Oldal kiválasztása

Hétindító – július 21 – 2025

Szerző: | 2025.júl.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A sebezhetőség ereje

A sebezhetőség a kapcsolódás kulcsa. Brené Brown kutatásai kimutatták: azok az emberek, akik képesek őszintén vállalni önmagukat – hibáikkal, félelmeikkel, tökéletlenségeikkel együtt –, mélyebb és hitelesebb kapcsolatokat élnek meg.

A mai kultúra azt sulykolja: légy tökéletes, erős, magabiztos. De ez a tökéletesség mítosza gyakran elszigetel. A valódi intimitás ott kezdődik, ahol merjük levenni a maszkokat. A sebezhetőség nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk – hanem hogy bátrak vagyunk. Mert bátorság kell ahhoz, hogy megmutassuk, kik vagyunk valójában.

Isten nem a tökéletes énünket szereti, hanem az igazit. A sebezhetőség szabaddá tesz. Felszabadít az örökös megfelelés terhe alól. Amikor megengedem magamnak, hogy esendő legyek, akkor tudok valódi közösségbe lépni másokkal is.

Jézus is sebezhető volt. Nem félt sírni, szenvedni, csalódni. A kereszt maga a sebezhetőség legnagyobb jele – és mégis ebből született a megváltás.

Merj sebezhető lenni! Ne kelljen mindig mindent kontrollálnod! Ne félj attól, hogy mások mit gondolnak. Az igazi erő ott születik, ahol elfogadod: nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szerethető legyél. Mert már most is az vagy.

Ha szeretnéd, hogy élet fakadjon onnan, ahonnan nem várod, áldássá váljon az is, amire nem is gondoltál, akkor KATTINTS IDE »

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A gaz olyan virág, amit nem szeretnek

David tízéves volt, amikor a nyári táboromba érkezett, és sok „teherrel” jött. Egy alkoholista, dühkitörésekre hajlamos, brutális apa mellett nőtt fel, számtalanszor végignézte, amint az apja megveri az anyját. Davidnek volt egy tizenhét éves nővére, aki nagyon csöndes gyerek volt, és jól értett hozzá, hogy észrevétlenné tegye magát, ahogy sok más gyerek is, ha ilyen környezetben kell élnie. David ezzel szemben vörös posztó volt a szülei szemében. Minden dühüket rajta töltötték ki. Sokat szidalmazták és verték. A pszichiáterek különféle címkékkel látták el, úgy mint koncentrációs zavarok, tanulási zavar, viselkedészavar és antiszociális magatartás. Rendszeresen verekedésekbe keveredett az iskolában, noha fél tucat különféle gyógyszert kapott. Amikor a táborba érkezett, olyan fiúnak láttuk, aki nem tud az emberek szemébe nézni, görnyedt a tartása, mindig sápadt és mérges.

Nem volt meglepő, hogy mindjárt az első napon, a megnyitó beszélgetésen verekedésbe keveredett. A tíz másodperces ütésváltásban ő húzta a rövidebbet: feldagadt ajkakkal került ki belőle. Megint megverték, megint kívülálló lett, nem csoda, hiszen belül is így érezte magát. Az első napokban megközelíthetetlennek bizonyult — ellenállt, kivonta magát, még a többi gyerek sem tudott vele kapcsolatot létesíteni. Lassanként azonban bízni kezdett bennünk.

A harmadik napi csoportülésen megtört a jég. David más szemmel kezdett nézni a saját helyzetére: beszélt az apjáról. Arról, hogyan bántalmazta őt. Beszélt a félelmeiről, a haragjáról és a szomorúságáról. Sírva fakadt, és a sírás egy idő után heves zokogásba csapott át, amint kiadta magából éveken át elfojtott, mély fájdalma és bánata egy részét. Ezután az ülés után David megváltozott. Arcára visszatért a szín. Mosolygott, szemkontaktust létesített a többiekkel, és többet is játszott velük. Megengedte a felnőtt tanácsadóknak, hogy vele „kószáljanak”. Egyszerűen életre kelt. Hihetetlen élmény volt látni, ahogy leveti magáról védőburkát, és önmaga lesz.

Az utolsó nap délutánján, amikor a gyerekekért érkező szülőket vártuk, David verekedésbe keveredett. Az első nap óta nem viselkedett így. Megkértem Davidet, hogy tegyen velem egy sétát. Útközben elmondtam neki, milyen büszke vagyok rá mindazért, amit az elmúlt egy hét alatt elért; hogy milyen nyílttá és érzékennyé vált; bizalmat tanúsított irántunk, és közel engedett minket magához; hogy mennyit változott.

Ekkor színpompás pillangó röppent elénk, és letelepedett az ösvényen a lábaink előtt. Megálltunk egy pillanatra, hogy megcsodáljuk. Elmondtam Davidnek, hogy a pillangó a legjobbkor érkezett, mert az indián folklórban (amivel a táborban foglalkoztunk) a pillangó azt jelenti, hogy az ember, aki előtt elrepül, hatalmas változáson fog keresztülmenni (mint amikor a hernyó pillangóvá alakul). Azért volt nagyszerű, hogy éppen odaszállt, mert megerősítette, amit éppen mondtam neki az elmúlt hét alatt végbemenő változásairól. David régi, bizonytalan arckifejezésével nézett fel rám, és azt felelte:

– És mi van, ha a pillangó nem miattam jött? Mi van, ha maga miatt jött?

Hűha! Hirtelen nagyon meglepődtem, és lázasan kutattam az agyamban valami frappánsan megnyugtató válasz után. Mielőtt rátaláltam volna, szerencsére segítségemre sietett a természet, mint általában. A pillangó felröppent, szálldosott egy kicsit, majd David ingére szállt, éppen a szíve fölé. Egyikünk sem szólt; már nem volt szükség szavakra. Sosem fogom elfelejteni, amit David szemében láttam abban a csodás pillanatban. Felhőtlen boldogság és remény sugárzott a tekintetéből — remény, hogy megváltozhat, hogy az élete és a jövője más lehet, mint eddig.

Olyan volt, mintha abban a pillanatban hirtelen mélyen átélte volna mindazt, amit az egy hét alatt megtanult. Olyasmiket, mint hogy: érdemes bízni az emberekben; nem történik baj, ha közel engedek másokat; vannak, akik törődnek velem, szeretnek és olyannak fogadnak el, amilyen vagyok.

Tim Jordan, orvos

 

GONDOLAT:

A belső átalakulás csendes csodája – akár egy pillangó szárnycsapása. Ezt hozza számodra és családtagjaid számára az ÚTITÁRS 90 következő évada.

A legmélyebb változások gyakran csendesen, mégis csodálatos módon történnek. Az ÚTITÁRS 90 is ilyen finom, mégis életre szóló változások lehetőségét kínálja – nem harsányan, hanem szeretettel és jelenléttel – hétről-hétre.x
Gyere, tarts velünk augusztus 1-től itt »

Iránytű – július 24 – 2025

Szerző: | 2025.júl.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

LEGYÉL RÉSZESE AZ ORSZÁG EGYETLEN, RENDSZERES, ONLINE LELKI PROGRAMJÁNAK,

A MEGÚJULÓ ÚTITÁRS 90-NEK!

Ne hagyd az utolsó pillanatra az ÚTITÁRS 90 meghosszabbítását! Jelentkezz most »

 

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


A jövő felé fordulás bátorsága – remélni minden körülmény között!

 

Remélni sokak szerint azt jelenti, hogy „minden rendben lesz.” Hogy egyszer csak minden jóra fordul. Hogy ami most fáj, az elmúlik, és jön valami szebb, jobb, könnyebb.De az igazi remény nem az, hogy „minden jól alakul” – hanem az, hogy akárhogy is alakul, nem vagyok egyedül, az Isten velem van, és Ő gondoskodik.

A remény nem illúzió. Nem rózsaszín szemüveg, nem álomvilág. A remény bátor bizalom a jövő felé, még akkor is, ha a jelen fáj.

Még akkor is, ha tegnap elveszítettél valamit.
Még akkor is, ha ma semmi nem ad rá okot.

Mert a remény nem az eseményekre épül – hanem Istenre, aki a történetünk fölött is jelen van.

A remény a lélek egyik legnagyobb bátorságpróbája. A remény ott kezdődik, ahol elfogytak a biztosítékok. Ahol nem látom a megoldást. Ahol minden hang azt suttogja: „Nincs tovább.” Én mégis kimondom: „Lesz tovább. Mert az Isten, aki eddig is velem volt, ezután is velem lesz.”

A remény döntés. Nem érzés. Nem hangulat.

Döntés, hogy nem a sötétségbe nézek bele, hanem a fény felé fordulok. Nem tudom, mikor ér el – de az irány számít. A jövő felé nézek, még ha ma nem is látom tisztán.

Jézus tudta, hogy mi vár rá, mégis szeretett, mégis tanított, mégis megbocsátott. Mert tudta: a sötétség nem a vég. A sír nem az utolsó szó. A szeretet győz – csendesen, lassan, de biztosan.

A remény olyan, mint egy kis mécses a viharban. Nem világít be mindent. De elegendő fényt ad ahhoz, hogy a következő lépést megtegyem.

Ez a legnagyobb bátorság: nem látni a teljes utat, de elindulni. A jövő felé fordulás nem azt jelenti, hogy elfelejtem a múltat. De azt igen, hogy nem ott maradok, ahol fáj. Elindulok, akár könnyezve is, akár félve is – mert hiszem, hogy Isten még mindig írja a történetemet.

Ha előfordult már veled, hogy elbizonytalanodtál a jövőjüket illetően, reménytelennek láttál dolgokat, akkor az Útitárs 90 segít abban, hogyan reagálj a kilátástalannak tűnő dolgokra, és hogyan válhat abból is élet számodra. Ezért is érdemes folytatnod az Útitárs 90-et itt »

 

Történet

Egy tanár a következőt mutatta a diákjainak: Egy darázs egy üres pohárban vergődött, fejjel mindig a pohár alja felé ütődve. A nyitott tetejét nem vette észre.
„Nézzétek – mondta a tanár. – Néha mi is így vagyunk. Csak lefelé nézünk, csak a falakat látjuk. De ha egyszer felnéznénk – meglátnánk, hogy nyitva van az ég.”

A remény az a pillanat, amikor egy kis részt mégis meglátok a nyitott térből. És azt mondom: „Lehet, hogy van kiút.” Már ez a gondolat is elég lehet az első lépéshez.

 

Reflexiós kérdések, gyakorlat

  1. Melyik élethelyzetemben érzem most, hogy nehéz remélni? Mit súg a félelem – és mit súgna a hit?
  2. Mi tart vissza attól, hogy a jövő felé nézzek? Mi az, amit Isten talán újra írni akar bennem?
  3. Volt-e olyan élményem, amikor utólag láttam meg: érdemes volt bízni, még ha akkor nem láttam értelmét?

Gyakorlat:

Ma este ülj le csendben, és képzeld el a saját életed egy hosszú útként. Hol vagy most ezen az úton? Nézz vissza: honnan jöttél?
Most nézz előre – nem a részleteket kell látnod, csak azt, hogy ott Valaki vár.
Mondd ki csendben: „Nem tudom, hova vezet, de hiszem, hogy jó felé tartok. Mert nem vagyok egyedül.”

 

Zárógondolat:

Uram, Te látod, hol fáradt el bennem a remény. Tudod, hányszor fordultam már vissza, mert túl sötétnek tűnt az út. De most kérlek: fordítsd a tekintetemet újra a jövő felé. Ne a félelem vezessen, hanem a bizalom. Segíts hinnem abban, hogy Te nem felejtettél el. És hogy a történetemnek nincs vége – mert Te még írsz tovább. Adj bátorságot remélni. Akkor is, amikor nincs rá ok. Mert a remény nem a világban kezdődik – hanem Benned. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen két kucsmagomba áll egymás mellett, szinte társakként, mintha beszélgetnének az erdei félhomályban. A természet különleges művészi alkotásai ők: szabálytalan, mégis tökéletes formájukkal azt hirdetik, hogy az élet szépsége gyakran a rendhagyóban, az egyediben rejlik. Egymás mellett állva a kapcsolat, a közösség erejéről is tanúskodnak – nem versenyeznek, nem takarják el egymást, egyszerűen csak együtt léteznek. A háttér homálya kiemeli őket, mintha Isten rájuk világítana, ezzel is jelezve: a rejtett dolgok is értékesek.

A kucsmagomba nem tolakodó, nem hivalkodó, mégis nagy kincs – akár a lélek csendes gazdagsága. Erdő mélyén nő, de csak a figyelmes szem veszi észre. Talán így tudjuk felfedezni a valódi értékeket az életünkben, ha megállunk, „lehajolunk” és figyelünk. A párban álló gombák emlékeztetnek arra, hogy az életben fontos a társ, a közösség. Együtt könnyebb növekedni, és együtt szépségesebb is a világ.

 

GYAKORLAT:

Időtartam: 10–15 perc
Helyszín: lehetőleg természetben, vagy egy csendes sarokban
Eszköz: jegyzetfüzet vagy belső csend

Képzeld el, hogy egy erdőben sétálsz, és rátalálsz két kucsmagombára. Hajolj le hozzájuk lélekben – mit mondanak neked?

Gondold végig:
– Ki az, aki „melletted nő”?
– Ki az, akinek a jelenléte segíti a lelki fejlődésedet?
– És te kinek vagy ilyen „csendes társ”?

Írd le egy mondatban: mit jelent neked a kapcsolat, az együtt növekedés?

Imádkozz röviden:
„Uram, köszönöm azokat, akiket mellém adtál. Taníts meg megbecsülni őket, és növekedni általuk, Veled együtt.”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Merjünk szembeúszni az árral!

Július 27. – Évközi 17. vasárnap
Olvasmány.: Ter 18,20-32  /  Kol 2,12-14
Evangélium: Lk 11,1-13

Két veréb gubbasztott egy fán a sűrű, dermesztő hóesésben. Szemlélték a kavargó, hulló hópelyheket. Egyikük töprengve megszólalt: „Vajon milyen súlya lehet egy hópehelynek?” A másik gúnyosan odavetette: „Ugyan! Kevesebb a semminél!” Jobb dolguk nem lévén, unalmukban számolgatták a hópelyheket, amelyek egy vastag, kemény faágra hullottak. Amikor az egymillió-ötszáznyolcezerezer-hétszázhetnvenkettedik „kevesebb a semminél” is ráhullott, a hatalmas, vastag ág nagyot reccsenve letört és a földre esett.  

   „Szodoma és Gomorra bűne már az égbe kiált, és igen súlyossá lett.” Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az égbe kiáltó bűn valami rendkívüli, egészen kivételesen súlyos, látványos, pillanatok alatt hatalmas rombolást végbevivő cselekedet lehet csak. Pedig ha kissé utánagondolunk, akkor ez egyáltalán nem így van. Nem akarom tagadni az egyes borzasztó, elrettentő bűnök súlyosságát sem, de ha őszintén utánagondolunk, többnyire nem ezek okozzák egy-egy közösség vagy a társadalom életében a legnagyobb rombolást. Sokkal inkább a szinte semmibe vett, kicsinek vagy jelentéktelennek tűnő rossz tettek, amelyeket épp ezért egyre többször, egyre többen, egyre bátrabban követnek el, lassan megölve vele szemben a lelkiismeret ellenállását. Így tudja valamilyen csekélyebbnek látszó bűn belerágni magát egy-egy egész korszak életébe, szétrothasztva az akkori társadalom egészségét.

A II. Világháború borzalmainak mintegy hétszázezer magyar áldozata volt. Borzasztó! Azonban az azóta eltelt évtizedekben végrehajtott abortuszoknak mintegy hatmillió! A fogyasztói társadalomban teljesen természetesnek tartott, sőt megkívántnak tekintett jólétnek és pazarlásnak áldozatai megszámlálhatatlanok szinte évről-évre! Az igazán égbekiáltó bűnök hangja eleinte halk, alig hallható. De aztán egyre erősödik, mígnem elviselhetetlenül erős és fülsiketítő üvöltéssé lesz. Szodoma és Gomorra bűne a Biblia és a hagyomány szerint elsősorban a homoszexualitás volt. Érdemes egy picit utána elmélkedni annak, hogy mennyire átalakulóban van a társadalom közgondolkodása ezen a téren. Persze, felülről történő nyomásra és manipulálásra is történik ez, de tény, hogy az európai társadalom lelkiismerete egyre inkább napirendre tér a homoszexuális cselekedetek fölött. Ami valóban riasztó, az pedig az, hogy ez a folyamat messze túlterjed az egyes homoszexuális emberek és az ő egyes tetteik körén. A tét immár a természetadta nemiség kétségbe vonása és persze vele a házasság, a család, a gyermeknemzés és az egészséges nevelés rombolása társadalmi szinten. 

Igen, nagyon óvakodni kell az ilyen „kevesebb a semminél” rossz tettektől, mert összehalmozódva a rombolásuk felmérhetetlen.  

     Amiről azonban beszélni szeretnék, az nem annyira a rossz, sokkal inkább a másik oldal, az apró és jelentéktelennek tűnő jó cselekedetek súlya és értéke! A rossz mindig látványosabb, erősebbnek, komolyabb hatásúnak látszik. Azonban a mai olvasmány és evangélium mégis arra tanít bennünket, hogy a jónak sokkal mélyebb, hosszabb távú és jelentősebb hatása van. Sokszor olyan csüggedő, bátortalan az emberek hozzáállása a kicsinek látszó jó tettekkel, jó döntésekkel szemben: úgysem érünk el vele semmit! Úgyis kevés! Úgysem tudunk változtatni semmin! … stb. stb. Azonban ne gondoljuk, hogy ez tényleg így van! Mivel a jó a „természetes”, ezért nem is látványos, nem igazán észrevehető! Éppen a hiánya mutatja meg igazán az értékét, a nagyságát! Ami a leginkább vigasztaló lehet számunkra, az az, hogy Isten szemében is micsoda nagy értéke van a kevéske jónak is.

Ábrahám alkudozásában ez az igazán megdöbbentő! Nemhogy ötven, de negyven, harminc, húsz, sőt tíz igaz ember kedvéért is megkegyelmezne az Úr Szodomának és Gomorrának. Célja nem a pusztulás! Tudjuk, hogy nem is Isten az, aki a rosszat tevőlegesen végrehajtja, okozza – ez teljesen idegen Tőle. A rossz a maga természete szerint viszi végbe a pusztítást. Azonban Isten kegyelméből milyen apró, szinte láthatatlan emberi döntések, jó cselekedetek is elegendők ahhoz, hogy hatalmas katasztrófákat megelőzzenek, vagy súlyosan elromlott társadalmi folyamatokat lassanként megfordítsanak, orvosoljanak!

Merjünk hinni ebben, még ha ezt a hatást nem is olyan könnyű érzékelni, mint a rosszat! Merjünk szembeúszni az árral, ha csak egyedül, vagy kevesen vagyunk is! Tegyük meg azt a keveset, ami rajtunk múlik, Istenre bízva a többit! Ne adjuk fel a reményt a társadalmi életben megmutatkozó számtalan negatív irányultság hatására! Ki tudja, hány súlyos bajtól menekült már meg az emberiség, vagy annak kisebb-nagyobb töredéke, mert igenis akadt tíz igaz?! Mindig is ez volt és ez marad a szentségre törekvő emberek életének, küzdelmeinek igazi értéke és értelme! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt – Lk 11,1-13:

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

Ez a szakasz Jézus imádságáról és tanításáról szól. A tanítványok kérésére Jézus megtanítja nekik a Miatyánkot, az imádság mintáját. Ezután két példabeszédet mond az imádság kitartásáról és Isten jóságáról: az éjszaka kenyeret kérő barátról és a jó apa példájáról. A szakasz zárásában Jézus megerősíti: ha mi, esendő emberek is tudunk jót adni, mennyivel inkább ad a mennyei Atya Szentlelket azoknak, akik kérik.

Lukács evangéliuma különösen nagy hangsúlyt fektet Jézus imádságos életére. A tanítványok látták, hogy Jézus imádkozik, és vágytak arra, hogy ők is ilyen kapcsolatba kerüljenek Istennel. A „Miatyánk” Lukácsnál rövidebb változatban szerepel, mint Máténál, de ugyanazt az alapvető istenkapcsolati irányt mutatja: bizalom, függés, megbocsátás, és Isten uralmának várása. A példabeszédek hangsúlyozzák az ima állhatatosságát és Isten jóindulatát.

ÜZENET:

Ez a szakasz arra hív, hogy merjünk egyszerűen, bizalommal és kitartóan imádkozni.

Jézus nem tanult formulákat ad, hanem egy meghitt kapcsolat kulcsát: szólítsuk Istent Atyánknak. A Miatyánk nem kéréslista, hanem egy életforma vázlata: Isten uralmát, a mindennapi szükségleteket, a megbocsátást és a lelki erőt kéri. A történet az éjszaka zörgető barátról arra emlékeztet: Isten nem bosszankodik kérésünkön, hanem örül, ha keresük Őt.

Az igazi ima nem azonnali válaszokat hajszol, hanem bizalmat mélyít. Sokszor úgy érezzük, hogy zárva az ajtó – de Jézus szerint minden zörgetés meghallgatásra talál. Isten nem ad kígyót kenyér helyett – még ha a válasz másképp jön is, mint várjuk.

A legnagyobb ajándék, amit kérhetünk: a Szentlélek, aki erőt, világosságot és szeretetet ad. A mai ember is szomjazik erre a benső kapcsolatra, csak gyakran elfelejti zörgetni az ajtót. Jézus pedig ma is mondja: „Kérjetek, és adnak nektek!” – mert Isten mindig válaszol a nyitott szívre.

Iránytű – július 17 – 2025

Szerző: | 2025.júl.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


Az önvédelem bátorsága – így húzz határokat

 

A határhúzás szó sokak számára kellemetlen. Úgy hangzik, mintha elutasítanánk valakit. Mintha elfordulnánk, falat húznánk, bezárkóznánk. Pedig a valódi határok nem elválasztanak, hanem megtartanak. Nem az elutasítás terepei, hanem az önazonosság és a szeretet határai.

Aki sosem mond nemet, az előbb-utóbb elveszíti önmagát. Aki minden kérésre igent mond, az valójában nem mindig a másik javát szolgálja, hanem a saját félelmeit – a szeretet elvesztésétől vagy a konfliktustól. De a bátorság ott kezdődik, amikor felismerem: a lelkem nem határtalan tér. Vannak érzéseim, szükségleteim, terhelhetőségem, időm, méltóságom. Ha ezeket védeni merem, az nem önzés, hanem felelősség.

A határ olyan, mint a kert kerítése. Nem azért van, hogy senki ne jöhessen be, hanem hogy aki bejön, az tisztelje a rendet, a növekedést, a törődést. A kerítés nem a kapcsolat végét jelenti – hanem azt, hogy megtanulunk jól kapcsolódni.

Sokan azért nem mernek határt húzni, mert attól félnek: akkor nem fogják őket szeretni, vagy csalódást okoznak, vagy „nem lesznek elég jók”.

A valódi szeretet nem azon múlik, hogy mindig elérhető, elviselhető, odaadó… vagyok, hanem hogy önazonos tudok lenni, és mégis kapcsolódni.

Jézus maga is húzott határokat. Időt szánt az elvonulásra. Nem teljesített minden elvárást. Néha csendre vágyott, és elment egyedül imádkozni. Volt, amikor megálljt parancsolt. Volt, amikor nem válaszolt. Mindezt szeretetből tette – nem elutasításból.

A határhúzásban tehát ott a bátorság:

  • hogy kimondjam, „eddig tudok jönni, de most pihennem kell”
  • hogy megvalljam, „ez a hangnem nem jó nekem”
  • hogy megálljak, „mert már nem tudok adni, amíg újra nem töltődöm.”

Aki nem húz határt, előbb-utóbb kiég. Elkopik. Elveszíti az örömöt, a derűt, a kedvességet. Aki viszont bátor a szeretetteljes önvédelemre, az megtartja a kapcsolatait – hosszú távon is.

Történet:

Egy fiatal nő évekig mindenkinek segített. Mindig lehetett rá számítani – de egyre fáradtabb, ingerültebb lett. Egy lelkigyakorlaton kapott egy fonott kosarat. A vezető csak ennyit mondott: „Ez a te belső világod. Mit raksz bele, mit engedsz be, és hol van a széle?”

A nő napokon át nézegette a kosarat. Majd csendben kijelölte benne a határokat: „Ennyi fér bele a napjaimba. Ennyit tudok figyelemből adni. Itt van a határ, amit most meg kell húznom.”
Nem lett tőle keményebb. Sőt, szelídebb, tisztább, derűsebb lett, mert már nem a megfelelésből élt, hanem a jelenlétből.

Reflexiós kérdések, gyakorlat:

  1. Melyik területen érzem most, hogy túlléptem a saját határaimat – és elfáradtam benne?
  2. Mitől félek leginkább, ha határt húzok? Elutasítástól? Haragtól? Bűntudattól?
  3. Van-e olyan helyzet, ahol épp a határ kimondása lenne a legnagyobb szeretet a másik felé is?

Gyakorlat:

Rajzolj egy egyszerű kört, ami téged jelképez. Képzeld el, hogy ez a kör a belső világod. Írd köré (vagy bele), hogy kik, mik kerülnek túl közel. Milyen helyzetek, szokások, emberek viszik el az energiád. Majd írd le egy mondatban, milyen határt szeretnél megfogalmazni. Például: „Kedvesen, de világosan jelzem, ha valami túl sok.” Ez a mondat legyen a gyakorlati lépésed a héten.

Zárógondolat:

Uram, sokszor azt hiszem, szeretni csak úgy lehet, ha mindig mindenre igent mondok. De Te nem ilyen szeretetre hívtál. Te látod, hol fáradtam el, hol veszítettem el a határaimat. Kérlek, adj bátorságot kimondani azt, ami igaz – szelíden, tisztán, szeretettel. Taníts meg védeni azt, amit Te is értékesnek látsz bennem. Segíts, hogy a határaim ne elválasszanak, hanem erősítsenek – a szeretetben. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A nap már alacsonyan jár, melege mégis átölel. A tenger sima felszíne aranyban fürdik, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Egy ember áll egy eveződeszkán, mozdulatai lassúak, ritmikusak. Nincs rohanás, nincs zaj, csak a víz halk csobbanása és a lelkét átjáró nyugalom. Ez a pillanat maga a nyár esszenciája: feltöltődés, lelassulás, csendes öröm.

A természet itt nem háttér, hanem része a megtapasztalásnak – a test, a lélek és az ég harmóniája. A vízen lebegni egyszerre jelent szabadságot és biztonságot: nincs mitől menekülni, nincs hová sietni. A nyári pihenés nemcsak a test regenerálódása, hanem a lélek újrahangolása is. Ilyenkor tanulunk meg újra jelen lenni – nem a múltba révedni vagy a jövőt szorongva fürkészni, hanem egyszerűen létezni. Ez a nyár ajándéka: a fény, a nyugalom, a kikapcsolódás, a töltődés ideje – és benne az Isten jelenléte, aki örömmel nézi, amikor végre megpihenünk az Ő világában.

 

GYAKORLAT

Időtartam: 10–15 perc
Eszközök: kényelmes ülőhely, csend, vagy halk tengerhangok

  1. Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy ott állsz ezen a horvát tengerparton, vagy a Balaton partján. Érzed a meleg levegőt, a nap sugarait, hallod a tenger morajlását.

  2. Képzeld el, hogy minden feszültség kiszáll belőled, mintha a tenger elsimítaná a benned lévő hullámokat is.

  3. Tedd fel magadnak a kérdést:
    – Mikor engedtem meg magamnak utoljára a valódi pihenést?
    – Mi az, ami most nyomaszt, amit le kellene tennem?
    – Mire lenne szüksége a lelkemnek ezen a nyáron?

  4. Majd egyszerűen maradj a csendben – ne akard megoldani, csak engedd, hogy „átsüssön” rajtad a nap és Isten szeretete.

  5. Zárásként imádkozd el szívből:
    „Uram, taníts meg pihenni, taníts meg örülni, taníts meg újra élvezni az életet, amit Te adtál nekem!”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Hová sietsz?

Július 20. – Évközi 16. vasárnap
Olvasmány.: Ter 18,1-10a /  Kol 1,24-28
Evangélium: Lk 10,38-42  

Egy szorgalmas, sokat dolgozó, éjjel-nappal a családjáért hajtó fiatalember észrevette, hogy fokozatosan romlik a házassága. A felesége szinte teljesen közömbössé vált iránta, amikor szólt hozzá, ingerülten válaszolt, ha egyáltalán válaszolt. Ráadásul, a gyerekei sem nagyon álltak szóba vele. Nem tudta mire vélni a dolgot, elment hát a város kolostorába egy bölcs szerzeteshez, és elpanaszolta a családi élete hanyatlását. A szerzetes végighallgatta, majd kérdéseket tett fel, és a válaszokon hosszan eltöprengett. Végül azt mondta a férfinak: „Tudod mit? Menj haza, és ahelyett, hogy utasításokat adnál a feleségednek, kérdezd meg tőle, hogy hogy van! Milyen volt a napja? Ne szólj bele, hagyd beszélni! És mindennap tegyél így az elkövetkező egy hónapban! Hallgasd meg a feleségedet, figyelj oda rá, ahelyett, hogy a magad dolgait, terveit sorolgatnád neki állandóan! Egy hónap múlva gyere vissza, és mondd el, mire jutottatok!” A férfi megfogadta a szerzetes tanácsát, majd egy hónap múlva már kisimultabb arccal jelent meg. „Működik a dolog!” – újságolta. „Már sokkal kedvesebb hozzám a feleségem. Mióta mindennap meghallgatom, mi bántja, minek örül, mit szeretne igazán, azóta jobb a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy nincs hová fejlődni, de azért alakulunk!” A szerzetes elmosolyodott és így szólt. „Rendben van. Akkor a következő hónapban próbáld meghallani azt is, amit a feleséged nem mond ki! Hidd el, akkor még közelebb fogtok kerülni egymáshoz!” 

Mária és Márta története rendkívül aktuális korunk társadalma számára. Gary Chapman szeretetnyelvekről szóló írása szépen kielemzi, hogy az emberek más és más módon mutatják ki a szeretetüket, illetve más és más dolgokban, magatartásokban ismerik fel az irántuk gyakorolt szeretetet. Vannak, akik a cselekedetekben, a másokért végzett munkában, hozzátartozóikért vállalt áldozatokban mutatják meg szeretetüket. Mások inkább az együtt töltött minőségi időt értékelik. Hiteles és fontos lehet mind a kettő, azonban nem szabad teljesen elhanyagolni egyiket a másik rovására! Nagy kísértése napjaink emberének, hogy a lázas tevékenység tengerébe belevesszen! Persze, a felgyorsult életritmus, a túl sok és túl sokféle elvárás is jócskán ebbe az irányba tereli a mindennapokat. Tenni, rohanni, vészes gyorsasággal termelni, azután szintén gyorsan és meggondolatlanul fogyasztani, élvezni … ez jellemzi az emberek többségének életét. Tagadhatatlan, hogy van szeretet a másokért tenni akarás, az anyagi javak megtermelése, ajándékozása mögött, azonban ha a szeretetnek csak ez a megnyilvánulási formája kerül túlhangsúlyozásra, akkor a lényeg, a személyesség könnyen kiveszik belőle.  

Az Istennel való kapcsolatot is meghamisítja, vagy legalábbis eléggé felszínessé, üressé teszi a felfokozott tevékenység, az emberek által tervezett, szervezett, lebonyolított programok túlzásba vitele. Jézus nyilván nem rosszallja Márta sürgés-forgását, de amikor az elégedetlenkedik, azt mondja Máriára: „A jobbik részt választotta … nem is veszíti el soha!” Micsoda ez a „jobbik rész”? Mária ott ül Jézus lábainál, és nagy figyelemmel hallgatja az Ő tanítását. Fontosabbnak tartja ezt, mint a testi igények kielégítését. Ő többet értett meg Jézusból, valamiképpen teljesebben szerette a Mestert, mint a nővére.

Ha valaki Isten iránti szeretetét szinte csak az egyházban való sürgés-forgásban éli meg, könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy olyasmin dolgozik, ami nem is Isten akarata, vagy legalábbis kevésbé lényeges Isten szándékai szerint. Saját terveit, elképzeléseit hajszolhatja, azokat gondolva Isten terveinek. Az elmélyült imádság, az Istennel való beszélgetés hiánya megtévesztheti őt. Másrészt a fáradtságban, az óhatatlanul előforduló kudarcokban nem lesz lelkiereje a kitartáshoz, a vigasztalódáshoz. Keserű és türelmetlen lesz, mint Márta. Azonban a Jézus szeretetét élvező, abban elmerülő ember türelmesebb marad a megpróbáltatások közepette. 

Az emberi kapcsolatokban is mindenképp káros a minél több együtt töltött idő, az elmélyült meghallgatás, odafigyelés, beszélgetés hiánya. Milyen sok házasságot épít le a megfelelő kommunikáció nélküliség?! Milyen sok szülő konstatálja csodálkozva, hogy a gyermeke hűvös hozzá, közömbös iránta, pedig hát ő „mindent megad neki”?! Mindent? Ó nem … anyagi javakat talán túl sokat is! De önmagából keveset, vagy szinte semmit nem ad! Tanuljunk Máriától, aki nem vész bele a rohanásba, a sürgés-forgásba, hanem tudja, hogy a szeretet legalább annyira igényli a személyes meghallgatást, megismerést, odafigyelést, mint az áldozatkész tetteket! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szakaszt – Ter 18,1-10a:
Egy alkalommal az Úr megjelent Ábrahámnak Mamre terebintjénél, amikor az a déli forróság idején sátra bejáratánál ült. Ábrahám fölemelte szemét, és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, a sátor bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hoznak egy kis vizet. Mossátok meg lábatokat, és telepedjetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.” Ábrahám besietett a sátrába Sárához, és így szólt: „Végy gyorsan három adag lisztet, keleszd meg, és süss lepényt!” Azután kiment Ábrahám az állatokhoz, kiválasztott egy fiatal és erős borjút, és odaadta a szolgának, hogy sietve készítse el. Majd tejet és vajat hozott, meghozta az elkészített borjút is, és eléjük tette. Míg ettek, ő ott állt mellettük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged, Sára?” Ezt válaszolta: „Itt a sátorban.” Akkor az Úr így szólt: „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, feleségednek, Sárának addigra már fia lesz.”

Ábrahámhoz három titokzatos látogató érkezik a déli forróságban. Ábrahám készségesen és bőkezűen fogadja őket: vizet, ételt, pihenőt kínál. A vendégek közül egyikük bejelenti a nagy ígéretet: Sárának, az idős asszonynak, egy éven belül fia születik. A történet az isteni ígéret beteljesüléséről szól. Ábrahám és Sára ugyanis már hosszú ideje várták a gyermekáldást, Isten pedig korábban már többször ígéretet tett utódról. Most, amikor az ígéret beteljesülni látszik, minden természetes körülmény – kor, meddőség – lehetetlennek tűnő helyzetet mutat. A három látogató egyúttal Isten jelenlétét és áldását is hordozza.

ÜZENET:

Ez a szakasz arra tanít, hogy Isten gyakran a legváratlanabb helyeken és helyzetekben látogat meg minket. Ábrahám nem kérdez, nem kételkedik – csak szolgál, vendégül lát, figyelmes és nagylelkű. Ábrahámban megvan a nyitottság, a figyelem és a befogadás lelkülete. Nem tudhatjuk, mikor találkozunk „angyalokkal” – olyan emberekkel vagy pillanatokkal, akik által Isten szól hozzánk.
A csoda nem mindig látványos. Isten gyakran a mindennapi cselekedeteink hűségében, szeretetben végzett apró gesztusaiban lép be az életünkbe. A reménytelennek látszó helyzetek is megfordulhatnak – Sára története a remény diadala. A hit azt jelenti: akkor is kész vagyok bízni, amikor még nem látom, mit hoz az ígéret. Ábrahám nemcsak vendéget látott – Isten arcát ismerte fel. Ma is ezt kérdezi tőlünk az Úr: felismered-e, ha meglátogatlak?

Hétindító – július 14 – 2025

Szerző: | 2025.júl.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A csend a jelenlét tere

Henri Nouwen azt írta:

„A csend nem az üresség, hanem a jelenlét tere.” A modern világ egyik legnagyobb hiánycikke nem az információ, hanem a csend. A zaj mindenütt jelen van – nemcsak kívül, hanem belül is.

A gondolataink versenyeznek egymással, a figyelmünk szétszórt, a lelkünk nyugtalan. De Isten a csendben szólal meg. Nem a viharon át, nem a tömegek zajában, hanem a belső szobában, ahová csak mi léphetünk be.

A csend nem könnyű. Először kényelmetlen, mert a saját belső hangjaidat hallod meg. De ahogy kitartasz benne, lassan elcsitul a vihar. És megszületik a tér a valódi jelenlétnek. A csend gyógyít. A csend teremt. A csend újra összeköt önmagaddal és Istennel.

A legmélyebb válaszok nem a hangos vitákban, hanem a csendben születnek. Az imádság sem mindig szavakból áll – gyakran inkább hallgatásból, figyelemből, nyitottságból. A csendben nem vagy egyedül. Isten már ott vár rád.

Ma próbálj meg öt percre leülni – zene, telefon, feladatok nélkül. Csak lélegezz. Csak létezz. És engedd, hogy a Lélek megszólaljon a lelked mélyén. A csend nem távolít Istentől – ellenkezőleg: hazavezet hozzá.

 

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A legjobb barátnő

Amikor elbúcsúztam a legjobb barátnőmtől, Opaltól, mindketten fogadkoztunk, hogy írunk egymásnak és, hogy újra találkozunk. Tizennégy éves korunkban úgy éreztük, hatalmas lehetőségek állnak előttünk annak ellenére, hogy el kell válnunk. 1957 júniusa volt, és két és fél nagyon boldog évet töltöttünk el Japánban, a Chitose-i légierős támaszponton. Az ő családját most Angliába vezényelték, az enyémet Floridába. Azért fájt annyira az elválás, mert nemcsak az első, de a legeslegjobb barátom is volt.

Mivel apám katona volt, gyakran költözködtünk. A Hokkaido északi szigetén lévő kéttantermes iskolaépület a kilencedik iskolám volt, és még csak hatodikos voltam, amikor elkezdtem oda járni. Opalnek az enyémhez hasonlóan kalandos gyermekkora volt, azzal a különbséggel, hogy én iszonyatosan, rettenetesen, fájdalmasan félénk voltam. Mindig utáltam, hogy én voltam az „új lány”. Egyszer-kétszer sikerült összebarátkoznom valakivel, de mielőtt jobban megismerhettük volna egymást, elköltöztünk, és másik iskolába kezdtem járni.

Azután 1955-ben egy januári napon, amikor háromméteres hóakadályok voltak az utcán és a szél hangosan süvöltött a kályhánk kéményében, ott álltam a legújabb osztályterem ajtajában. A gyomrom most is fájt az idegességtől, és a félelem úgy szúrt belém időről-időre megborzongatva tagjaimat, mint megannyi apró nyílvessző. Reméltem, hogy senki nem veszi észre, milyen kínosan igyekszem visszatartani a könnyeimet. Húsz gyerek némán rám szegezte tekintetét, és én a fejem tetejétől a lábam ujjáig elpirultam. Lesütött szemmel álltam, csak lopva mertem felsandítani a különös arcokra. Aztán egyszer csak megláttam egy sugárzó arcú lányt. Mosolya, mint a melengető napfény áradt szét reszkető lelkemben. Úgy tűnt, ő igazán örül nekem. Amikor a tanár Opal mellé ültetett, fájós rémületem lassanként kezdett felengedni.

— Szia, Opal vagyok.

Közép-nyugati hanghordozással beszélt, kerek volt az arca, vastag szemüvege mögül lágy tekintettel pislogott kifelé, és hosszú, barna haja a vállára omlott. Hamarosan azt is megtudtam, hogy a szíve huszonnégy karátos aranyból van.

Az első napon, az órarendben egymás után következő történelem-, matematika- majd angolóra előtt megmutatta, hol tartanak a könyvben és mesélt a többi gyerekről. Úgy tűnt, mind csodálatos személyiségek, még az osztály bajkeverői is. „Ne törődj vele! Szeret ugratni másokat, de tud nagyon jópofa is lenni.” Vagy: „Néha egy kicsit felvág, de amúgy igazán kedves lány.”

Mivel egyazon osztályteremben negyedikesek, ötödikesek és hatodikosok is ültek, a tanár kénytelen volt külön-külön foglalkozni az egyes csoportokkal, miközben a többiek csendben dolgoztak magukban. Kicsit olyan volt az egész, mint a „Tamás bátya kunyhója”. Mindössze öten voltunk hatodikosok, így aztán igazán az isteni szerencsének köszönhettem, hogy Opal köztük volt.

Az első nap végére hallgatólagosan máris szövetséget kötöttünk egymással. Opal és én mindketten tudtuk, hogy megtaláltuk életünk első legjobb barátnőjét. A következő hónapokban egyre több gyerek érkezett a támaszpontra, és Opal mindenkit szeretettel fogadott. Jó példájával arra tanított, hogy én is ugyanezt tegyem. A vörös hajú Maureen nagyon közeli barátunkká vált, de a többiekkel is rendszeresen együtt jártunk labdázni, síelni vagy hógolyózni a házunk mögé, felfedezni az erdőket, ahonnan hivatalosan ki voltunk tiltva, úszni a hideg vizű medencébe, mikor a rövid nyár megérkezett, táborozni a hegyre, melyet kialudt vulkánnak gondoltunk, valamint a japán virág- és hófesztiválokra.

A nagy csoporton belül Opal és én elválaszthatatlanok voltunk, amolyan Stan és Pan-szerű páros. Ő magas volt és vékony, én alacsony és duci; ő jó volt matematikából, én az olvasást szerettem, ő nem volt sportos alkat, de az én unszolásomra örömmel beszállt minden játékba és sportba. Az apja alhadnagy volt (a tüzérek parancsnoka! Milyen romantikus!), az enyém alezredes. Ő csodált engem tűzrófplattantságomért, én csodáltam őt azért, mert olyan jól tud bánni a kisgyerekekkel, mert olyan odaadó, mert képes meglátni a legapróbb rózsát a tövisrengetegben. Jól kiegészítettük egymást, sohasem vesztünk össze.

A két év elszállt — csodálatos évek, tele vidámsággal, fejlődéssel és felfedezésekkel. Azután szárnyra kapott a hír, hogy a támaszpont megszűnik, és a nyáron mindannyiunkat visszaköltöztetnek az Államokba, mindenki más-más megbízást kap több ezer mérföldes távolságokra egymástól.

Opal és én ígéretünkhöz híven alkalmanként leveleztünk (a katonai fizetések mellett a távírás szóba sem jöhetett) egészen tizenhat éves korunkig. Utolsó levelét a kollégiumban kaptam meg. Beleszeretett egy idősebb, tizenkilenc éves fiúba, aki pilóta volt. Hozzáment feleségül, és Angliából, a családjától az Egyesült Államokba költözött. Éppen akkoriban született meg gyönyörű kislánya.

Azonnal válaszoltam neki, de ő nem írt újra. Tudtam, hogy Opal utál levelet írni, ezért egyre újabb leveleket küldtem neki. Végül a leveleim visszajöttek a „címzett ismeretlen” felirattal. Rettenetesen aggódtam Opalért! Már csak azért is, hogy tizenhat évesen férjhez ment és gyereket szült. Nagyon jól ismertem, tudtam, hogy csodálatos anya lesz, de azt is tudtam, hogy túl fiatal még a házassághoz.

Leérettségiztem, elvégeztem az egyetemet, majd férjhez mentem, szültem három gyereket, elváltam és újra házasodtam. A gyerekeim felnőttek, egyetemre mentek, és már a lányom is anya lett.

Még mindig sokat gondoltam Opalre, hogy vajon merre járhat, mi lehet vele, boldog-e. Sokat beszéltem együtt töltött, örömteli éveinkről, és a családom szinte mindent tudott a legjobb barátnőmről.

1991-ben, egy forró, augusztusi napon megszólalt a telefonom.
— Te vagy az, Louise?
— Igen.
— Louise Ladd?
— Igen.
— Louise Ladd Japánból?
— Ki beszél? — kiabáltam bele a kagylóba.
— Opal vagyok.

Felsikoltottam. A verandán álltam, úgy, hogy valószínűleg az egész város hallotta. Tánclépésben szökdécseltem fel-alá, és világgá kiáltottam örömömet.

Harmincnégy évvel az elválásunk után megtalált. Egy költöződés után rakosgatott a holmijai között, és rábukkant egy régi „papírok” feliratú dobozra. Az én leveleim voltak benne 1959-től. Azonnal felhívott minden Ladd nevű embert a telefonkönyvből, akik egykori, marylandi címünk közelében laktak. Azután telefonált a kollégiumba is, ahol középiskolás koromban laktam. Végül, hosszas könyörgésre (azt állítja, szabályszerűen térden állva kellett kérnie), a volt növendékeket nyilvántartó iroda nagy nehezen megadta a telefonszámomat.

Az elkövetkezendő karácsonykor Opal a második férjével Nebraskából, omahai otthonukból ellátogatott hozzánk néhány napra Connecticutba. Semmit nem változott — sem a külleme, sem a személyisége. Ugyanazt a melegséget és szeretetet sugározta, melyet olyan jól ismertem. Ugyanúgy hiányoztam neki, ahogyan ő nekem. Nehéz időkön ment keresztül, de, mint mindig, megtalálta az élet jó oldalát. A huszonnégy karátos arany nem fakul meg.

Most újra együtt vagyunk, a legjobb barátnők, örökkön örökké.

Louise Ladd

 

GONDOLAT:

Az igaz barátság időn és távolságon is túlél. Még ha az élet külön utakra is sodor minket, a szív mélyén megmaradó szeretet és emlékek újra össze tudnak kapcsolni bennünket. A gyermekkori kötelékek rendkívül erősek, és életünk során végigkísérhetnek bennünket. Érdemes ápolni és keresni a kapcsolatot azokkal, akik egykor fontosak voltak számunkra,

Ki az, akivel újra felvehetnéd a kapcsolatot? Ki az, akinek megbocsáthatnál?

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

„A megtartó Lélek” pünkösdi intenzív lelki műhely – 3. rész

Szerző: | 2025.júl.szo | Egyéb kategória

Pünkösd után vajon tudunk-e tudatosan figyelni Isten Lelkének és a bennünk működő léleknek a hangjára?

Ebben a lelki műhelyben szeretném veled megosztani Mustó Péter SJ gondolatait, amelyek nagyszerűen megvilágítják, milyen helyet foglal el az életünkben a lélek, és milyen hatással van ránk Isten Lelke, ha engedjük!

A Lélek nem hagy magunkra!

Egy rákos beteg többnyire elfogadja, hogy az orvos tudja leginkább, mi a megfelelő beavatkozás számára. S eszerint dönt.
Tanúja voltam annak a beszélgetésnek, amelynek során egy daganatos beteg elutasította a műtétet. Ez a beteg húsz évre ítélt rab volt, akinek nincs senkije, akihez tartozna. Bízik a halál utáni életben. Ezért úgy döntött, nem veszi magára a műtét kínjait, következményeit. Körülötte mindenki értetlenül fogadta e különös elhatározását. Döntésében mégis békét talált.
Amiről döntött, az összhangban volt múltjával, jelen helyzetével, kilátásaival, reményeivel. Végső soron önmagával. Akkor is, ha ezt mások megkérdőjelezték.

Az életedet egyedül te tudod felvállalni. Végső soron egyedül döntesz. Magadra maradsz ezzel.
Ennek magányát s a döntéseddel járó kockázatot te viseled. Ez alól Isten sem ment fel.

Amikor döntést hozol, s felvállalod az életed, akkor élsz. S a lélek biztonságát kapod.

 

Az imában a léleknek engedjük át magunkat

Amikor nehéz helyzetben leülünk imádkozni, vágyaink szerint félelmeink oldódására, megoldásra, válaszra, tisztánlátásra, egyértelműségre szeretnénk találni. Talán ezt várjuk Istentől akkor is, amikor az akaratát firtatjuk.

Vágyaink és félelmeink mindig magunkra irányítják a figyelmet. Ha vágyaink és félelmeink határoznak meg minket, magunkhoz tapadunk.
Az önmagunk körül forgás beszűkíti látóterünket. Vakká tesz lehetőségeink felismerésére.

Rossz lóra teszünk: bizalmunk irányt téveszt. Saját véges erőinket, tudásunkat tekintjük biztos talajnak.

Pedig az egyetlen biztos talaj a bizonytalannak megélt létünk. A bizonytalanság a félelmünkből fakad. S nem abból a biztos valóságból, hogy mégis vagyunk. S mindenek ellenére élünk. Az életet nem mi tartjuk fenn, nem mi hordozzuk. A lélek éltet minket.

Az imában tanuljuk, hogy a lélekre hagyatkozzunk. A léleknek engedjük át magunkat.
Úszni csak akkor tudunk, ha kapaszkodás helyett átengedjük magunkat a víz megtartóerejének.

Az ima lényegéhez tartozik, hogy megváltoztatja figyelmünk és bizalmunk irányát. Nem magunkkal foglalkozunk. Azzal a szándékkal maradunk az imában, hogy Istenre figyeljünk.

Szabadabbá válunk. Függetlenül attól, hogy nyugtalanul vagy összeszedetten imádkozunk-e. Oldódik testünkben a feszültség, ha nem aggódunk még amiatt is, hogy jól imádkozunk-e. Könnyebbek leszünk.

 

A lélek ajándéka, ha megszeretjük az életet úgy, ahogy van

Fiatalkoromban azt hittem, akkor vagyok reális, ha pesszimistán látom a világot. Ez lassan megváltozott bennem.

Már jó ideje figyelek arra, hogy hamar észrevegyem, ha megérint a félelem, a kedvtelenség szele.
Tanulok bízni abban, hogy akárhogy lesz is, keresni tudom újra és újra, hol mozdul bennem a lélek.
Hol találom a derűt, az örömet, a bizakodást.

Hogy ne csak elviseljem magam, másokat és azt, amit az élet hoz.

Hanem remélni tudjam, amit a XIV. századi Johannes Tauler írt, és nagyon sok lelkigyakorlatban mások lelkére kötöttem:
A trágya büdös és visszataszító. De megtermékenyíti a szántóföldet. A búzakalász és a szőlő soha nem fejlődne olyan bőségesen, ha nem lenne megtrágyázva. Vidd te is életed terheit elszántan, szorgalmasan Isten akaratának szántóföldjére. Nagy alázattal, teljes nyugalommal. Meglátod, jó gyümölcsöt teremnek.

Ilyen a lélek működése.

„A lélek teljes épségében jelen van, s megőrzi magában az élet utáni vágyat és az élet emlékeit, magaslatokat és sebződéseket, örömöket és gondokat, egymással összefonódva” (Cheng).

 

Aki kenyérként táplál

„Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital.” (Jn 6,55)

Öregkoromban, nyolcvan év napi szentmise, szentáldozás után teszem fel a kérdést: vajon a kenyér lesz-e Jézussá, vagy Jézus kenyérré? Mi következik az egyik vagy másik megközelítésből?

Ha a kenyér változik Jézussá, akkor a kenyér átlényegül. Átszellemül. Csak lelki valósággá válik. A tiszta, fehér ostya elfeledteti a valóságos kenyér formáját, ízét, tapintását, illatát.
Lelki táplálék. Lelki vigaszt ad. A testhez alig van köze. Távol marad attól, ami a test valósága. Mert a test és minden, ami hozzá tartozik, esendő, alacsonyabb rendű.
Isten szent és tiszteletre méltó, akihez szenny nem férhet. S az embernek ehhez az Istenhez kell hasonlóvá válnia.

Ha viszont Jézus válik kenyérré, akkor Jézusnak kenyéríze lesz. Kenyérként táplál. A kenyér mindennapiságában. Szentsége nem azt jelenti, hogy nem fér hozzá szenny. Hanem azt, hogy éltet, táplál, örömöt sarjaszt. A mindennapi valóságunkban. A kenyérré vált Jézushoz hasonlóvá válhatunk.

A legalapvetőbb táplálék

Hatvan évvel korábban, húszévesen, filozófiai tanulmányaim idején foglalkoztatott, hogy más kultúrákban talán nem kenyérrel és borral kellene misézni. Abból indultam ki, hogy Jézus a legalapvetőbb táplálékban adja magát. A mi kultúránkban ez a kenyér és a bor. Ott, ahol a legalapvetőbb táplálék nem a kenyér, a helyi kultúrának megfelelő étellel kellene megtartani a szentmisét.

Ahogyan a kenyérrel bánunk

Egy másik meglátásom New Yorkban ért. A jezsuita egyetem alagsorában miséztem egyedül. Hirtelen világos lett számomra, hogy ha Jézus kenyérben adja magát nekünk eledelül, akkor legyen valódi kenyér az oltáron. Kenyérízű, megragható, megemészthető. Hogy Jézus valóban testemmé és véremmé váljon. Hiszen azt mondta, hogy „az én testem eledel”.

Ha Jézus kenyérben adja magát nekünk, akkor nem lehet idegen a szándékától, hogy úgy is bánjunk vele, ahogyan a kenyérrel: tisztelettel, hálával, valódi eledelként.

A kenyér táplálja a testet s a lelket egyaránt

„Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, nekik adta, és ezt mondta: Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) Jézus evéshez, táplálkozáshoz köti a rá való emlékezést. A lélek táplálását az utolsó vacsorán valódi étkezéssel kapcsolja össze. A lélek táplálékához is a testünkön keresztül jutunk. A gondosan elkészített étel a másik szeretetéről is biztosít minket.
A mindennapi kenyér biztonságot ad. Szabadságot ad, ha nem kell aggódni azért, lesz-e kenyér az asztalon. „Falat kenyérként” van szükségünk biztatásra, érintésre, személyes szóra, gyönyörködtető látnivalóra.

Az áldozáskor a szentostya érinti a kezünket. Isten testté lett. Isten testté lesz ma is.

Ha Isten kenyérként adja magát

Megdöbbentem, amikor észrevettem, mennyire más istenképet közvetít, ha azt állítom, hogy Jézus válik kenyérré, és nem a kenyér lesz Jézussá. Más a következménye annak, ha Isten kenyérként adja magát, s ha a kenyér változik át Istenné. A két kifejezés kétféle belső képet hív elő bennünk, és észrevétlenül is megváltoztatja a látásunkat Istenről.

S amit Istenről gondolunk, döntő abban, milyennek látjuk az embert, a másikat, önmagunkat. Mert ha Isten csak szent, tiszta, távoli, feddhetetlen, elérhetetlen, s az oltáriszentség csak lelki táplálék, és nem mindennapi, ahogyan a kenyér, annak egyik fontos következménye, hogy akkor sosem tudunk hozzá hasonlóvá válni.

Megbotránkoztat, ha a mindennapiban ott van Isten

Azok botránkoztak meg Jézuson, akik ismerték a családját. Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41) János evangéliuma szerint Jézus hallgatói először nem azon háborodtak fel, hogy eledelül adja magát. A botrány amiatt, hogy tápláléknak mondja magát, csak később robbant ki.
Már azt sem tudták elfogadni, hogy „az égből szállt alá”. Hogy Isten küldte. Hogy Istent közvetíti.

Jézusban kételkedtek. Benne nem bíztak.Tiltakoztak az ellen, hogy Isten emberben mutatkozik meg. Ezt látjuk a názáreti zsinagógában is Lukácsnál. Arról, akit olyan régen és egészen közelről ismertek, a szomszédok nem tudták elképzelni, hogy Isten küldötte. Visszautasították. Megkeményedtek vele szemben. „Kiűzték a városon kívülre” (Lk 4,29). S csodák sem történtek náluk.

Istent, ha mindennapjaink kenyerévé válik, ha közelről érint, mi sem fogadjuk mindig szívesen. Mert azon keresztül is szól hozzánk, ahonnan nem is várnánk. Azon keresztül is szól hozzánk, ami megbotránkoztat. Amit nem tartunk vele összeegyeztethetőnek. Megszólít minden emberben, eseményben. Kollégákban. Nővértársban. Drogos fiatalban. Migránsok által.

A távoli, szent és sérthetetlen Isten…

A távoli, szent és sérthetetlen Isten nem olyan riasztó, mint a valóságunkban megmutatkozó Isten. Ha nagyon közelről érint, akkor eláll a lélegzetünk. Megrémülünk. Letagadjuk. Elvetjük. Csak hosszú, fájdalmas folyamat végén békülünk meg a mindennapi életünkhöz közeli Istennel.

Isten mindennapi, ahogyan a kenyér. A mindennapi dolgainkhoz van köze.

Ezért az életünk jelentős és jelentéktelen pillanataival együtt. Akkor is, ha néha könnyebb elfogadnunk Jézus Krisztus jelenlétét a szentostyában, mint az élet minden eseményében vagy azokban az embertársainkban, akikhez naponta közünk van. Bennük Isten már-már ijesztően közeli.

Ha Isten mindennapi kenyér, akkor épp a mindennapiságunkban válunk hozzá hasonlóvá.

Mi is táplálékká válunk

Egy lelkigyakorlat alkalmával, amikor a szívem tele volt jóindulattal, és azt hittem, ártatlan lelki ember vagyok, akkor ért hideg zuhanyként az a kijózanító felismerés, hogy a táplálkozásom más élők életébe kerül. Az életfenntartáshoz nélkülözhetetlen az étkezés. Örömöt is szerez. De a másik életének megszüntetése árán.
Úgy tartom fenn az életemet, hogy a másik élőlényből táplálkozom. S nem könnyű elfogadnom, hogy Isten teremtette így a világot.

Mások életéből élünk. A gyerek az anyáéból. A házastársak egymáséból. Valamennyien más emberek fizikai munkájának verítékéből.

Érvényes ez a szellemi-lelki világra is. A költő, a zeneszerző, a tudós nem a feleslegéből ad, amikor alkot. Hanem az életéből. Az is táplálja a másikat, aki hűségesen kitart az imában. Aki újra meg újra keresi magában a csendet. S közben tér szabadul fel benne a másik számára. Aki elszenvedi, amit az élet számára felad, az bírja ki a másik szenvedését is.

Jézus kenyérként eledel számunkra. Arra emlékeztet, hogy mi is eledellé válunk. Az élet úgy bontakozik ki, hogy közben mások életéből táplálkozik. Ami ellen hol tiltakozunk, hol hálával tapasztaljuk, hogy talán épp ez adott értelmet az életünknek.

***
Kedves Útitárs!
Mi az, ami leginkább megérintett ezekből a gondolatokból? Mondd el a véleményed, a tapasztalatod!

 

Iránytű – július 10 – 2025

Szerző: | 2025.júl.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


Az újrakezdés bátorsága – a kudarcok kezelése 

 

A kudarc olyan, mint egy váratlan zuhanás. Egy pillanatra elveszítjük az egyensúlyt, és megütjük magunkat. Nemcsak kívül, hanem belül is. Megkérdőjeleződünk. Elbizonytalanodunk. Néha nemcsak a tettünk dől össze, hanem az is, ahogyan addig önmagunkat láttuk. A kudarc fájdalmas. Nem szeretjük. Elkerülnénk, ha lehetne. Mégis: a kudarc az egyik legőszintébb tükör, amit életünk elénk tart.

Megmutatja, hol tartunk. Megmutatja, miben hittünk – és mi dőlt össze. Ha elég bátrak vagyunk, nemcsak elesésként látjuk, hanem lehetőségként is: újrakezdésre.

Újrakezdeni bátorság.
Nem azért, mert újra nekilátunk ugyanannak – hanem mert merjük felülvizsgálni azt, ami volt.

Mert nem adjuk fel a szeretetet. Mert nem mondunk le magunkról, másokról, Istenről – még akkor sem, ha minden okunk meglenne rá.

A kudarc sokféle lehet. Lehet elrontott döntés. Meg nem valósított álom. Tönkrement kapcsolat. Kimondatlan szavak. Elfelejtett ígéretek. De a legnagyobb kudarc az, ha nem hiszünk többé abban, hogy lehetséges az újrakezdés.
A világ gyakran a sikert ünnepli. Azokat emeli magasra, akik „megcsinálták”, „elérték”, „sikeresek”. De Isten másként néz. Ő nem a statisztikát nézi – hanem a szívet, amely tud újrakezdeni. Nem azt, hány hibát követtél el – hanem hogy visszataláltál-e Hozzá. Ő a megtérés, a gyógyulás, a második (és sokadik) esély Istene.

Jézus tanításaiban újra és újra visszatér a kegyelem logikája.
A tékozló fiú története nem arról szól, hogy a fiú hibázott – hanem arról, hogy hazatalált. Az apa nem ítélkezett. Nem számolt be a veszteségekről. Csak örült: „Halott volt, és életre kelt. Elveszett, és megkerült.” Isten szemében a kudarc nem vég. Hanem ajtó. Be lehet rajta csukni magunk mögött a múltat – és belépni egy új történetbe.
De ehhez bátorság kell.

Bátorság ahhoz, hogy ne a félelem határozza meg a jövőt. Ne a szégyen. Ne a mások ítélete.

Újrakezdeni néha annyi, hogy újra reggel van. Újra felkelek. Újra megpróbálom. Nem ugyanúgy, nem hibátlanul – hanem hitből. Mert bízom abban, hogy Isten kegyelme nem múlt el a tegnapi hibámmal együtt.

 

Történet

Egy öregasszony kertet ápolt évtizedeken át. Volt egy gyönyörű rózsabokra, amit különösen szeretett – de egy évben a növény megbetegedett, és elhalt. A szomszéd sajnálkozott: „Kár érte. Én a helyedben felszántanám az egészet.”

Az asszony csak annyit mondott: „Nem a kudarc dönti el, hogy mit teszek – hanem a remény, hogy még lehet élet.”

A következő évben új hajtás nőtt ugyanabból a földből – nem rózsa, hanem más virág. De szebb volt, mint bármi, amit korábban ültetett. Mert néha az újrakezdés nem a régi helyre hoz vissza – hanem új életet sarjaszt ott, ahol előtte csak veszteség volt.

 

Reflexiós kérdések, gyakorlat

  1. Milyen kudarcra emlékszem mostanában, ami különösen megérintett vagy visszatartott?
  2. Mit tanultam ebből? Mi változott bennem általa – ha őszintén nézem?
  3. Mire lenne most szükségem ahhoz, hogy újrakezdjek – akár egy kis lépésben?

Írj egy egyszerű, de személyes mondatot, ami kifejezi a szándékodat: „Ma újrakezdem, mert…” Tedd ki valahová, ahol látod. Mondd ki hangosan is, és közben vidd Isten elé ezt az új indulást. Lehet bármilyen kicsi lépés – de tudd: ha belül változás van, már elindult valami.

 

Zárógondolat

Uram, néha nem tudom, hogyan tovább. A hibáim, a csalódásaim, a kudarcok elbizonytalanítanak. Kérlek, adj nekem bátorságot az újrakezdéshez. Ne hagyd, hogy a múltam határozza meg a jövőmet. Segíts, hogy ne a félelmeimből éljek, hanem a Te kegyelmedből. Köszönöm, hogy Nálad mindig van visszaút. És hogy amikor úgy érzem, minden elveszett, Te akkor is azt mondod: „Kezdjük el együtt, újra.” Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

Ez a kép nem a földről készült. Valaki felemelkedett – talán drónnal, talán más eszközzel –, és onnan fentről nézett rá az apátságra és a tóra. A látvány lenyűgöző. De nem csak azért, mert szép – hanem mert szokatlan nézőpontból mutatja meg azt, amit már jól ismerünk. A templom, amely lentről nézve emelkedik, innen nézve kiegyenesedik – beleolvad a tájba, mégis uralja. A fény, ami oldalról csak elvakítana, fentről vezető ösvényként tükröződik a vízen. Ez az egész azt súgja: ha máshonnan nézed, másképp látsz. Sokszor az élet dolgai is csak akkor értelmeződnek helyükre, ha merünk eltávolodni – és feljebb emelkedni. A magasság nem fensőbbség – hanem tisztább látás.

GYAKORLAT:

Válassz ki egy élethelyzetet, amely most foglalkoztat – lehet öröm, kihívás vagy bizonytalanság. Képzeletben „emelkedj fölé”: mintha egy dombtetőről vagy madártávlatból szemlélnéd.

Tedd fel a kérdéseket:
– Mi látszik ebből másként, ha nem „benne”, hanem „felette” vagyok?
– Milyen részletek válnak világossá, amit lent nem vettem észre?
– Mit jelent ebben a helyzetben „Isten nézőpontja”?

Írd le egy mondatban:
„Ha felülről nézem, akkor meglátom benne, hogy…”

+1: Ha van lehetőséged, fizikailag is keress egy magas pontot a nap folyamán (kilátó, domb, templomtorony, erkély), és nézz rá egy megszokott tájra. Figyeld meg, mi változik benned, ahogy a látószög megváltozik.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Támasza másoknak

Július 13. – Évközi 15. vasárnap
Olvasmány: MTörv 30,10-14  /  Kol 1,15-20     
Evangélium: Lk 10,25-37

Egy házaspárnak nem születhetett gyermeke. Hosszas várakozás, próbálkozás után úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy gyermeket. El is mentek egy árvaházba, s miután minden hivatalos procedúrát elintéztek, az árvaház igazgatója ezt mondta nekik. „Rendben van, akkor most menjünk, és válasszuk ki a legszebb, legaranyosabb csecsemőt az intézetünkből!” Nagy meglepetésére a házaspár tiltakozott: „Ó nem! Nekünk a legrondább, leggyengébb, legfejletlenebb kisbaba kell, az, akit senki nem kíván örökbe fogadni, aki senkinek sem hiányzik. Mi neki akarjuk biztosítani azt a szeretetet, amit mástól nem kaphatna meg.” 

„Ki az én felebarátom?” – teszi fel a kérdést a törvénytudó a mai evangéliumban Jézusnak. Jézus pedig az irgalmas szamaritánus jól ismert példabeszédével válaszol. Igen, jól ismert, mégis oly kevéssé megszívlelt példabeszéd ez! A valóban keresztényi szeretet természetéről ad tanítást, ami sokszor fényévekkel múlja fölül a szeretetnek azt a mértékét, amit általában a mai ember ért szeretet alatt. Oly könnyű kimondani, hogy szeretni minden ember képes, meg hogy a szeretet teszi igazán boldoggá az embert stb. stb. Valójában mégis mit értünk e mögött a sokszor elcsépelt, lejáratott fogalom mögött? Legtöbbször csak a szimpátiát, a pozitív érzelmek játékát, a megkívánást és birtokolni vagy élvezni akarást – csupa olyasmit, ami elsősorban rólunk szól, nem a másikról.

Amikor a szeretet már komoly lemondást, áldozatot kívánna tőlünk, amikor olyasvalakire kellene irányulnia, aki nem szimpatikus, sőt valami miatt ellenszenves számunkra, akkor kihátrálunk az ilyen kapcsolatokból. Pedig Jézus éppen arra hívja fel követői figyelmét nemcsak példabeszédeivel, hanem tetteivel is, hogy a szeretetnek azokban a helyzetekben is meg kell nyilvánulnia, amelyek nem kellemesek, sőt nehezek számunkra, amikor nem pozitív érzelmektől vezettetve cselekszünk. Biztosak lehetünk benne, hogy a szamaritánus, akit a zsidók megvetettek és elkerültek, nem érzelmi fellángolásból segíti az összevert zsidó férfit, hanem látva szorongatott helyzetét, egyszerű emberi kötelességtudatból karolja fel.

Könnyű szeretni azokat, akik nem rászorulók, nem elesettek, akik viszonozni, sőt netán felülmúlni tudják minden udvarias gesztusunkat. Bezzeg nehéz szeretni a valóban elesetteket, a nyomorultakat, akik huzamos, komoly odafigyelésre, segítségre szorulnak, akik miatt sokszor és sok mindenről kell lemondanunk. Ilyenek lehetnek a súlyos betegek, a magatehetetlen idősek, a bűnös szenvedélyeik rabságában szenvedők. Jézus érdekes módon leginkább őket karolta fel és segítette, mert tudta, hogy nekik van igazán szükségük támaszra, segítségre, megértésre, elfogadásra. Hányszor és hányszor lehajolt a betegekhez, meggyógyította a szenvedőket, megbocsátott a bűnösöknek, közösséget vállalt a megvetettekkel. Erre hívja meg a benne hívőket is, amikor a felebarát szeretetének parancsát egy sorba állítja az Isten iránti szeretet parancsával. Ez többet követel tőlünk, mint amit általában a mai, vagy akár az akkori átlagember értett a szeretet fogalma és tartalma alatt. „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, mi többet tesztek? Ha csak a viszonzás reményében adtok kölcsön, miben vagytok különbek? Ezt megcselekszik a vámosok és bűnösök is!”

Ez az áldozatkész, lemondó önátadás, amit sokszor bizony nem kísérnek érzelmi fellángolások, ez érdemli meg igazán a keresztény szeretet elnevezést. Teréz anya mondja: „Isten szereti azt, aki örömmel ad, de még inkább szereti azt, aki engedelmességből, kötelességtudatból ad.” Ezt ugyanis nehezebb megtenni, nagyobb szeretetet követel tőlünk. Bár megértenék ezt a mai társadalom önző, élvezetközpontú, elkényelmesedett tagjai is!

Higgyük el, valamennyiünk életében lesznek helyzetek, amikor mi leszünk rászorulók, elesettek, nem szimpatikusak, megvetendők! Ha ilyenkor mindenki messze elkerül minket, ha nincs olyan valaki, akibe minden körülmények között kapaszkodhatnánk, akkor végképp kicsúszik a lábunk alól a talaj. Fontos, hogy mi is megadjuk tőlünk telhetően ezt a biztos támaszt másoknak, ezzel példát adjunk, s így nem veszíti el az emberiség az igazi szeretet mélységét és szilárdságát. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Kérlek, olvasd el a Bibliából ezt a szakaszt – MTörv 30,10-14:

„Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, és tartsd meg a parancsokat és rendelkezéseket, amelyek e törvénykönyvben írva vannak. Térj meg szíved, lelked mélyéből az Úrhoz, a te Istenedhez. Ez a törvény, amelyet ma adok neked, nem túlságosan nehéz, és nem is elérhetetlen számodra. Nem az égben van, hogy azt mondhatnád: »Ki hatol fel érte az égbe, ki hozza le és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« De a tengeren túl sincs, hogy azt mondhatnád: »Ki kel át érte a tengeren, ki hozza el és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.”

Ez a rész Mózes búcsúbeszédének egyik legmeghatóbb és legreménytelibb pillanata. Mózes arra buzdítja a népet, hogy teljes szívéből térjen vissza Istenhez, és tartsa meg a törvényt. A törvény nem valami elvont, elérhetetlen parancs, hanem „egészen közel van”: ott van az ember szívében és ajkán. Nem kell érte az égbe szállni vagy messzi tengereken átkelni – Isten akarata belülről ismerhető meg, és megvalósítható.

A Második Törvénykönyv Izrael népéhez intézett hosszú tanító és figyelmeztető beszédek gyűjteménye, amikor a nép az ígéret földje határán áll. A 30. fejezet a választásról szól: élet vagy halál, áldás vagy átok. Itt Mózes világossá teszi, hogy az Istenhez való hűség nem valami misztikus vagy kiváltságos tapasztalat, hanem minden ember számára lehetséges út.

ÜZENET:

Ez a szakasz felszabadító örömhír: Isten akarata nem titokzatos és elérhetetlen, hanem belülről ismerhető és megélhető.

A mai ember sokszor túlkomplikálja a lelki életet – miközben Isten egyszerű, világos szeretetre hív. Nem kell csodákra várnunk vagy külső bizonyítékokat keresnünk: a lelkiismeretünk, a szívünk mélye hordozza az isteni iránytűt. Isten hangja nem harsány, hanem csendes – de ott van bennünk, ha figyelünk rá.

A szabadság nem abban áll, hogy bármit tehetünk, hanem abban, hogy választhatjuk a jót, az életet, a szeretetet. Ez a belső szabadság az, ami formál, vezet és erősít. A törvény nem külső kényszer, hanem Isten szeretetének térképe – amely hazavezet. Nem kell tökéletesnek lennünk – csak nyitottnak, elindulni képesnek. Isten nem kíván tőlünk lehetetlent, csak hűséget és szívet. És ha a szívünk már tudja az utat, a lábunk is követni fogja.