A természet üzen nekünk. A természet által Isten. Csak legyen fülünk és szemünk, hogy meghalljuk és meglássuk, amit mondani akar nekünk.

Kedves Klubtag!
Tél van. Ez az évszak is számos tanulságos jelet mutat számunkra.
Készítettem néhány képet neked és elmondom, mi az, ami eszembe jutott arról, amit láttam.

1. Jégben

Amikor egy faágra, egy rügy-kezdeményre, egy levélre ráfagy az ónos eső, jég veszi körül, akkor képtelen bármire is a növény. Növekedni, fejlődni, virágozni végképp nincs esélye. Gúzsba köti a jég.

Azt hiszem, ilyen állapotba kerülünk, amikor rossz szokásaink, hibáink, gyengeségeink fagyottá teszik a lelkünket. Ilyenkor képtelenek vagyunk jól szeretni. Szükségünk van Isten közelségére, az Ő szeretetének melegére, hogy felengedjünk és megnyíljunk, virágba boruljunk és gyümölcsöt teremjünk. Százszorosat.
Melyik az a gyengeséged, rossz szokásod, ami leginkább fagyottá teszi a szívedet, a cselekedeteidet, a kapcsolataidat? Mit tehetnél ebben az évben, ebben a hónapban, ezen a héten azért, hogy oldódjon rólad a jég?

2. Madáretető

Télen nehéz helyzetben vannak a madarak. Alig találnak eledelt. Itt van ez a madáretető, melyet jóakaratú emberek raktak fel a fára, hogy segítsenek. A madarak előbb-utóbb rátalálnak és igénybe is veszik a lehetőséget.

Öröm látni, amikor az emberi gondoskodás jelét tapasztaljuk a természetben és az emberi kapcsolatokban egyaránt. Adjunk hálát azokért, akiknek a gondoskodását mi is megtapasztaljuk a mindennapokban; akik valamilyen módon segítenek rajtunk, támogatnak minket, akár a legcsekélyebb formában is.
Sokszor magától értetődőnek vesszük mások jóságát! Mondj köszönetet mindenért, amiért csak tudsz (azért is, ha valaki főzött neked egy finom meleg teát)! Ha így élsz, megváltozik körülötted a világ!

3. Élelem után kutatva

A fekete rigónak biztosan sokkal több erőfeszítésébe kerül, hogy életben maradjon télen, mint a többi évszakban. Többet kell dolgoznia azért, hogy valami kis eledelt találjon a havas, jeges földön. Talán jól sem lakik egész télen és szerényebb, kevésbé finom táplálékkal is be kell, hogy érje.

Az életünknek szerves része a kitartás. Nem mindig úgy alakulnak a dolgaink, ahogyan szeretnénk. Van, amikor kevesebbel is be kell, hogy érjük. A rigó kitartóan keres, kutat, megtesz mindent, amit csak tud. Ne adjuk fel mi sem a próbálkozást, ne essünk kétségbe, amikor az életünk gödörbe kerül és akár testileg, akár lelkileg szűkölködünk. A Laudetur Klub is számos anyaggal segít. Hol érzel most egy kis megtorpanást az életedben? Mihez kellene kitartás számodra?

4. Mégis zöld

Kopaszak a fák télen. Lehulltak a levelek. Szürke a vidék. Vagy mégsem? Nézd csak a képet! Zöld leveleket találsz ezen a bokron. Hogyan lehetséges ez? Egészen elképesztő dolgokra képes a természet. Olyanokra, amelyeket nem is gondolnánk.

Isten mindenható, soha ne feledd! Ő mindig nagyobb annál, mint mi azt gondoljuk! Ő képes a tél közepén is zöld leveleket adni a növénynek. Isten az élet, mely éltet és erőt ad a minden-napokhoz. Ő képes a legnehezebb pillanatokban is reményt és örömöt adni az életedben!
Előfordult már az életedben, hogy egy adott helyzetben megmagyarázhatatlan módon jó irányt vettek a dolgaid? Ne feledd, Isten gondoskodása mindig velünk van!

5. Teher alatt

A hó és a jég alatt roskadozik ez a bokor és ez a fa. Szinte a földig meghajlanak a súly alatt. Vannak ágak, amelyek nem is bírják és letörnek. Kemény küzdelem a természet erői és a növények között.

Ugyanilyen küzdelemben van részünk nekünk is gyakran. Van, amikor nehéz a terher, amit hordozunk, majd megszakadunk alatta. Úgy érezzük, kibírhatatlan. Meghajlunk, térdre roskadunk… Lehet, hogy „letörik” belőlünk valami, de kibírjuk, és amikor jön az éltető napsugár és leolvad rólunk a teher, újra felegyenesedünk. Csak legyünk türelmesek a kereszthordozás idején. Volt már ilyen tapasztalatod?

6. Kacsák

Mindig elcsodálkozom rajta, amikor ilyenkor télen kacsákat látok a vízben, hogyan bírják ezt a rettentően hideg vizet. Órákig elúszkálnak szépen, nyugodtan. Nem fáznak? Nem.

Isten megáldotta őket olyan tollazattal, „zsírpárnával”, amely megfelelő védelmet nyújt nekik a hideggel szemben. Ha hagyjuk, akkor Isten bennünk is „kifejleszt” olyan védőréteget, amely megmenti életünket a „zord”, küzdelmekkel teli időben. 2 eszközt ajánlok az új évben az ellenállóképességed kifejlesztéséhez: az imádságot és a szeretet gyakorlását! 

7. Nyugalomban

Ha szeretsz kirándulni, felfigyelhetsz rá, hogy a nyári mozgalmassághoz képest, télen milyen nyugodt, csendes a természet. A fák többsége lehullajtja levelét, vegetatív állapotba kerül, megnyugszik, „téli álmot alszik”. Olyan, mintha nem is lenne élet benne. Erőt gyűjt a tavaszi hajtáshoz.

Nekünk, embereknek is szükségünk van a nyugalomra, elcsendesedésre, befelé fordulásra időről-időre. Ha állandóan csak pörgünk, mert sok a tennivalónk, előbb-utóbb kiégünk, megbetegszünk, kimerülünk. 
Találj időt a pihenésre, aludd ki magad, szánj időt a kikapcsolódásra, mozgásra (télen is)! Gyűjts erőt, hogy amikor szükség lesz rá, akkor legyen tartalékod! Ebben segít téged folyamatosan a Laudetur Klub is!

8. Tisztán látás

Ősszel, télen gyakori jelenség a köd, ami azért sem kívánatos jelenség, mert nem látunk el messzire (van, amikor csak az orrunkig), minden olyan homályos, szürke.

Nem szeretjük, ha korlátoznak minket, akár a mozgásban, cselekvésben vagy akár a látásban. A köd pedig ilyen, korlátoz minket. Nem látjuk tisztán azt, ami előttünk van. Minden olyan bizonytalannak tűnik.
A legalapvetőbb vágyunkra mutat rá a köd: szeretünk látni, tisztán látni, messzire látni – mert így biztonságban érezzük magunkat. Emlékszel az életedből olyan helyzetekre, amikor biztos voltál a dolgodban; amikor tudtad, mit kell tenned; amikor tisztán, világosan láttad, mi a helyes döntés? 
A Szentlélek a tisztánlátásért van! Ő segít abban, hogy világosan megértsük, mi az utunk és jól cselekedjünk! Kérd az Ő segítségét az új évben is!

***

A nyolc pont közül melyik az, ami leginkább megérintett? Hol van most szükséged leginkább megerősítésre? Mi az, amiért most imádságot kérsz a többiektől? Írd le nyugodtan itt a hozzászólásnál:

Január 30.  Évközi 4. vasárnap 
Olv: Jer 1,4-5.17-19  / Zsolt 70  /  1Kor 12,31–13,13 v. 1Kor 13,4-13
Evangélium: Lk 4, 21-30 

Rongyos koldusasszony botorkált végig egy kis angliai falun. Ételért könyörögve kopogott be a házak ajtaján. A legtöbb háztól elkergették, ráuszították a kutyákat, köveket dobáltak utána. Néhány háznál gúnyosan penészes kenyérhéjat, krumplihéjat öntöttek elébe.
Csak egy szegényes viskóban, ahol egy öreg házaspár lakott, talált szíves fogadtatásra. Itt betessékelték a konyhába, megosztották vele egyszerű, de tápláló ételüket. Csak másnap reggel engedték útjára. Néhány nap múlva hírnök érkezett a faluba, aki hangos szóval hirdette, hogy a falu minden lakója meghívást kap a királyi palotába fényes díszebédre.

Az emberek hitetlenkedve hallgatták, de mindenki felöltözött a legjobb ruháiba, s elindultak a főváros felé. Amikor asztalhoz ültek a palotában, csak ámultak-bámultak a gyönyörű, gazdag terítéken, az arany-ezüst evőeszközökön. Amikor azonban kihozták az ételeket és leemelték a fedőket a csillogó tálakról, megdöbbenve, bosszankodva látták, hogy penészes kenyérhéj, krumplihéj és kövek kerültek eléjük. Csak a viskóban lakó öreg házaspár kapott ízletesnél ízletesebb ételeket. Hangos méltatlankodásban törtek ki a falusiak. Ekkor belépett a falujukba érkezett rongyos koldusasszony. Néhány mozdulattal ledobta rongyait, kiegyenesedett, s íme előttük állt maga a királynő. Mindenki mélységesen elszégyellte magát és elnémult.  

Vajon felismerjük-e Isten küldötteit egyszerű külsőben, magunkfajta hétköznapi emberek képében is? Jézus szavait a messiási ígéretek beteljesüléséről megbotránkozva, felháborodva hallgatják a názáretiek, saját városkájának lakói. „De hát nem Józsefnek, az ácsnak a fia ez?” Elképzelhetetlennek tartják, hogy egy magukfajta egyszerű, szegény senkiházi által valósuljanak meg a próféták jövendölései. Ugyanaz a megvető, előítéletekkel teli magatartás ez, amely eleinte Natanael, a későbbi Bertalan apostol szavaiból kitűnik: „Jöhet valami jó Názáretből?” Azért az Isten küldöttjének mégis különb embernek kell lennie: előkelőbb származású, gazdag, hatalommal bíró embernek, akire odafigyel a világ. De ez a Jézus nem ilyen. Hiszen ismerik jól, közöttük nőtt fel, ismerik apját, anyját, rokonait.   

Jézus szembesíti hallgatóit azzal a ténnyel, hogy őseik is hányszor elkövették azt a hibát, hogy nem akarták felismerni, elfogadni Isten intéseit az egyszerű, hétköznapinak tűnő emberek szájából. A careftai özvegyasszony pogány létére hisz Illésnek, az üldözött, szakadt prófétának, akit saját népe nem támogatott elég hatékonyan a gonosz királlyal és királynővel szemben. Utolsó falatját is kész megosztani Illéssel, mert elfogadja az általa alig ismert Isten akaratát. A szíriai Naaman azért tisztul meg leprájától, mert hallgat a szolgája szavára, aki biztatja, hogy engedelmeskedjen Elizeus próféta szavának, s fürödjön meg hétszer a Jordánban. Ez a szintén pogány nagyúr egy szolga biztatására le tud mondani saját elképzeléseiről, s elfogadja Isten intéseként egy egyszerű, alárendelt ember szavát. A választott nép soraiból sokan akkor sem képesek erre. Jézust is azért nem fogadják el legtöbben Messiásnak, mert olyan saját elképzeléseik vannak Isten küldöttjéről, amelyekbe Jézus „nem fér bele” a maga valóságos, hétköznapi emberi mivoltával.   

Isten pedig legtöbbször egyszerű embereket választ üzenete közvetítőinek, nagyszerű tervei végrehajtóinak. Erről tanúskodik az egész Szentírás.

Az embernek ki kell lépnie saját Istennel kapcsolatos elgondolásaiból, képzelgéseiből, hogy felfedezze Isten valóságos jelenlétét, igazi közeledését, valódi küldötteit. Mi el tudunk-e fogadni Isten szava közvetítőinek olyan embereket, akikről soha nem feltételeznénk, hogy Isten kiválasztottjai? Akik kicsinek, jelentéktelennek tűnnek a szemünkben? Meg tudjuk-e látni Isten akaratát a teljesen hétköznapi, egyszerű eseményekben is, vagy csodákra, természetfölötti jelekre, nagyszabású fordulatokra várunk?

Ezekre legtöbbször hiába várunk. Isten többnyire nem így nyilatkozik meg. Talán épp a szüleim vagy a gyermekem, az osztálytársam vagy a munkatársam, netán épp a nem túl tisztelt főnököm vagy a szomszédom lesz egy-egy helyzetben Isten akaratának közvetítője. Mint ahogy én is lehetek az mások számára. Mi mindannyian, egyszerű emberként is lehetünk Isten küldöttei mások felé, ha merünk beszélni, tanúságot tenni Róla.

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Január 23.  Évközi 3. vasárnap
Olv: Neh 8,2-4a.5b.8-10  /  Zsolt 18  /  1Kor 12,12-30 v. 1Kor 12,12-14.27
Evangélium:  Lk 1,1-4;4,14-21 

Egy férfi őserdei túrára indult a kirándulócsoportjával. A vezető szigorúan lelkükre kötötte, hogy ne térjenek le a kijelölt útvonalról, még csak véletlenül se szakadjanak el egymástól, mert könnyen eltévedhetnek a veszélyes rengetegben.

A férfi ajkbiggyesztve hallgatta ezeket a szavakat. Ugyan, majd pont te fogod nekem megmondani, mit csináljak és mit ne! – gondolta magában. Épp eleget túráztam, kirándultam otthon a hegyekben, erdőkben. Nem vagyok én olyan elveszett ember. Csak azért is megmutatom, hogy többet fogok látni az őserdőből, mint ezek a nyápic, gyáva alakok! Így aztán néhány órányi séta után észrevétlenül lemaradt a mi emberünk a csoporttól. Letért az útról, elővette direkt erre a célra vásárolt vadonatúj machetáját, s egyre mélyebbre hatolt az áthatolhatatlannak tűnő sűrűben. Örömmel fedezte fel egy-egy új virág szépségét, izgalommal hallgatta az állatok neszezését. Még kitalálok, hiszen visszamegyek a magam vágta ösvényen – mondogatta magának. Igen ám, de a vártnál jóval gyorsabban besötétedett. A hirtelen leszálló éjszakában a férfi elvesztette a saját visszafelé vezető nyomát. Rettegve töltötte az éjszakát egy fa villás ágai között.

Másnap egész nap kóborolt, egyre fáradtabban. Többször menekülnie kellett a fenyegető vadállatok elől. A következő éjszakát is a vadonban töltötte. Harmadnapra tarisznyája kiürült. Ruháját is szinte cafatokra tépte a sok ág, tüske. Egyre inkább kétségbeesett. Egyszerre csak csörtetést hallott szemből: el akart bújni, de látta, hogy egy ember közelít. Végre! – Ujjongott fel. Tudomást sem véve arról, hogy a másik férfi még nála is szakadtabb, koszosabb, elvadultabb, örömmel ölelte át, s így kezdett hadarni. „Jaj, drága uram! Segítsen kijutni ebből az erdőből. Három napja itt bolyongok, s nem találok ki!” „De jó magának!” – válaszolta a másik. „Én már két hét óta próbálok kijutni innen, de nem megy! Higgye el, meg tudom osztani magával számos tapasztalatomat arra vonatkozóan, hogy hogyan, milyen utakon nem lehet kijutni ebből a vadonból!”  

Így járunk Isten törvényeinek be nem tartásával is. Először izgalmasnak, szórakoztatónak tűnik azt tenni, amiről tudjuk, hogy nem szabad. Ráadásul saját képességeinket, erőnket is túlértékeljük. „Tudom én, hogy hol a határ, tudom én, hogy mi az ami már valóban árt! Ebből a kis szabályszegésből még nem lesz semmi baj! Le tudok én állni!” stb. stb. Azután amikor szinte észrevétlen betévedünk a sűrűbe, egyre inkább megtapasztaljuk azt a rosszat, amitől Isten törvényei óvni akartak minket. Akkor azonban már nem is olyan könnyű kilábalni belőle, mert a bűn bizony elvégzi a maga romboló munkáját.   

A mai olvasmányban azt halljuk, hogy Ezdrás pap felolvassa a Törvény Könyvét a babiloni fogságból hazatért nép előtt. Az emberek pedig sírnak, amikor hallják az Úr törvényének szavait. Miért sírnak? Azért, mert ők átélték, saját bőrükön tapasztalták a fogságban, hogy hova is vezetett az isteni parancsok semmibe vétele. A romba dőlt Jeruzsálem üszkös falai előtt, halottaikat és egykori gazdagságukat, dicsőségüket siratva hallgatják az Úr szavait. A bűnbánat könnyei ezek, mert nagyon jól tudják, hogy elkerülhették volna ezt a sorsot, ha korábban atyáik és ők maguk is hűségesen betartják a most hallott, akkor is ismert parancsokat. Ó igen! Mennyivel másabb úgy hallani, olvasni Isten parancsait, hogy már megtapasztaltuk a megszegésükből származó rosszat! Sok – még tapasztalatlan – kamasz, fiatal, vagy akár felnőtt ember gúnyosan, talán bosszankodva hallja az egyház által közvetített isteni parancsokat. „Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy nekem dirigáljanak, hogy beleszóljanak az életem ilyen-olyan területeibe? Csak azért tartsak valamit rossznak, mert ők azt mondják?! Na nem! Attól még nem lesz semmi bűnné, hogy valamiféle Isten vagy egyház ezt a cimkét ragasztja rá! Meg akarnak tiltani mindent, ami jó, ami élvezetes! Kínozni akarnak minket!”   

Idővel azonban ugyanezek az emberek – saját bűnös kívánságaik útján járva – ráébredhetnek, hogy keservesen eltévelyedtek, rengeteg mindent elrontottak. Ilyenkor már nem feltétlenül gúnyolódnak Isten szavain, sokkal inkább a fájdalom emészti őket amiatt, hogy bizony elkerülhették volna az őket ért és általuk okozott rossz legtöbbjét. A bölcs a más kárán tanul, a buta meg sokszor még a magáén sem! – tartja a régi mondás. A mai – önmagát oly okosnak, felvilágosultnak tartó – ember miért gondolja úgy, hogy előbb saját magának is ki kell próbálnia mindazt, amit a régiek rossznak tartanak és tiltanak? Miért kell feltétlenül nekiugrani mindenféle késnek, hogy elhiggyük, valóban megsebez?   

Tévedés azt hinni, hogy Isten törvényei kívülről, felülről ránk erőszakolt zsarnoki rendelkezések, céljuk az, hogy Isten hatalmasnak és erősnek érezhesse magát, mert mi „úgy táncolunk, ahogy Ő fütyül”. Nem. Istennek nincs erre szüksége. Törvényei természetes irányulásként, a jóra való természetes törekvésként eleve benne vannak a szívünkben, a lelkiismeretünk hangjában.

Akkor kell őket világosan megfogalmazni és „kőbe vésni”, amikor az emberek egyre nagyobb tömegei nem hallgatnak a lelkiismeret szavára és a korábbi nemzedékek tapasztalataira, vagyis amikor egyre többen követnek el sérelmet az alapvető, mindenki számára fontos emberi értékek ellen. Jól mondja Szent Pál apostol, hogy a „Törvény a bűn miatt van”. Óvni akar minket a rossztól, amit magunknak és másoknak is okozhatunk. Isten törvényei tehát nem a hatalmaskodó zsarnok önkényes rendelkezései, hanem a gyermekeit féltő, szerető atya óvintézkedései.    

Ráadásul ez a minket szeretve óvó Atya nem vonja meg tőlünk irgalmát és gondviselését a bűneink ellenére sem. Újra és újra felajánlja ugyanazt az utat, elénk tárja ugyanazokat a törvényeket, mondván: „Még most sem késő! Még most is felállhatsz. Újra felépíthetitek a romokból az életeteket, mert én veletek vagyok. Igen, sok mindent elrontottatok, sok minden elpusztult, de az én igéim az élet igéi! Ha megtartjátok, újra élni fogtok!”

Ezért biztatja Ezdrás örvendezésre az Úr népének maradékát. A Törvény szavainak felolvasása és a nép bűnbánó sírása az egymásra találás élményét adja. Isten és népe újra átölelik egymást, s ez okot ad a szívből jövő örvendezésre. „Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való örvendezés a ti erősségetek!” Ne a múlton rágódjatok: tekintsetek előre, építsétek föl a romokból a várost azon az úton járva, amit a Törvényben hallottatok!
Isten veletek és köztetek van. Isten ígérete megvalósul, hiszen a benneteket ért bánat és rombolás is az Ő szavainak igazságát, csalhatatlanságát mutatja. Ő hűséges ahhoz, amit kimondott, az Írás beteljesedik.

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Január 16.  Évközi 2. vasárnap
Olv: Iz 62,1-5 /  Zsolt 95  / 1Kor 12,4-11
Evangélium:  Jn 2,1-11 

Egy beduin üldözői elől a sziklasivatag mélyére menekült. Lélekszakadva hajszolta tevéjét órákon át, míg el nem halkult mögötte az üldöző lovasok patadobaja. Akkor kissé megállt, hogy kipihegje magát. Megrettenve vette észre, hogy egy sziklahasadékban van, mindkét oldalon magas, meredek sziklafalakkal. Egy lélek sem lehet itt – gondolta. Micsoda barátságtalan, vígasztalan vidék! Nagy meglepetésére azonban nem sokkal maga előtt egy kétségtelenül emberkéz vágta, lépcsőzetes ösvényt vett észre, mely a magas sziklafalra kanyarodott fel. Vajon hova vezethet? Kíváncsian követte a nyaktörő ösvényt, s hamarosan egy barlang szűk bejárata elé érkezett. „Lépj csak be bátran, Isten hozott!” – hallott bentről egy barátságos hangot. A beduin meglepődve lépett be. Szőrcsuhába öltözött, sovány remetét látott maga előtt a pislákoló mécses fényénél. „Hát te? Hogy tudsz itt megélni egyedül, nincstelenül, minden szépségtől és örömtől megfosztottan?” – kérdezte a beduin. „Ugyan! Nem vagyok én nincstelen, örömnek és szépségnek sem vagyok híjával. Nagy kincsem van.” – válaszolta a remete. „Micsoda kincs?” A remete a barlang egy folyosójába vezette a beduint, amelynek falán egy néhány tenyérnyi nyíláson ki lehetett látni a szabad égboltra. „Látod már?” – kérdezte a remete. „Mit? Nem látok én mást, csak egy darabka eget.” – válaszolta a beduin. „Egy darabka ég! Hát nem csodálatos kincs?!” – ujjongott a remete.  

Életünk legsötétebb, legzordabb, legnehezebb szakaszaiban is reményt és erőt adhat egy „darabka ég”, vagyis az a lehetőség, hogy felpillanthatunk Istenre, hogy észrevehetjük az Ő szerető jelenlétét a hit, az imádság és a bennünket igazán szerető emberek kitartása által. Olykor valóban nagyon szűkösre húzódik össze az a nyílás, amelyen át a végtelen, fényes, szabad égboltra szegezhetjük a szemünket. Olykor annyira elborítanak minket a földi élet fárasztó kötelességei, a sok csalódás, kudarc, a betegség vagy az emberi bűnök okozta fájdalmak, hogy szinte alig látunk ki belőle, összecsapnak a fejünk fölött a sötét hullámok. Azonban éppen ilyenkor tudjuk legtöbbre értékelni azt a kis darabka eget, amelyre feltekinthetünk: az Istentől kapott reményt, az imádságban nyert erőt, az örök, boldog életbe vetett hitet.

Mi a keresztény ember minden baj és keserűség ellenére megőrzött reményének alapja?
Az a meggyőződés, hogy Isten számára fontos a sorsunk, az életünk. Isten szereti és nem hagyja el gyermekeit, jót akar és jót is tud tenni valamennyiünkkel. Jóra fordíthatja azt a rosszat is, amely most olyannyira nyomaszt minket.   

Olvasmány: Izaiás könyvének ez a része akkor keletkezett, amikor Izrael népe fogságban volt Babilonban. A rabság keserű időszakában a próféta olyan Istenről beszél, aki „nem nyugodhat Júda és Jeruzsálem miatt”, aki izgul népe sorsa felett és mindenáron szabadnak, boldognak akarja látni övéit. Szinte úgy babusgatja népét az Úr Izaiás szavain keresztül, mint kedves a kedvesét vagy szülő a gyermekét. Gyönyörűségének, menyasszonyának becézi. Örömet akar szerezni népének, sőt Ő maga, az Isten is örömét akarja lelni népében, mint vőlegény a menyasszonyban. Mekkora reményt adtak ezek a prófétai szavak a fogságban élő Izraelnek! Micsoda erőt az összetartáshoz, a szenvedések elviseléséhez, egymás támogatásához! Ez a remény, ez az összekovácsolódás tette lehetővé a hazatérést, a megszabadulást néhány évtized múltán. Ehhez azonban hinniük, „égre nézniük” kellett!  

Az evangéliumban arról hallottunk, hogy az ember Istenbe vetett bizalma, reménye nem alaptalan. Jézus, az emberré lett Isten számára nem közömbösek az ember problémái, kisebb-nagyobb bajai. Mária segítséget kér fiától, mikor látja, hogy a lakodalmas háznak elfogyott a bora. Noha Jézus szinte elutasítólag reagál – „Még nem jött el az én órám!” – Mária mégis felszólítja a szolgákat: „Tegyétek, amit mond!” Ő tudja, hogy Jézus nem marad érzéketlen, segíteni fog. Nem véletlen az sem, hogy Jézus első csodája éppen egy mennyegzős lakomán történik, s éppen a víz borrá változtatása. A lakoma képével írja le Jézus legtöbbször az Isten Országát, az ember végső célját, a hazaérkezést, az örök boldogságot. A bor pedig az öröm jelképe az Ókortól napjainkig.

Isten számára a legfontosabb gyermekei öröme, tökéletes boldogsága. Ezt akarja megadni, és meg is tudja adni mindazoknak, akik nem veszítik el a hitüket, fel tudnak pillantani az égre a legsötétebb mélységből is.

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Január 09.  Urunk megkeresztelkedése
Olv: Iz 42,1-4.6-7 v. Iz 40,1-5.9-11 /  Zsolt 28  / ApCsel 10,34-38 v. Tit 2,11-14;3,4-7
Evangélium: Lk 3,15-16.21-22 

Egy papnak volt egy jó barátja, aki azonban nem volt hívő. Sok, még gyerekkortól halmozódó élmény kötötte össze őket. A papnak szinte csupa jó tapasztalatai voltak barátja személyiségével kapcsolatban, nagyon erényes embernek ismerte meg. Egy alkalommal így szólt hozzá: „Te olyan nagyszerű ember vagy, értékesebb életet élsz, mint számos keresztény. Mondd, miért nem leszel hívő, miért nem keresztelkedsz meg?” Barátja így felelt: „Tudod, ha az a kereszténység, amiről te beszélsz, akkor az nagyon magasztos dolog, és én félek, hogy nem lenne erőm hozzá. Ha viszont az a kereszténység, amit általában véve magam körül látok a megkeresztelt emberek részéről, akkor nincsen kedvem hozzá. Abban nincs semmi vonzó.”  

Urunk Jézus megkeresztelkedésének ünnepén érdemes kissé elgondolkodnunk azon, mit is jelent számunkra, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy keresztények vagyunk. Jelent-e egyáltalán valamit? Nem kevesen talán úgy gondolják, ők tesznek szívességet az Istennek vagy az egyháznak, ha hajlandók megkeresztelkedni. Amikor pedig arról hallanak, hogy ez elkötelezettséggel is jár, megtéréssel, egy sokszor nem könnyű életforma felvállalásával, akkor hőbörögnek. Pedig – amint az evangéliumban hallottuk – még Jézus életében is új fejezetet nyitott a Jordán vizében történt alámerülés. Neki nem volt ugyan szüksége megtérésre, bűntől való megtisztulásra, mint a többi keresztelkedőnek, azonban ez az esemény jelentette számára nyilvános működésének kezdetét, az Atyától kapott megváltói küldetés teljesítésének nyitányát. Keresztelő János keresztségének felvételével Jézus kinyilvánította, hogy Istennek engedelmes fia akar lenni, aki teljesíti Atyja akaratát. Az Atya pedig a Szentlélek elküldése és égi szózata által kinyilvánította, hogy Jézust egyszülött Fiának tekinti, akit a világba Messiásként küldött el. „Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!”  

A keresztség számunkra is istengyermeki életünk kezdetét jelentheti, ha igazi hittel és elkötelezettséggel kérjük. Egy egész életünkre kiterjedő küldetéssel ruház fel, melynek lényege részben az, hogy saját üdvösségünkön munkálkodunk, részben pedig az, hogy másokat is segítünk eljutni a keresztény hit igazságainak felismerésére és megélésére.

Néhány napja hittanórán konkrétan elhangzott felém a kérdés – nem először életem során: „Mit érek el azzal, ha megkeresztelkedek? Mi jó van abban?” Ez a kérdés nem feltétlenül felháborító provokáció. Teljesen természetes megnyilvánulás is lehet, hiszen valóban: miért tegyek valamit, ha az nem jó valamire? Sajnos a legtöbb megkeresztelt ember életéből nem olvasható ki semmi plusz, semmi jobb, semmi több azokéhoz képest, akik nem lettek kereszténnyé. Bizony, egyértelműen látszania kéne Isten gyermekeinek életmódján azoknak az értékeknek, amelyek másokat is vonzanak az Atya felé. Ezek közül néhányat a mai olvasmányok fel is sorolnak:  

1, A keresztény ember nagyobb szeretettel, elfogadással, türelemmel van embertársai felé, mint mások. „A megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Egy olyan világban, ahol sokan keresztültaposnak egymáson, kihasználják a másik ember legkisebb gyengeségét is, a hívőnek fel kell karolnia az elesettet, hordoznia mások gyengeségeit.  

2, A krisztuskövető ember „nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti”, hanem kitart a jó keresésében és megvalósításában. Mikor körülöttünk olyan sokan feladják életük egy-egy értékes dimenzióját, elveszítik reményüket, akkor a kereszténynek saját kitartásával bátorságot, erőt kell öntenie a lankadókba.   

3, A hívő ember az igazság megismertetésén és megszilárdításán fáradozik. Vagyis ebben az összevissza, értékrend nélküli világban szilárd értékeket képvisel a szavaival, s a tetteivel is annak igyekszik megfelelni. Bátran tanúságot tesz Jézus evangéliumáról és Isten parancsainak fontosságáról az erkölcsi életben, s anélkül, hogy bárkit is kényszerítene, saját életében megalkuvás nélkül érvényre juttatja a keresztény tanokat. Ezzel biztos támaszkodót nyújthat a kereső és csalódott felebarátainak. Ha mi keresztények így tudnánk élni, sokkal kevesebben kérdeznék, „mire is jó egyáltalán a kereszténység?” A Szentlélek segít nekünk ebben! 

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.

Január 01.  Szűz Mária, Isten anyja, Újév
Olv: Szám 6,22-27  / Zsolt 66  /  Gal 4,4-7
Evangélium: Lk 2,16-21 

Németországi barátjához látogatott egy kínai férfi. Amikor leszállt a gépe, német barátja már a repülőtér előtt várta. Épp hogy csak üdvözölte, máris tekintgetni kezdett a közeli buszállomás felé, ahonnan a városba indultak a járatok. Járó motorral bent is állt egy busz. Erre a német férfi kézenfogta kínai barátját, s mint az őrült, rohanni kezdett vele a busz felé. Teljesen kifulladva az utolsó pillanatban ugrottak fel a buszra, melynek azonnal becsukódtak az ajtói, s elindult a város felé. Miután a német úriember kissé kilihegte magát, megszólalt: „Na, most legalább 10 percet nyertünk!” Kínai barátja mosolyogva megkérdezte: „Miért volt ez fontos? Mit kezdünk most azzal a 10 perccel, amit nyertünk?”   

A modern ember egyre több időt takarít meg a technika csodáinak, a gépesítésnek és a piacgazdaságnak köszönhetően. Ma már azon munkák jó részét, amelyek korábban kézi erőt igényeltek, gépek végzik. A különféle élelmiszerek, fogyasztási cikkek lassú és fáradságos megtermelése helyett csak bemegyünk a szupermarketbe, s telipakoljuk a kosarunkat mindenféle szükséges – és persze szükségtelen – holmival. A kézzel megírt levelekkel és üdvözlőlapokkal postán való sorban állás helyett rövidke üdvözlő sms-eket és kör e-maileket küldünk a fotelben ülve. Az időigényes látogatások helyett mobiltelefonon intézgetjük a legszemélyesebb megbeszéléseinket is. Igen, rengeteg időt takarítunk meg – de legalább így év végén vagy év elején meg kell kérdeznünk magunktól: mit is kezdünk a felszabadult idővel?

Mire is fordítjuk a visszahozhatatlanul elcsorgó órákat, perceket?
Tény, hogy az életünk nem lett nyugodtabb, békésebb. Sőt, az állandó rohanás, a sürgős tennivalók szüntelen torlódása jellemzi a társadalom nagy többségének életét. Nem ellentmondás ez? Rengeteg időnk felszabadult a korábbi nemzedékekhez képest, mégis sokkal elfoglaltabbak, hajszoltabbak vagyunk! Igen, mert rengeteg olyan dologra is időt szánunk, ami nem fontos, nem tölt be jelentős szerepet az életünkben. 

Hogyan is tudjuk eldönteni, mi a valóban lényeges, ami tényleg elmulaszthatatlan, s mi az, amit nyugodtan kikapcsolhatunk a tennivalóink sorából, nem fog különösebb veszteséget okozni az elmulasztása?
Ennek eldöntésében annak megfogalmazása segíthet, hogy mit is tartunk a földi lét céljának. Ha valaki önmagában a földi életet tartja végcélnak, akkor mindenáron itt a Földön kell boldognak lennie, s e világ múló értékeiben kell keresnie boldogsága eszközeit. Ebből fakad az a mentalitás, hogy „mindent, azonnal, minél könnyebben megszerezni!”. Az ilyen ember akar minél több mindent kipróbálni, mindenben részesülni, amit csak a világ adhat. Éppen ezért nincs is igazán része tartós örömökben, csak rövid lejáratú gyönyörökben, gyorsan múló élvezetekben. A túl gyorsan megszerzett értékeknek gyorsan le is jár a szavatosságuk! Gyorsan-gyorsan begyűjteni, behabzsolni mindent, aztán már túl is vagyunk rajta, s lejárt az élet! Az ilyen ember legföljebb későn veszi észre – ha egyáltalán észreveszi – hogy ami igazán fontos lett volna, azt meg legtöbbször elmulasztotta.

Ezzel szemben, aki hisz az örök életben, az örök boldogságban, az a földi létet előkészületnek tekinti, valóban zarándoklásnak a mennyei haza felé. Az ilyen ember számára is nagyon fontos a jelen élet, de más szempontból: az igazi, örök életre megmaradó értékek megtalálása és kiformálása szempontjából. Mi is volt fontos Jézus számára rövid földi élete során? Az Atyával való kapcsolat ápolása (egész éjszakákat átimádkozott!). Az emberek Istenhez való elvezetése tanításával és életpéldájával. Az Atyától kapott küldetés, a megváltás beteljesítése. A mindenki iránt tanúsított áldozatos, megbocsátó szeretet, az önfeláldozó szolgálat. Jézus ezekben látta a földi lét értelmét, a „szűk utat”, amely az igaz életre visz. Ha el akarunk jutni oda, ahol Ő otthont készít nekünk, mi is ezeket a dolgokat kell, hogy fontosnak tartsuk, ezekre kell időt szánnunk. Imádságra, az Istennel való kapcsolat ápolására.

Élethivatásunk megtalálására, az arra való felkészülésre és annak hűséges teljesítésére a szürke hétköznapokban. A mellénk társul adott emberek szerető szolgálatára. Ha ezekre az értékekre szánunk időt, életünk napról-napra a beteljesülés felé halad. 

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.