Néhány szemponttal szeretnélek segíteni, hogy az interjúban és a többi anyagban szereplő gondolatokat hatékonyabban át tudd ültetni a gyakorlatba.
Ezzel az útmutatóval csak akkor kezdj el foglalkozni, ha megnézted az interjút és a másik anyagot!

» Ne azon akarjunk változtatni, ami nem a mi kompetenciánk, amire nincs ráhatásunk, hanem amire képesek vagyunk.

Olofsson Placid nevét országszerte ismerik. A kommunista időkben az atyát 10 évre gulágra hurcolták. Többek között az tette lebilincselővé döbbenetes megpróbáltatásairól tartott előadásait, hogy olyan derűvel, jókedvvel mesélt az őt ért szörnyűségekről, mintha egy kellemes kaland lett volna az egész. Pedig, ha az ember odafigyelt, rájöhetett: nagyon nem volt az.
Emléke előtt tisztelegve a túlélés négy szabályát osztjuk meg gondolatai közül, mellyel önmagát és sok más embert is átsegített a nehézségeken. Útmutatása a ma emberének is komoly támaszt jelenthet.

– Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. (…)

– A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. (…)

– A harmadik szabály: Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. (…) Ez apróság, de rengeteget jelentett az önbecsülésünknek. Akibe belerúgott tíz esztendeig, aki akart, akit meggyalázott az, aki akart, most megmutattuk, hogy különbek tudunk lenni. Számunkra rengeteget jelentett, hogy emberek vagyunk, hogy igenis különbek vagyunk, mint ők. (Vagyis legyen egészséges önbecsülésed)!

– A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt.

Melyik szabályt tudnád most elsőként az életedben elmélyíteni?

» Megtapasztaltad-e már Isten személyes gondoskodását az életedben? Amikor Ő vezetett segített, akár mások segítségén keresztül? Írj össze az utóbbi fél évből 3 olyan eseményt, amikor ezt átélted! Mi történt ott? Miben tapasztaltad meg Isten gondoskodását?

» Mi az, amit irányításod alatt szeretsz tartani, ami felett kontrollt akarsz tartani? Tarts egy kis önvizsgálatot, elmélkedj ezen egy kicsit! Kérd az Urat, hogy mutassa meg neked, hol kell változnod! Mit teszel olyankor, amikor ez nem sikerül, kicsúszik a kezeid közül az irányítás? Hogyan viselkedsz ilyenkor?

Megoldás lehet az alázatos lelkület: tekints minden apró dolgot az életedben ajándéknak! Nézd meg, hogyan változik így a szemléleted hónapról-hónapra! Tudod-e ajándéknak felfogni azokat a dolgokat, ami nehézség, ami fájdalom, ami megpróbáltatás? Tekints úgy a holnapra, hogy az is ajándék és lehetőségeket hoz számodra, amelyeket észre kell venned, fel kell fedezned.

» Volt-e olyan tragédia az életedben, ami felnyitotta a szemedet, amikor igazán megkaptad a hit ajándékát, amikor igazán találkoztál az Istennel? Amikor már az Isten szemével vagy képes látni az életedet...

» Amikor panaszkodunk, nézzünk a keresztre! Mindig van nagypéntek, mindig van megpróbáltatás, de az Isten a húsvéti öröm, a feltámadás felé vezet minket.

Dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna és imádkozz úgy, mintha minden Isten ajándéka lenne!

» Hol van a hitem és az miben mutatkozik meg a hétköznapokban? Mit jelent számodra, hogy hívő vagy?
Hol van az életedben helye az Istennek? Rendkívül magabiztos vagyok saját képességeimet, elért eredményeimet, céltudatosságomat illetően? De van-e alázat bennem, amikor elismerem, hogy mindenem az Istentől van, minden ajándék az életemben?

» Mit jelent számomra az istenfélelem? A bennünk lévő félelmek pozitívuma az, hogy elvezethetnek bennünket az istenfélelemhez, az igazi alázatra. Életem végességének, határainak megtapasztalása visszavezethet a Teremtőnkhöz, éltető forrásunkhoz, örömünkhöz.

Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát még a Covid-járvány idején fogalmazta meg a gondolatait, amelyek a mai időkben is érvényesek. Azt gondolhatjuk, egy szerzetes lelkileg felkészültebben várja az előre nem látható fejleményeket. Erről beszélt a nyugalmazott főapát.

- A kiszámíthatatlan történéseknek van-e üzenetük az Ön számára, és előfénylik-e valahonnan Krisztus világossága?

- Bölcs emberek mondták: az élet nyugdíjas szakaszára fel kell készülni szellemileg és lelkileg egyaránt. Igazuk van, magam is megerősítem ezt az állítást. Életünk ki nem mondott kérdése ebben az életszakaszban egészen élessé válik: ha magadra maradsz, mit kezdesz magaddal? Ha röviden összegezni akarom a nyugdíjasként töltött elmúlt két év és a mostani napok örömteli tapasztalatát, az nem más, mint amiről Ágoston egyházatya írt Vallomásaiban. Számára és számomra is élmény ez: „Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! Künn kerestelek, s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, s én nem voltam veled. (…) Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél, s íme áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után. (…) Törd szét bilincseimet, emeld fel szívemet, engedd, hogy egész lényem csak feléd forduljon, hogy soha el ne veszítselek szemem elől, és engedd, hogy szeretetem a te szemlélésedben napról napra növekedjék. Ámen.”

Senkinek nem merek és nem tudok tippeket, tanácsot, biztos módszert ajánlani, de meggyőződésem, hogy ez az irány: Isten mélyebb ismerete, megtapasztalása felé kell tájékozódnunk - nem csak a nyugdíjas életszakaszban, hanem bármelyikben. Különösen igaz ez az életünk küzdelmes időszakaiban, akkor amikor megváltoztathatatlan dolgokkal találkozunk. Jézusra hivatkozom, ő mondja: „aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak”.

Ezt élhették meg azok a testvéreink is, akiknek Péter apostol azt írta: „Őt, bár nem láttátok, szeretitek, s mivel most látatlanul hisztek benne, kimondhatatlan és megdicsőült örömmel örvendeztek majd, amikor eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,8).

Az élettapasztalat gyarapodása, gondolom, a halálig elkíséri az embert, azon túl pedig – hitem szerint – kiteljesedik. Gyermekkorom óta örömmel élem meg, hogy hívő és vallásos vagyok.

Az, hogy hívő vagyok, azt jelentette számomra – és mindmáig azt jelenti –, hogy bensőséges, személyes kapcsolatban vagyok Istennel. Fogalmazhatnék úgy is, hogy állandó párbeszédben. Fohászkodom, sóhajtozom, szólongatom és hallgatom a szívem mélyén. Választ várok: békét és megnyugvást, örömöt és szabadságot, és jön válasz.

Vallásos vagyok, hiszen Katolikus Egyházunk imádságra vonatkozó, liturgikus és morális törvényeit igyekszem megtartani. Az életemnek szerves része ez egy kolostorban. Mivel az élő és személyes hit kísért mindeddig, ha bárkivel – ismeretlen, hívő vagy akár nem hívő testvéremmel – találkozom, az első kérdésem a lelkem mélyén minidig ez: Hol van a hite, amely élteti őt? Miben mutatkozik meg?

Hivatásválasztásomban meghatározó volt az a tudat, hogy Jézus Krisztus hirdetését a szocializmus idején kilúgozott társadalmunkban elölről kell kezdeni. Szorongó szívvel néztem katonatársaimat, akik mindannyian boldogságot, saját örömöt kerestek. Azt kérdeztem: hol van az életükben helye az Istennek? Ugyanezt néztem egyetemistaként az értelmiségi fiatalok között. Aztán a történelmünk változásaiban érzékeltem, ahogyan átalakult a kortársaim gondolkodása az ember boldogságát, jövőjét, az emberséget illetően. Megvásárolhatónak látták mindezt, és sokan jóléti hajszává, embertelen rohammá alakították az életüket, vagy erre kényszerültek. Időnként az volt az érzésem, hogy a gazdagok és a hatalmasok, de a „kisemberek” is egyenlőnek érezték magukat Istennel. Néha olyan öntudattal és magabiztosággal beszéltek, nyilatkoztak, mintha Istennek kellett volna hálásnak lennie azért, hogy az ember az ajkára veszi a nevét, és hozzá fordul. Egocentrikus életérzésünk és világnézetünk mindent felülírt.

Pár hónappal ezelőtt egy barátom, akinek szintén nehéz volt elviselnie a környezetét, így sóhajtott fel: „Valami nagy katasztrófának, összeomlásnak kell történnie, hogy az emberiség a rohanásában megálljon, és más értékek felé tájékozódjon.” Az a meglátásom, hogy váratlanul eljött, itt van ez az idő. Lehet ez kegyelem és megpróbáltatás is egyben. A koronavírus mindenesetre perceken belül mindent viszonylagossá tett - de ugyanez érvényes a háborúra és életünk traumáira is -, és a média támogatásával szinte csak erről beszélünk. Jó példa erre ez a tegnap érkezett elektronikus levél; az írója egy egyszerű, hit és vallás nélküli fiatal. „Én sohasem féltem még ennyire, mint most, és sűrűn imádkozom is, mert más nem nagyon van, csak a hitünk. Nagyon féltem minden családtagomat! Szerintem most más nem nagyon segít.”

Az érzékenységem azt súgja: elérkezett a fordulat, amikor a teremtés és benne az ember visszanyerheti az egyensúlyát. Az ember, bár csodálatos isteni vonásokat hordoz, nem isten. Három irányban lehet a kitörés útja. Egyrészt Isten irányába: „keressétek arcát szüntelen” (Zsolt 27). Másrészt embertársai felé, az újra felfedezett szerelemben, szeretetben, barátságban, a felebaráti szeretet lehetőségeiben. És mindeközben megtanulhatja a helyes önszeretet módját is.

Ez a kilátástalanság és félelem, ami most sokakat eltölt, emberi érzés, amely elsegíthet az istenfélelemhez. Életem végességének, határainak megtapasztalása visszavezethet a Teremtőnkhöz, éltető forrásunkhoz, örömünkhöz.

Miközben önmagunkkal szembesülünk, közelről látjuk a másik embert is. Megtapasztaljuk a lelki sebekből fakadó kétségbeesését, uram bocsá', önzését. Vagy éppen a magunk reménytelenségét. Merre van kiút számunkra, Krisztus-hívők számára, akik éppúgy ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, mint bárki más?

Az egyházatyák az Urat, Jézus Krisztust az emberi nem gyógyszerének mondták. Ezt a gyógyszert kell újra megtalálnunk, megkapnunk. A keresztény ember csodálatos esélye az a titok és valóság, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „Az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra!” (Róm 13,14). Húsvétra készülve az Egyház a bűnbánat szükségességét és a keresztséget tudatosítja bennünk. Fontosnak tartom, hogy mi, keresztények elmélkedjük végig, mi is történt velünk a keresztségben. Mivel gyermekkorunkban éltük át, élményünk, emlékünk nincsen róla, csupán a keresztlevelünk. Egy felnőtt keresztségben újjászületett testvér könnyek között így imádkozott a keresztség felvétele utáni percekben: „Uram, Jézus, te tudod, hogy mióta és mennyire vágytam erre a találkozásra!” Nekünk, akiket gyermekként kereszteltek, újra kell élnünk a keresztségünket! Ez egyúttal a húsvétunk is.

A keresztelő pap első kérdése, amit az Egyház nevében feltesz: Ellene mondasz-e a gonosznak? Válaszunk felnőtt tudatossággal: Ellene mondok. Aztán megkérdez minket a hitünkről az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben és az Egyházban, amelynek tagjai leszünk a keresztség által. Tudjuk-e, hogy meghaltunk már egyszer önmagunknak, hogy húsvéti emberként újjászülessünk? Tudatában vagyunk-e, hisszük-e valóban, hogy ugyanaz a Lélek él bennünk, mint aki Jézust is vezérelte?

Mindez – halál, újjáteremtés, felkenés, küldés – Jézus Eucharisztiájában, a szentmise keretében történik. Ehhez megújult hittel újra kell olvasnunk az ide vonatkozó szentírási helyeket, és hagynunk kell, hogy hassanak ránk. Hogy megérintsen, megindítson, megrázzon, megragadjon bennünket a húsvét megtapasztalása. A Szentírás szavainak ereje áttaszít bennünket az emberi lélekhez és az isteni Lélekhez. Eljuthatunk a kettő együttes megtapasztalásához. Ne feledjük, ha az Úr Krisztussal közösségben vagyunk, magunkról sem gondolkodhatunk másként, mint vele sorsközösségben.

Meggyőződésem, hogy ha hittel és nyílt szívvel közelítünk egy-egy áldatlan helyzethez, az áldássá válhat, gyümölcsöt hozhat.

A családban sem szabad jámbor és álságos szavakat használnunk, ahhoz már túlontúl jól ismerjük egymást. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk Jézus példája nyomán a szolgálatot. Aki köztetek nagyobb, első akar lenni, legyen mindenki szolgája, de ne nyújtsa be ezért a számlát, hogy uralkodjék is a többieken. Egy fiatalember mondta a minap: „Mostanában egyre gyakrabban veszem észre, hogy sok mindent magamra veszek, zúgolódom apró dolgok miatt, pedig nem kellene. Voltak olyan helyzetek, amikor indulatommal és hirtelen haragommal megbántottam a szüleimet, a családtagjaimat vagy a barátaimat. Az lenne a kérdésem, hogyan tudnék kilépni a büszkeségemből és a merevségből. Hogyan élhetnék szabadon, de jól? Sajnos úgy érzem, mintha köztem és a barátaim között fal lenne, amit én építettem, és próbálom lerombolni, de nem megy...” Erre ezt a választ, tanácsot tudtam adni: „Tudatosan senkitől, se a családtagjaidtól, se a barátaidtól ne várj el semmit. Fogadd el őket, ahogy vannak, engedd el az elvárásaidat, és ne akard se birtokolni, se irányítani őket. Megváltozik a légkör körülötted, ha így teszel! Létezz! Légy kedves és figyelmes, ne akard se iránytani, se birtokolni őket!”

Jézus a tanítványai lábát mosta. Ezt a gesztust ezerféle módon lehet követni, aprópénzre váltani, anélkül, hogy hangoztatnánk ezt. Placid atya tanácsai is segítenek a keresésben, abban, hogy egymás szeretetét megtaláljuk, és naponta legyenek kisebb vagy nagyobb örömeink.

Isten minden bajunkat és bűnünket magára vette, és mindenestül az ő tulajdonává tett bennünket. Irgalmat gyakorol velünk azáltal, hogy egyszer s mindenkorra Jézus mellé állt, és ezzel egyúttal minden áldozat oldalára állt. S ha Krisztus „mindenkiért meghalt, akkor akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt” (2Kor 5,15). Az áldozathozatal által értelmessé válik a küzdelmeink elszenvedése is.

A beszélgetőtárs: Beer Miklós, nyugalmazott váci megyéspüspök.

Ezekről a kérdésekről lesz szó az interjúban:

– Mit kezdjek a megváltoztathatatlan dolgokkal az életemben: pl. Járvány-külső; gyermekkori traumáim-belső. Hogyan álljak hozzájuk?

– Az ember szeretne mindent kontroll alatt tartani, mindent kézben tartani. Mi történik, amikor ezt nem tudjuk megtenni, hiszen nincs mindenre ráhatásunk? Hogyan éljük meg a kiszolgáltatottságot? Hogyan találhatjuk meg Istent ilyenkor, a megváltoztathatatlan dolgokban?

– Hogyan tudom növelni a lelki „ellenálló képességemet“ a mai zavaros világban, hogy megmaradjon a kiegyensúlyozottság az életemben és hűséges maradhassak Isten szeretetéhez?

– Itt a nagyböjt, közeleg a húsvét. Krisztus feltámadásával új életet hozott számunkra. Mit jelent nekünk a húsvét? Mit jelent egy hívő ember számára az újjászületés?

Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, tapasztalataidat ezen előadással kapcsolatban!

Néhány szemponttal szeretnélek segíteni, hogy az interjúban és a többi anyagban szereplő gondolatokat hatékonyabban át tudd ültetni a gyakorlatba.
Ezzel az útmutatóval csak akkor kezdj el foglalkozni, ha megnézted az interjút, illetve a másik anyagot!

» Neked milyen "tüneteid" (akár külső, akár belső) voltak már, amikor valamiféle veszteség ért? Pl. Az étkezésed felborult, nem tudtál aludni, az érzelmeid összekuszálódtak...
Hogyan élted át? Mi sikerült jól a feldolgozásban és mi kevésbé? Mit tanultál belőle? Használ, hogy ha ezekre a kérdésekre adott válaszaidat leírod magadnak. Sokkal jobban tudatosulnak benned és legközelebb már "jobban" kezeled a veszteségeket.

» Ha látsz valakit a környezetedben, akit valamiféle veszteség ért, tudsz-e mellette lenni egy kicsit? Nem kell "okos" tanácsokkal ellátni, csak egyszerűen meghallgatni, támogatni, a szükségleteire figyelni, segíteni neki.

» Ha téged ér/ért veszteség, képes vagy-e elfogadni mások segítségét? Van-e bátorságod kérni, ha valamire szükséged van?
Egészséges kapcsolatoknál lehet kommunikálni, hogy a hozzátartozók lépjenek hátrébb most.

» Írj egy beteljesítő levelet (bármilyen veszteség esetén hasznos lehet, nem csak hozzátartozó elvesztésekor)!
Köszönj el az addigi kapcsolatodtól (vagy költözés esetén attól a háztól, amiben eddig laktál)! Írd le benne mindazt, amiért esetleg haragszol a másikra vagy ami nem volt jó élmény.
Bocsáss meg, ha valamiért meg kell bocsátanod... Köszönj el attól a kapcsolattól addig a pontig, amíg az tartott. Elköszönünk a veszteségeinktől. Akár az elhunyttól, akár a volt főnöktől, akár attól a háztól, ahol eddig laktunk, akár egy elvesztett háziállattól...
Nyiss egy új fejezetet, amibe leírod, mi fog mostantól történni, hogyan fog az életed tovább folytatódni, milyen terveid vannak, hogyan próbálsz egy teljesebb életet élni..

» Nálad van-e valamilyen trauma mélyen eltemetve? Tudsz-e róla? Foglalkoztál-e ilyennel az életedben?
Érdemes végig tekinteni azon is, hogy eddigi életünkben milyen tragédiákkal, krízisekkel kellett szembenéznünk, mi segített a nehézségek és az elgyászolandó veszteségek feldolgozásában, hiszen ezek az erőforrások a jelenlegi élethelyzetünkben is segítségünkre lehetnek a szembenézésben, a megbékélésben, a lezárásban, valamint az újrakezdésben egyaránt.

„…mindannyiunknak van egy történetünk, amit magunkkal cipelünk, és ami befolyásolja az összes cselekedetünket és az egész életünket.” Élete során szinte minden ember kivétel nélkül találkozik a veszteség élményével. Itt és most, a 21. században ezer szállal kapcsolódunk egymáshoz, dolgokhoz, eszmékhez, eseményekhez, mondhatni benne vagyunk az élet nagy körforgásában. Egyre több dolgot birtoklunk, rengeteg emberrel kerülünk kapcsolatba, hiszen manapság az úgynevezett kapcsolati tőke legalább olyan értékes, ha nem értékesebb, mint egy rakás pénz, vagy egy jól fizető állás. Mindemellett a tárgyi dolgokat, anyagi javakat is ki-ki a maga módján halmozza fel, így aztán számos ponton megtapasztalhatjuk milyen elveszíteni valakit, vagy valamit.

Érdekes megfigyelni, hogy az emberek hogyan reagálnak egy-egy veszteséggel kapcsolatosan, mit tesznek, hogy érzik magukat, képesek-e egyáltalán megbirkózni vele, netalán a szőnyeg alá söprik, és összeszorított foggal menetelnek tovább az élet rögös mezején. Camilla Grebe és Åsa Träff A terapeuta c. regénye mindamellett, hogy egy zseniálisan megírt skandináv krimi, ugyanannyira remek lélektani ábrázolása annak, hogy különféle emberek, hogyan dolgozzák fel – vagy éppen nem – az őket ért veszteségeket, tragédiákat.

A sztori
A harmincas éveiben járó Siri Bergman szakképzett viselkedésterapeuta, két kollégájával egy belvárosi rendelőt működtet Stockholmban. Praxisában a legkülönfélébb egyéniségek fordulnak meg, számos problémát hozva magukkal, Siri pedig higgadt modorával, megértő attitűdjével igyekszik segíteni nekik, hogy életük összegubancolódott szálait végre kibogozhassák. Azt hihetné az ember, hogy Sirinek mindene megvan, senki sem gondolná, hogy bizony ő is egy traumát hordoz a lelke mélyén, s szakember létére makacsul ellenáll, segítséget nem kérvén egyedül próbál megbirkózni férje tragikus halálával.

Siri szinte csak a munkájának él, abba temetkezik, ám egy nem várt fordulat arra kényszeríti, hogy mégis farkasszemet nézzen belső démonaival. Egyik páciensét, a hányattatott sorsú, labilis, ám éppen a gyógyulás útjára lépett Sarát pont ő találja holtan, a háza előtt elterülő öböl vízében lebegve. A hatóságok számára egyértelmű, hogy gyilkosság történt. Sirit nagyon lesújtja az eset, önmagát okolja, úgy érzi nem tett meg minden tőle telhetőt, ám mindeközben szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy valaki őt is figyeli. Fenyegető leveleket kap, s mivel érzi, hogy egy arctalan idegen les rá a sötétben, saját félelmei és szorongásai eluralkodnak rajta, a múlt egyre több teret követel magának az életében, s az elfojtott emlékek szép lassan a felszínre törnek.

A terapeuta is ember
A finoman megmunkált krimiszál mellett, nagyon erőteljes nyomot hagynak a regényben az egyes karakterek által átélt veszteségek, melyekkel ki-ki a maga módján igyekszik megbirkózni. A teljesítményorientált evészavaros Charlotte-nak a betegségét kell elengednie, Siri kollégája, Sven évekkel korábban elszúrta tudományos karrierjét, s most a felesége sikereinek árnyékában kell kormányoznia életét, miközben az el nem ért elismertség minden nap némán kísérti. S ott van maga a gyilkos is, aki szintén hatalmas veszteséget, borzalmas traumát élt át, ám fájdalmát nem a megfelelő csatornákon vezeti le, hanem tomboló dühe vezérli, teszi elvakulttá. Bosszúra sarkallja, melynek célpontját ártatlan emberek, köztük maga Siri képezik.

Ebben a történetben a terapeuta személye lekerül arról a képzeletbeli magaslatról, ahová a társadalom helyezi.

Jól látható, hogy ő is esendő ember, akinek ugyanúgy meg kell küzdenie a nehéz élethelyzetekkel, akárcsak a pácienseinek, de ettől még képes arra, hogy segítsen nekik.

Sirihez hasonlóan bárki átélheti, hogy egy mélyen eltemetett trauma, a gondosan a szőnyeg alá söpört félelmek bizony előbb-utóbb felszínre törnek, mert az élet rendkívül jól időzítve olyan helyzetet teremt, hogy kénytelenek vagyunk foglalkozni velük.

Siri esetében a megküzdés sajátos módon megy végbe, fájdalommal teli út vezet a ráismerésig. Harcolnia, rettegnie, félnie kell ahhoz, hogy kijózanodjon, s végül képes legyen legyőzni a félelmeit, elengedni az elfojtott emlékeket, hogy aztán tiszta lappal indulva felépíthessen magának egy kiegyensúlyozottabb életet.

A gyász
A regény kiválóan megjeleníti, hogy milyen nehézségekkel járhat a veszteségek feldolgozása, illetve hogy a gyásszal való megbirkózás nem egyik pillanatról a másikra megy végbe, hanem hosszadalmas folyamat, mely számos buktatót rejthet magában, így a gyászmunka segítése gyakran külső támogatást igényelhet.

A gyász megélése számos különböző tényezőn múlhat, és mindenkinél másképp zajlik le. Az elvesztett személlyel való kapcsolat minősége, a halál módja, a gyászoló neme, életkora, személyisége, pszichés állapota, vallásossága, illetve társas kapcsolatai, továbbá a kulturális környezet elvárásai is hatással vannak a gyászmunkára. Mindemellett létezik olyan modell, amely magába foglalja a „normális gyász” lezajlásának folyamatát. A népi bölcsesség a gyász idejét egy évben határozta meg, s ezt az időtartamot azóta a tudomány is alátámasztotta.

Általában körülbelül egy év szükséges ahhoz, hogy feldolgozzuk egy szeretett személy halálát, bár a folyamat hossza egyénenként és a fent leírt tényezők függvényében is változhat.

Ez alatt az idő alatt, különösen az első időszakban számos olyan érzelmi és viselkedésbeli megnyilvánulás természetesnek számít, amely számos más esetben patológiásnak minősül. Ilyen például a kezdeti sokk, az üresség és a bénultság érzése vagy éppenséggel a kontrollálhatatlanul előtörő érzelmek megélése. Később megjelenhet a harag, az önvád, a bűntudat, a félelem, a szorongás, valamint a magány érzése is, amely csökkent életkedvvel és a társas kapcsolatoktól való elzárkózással párosulhat. Emellett meghatározó lehet az elhunyttal kapcsolatos gondolatok, álmok megjelenése is. Számos gyászoló olyan testi tüneteket is mutat, mint például az izomfájdalmak, az alvás és táplálkozási zavarok, a szédülés, a szájszárazság, az energia hiánya vagy éppen a gyomorpanaszok.

Akár több hónapig is eltarthat, míg a gyászoló elkezdi érzelmileg elfogadni a szeretett személy elvesztését, valamint lépésről-lépésre alkalmazkodik az új élethelyzetekhez, új célokat tűz ki maga elé és az elhunyttal való foglakozás helyett fokozatosan új kapcsolatok felé fordul. A gyász teljes feldolgozása pedig ennél is hosszabb időt vehet igénybe. Amennyiben ez egyedül, illetve a család és a barátok támogatásával nem sikerül, vagy ez utóbbit a gyászoló elutasítja, érdemes szakemberhez fordulni. Különösen abban az esetben, ha a regény szereplőinek életéhez hasonlóan, a gyász folyamata elakad, a fent felsorolt tünetek valamelyike tartósan, vagy nagyon erőteljesen jelenik meg, esetleg öngyilkossági fantáziák merülnek fel, vagy a gyászolón eluralkodik a félelem a haláltól és a különböző betegségektől, illetve ha az alkoholhoz, a drogokhoz, esetleg a szerencsejátékhoz menekül vigasztalásért.

Veszteségeink
Veszteség nem csak halálesetek kapcsán, hanem számos más formában is érhet bennünket. Olykor az embernek a karrierje derékba törésével, egy szakítás fájdalmával vagy a gyermekkor érzelmi hiányosságaival kell szembenéznie és megbékülni vele. Bár a közhiedelem szerint a megoldás a felejtésben rejlik, vagyis akkor leszünk képesek továbblépni, ha minél mélyebbre temetjük a minket ért veszteséget, rá se gondolva többé, ugyanakkor az érzelmek elfojtása, az emlékezés elutasítása valójában nem hoz tartós megoldást.

A veszteségeinkkel való szembenézés, az érzelmek átélése elengedhetetlenül fontos a saját mentális egészségünk, illetve a jövő generációja szempontjából, ugyanis az el nem gyászolt veszteségek a következő nemzedékekre is bénító hatást gyakorolhatnak.

A gyászfolyamatot segíti, ha olyan támogató családtagok és barátok vesznek bennünket körül, akik nem akadályozzák az érzelmek átélését, és akikkel őszintén meg tudjuk osztani gondolatainkat, érzéseinket.

Sokat adhat az is, ha lehetőségünk van olyan önsegítő csoporthoz csatlakozni, amelynek a résztvevői a miénkhez hasonló veszteséget éltek át, így meg tudjuk osztani egymással a tapasztalatainkat, történeteinket, érzéseinket. Az érzelmek feldolgozásában segíthet a napló vagy levél írása is, amelyben megfogalmazhatjuk azokat a dolgokat, amelyeket szerettünk volna elmondani, de végül soha nem került rá sor, és ezáltal elbúcsúzhatunk attól a személytől, helyzettől, vagy tárgytól, akinek vagy aminek az elvesztését gyászoljuk.

Érdemes végigtekinteni azon is, hogy eddigi életünkben milyen tragédiákkal, krízisekkel kellett szembenéznünk, mi segített a nehézségek és az elgyászolandó veszteségek feldolgozásában, hiszen ezek az erőforrások a jelenlegi élethelyzetünkben is segítségünkre lehetnek a szembenézésben, a megbékélésben, a lezárásban, valamint az újrakezdésben egyaránt.

Németh Zsófia pszichológus

Forrás: képmás.hu

A beszélgetőtárs, szakértő: Csernák Krisztina, egészség szakpszichológus, pszichoterapeuta-jelölt, gyászfeldolgozás-módszer specialista.

Ezekről a kérdésekről lesz szó az interjúban:
– A mai fogyasztói társadalomban, ahol a szerzésen és birtokláson van nagy hangsúly, nehezebb veszíteni, elveszíteni?
– Ön a praxisában milyen veszteségekkel találkozott: Pl.: haláleset, válás, költözés, családalapítás, örökbefogadás, vetélés, munkahely váltás, háziállat elvesztése, véget ér egy életszakasz, kirepülnek a gyerekek, stb.? Ezek közül néhányat közelebbről is megvizsgálunk.
– Mit élünk át ilyenkor? Hogyan lehet ezeket jól kezelni, feldolgozni?
– Mi köze a veszteségnek a kudarchoz? Kudarcként is megélhetjük a veszteséget?
– Gyógyít az idő vagy nem gyógyít? Hogyan is van ez?
– A veszteség, kudarc megélésekor gyakran úgy érezzük, hogy magunkra maradtunk, egyedül vagyunk. Hogyan lehet feloldani ezt a helyzetet? 

Arra bátorítalak, hogy oszd meg bátran gondolataidat, véleményedet, tapasztalataidat ezen előadással kapcsolatban!