Légy türelmes és kemény; egyszer ez a fájdalom hasznos lesz számodra. (Ovidius)

E szerint a verssor szerint igyekszem élni. Ez a mantra vezetett át Pennsylvánián, hogy egy kreatív írói műhelyfoglalkozást tartsak egy börtönben.
Miközben a kocsim­mal megálltam a börtön előtt, eszembe jutott, hogy hogyan változtatta meg az életemet egyetlen üres lap. Emlékeztem, hogyan bukkantam fel Crefeldben, egy alternatív, reformpedagógiai iskolában Philadelphiában mint problémás tizenéves, akit máshonnan mindenhonnan eltanácsoltak volna. Arra is emlékeztem, hogy Stacey, az angoltanár egy üres lapot helyezett elém, és egyszerűen csak annyit mondott: – Írj.
– Mit írjak? – kérdeztem.
Stacey azt válaszolta: „Akármit, amit csak akarsz” – és ezzel megváltoztatta az egész életemet.

Az üres lapot bámultam, a fehér óceánon felragyogott a lehetőség. A papír üressége szinte könyörgött nekem, hogy elmondjak egy történetet – arra bátorított, hogy megosszam a saját történetemet.

De nem voltam képes rá. Lefagytam, borzongtam a félelemtől és kényelmetlenül éreztem magam. Voltak bizonyos dolgok, amiket el akartam mondani, de a tollam elakadt, és a szavaim érzésem szerint olyanok voltak, mintha egy jégtábla alatt vergődnének a vízben. Az elmém és a lap közötti távolságot csak fényévekben lehetett kifejezni.
– Olyan, mintha egy fal állna előttem – mondtam.
– Minden fal egy ajtó – válaszolta Stacey. – Nem kell ahhoz nagynak lenned, hogy elkezdd, de el kell kezdened ahhoz, hogy nagy lehess.

Tracey a saját magamról alkotott megfigyelést és észlelést a magam iránti kötelességre irányította. Ezután olyasmit éreztem, amit azelőtt soha: céltudatosságot. Rájöttem, hogy üres lap vagyok, és hogy valamennyien azok vagyunk.

Mivel az az üres lap volt a startpisztoly, amely elindított a célom felé, vagyis segített nekem, a fiatal delikvensnek díjnyertes íróvá, filmkészítővé és professzorrá válnom. Abban reménykedtem, hogy megoszthatom az erejét és a lehetőségét a kreatív írásnak a börtönlakókkal. Emlékeztem a mentorom, Maya Angelou szavaira: „Amikor kapsz, adsz. Amikor tanulsz, tanítasz.”

Odabent elvegyültem a bentlakók élénk csoportjával, valamennyien fiatal emberek voltak, és nem voltak megtörtek. Az írói műhelyfoglalkozás után elkísértek, hogy nézzem meg a cellákat, ahol a napjaikat és az éjszakáik nagy részét töltötték. Miközben kifelé mentem, észrevettem, hogy Jordan, aki részt vett a műhelyfoglalkozáson, és írói gátlástól szenvedett, volt az egyetlen fogoly, akinek az ágyán nem volt matrac.
– Nincs matrac az ágyán? – kérdeztem morfondírozva.
– Van matracom, de nem alszom rajta – válaszolta.
– Akkor min alszik? – tudakoltam.
– A kemény padlón, az ágykereten, de nem ezen – jelentette ki, miközben az ágy alá nyúlt, és megmutatta a puha matracát.
– Látja – kezdte, miközben ismét lecsupaszította az ágyát –, nem alhatom rajta. Túl­ságosan kényelmes, és én nem bízom a kényelemben egy ilyen helyen.

Jordant a kényelem bizonyos foka elzsibb­asztotta, érdektelenné tette a durva valósággal szemben, amelyben valójában élt. A kényelmetlenséget arra használta, hogy emlékeztesse arra, hol is van, és hogy hova akar eljutni. Eszembe jutott annak az üres lapnak a kezdeti kényelmetlensége, az, amelyik az írásomat blokkolta, és arra gondoltam, hogy hol tartok most. És azután Jordan küzdelmére gondoltam, az üres lappal kapcsolatosra és az ágyat illetően, meg arra, hogy a kényelmetlenségből milyen hatalmas fejlődés szökkenhet szárba.

Amikor megfigyelsz valamit, kötelességed támad. Mielőtt elmentem, átadtam Jordannek egy üres lapot.

M. K. Asante