet, sokkal több cél, több lehetőség lebeghet a szemünk előtt, amelyek után szabadabban indulhatunk, mint az előző korok embere. Ráadásul, nem csak az idő, hanem a tér viszonylatában is érdekes a helyzet: a szegényebb, elmaradottabb országok lakói között sokkal kevesebb az életunt, depressziós, befordult ember, mint a gazdagabb társadalmak tagjai között. Pedig nekik sokkal több nehézséggel kell megküzdeniük, sokkal szerényebb mértékben jut ki nekik az élet élvezeteiből. 

     Miért van hát, hogy annyian együtt sóhajtoznak ma a prédikátorral: „Minden csupa hiábavalóság!”? Valószínűleg azért, mert helytelen, vagy legalábbis elégtelen a cél, amit kitűznek maguk elé!

Ha az ember mindent csak a saját evilági hasznára, saját élvezetére, saját földi vágyainak kielégítésére cselekszik, akkor óhatatlanul megtapasztalja az elégtelenség érzését. És nem csak akkor, amikor nem éri el ezeket a céljait, hanem akkor is, amikor eléri! Ugyanis a földi javak, miután elfogyasztódnak, valamilyen igényt persze kielégítenek, de nem elégítik ki az emberi lélek legmélyéről felfakadó igényt, amelyet ma sokan tagadnak, de elnyomni soha nem bírnak: az örök élet és az emberi személy teljes, tökéletes boldogsága iránti igényt.

Ha azonban az ember mindenekelőtt ezeket a célokat tűzi ki maga elé és minden tettében elsősorban ezekért fáradozik, akkor nem fogja hiábavalónak érezni küzdelmeit. Bizony, cselekedeteinknek lehet nagyobb, mélyebb értelme is, mint az öncélú haszonszerzés és élvezetkergetés!  

     Már azzal is több értelmet adunk evilági küszködéseinknek, ha mások javát, esetleg a jövő nemzedékek javát keressük, ahogyan azt a példában láttuk. Sokan még a nem istenhívő emberek közül is magasztosabb célt tudtak, tudnak adni ez által a törekvés által a tetteiknek, egész életüknek. A mások iránti szeretet megélése ugyanis hiteles és fontos részét képezi az örök boldogság építésének. Sajnos azt látjuk, hogy manapság már ez is egyre kevésbé kap hangsúlyt az emberek között. Míg a múltban épültek olyan épületek, amelyeket évszázadokon, esetleg évezredeken át történő fennállásra terveztek, alkottak olyan műveket, amelyek csak a jövőben nyerték el igazi értelmüket, sajnos ilyet ma ritkán látunk, hiszen nem „célszerű, nem hasznos, nem kifizetődő” – legalábbis a saját kis életünk szűk korlátai között.  

     Még inkább elkerülhető a hiábavalóság érzése, keserű tapasztalata akkor, ha az ember az örök élet és örök boldogság távlatában gondolkodik. Ugyanis az az érzés, hogy „majd az unokámnak jobb lesz, ha én most belepusztulok is, hogy majd a jövő emberisége megőrzi nagy tetteim emlékét” nem ad kielégítő választ saját múlandóságunk fájdalmára. Nem érzem igazán emberhez méltónak azt a meggyőződést, hogy a „művei túlélik a személyt, aki azt megalkotta”. Evilági tetteink az örök élet és a végtelen boldogság keresésének fényében nyerik el igazi értelmüket. Ha tetteinkkel, munkánk hűséges, becsületes végzésével embertársaink javának szolgálatán túl Istent is meg akarjuk dicsőíteni, az Ő szeretetét közvetítjük mások felé, akkor nem lesz hiábavaló semmilyen cselekedetünk. Még akkor sem, ha nem a mi közvetlen hasznunkat, földi jólétünket szolgálja, vagy akkor sem, ha azt mások nem a kellő mértékben (vagy egyáltalán nem) lájkolják, vagyis nem kapunk értük megfelelő emberi elismerést. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a bibliából a következő szakaszt: Kol 3,1-5.9-11.

Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben. Fojtsátok el tehát tagjaitokban, ami földies: a paráznaságot, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Ne hazudjatok egymásnak. Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig. Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden, és ő van mindenben.

Ez a rész Pál apostol leveléből való, és a keresztény ember új identitásáról szól. Aki Krisztussal feltámadt, annak élete többé nem a földi vágyak és bűnös szokások szerint alakul, hanem az „égi dolgokra” irányul. A hívő ember meghalt a régi életének, és most Krisztusban van elrejtve, új emberként él. Ez az új ember folyamatosan megújul Isten képmására, faji, társadalmi vagy vallási különbségek nélkül – Krisztus mindent betölt.

A Kolosszei levél fő témája: Krisztus központi szerepe a teremtésben, az Egyházban és az emberi életben. Pál olyan közösséghez ír, amelyet tévtanítások fenyegettek – valószínűleg olyan tanítások, amelyek elhomályosították Krisztus teljes üdvösségét. Ezért hangsúlyozza: Krisztusban minden megvan, amire az embernek szüksége van. A harmadik fejezet arra tanít, hogy az új élet – amely a keresztségben kezdődik – erkölcsi és gyakorlati változást is jelent.

ÜZENET:

Ez a szakasz emlékeztet bennünket, hogy nem a világ elvárásai, hanem Krisztus élete határozza meg igazi önazonosságunkat. A mai ember hajlamos külső címkék – nemzetiség, társadalmi státusz, siker – szerint értelmezni önmagát, de Pál azt mondja: Krisztus a minden, és ő van mindenben. A keresztségben kapott új élet nem elméleti, hanem konkrét: meg kell szabadulnunk a régi, önző mintáktól, és fel kell öltenünk a szeretet, tisztaság, igazság ruháját. Nem elég hinni – élni kell azt, amit hiszünk.

A „régi ember” mindig újra visszatérne, de a Lélek segít, hogy nap mint nap megújuljunk. Az új ember nem tökéletes, hanem alakuló – Isten képére formálódik, mint agyag a fazekas kezében. Ebben a megújulásban minden ember egyenlő, és minden megkülönböztetés értelmét veszti Krisztus fényében. Az igazi keresztény ember olyan életet él, amely tükrözi, hogy már most a mennyhez tartozik. Ma is döntenünk kell: a felszínt nézzük, vagy a mélyben rejlő isteni képmást. Mert „Krisztus a minden” – és ha Ő van a középpontban, minden a helyére kerül.