„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Aki erős maradt

Amikor eldördült a startpisztoly, minden zaj megszűnt. Tíz másodperc és negyvenkilenc századmásodperc múlva átszakította a célszalagot. A 100 méter világrekordja megsemmisült. Egy olyan idő, amelytől az atlétika világa szavak nélkül maradt. Ez a rekord ma is él.

Miért hoztam ezt a történetet pont karácsony napjára?
Mert bármit is mond a világ, a társadalmi elvárások, az ismerősök, a munkatársak, te legyél hű önmagadhoz, a hitedhez, az Istenhez! Bármi is történik! Ne mások véleményével foglalkozz, hanem az Isten hangjára figyelj, amely karácsonykor, és minden nap megszületik benned! Ő tesz erőssé, kitartóvá.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Ne hagyj ki semmit az életedből!

A fiú előbb érkezett a randevúra, s kénytelen volt várni a menyasszonyára. Dühöngött, ki nem állhatta a várakozást. Lendületes, energikus fiatalember volt, gyűlölte az üresjáratot. Mogorván vetette le magát egy nyárfa tövébe, emésztette a türelmetlenség. Behunyta a szemét, hátha majd így egy kicsit lenyugszik. Egyszerre csak egy arasznyi szürke emberke állt meg előtte, alig látszott ki a fűből. „Tudom én, hogy mi a te bajod, mindjárt segítek rajtad!” – mondta a fiúnak. Azzal levágta a morcos fiatalember zakójának alsó gombját, s villámgyorsan egy másikat varrt a helyére. „Ha ezt a gombot elcsavarod balra, nem kell többé várakoznod. Hipp-hopp, elérsz a pillanathoz, ahol lenni szeretnél.” Azzal a kis szürke emberke el is tűnt. A fiú ujjongott örömében. Már csavarta is a gombot, s a menyasszonya azonnal ott termett. „Úgyis eldöntött tény, hogy összeházasodunk, legyünk hát az esküvőnk napján!” Egy gombcsavarás, és már végéhez is közeledett a lakodalom. „Milyenek lesznek a gyerekeim?” Egy gombérintés, és már ott is ugrándozott körülötte a fia meg a lánya. „Na és a lakás? Sikerül-e a tetőtér beépítés?” Csavarás balra, s a család már be is költözött. „Most meg a karrierem érdekelne!” Egy pillanat múlva már ott is ücsörgött a kényelmes bőrfotelben egy nagyvállalat igazgatói irodájában. A várakozás nélküli, a pillanat alatti beteljesülés mámora teljesen hatalmába kerítette a fiatalembert. Csak csavarta, csavarta a gombot, míg fel nem kiáltott rémületében: a halálos ágyán látta önmagát. „Jaj, hiszen még nem is éltem! Mit nem adnék, ha csak egy kissé vissza lehetne forgatni az egészet!” Bizony, hiába tekergette visszafelé a gombot, fordítva nem működött a dolog. Ekkor hatalmas robbanást érzett, majd egy mérges női hangot hallott. „Kisfiam, ezerszer megmondtam, hogy másfelé rugdosd azt a labdát! Látod, most felébresztetted a bácsit, pedig biztos valami szépet álmodott!”

Milyen sokan járunk hasonló cipőben, mint ez a sietős tempójú fiatalember! Nem szeretünk várni, nem szeretünk végigjárni egy folyamatot, életünk legtöbb stádiumában siettetnénk az időt, sőt, bizonyos szakaszokat legszívesebben ki is hagynánk. Szeretnénk azonnal a csúcson lenni, a célba befutni fáradság és küzdelem nélkül. Csak legyünk túl a gyerek fejlődésének sírós, hasfájós szakaszán, hogy ne kelljen éjjelenként felkelni hozzá! Jaj, csak lennénk már túl a fiunk-lányunk kamaszkorán, nehezen viseljük ezt az állandó feszültséget! Milyen jó lenne mosolyogva, pózolva megjelenni a diplomaosztón, keserves vizsgaidőszakok nélkül! Milyen jó lenne egyből főnöki beosztásból osztani az észt másoknak, s elkerülni azt a szakaszt, amikor mások ugráltatnak, netán aláznak meg engem! Egyből tudni minden fogását a munkámnak, kihagyva a sokszor kudarcokkal teli betanulási szakaszt.

Milyen sok gyerek és kamasz szeretne máris felnőtt lenni, s ezért meg is próbál minden erejével annak látszani. A betegek szeretnének rögtön egészségesek lenni, átugorva a lábadozás fájdalmas és tehetetlenebb szakaszát. Karácsony éjszakáján azt a szent eseményt ünnepeljük, hogy Jézus, az élő Isten Fia, az Atyával egylényegű fiú teljes egészében magára vette az emberi sorsot. Kicsiny, tehetetlen gyermekként kezdte, mint mindegyikünk, aki rászorult szülei gondoskodására. Nem hagyott ki életében egyetlen stádiumot sem, a nehéz és fájdalmas szakaszokat sem. Mennyivel „istenibb” lehetett volna a megváltás, gondolhatnánk, hogy ha egyből a húsvéti dicsőség felragyogtatásával kezdi, s azzal is fejezi be! Miért kellett annyi mindenen átmennie, olyan sok megalázást, fájdalmat, üldözést, fáradalmat tűrnie? Anélkül nem lettünk volna megváltva? Úgy látszik, hogy nem!

Isten magára akarta venni az ember sorsát maradéktalanul, hogy megmutassa az értelmét, az értékét életünk minden egyes pillanatának, s hogy mellettünk álljon, segítsen a legnehezebb helyzetekben is. Milyen nehezen felfogható alázat és egyszerűség mutatkozik meg a mai éjjel evangéliumi üzenetében is. József, Mária és a kisded Jézus látszólag teljes kiszolgáltatottságban vergődik a hatalmasok, a gazdagok akaratának hálójában.

Augusztusz császár parancsának engedelmeskedve érkeznek Betlehembe, épp amikor a kismamának a legnagyobb nyugalomra és kényelemre lenne szüksége. Jászolba fektetik az újszülöttet, mert a gazdagok nem adnak szállást a fáradt, szegényes vándoroknak. Néhány nap múlva menekülniük kell az országból is Heródes gyilkosai elől. Mégis – ebben a látszólagos kiszolgáltatottságban, az igazságtalan indulatok és az ártatlan szenvedés hálójában vergődve is töretlenül bontakozik, megvalósul a mindenkinél hatalmasabb Isten megváltó terve. Augusztusz és Heródes, a nagyok, a hatalmasok, a gazdagok – ők az eszközök. Jézus földi életében továbbra is ez az egyszerűség, alázat, a fáradalmak és szenvedések türelmes elviselése dominál. Názáreti munkás hétköznapjai, tanítványainak türelmes formálgatása, az újra és újra, fáradhatatlanul gyakorolt megbocsátás, az igazságtalan vádaskodások elviselése, a kereszthordozás, a kínhalál keserves órái a kereszten – Jézus mindezt tudatosan és szabadon magára vette, semmit nem utasított el belőle, holott Ő megtehette volna.

Jézus azzal, hogy kisgyermekként született közénk, hogy végigélte az emberi sors minden hányatottságát, türelmesen végigjárta a saját útját, annak nehéz szakaszaival együtt, megszentelte a mi életünk minden egyes percét is.

Azokat a stádiumokat is, amiknek mi nem sok értelmet tulajdonítunk. Teljes valónkkal ott lenni a jelenben, szeretni azokat, akikkel épp ott és akkor sodor össze az élet, örülni annak, aminek ott és akkor örülhetünk. Tanulni abból, amiből tanulnunk kell, sírni és bánkódni azon, ami fáj, összeszorított fogakkal végig csinálni azt, ami nehéz, hogy utána megerősödve kerüljünk ki belőle. Igen, Jézus minderre példát mutatott. Végig csinálta velünk együtt, hogy bármikor belekapaszkodhassunk, bármikor erőt meríthessünk az Ő jelenlétéből. Ne akarjunk hát kihagyni semmit az életünkből, mert fontos ajándékokat, Isten jelenlétének számos örömteli megtapasztalását szalasztanánk el vele!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Soha nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben

A baszk nemesi családból származó fiatal Ferenc fényes jövő előtt állt Európában – tehetséges volt, művelt és ambiciózus. Párizsban tanult, ahol találkozott Loyolai Szent Ignáccal, aki új irányt adott az életének. Ferenc meghallotta a hívást, és bár lemondással járt, mégis örömmel mondott igent. Otthagyta akadémiai karrierjét és kényelmes életét, hogy szerzetesként Istennek szentelje magát. 1534-ben Ignáccal és társaival együtt szegénységi és tisztasági fogadalmat tett, majd pappá szentelése után készen állt, hogy elvigye az evangéliumot a világ végére is.

III. Pál pápa döntése nyomán Ferenc lett az első jezsuita misszionárius, aki Európán kívülre indult. 1541-ben indul útnak, és hónapokon át tartó, veszedelmes tengeri utazás várt rá Indiáig. Az út során súlyos betegséggel kellett megküzdenie – testileg meggyötörte a láz és a kimerültség, mégis a lelkesedése töretlen maradt. Amint 1542 májusában partot ért Goában, azonnal nekilátott a munkának, nem törődött a saját gyengeségével vagy az új, ismeretlen világ sokkjával. Fiatal kora ellenére hatalmas lelkesedéssel és érett hittel vetette bele magát új küldetésébe.

Próbatételek

Goában és India déli partvidékén Ferenc egyszerre szembesült hatalmas lehetőségekkel és embert próbáló nehézségekkel.

Rádöbbent, hogy az emberek szívéhez a türelem és alkalmazkodás vezet – megtanulta a helyiek nyelvét, szokásaikat tiszteletben tartva hirdette az evangéliumot.

Három év alatt közel húszezer embert keresztelt meg a gyöngyhalászok között Indiában. Az egyszerű falvakat járva sokszor kimerült a napi hosszas gyaloglástól, de a hit terjesztésének öröme erőt adott neki, így szinte megállás nélkül dolgozott a misszió területén. Saját szavaival: “Amióta Ázsiában vagyok, egyáltalán nem pihentem; szorgalmasan körüljártam a falvakat, és megkereszteltem minden gyermeket, aki még nem volt megkeresztelve.” Ferenc gyakran egy kis csengővel járta a falvakat, összegyűjtötte a gyermekeket, és tanította nekik a legegyszerűbb imákat. Előfordult, hogy a sok lelkes kisdiák “enni és pihenni sem hagytak, csakhogy valamilyen imádságra tanítsam meg őket” – írta egyik levelében. Ezek a sorok magukért beszélnek: hiába volt fizikailag kimerült, a gyermekek szomjazó hite lángra lobbantotta benne a misszionáriusi tűzet. Egy-egy ilyen jelenet minden fáradságot feledtetett Ferenc számára.

Xavéri Szent Ferenc egy 17. századi japán festményen, kezében lángoló szívvel és tekintetét a feszületre emelve – ez a kép remekül kifejezi hitbuzgalmát és apostoli lelkesedését. Ferenc nemcsak a test fáradtságával nézett szembe, hanem azzal a lélekőrlő érzéssel is, hogy sokszor egyedül van a hatalmas feladatban. Távoli vidékeken gyakran ő volt az egyetlen pap, és szüntelenül új közösségeket hagyott maga mögött, ahol nem maradt pásztor a nyáj mellett. Fájó szívvel jegyezte meg az egyik levelében: “Ezen a vidéken sokan csak azért nem lesznek kereszténnyé, mert nincs, aki keresztényekké tegye őket.” – látta, hogy rengeteg ember nyitott lenne a hitre, ha lenne, aki tanítsa és vezesse őket.

Ferenc missziós útjai során nemcsak sikerélmények érték, hanem kudarcok és elutasítás is: 1549-ben Japánba érkezett, ahol kezdetben szinte teljesen idegennek és hatástalannak érezte magát.

A nyelvi nehézségek, a buddhista papok ellenállása és a kulturális különbségek miatt alig tudott előrehaladni. Mégsem adta fel: megtanult annyit a nyelvből, amennyit csak bírt, és rájött, hogy a japán társadalomban a legbefolyásosabbakhoz kell szólnia. Felkereste a császárt és a helyi nagyurakat, és végül két év alatt „csupán” másfél ezer embert tudott megkeresztelni Japánban. Ez a szám eltörpült az indiai tízezrek mellett, de Ferenc tudta, hogy a magvetés ideje ez: a jövőnek dolgozik, és levonta a tanulságot, hogy a hitet a helyi kultúrába kell ültetni – emiatt is nevezik ma őt az inkulturáció úttörőjének. A látszólag szerény eredmények ellenére Japánban is maradandó nyomot hagyott, és alapot teremtett későbbi misszionáriusok sikeréhez.

Kimerülten

A távol-keleti utak végül felemésztették Ferenc erejét, és minden vágya az volt, hogy Kínában is hirdesse Krisztust, de az akkori tiltások miatt nem juthatott be az országba. 1552-ben, mindössze 46 évesen, halálosan kimerülve hunyt el egy Szancsán nevű kis szigeten, Kína partjainál. Képzeljük el a jelenetet: egy európai pap magányosan fekszik a dzsungel szélén, testét trópusi láz gyötri, de ajka még imára nyílik, úgy halt meg, ahogy élt – imádkozva és szolgálat közben. Látszólag egyedül volt, mégsem volt magányos: hite ott izzott mellette utolsó pillanatáig. Társai később azt jelentették, hogy holttestét épségben találták meg, mintha Isten megőrizte volna szolgája testét a hőség és páratartalom ellenére. Ez a csoda sokakat megerősített abban, hogy Ferenc életét Isten különleges kegyelme kísérte. Szinte tapinthatóvá vált, hogy Isten nem hagyta magára hűséges szolgáját.

Xavéri Szent Ferenc élete tele volt lemondással, fáradtsággal és olykor fájdalmas csalódásokkal, de minden nehézség ellenére rendíthetetlenül bízott Istenben, és levelei tanúsítják, hogy Isten vigasztalását erősebben érezte, mint a szenvedést.

Egy alkalommal azt írta, hogy Isten bőséges vigasza édesíti meg a legkeserűbb fáradságot is – mert aki teljes szívvel bízik a gondviselésben, annak a megpróbáltatás is értelmet nyer. Ferenc nap mint nap órákat töltött imádságban, akár a szentmise előtt a tabernákulum csendjében vagy a csillagos ég alatt, két út között, és innen merített erőt, hogy folytassa, amikor rengeteg feladat tornyosult előtte. Alázatosan beismerte gyengeségét is: gyakran csak azt kérte Istentől, adjon neki türelmet és kitartást a lelkek vezetésének fáradságában. Ez az őszinte imádság példát mutat nekünk is: nem kell mindig erősnek látszanunk, elég, ha Isten erejében bízunk.

Öröksége

Tíz év sem telt bele, és Xavéri Szent Ferencet már életében Ázsia apostolaként emlegették. Nem véletlenül kapta ezt a címet: amerre járt, mindenütt új közösségek születtek a nyomában, és ezrek tértek meg hiteles tanúságtétele hatására, bár Ferenc sokszor nem látta fáradozása eredményét, a történelem bebizonyította, hogy vetése jó talajba hullott. Az általa alapított közösségek túlélték őt, levelei pedig újabb és újabb fiatalokat gyújtottak lángra a misszió iránt. Az ő példája nyomán indult el később több százezer lélek megkeresztelése Ázsia-szerte. Ferenc nem látta munkája teljes beteljesülését, de hűsége átívelt saját életidején.

Mi, a 21. század olvasói – különösen a középkorú és idősebb generáció – sokszor küszködünk a mindennapok kihívásaival, legyen szó magányról, kimerültségről, betegségről vagy éppen arról az érzésről, hogy erőfeszítéseink hiábavalók. Xavéri Szent Ferenc története élő bátorítás: azt üzeni, hogy soha nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben. Ha ez az egyetlen ember képes volt egy idegen földrészen, idegen nyelvű emberek között, barátok és támogatók híján is kitartani a hitben és szeretetben, akkor mi is meríthetünk erőt a hitünkből a saját harcainkhoz. Ferenc példája arra tanít, hogy a kudarcok közepette is fel lehet állni és továbbmenni. Az igazi sikert nem a számok vagy látványos eredmények jelentik, hanem a hűség és az állhatatosság.

Xavéri Szent Ferenc azt hagyta örökül nekünk, hogy mégis érdemes kitartani – mert a hitből fakadó remény átvezet a nehézségeken, és a szeretet szolgálata végül többet formál a világon, mint azt valaha is gondolnánk. Az ő élete arra bátorít, hogy soha ne adjuk fel, mert a legnagyobb sötétség közepette is felragyoghat a remény, ha Istenbe kapaszkodunk. Ez a remény legyen mindannyiunk lámpása a saját utunkon. Hiszen ugyanaz az Isten erősít minket a próbák idején, aki Ferenc mellett is ott állt a legnehezebb órákban.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Az élet jele, a jövő ígérete

A pitypang egyik aprócska magját kis ejtőernyőjével messze sodorta a szél, s a város egyik poros járdáján két beton kocka közé hullott. Alig talált néhány homokszemet, amiben megkapaszkodhatott, mégis sikerült gyökeret vernie. Egyre lejjebb furakodott, míg megtalálta a kemény, ledöngölt talajt, s nagy nehézségek árán beleágyazódott a földbe. Néhány nap múlva alig látható kis zöld hajtás bukkant ki a beton kockakövek közül. Ismét néhány nap, s apró levelek is feltűntek rajta. Végül elkezdett bontakozni a sárga virágocska is, holott közel s távol nem látszott más növény ebben a betonrengetegben.
Épp arra sétált egy elkeseredett, haraggal és csalódással teli fiú. Hangosan káromkodott, csapkodott maga körül, bele-belerúgott a szemeteskukákba, ráüvöltött az őt csendesíteni próbáló járókelőkre. Mivel lefelé sütötte a szemeit, megpillantotta a kis virágot. Mint egy őrült, úgy esett neki taposni, gázolni. „Pusztulj te is!” – üvöltötte. Amikor azonban néhány nap múlva újra arra járt, már lecsendesedve ugyan, de még mindig szomorúan, fejét lehajtva, ismét megpillantotta a kis pitypangot ugyanazon a helyen. Kissé gyűröttek voltak ugyan a levelei, csapzott a sárga feje, de élt! Kiegyenesedve nyújtogatta szirmait a Nap felé, s nagyobbnak, erősebbnek látszott, mint amikor összetaposta.
A fiú egy percig szótlanul szemlélte a virágot, majd elmosolyodott, felnézett és ennyit mondott. „Tehát nekem is lehet még újabb esélyem!” Fütyörészve indult tovább.

„Az Úr maga ad nektek jelet: íme, a szűz fogan és fiút szül, s Emmánuelnek nevezi el, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Miféle jelre lett volna szüksége Júda népének és Jeruzsálemnek, amikor elhangzik ez a prófétai jövendölés?
Egyáltalán miért lett volna szüksége jelre, s miért nem akarta azt kérni Ácház király? A remény életben tartása miatt kellett volna a jel, s éppen a szinte már teljes reménytelenség, a reményvesztés miatt nem akarta azt kérni a király. Nem hitt már abban – s vele a nép nagy része sem – hogy bármiféle segítség jöhet. Ugyanis kétségbeejtő helyzetben voltak. A kettészakadt ország északi részét már elfoglalták és elpusztították az egyik korabeli nagyhatalom, Asszíria katonái. Teljesen megállíthatatlannak tűnt a vész, hiszen hozzájuk képest Júda elenyésző erőt képviselt, s az Asszírok már Jeruzsálemet ostromolták.

Ha már jelet akar adni az Úr, akkor miféle jel lett volna kielégítő és biztató? Például egy erős szövetséges hadsereg megjelenése, akik legyőzik a fenyegető ellenséget. Na de egy aprócska gyerek születése? Mi ez, valami vicc? Kárörvendő gúnyolódás? – gondolhatta a király. Mit tud nekünk segíteni egy újszülött csecsemő, aki ráadásul még ezután fogan? Ugyan már! Addigra rég halottak vagy foglyok leszünk.

Pedig ha jól belegondolunk, nagyon is biztató, valóban isteni ez a jel: egy gyermek születése. Aprócska esemény, elenyészőnek tűnik az emberiség, vagy akár egyetlen ország vagy város történelmében, mégis a legnagyobb jel. Az élet jele, a jövő ígérete! Ha gyermek születik, akkor nem pusztul el a nép, akkor van jövőnk, akkor nem semmisülünk meg. Ezt üzente Isten Izaiás próféta híres messiási jövendölésében Ácháznak és vele egész Júdának. A gyermek születése az eltaposhatatlan élet jele. Minél több gyermek születik, annál biztosabban van jövője egy családnak, egy országnak, az egész emberiségnek.
Egy gyermek születéséhez és felnövekedéséhez béke és biztonság is szükségeltetik, így ezeknek a megvalósulására is világosan utal az isteni ígéret. Valóban, történelmi tény, hogy súlyos járvány tört ki az asszír seregben, amely sok katona életét követelte. Felhagyva Jeruzsálem ostromával elvonultak Júda országából, s a nép megmenekült.

Ami lehetetlennek tűnt, megvalósult. A szűztől születő gyermek ígérete azonban nemcsak erre az egyetlen eseményre, erre az egyetlen szabadulásra, talpra állásra vonatkozott. És nem is csak a zsidó népnek szólt. A gyermek neve Emmánuel lesz, vagyis „Velünk az Isten”. A szűztől születő kicsiny gyermek nem akárki, hanem maga az örökkön élő Isten. Az Isten beleszületése ebbe a világba, a történelembe minden ember biztató jövőjét jelenti. Isten jelenléte elpusztíthatatlanná teszi azok életét, akik hisznek benne és beleépülnek az Ő életébe.

Mindenki számára van talpra állás, újrakezdés, mindenkinek újraépülhet az élete a keserű romokból, ha közel engedi magához az értünk született Istenembert. Persze a jövőért, az újrainduló életért nekünk is meg kell küzdenünk. El kell fogadnunk a jelet, Akit Isten küld. Együtt kell működnünk az Ő szándékaival, még ha nem is értjük, mit akar vele, még ha lehetetlennek tűnik is.

Mária, aki által világra született a megígért Emmánuel, szintén nagyon nehéz, emberileg kilátástalan helyzetben volt. Biztosan számíthatott arra, amit jegyese, József már el is tervezett magában: tudniillik, hogy elzavarja maga mellől. Sőt, még ez volt a legjobb variáció, amire számíthatott a korabeli társadalmi viszonyok között. Mégis vállalta, hogy Jézus édesanyja legyen. Miután pedig az angyali üzenetből József is megtudta a születendő gyermek származását és küldetését, ő is igent mondott Isten akaratára, felvállalta Máriát és a gyermeket, aki testileg nem tőle származott.

Mária és József igent mondtak az isteni ígéretre, s igent mondtak egymásra is, a már előre látható és a még nem látható nehézségekkel együtt. Hányszor és hányszor megtapasztalhatta volna az emberiség, s benne a mi magyar nemzetünk, vagy a mi családunk, akár csak én magam is az Isten szabadító, felemelő erejét hamarabb és teljesebben is, ha együtt tudtunk volna működni Isten akaratával! Ha igent mondunk többször a születendő életekre, ha a jövő biztonságát legalább annyira fontosnak tartjuk, mint a jelen jólétét és kényelmét! Ha egymás mellé állunk a nehézségekben és bizonytalanságokban, s nem lépünk le, elutasítva a másik terheinek cipelését, az önzetlen szeretetet. Köszönjük meg Istennek a nekünk is szóló jelet, a Krisztus által megszentelt jövő ígéretét, az újrakezdés, a bűntől és a szenvedéstől való szabadulás ígéretét. Ugyanakkor kérjük, hogy őszinte hittel, áldozatkész szeretettel tudjunk együttműködni ezzel az ígérettel, lehessünk hordozói, továbbadói ennek a jelnek!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa