„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

A lány, aki nem adta fel

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez!

Idős házaspár cipelt egy nagy dobozt a lépcsőházban. Épp egy lépcsőfordulónál tartottak, a második és a harmadik emelet között. Igen nehezen csoszogtak a termetes csomaggal, egyikük az egyik végét, másikuk a másik végét fogta. Egy fiatalember jött felfelé fütyörészve a lépcsőn. Amikor meglátta a néni és a bácsi erőlködését, kikapta a kezükből a dobozt, s már indult is vele sietősen fölfelé. Csak a válla fölött szólt vissza mosolyogva: „Nehéz ez már maguknak! Majd én gyorsan fölviszem” Meg sem állt a legfelső emeletig, s bár már ő is nehezen lihegett, mégis vidáman szólt oda a csaknem egy emelettel lemaradó öregeknek: „Na lássák, lehet, hogy föl se bírták volna cipelni idáig egyedül!” „Az az igazság, fiam, hogy mi nem is fölfelé, hanem lefelé szerettük volna vinni eredetileg.” – nyögte ki zihálva a bácsi, mikor végre sikerült beérniük a fürge fiút.

***

A várakozáshoz mindig hozzá kell tartoznia a türelemnek, hiszen türelem hiányában az ember jószándékú erőlködése sokszor félresiklik. A mai szentírási olvasmányokban ennek az erénynek fontosságát tárja elénk Isten igéje. Rohanó társadalmunknak nem erőssége a türelem: mindenki minél hamarabb túl szeretne esni mindenen, minél hamarabb és könnyebben szeretne letudni mindent. Mire észrevesszük magunkat, el is szaladt az életünk. Még azokat is könnyen magával sodorja a felgyorsult életritmus, akik természetüknél fogva megfontoltabbak és nyugodtabbak.

Türelmesnek kell lennünk embertársainkhoz, mert egy-egy ember kellő megismerése, szándékainak megértése hosszabb folyamat eredménye. Milyen sokan az első benyomások, felszínes élmények és reakciók alapján ítélik meg a másik embert! Ráadásul hozzászoktunk ahhoz, hogy könnyebben vegyük észre a rosszat, mint a jót. Gyorsan „bekategorizálunk” magunknak valakit, betesszük egy felcimkézett dobozba, s ott hagyjuk egy életre. Pedig ha jobban megismernénk, ha hagynánk időt arra, hogy megértsük, lehet, hogy nem is lenne annyira negatív a kép. Ahhoz is türelemre van szükség, hogy elviseljük azt, ami a másikban valóban gyengeség, hiba. Csakis türelmes szeretettel lehet ezekből gyógyítgatni valamit, ahogyan azt Jézus tette számos bűnössel, s teszi velünk is napról-napra.

Türelem kell saját magunkhoz, életünkhöz, terveink megvalósításához is. Sokszor az embernek önmagához nincs elég türelme, s ez vetítődik ki az embertársaival való kapcsolatra is. Nem tudunk együtt élni hiányosságainkkal, nem tudjuk elfogadni kudarcainkat. Pedig ezekből a legsikeresebb, legkiválóbb embernek is jut! Nehezen tudjuk kivárni, míg elérjük céljainkat, bosszankodunk, ha valami másképp sül el, mint szerettük volna.

A bűneink is elkedvetlenítenek minket, nem is beszélve a másoktól kapott jogos vagy jogtalan kritikáktól. A túl sok elvárás, amivel a mai kor embere szembesül, könnyen tehet mindannyiunkat elégedetlenné. Ilyenkor jó arra gondolni, hogy Isten nem teszi függővé előzetes teljesítményektől irántunk való szeretetét, s jó átimádkozni, átelmélkedni azt, hogy valóban szükséges-e mindaz, amit teszünk, valóban fontos-e elérnünk mindazt, amit célul tűztünk ki magunk elé!

Az Adventi időszak kissé visszafogottabb, csendesebb napjai erre is valók! Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez, akaratának az életünkben való megvalósulásához is.

Keresztelő János ebben mutatkozik türelmetlennek a mai evangéliumban. János tipikusan egy aszketikus próféta-alkat, aki maga is mindent megtesz Isten Országának mihamarabbi megvalósulásáért, ugyanakkor sürgetné is az eljövendő Messiást, hogy gyorsan teljesítse be küldetését. Akik pedig nem térnek meg, akik nem fogadják bűnbánó szívvel és elkötelezett odaadással a Megváltót, azokat Isten közeli ítéletével fenyegeti. Ilyen szent türelmetlenségtől hajtva János nehezen érti meg Jézus nagylelkű irgalmasságát a bűnösökkel szemben, nem találja Őt elég radikálisnak. Ezért küldi el hozzá tanítványait, hogy megkérdezzék: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Az, ahogyan Jézus elkezdi végbevinni a megváltás művét, nem egészen egyezik János elképzeléseivel, várakozásaival. Jézus felhívja a Keresztelő figyelmét arra, hogy az Ő életében mutatkoznak az Isten Országa eljöttének egyértelmű jelei, melyeket a próféták évszázadokkal azelőtt megjövendöltek. „Vakok látnak, sánták járnak, a szegényeknek pedig hirdetik az Örömhírt.” János tehát az Írásokat vizsgálja meg, s ne hagyja magát a saját radikális vágyaitól, türelmetlenségétől félrevezetni! Nekünk is időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük Isten szándékait az életünkben.

Olykor történhetnek olyan események az életünkben, amelyeket nem terveztünk, vagy nem így terveztünk. Olykor jobban meg kell küzdenünk egy-egy célunk eléréséért, mint korábban gondoltuk. Olykor nem úgy tűnik számunkra, mintha életutunk az igazi boldogság felé vezetne. Amellett, hogy becsülettel igyekszünk teljesíteni kötelességeinket, igyekszünk megfelelni elkötelezettségeinknek, türelmesnek is kell lennünk, hogy Isten akaratát minél helyesebben ismerjük fel életünkben, s nehogy más irányba induljunk el, mint amerre Ő akar irányítani bennünket! Adventi várakozásunk során kérjük Isten segítségét, hogy ajándékozzon meg bennünket azzal a türelemmel, amely nélkülözhetetlen a helyes döntésekhez és cselekedetekhez!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Döntés az élet mellett

A villamos ablakán betüremkedő fény úgy csillan, mint egy régi klip képkockája, és mi is visszapörgetünk: mosdó, tükör, barátok, egyetlen helyszín, fillérekből forgatott videó, és benne egy lány, aki énekel, mert nem tud nem énekelni. Judy a Groovehouse élén nem a kész csodába lépett bele, hanem egy göröngyös út elejére: fesztiválok, apró győzelmek és nagy kitartás. Aztán 1998. december 14., egy kanyar a 94-es kilométerkőnél, egy teherautó, és mintha valaki megállítaná a filmet. Benzinszag, csend, és onnantól minden mondat két szóval kezdődik: mégis tovább.

Tüdőcsövezés, szájsebészet, törött csontok, kórházi neonfény, és egy pillanat, amikor a hang egyszerűen nem jön. Aki valaha énekelt, tudja, milyen, amikor a levegő nem talál dallamot; aki valaha küzdött, tudja, milyen, amikor a test előbb adná fel, mint a lélek. Judy hónapokig tanulta újra a lélegzetvételt, mintha skálázna: belégzés – remény, kilégzés – félelem. A tükör sokáig idegen volt, a mimika fájt, a könnyezés is műtét volt.

De a színpad hívta, és ő ment, mert a dal néha előbb gyógyít, mint a gyógyszer. Kiengedték, fellépett, majd hétfőn visszagurult a kórházi ágyra – ritmusban lüktetett a gyógyulás és a munka. A barátok közül néhányan elfogytak, de akik maradtak, tartották a fényt, amikor a reflektor pislákolt. A közönség először visszafojtott lélegzettel nézte, aztán együtt lélegzett vele. A hangja más lett, mélyebb, ércesebb, mint aki egyszer már átsétált a völgy árnyékán. A próbákon előbb a csönddel birkózott, majd a bizonytalansággal, végül a tempóval. Megtanulta, hogy a hegek nem pontok, hanem vesszők: nem lezárnak, irányt szabnak. Őrizte az életmentő csapat arcát, akik kihúzták; őrizte az orvosok szavait, akik azt mondták, csoda, hogy él; és őrizte a saját makacsságát, amely nem engedte, hogy áldozattá zsugorodjon.

A félelem visszaült mellé az autóba, de szelídebb lett; a sofőr mögött már több emberért felelt, és minden kilométer egy kicsit átirta a baleset történetét. A színpadon nem díszletet csinált a fájdalomból, hanem hidat: a dalokhoz vezető hidat, amelyen mások is átmehetnek. A türelem lett a legjobb menedzsere, a fegyelem a hangmérnöke, a hála a producere. És amikor eljött az anyaság, egy félmondat zárta össze a kört: „Majdnem meghaltál, anya” – mondta a kislánya –, „akkor most más anyukám lenne.” Ebben a gyermeki mondatban ott volt a Mégis: a megmaradt élet felelőssége és ajándéka.

Judy ma már tudja, hogy a „visszatérés” nem egy dátum, hanem egy szokás: minden reggel felkelni, belenézni a tükörbe, és kimondani a nap első dallamát. Tudja, hogy a testet lehet újrahangolni, a lelket pedig újrahangolni kell. Tudja, hogy a fájdalomnak is van ritmusa, amely egyszer csak belesimul egy refrénbe. A közönség pedig azt is tudja: amikor ő énekel, nemcsak hang szól, hanem döntés. Döntés az élet mellett, a munka mellett, a lassú, türelmes építkezés mellett. Mert a tehetség kezdettől fogva ajándék volt, de az út, amely ezt megőrizte, naponta megfizetett ár.

A mosdóban forgatott első klip játéka ma már szimbólum: ha van tükör és van bátorság belenézni, lesz kép is, amelyet viszont lehet szeretni. A kritika olykor félreértett, a komment néha tévedett, de a taps sosem hazudott: az emberek arra reagáltak, amit a szem nem lát – a belső állóképességre. Judy története nem steril hősmese, hanem munkaidő-beosztás: műtétek és próbák, sírás és smink, pánik és próbaéneklés. És mégis: ebből a rendetlenségből lett rend, amelynek neve: élet. Az üzenete annak, aki most küzd, egyszerű és kíméletlen: készülj fel, mert a válság nem kér időpontot; gyakorolj, mert a remény izom; és nézd nagyobb perspektívában az életed, mert ami ma törésnek látszik, holnap fordulóponttá érik.

Ha eljön a mélység, vedd elő a dallamodat, és tartsd a tempót. Ha elfogy a hangod, kezdd a levegővel, mert minden dal levegővel kezdődik. Ha a tükör nem kedves, adj időt neki – és magadnak. Ha elnémul a világ, énekelj halkan, amíg vissza nem tér a kórus. És ha megkérdezik, hogyan csináltad, mondd azt, amit ő is mondana: nem volt könnyű, de megérte – mert mégis itt vagyok.

Ehhez hasonló MÉGIS-történeteket találsz a Lélekemelő üzenetek 10. kötetben is itt »

AZ ÉLET IGÉJE

Pusztaságba kell vonulnod!

Először olvasd el az alábbi szentírási részletet:
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta:
A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem!
Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!” (Mt 3,1-12)

***

Sebesült katona feküdt egy hadikórházban. Míg nehéz sebéből felgyógyult, volt ideje eltöprengeni addigi életén. Bizony sok hibát, bűnt, gyengeséget talált a múltjában, melyekre addig nem is gondolt. Erőszakosság, durvaság, káromkodás, lustaság, paráznaság, sőt még csatán kívül elkövetett gyilkosság is szerepelt a listán. A katonán, most hogy a halál közelébe került, erőt vett a kárhozattól való félelem. Elhatározta hát, hogy ha sikerül lábra állnia, elmegy gyónni és le is vezekli a bűneit. Hetek múlva valóban felépült annyira, hogy elhagyhatta a kórházat. Elment egy közeli kolostorba, s az egyik szerzetesnek meggyónta vétkeit, majd ezt mondta: „Atyám, bármit megteszek vezeklésképpen, csak Isten megbocsássa a bűneimet!” „Rendben van fiam!” – mondta a szerzetes. „Akkor mielőtt feloldozlak, menj, s merítsd tele nekem ezt a vödröt vízzel!” Ez igazán semmiség – gondolta a katona. Felkapta a vödröt, s már indult is a közeli folyóhoz. Azonban akárhányszor merítette bele a vödröt a vízbe, abba mégsem ment egy csöppnyi sem. „Itt valami boszorkányság van!” – mérgelődött a katona. Elsétált hát egy forráshoz, de ott is hiába próbálkozott. Azután a falu egyetlen kútja felé vette az irányt, de abból sem tudott vizet merni a vödrébe. Egész nap, sőt egész héten fáradozott, de nem jutott semmire: a vödör egyetlen csepp vizet sem eresztett magába. Egy év múlva lerongyolódott, torzonborz alak közeledett a kolostor felé, kezében kopott, üres vödör. A szerzetes felismerte benne a bűneit meggyónó katonát. A katona leroskadt a kolostor lépcsőjén, s keseregve ingatta a fejét. „Nem és nem tudom megtenni, atyám! Most már biztos, hogy elkárhozom! Jaj, de nehezek is a bűneim!” Azzal zokogni kezdett. Könnyes szemeiből két könnycsepp a vödörbe hullott, s láss csodát, a vödör azonnal színültig megtelt.

Advent II. vasárnapjának központi alakja Keresztelő János, aki Judea pusztaságába vonul ki, s onnan szólítja megtérésre, bűnbánatra a korabeli zsidókat. Magára vonatkoztatja a prófétai jövendölést: „Én a pusztában kiáltónak a szava vagyok: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Micsoda őrültség – gondolhatnánk! Ha valaki azt akarja, hogy meghallják, amit mondani akar, nehezen választhatna rosszabb helyet a kietlen pusztaságnál, ahová a madár se jár. Valóban így van? Sajnos a tömegben, a zajban, a modern városi élet rohanó mindennapjaiban még kevésbé halljuk meg és főleg hallgatjuk meg egymást!

Ha valaki kivonul a lakott területektől távol eső, csendes vidékre, sokkal könnyebben meghall bármit is, mert a „zavaró tényezők” nagy része megszűnik körülötte. János nem véletlenül választja a pusztát küldetése színhelyéül.

A pusztában tudja leginkább megélni az ember az Istenre figyelést, ahogyan ezt minden korok remetéi és szerzetesei tudták és tapasztalták. Nincs zaj, nincsenek fölösleges cifraságok. Nem kell őrült módra hajszolni vagy éppen védelmezni az anyagi javakat, nincs jelen a lélektompító túlzott kényelem, az összkomfort. Az ember tud összpontosítani, csendet teremteni, a lényegre figyelni. Másrészt megtapasztalja a kiszolgáltatottságát, gyengeségét is. Nincs „kéznél” minden, amit csak megkíván, sőt sokszor a szükséges sem. A pusztaságban meg lehet élni az Istenre és segítő embertársainkra való ráutaltságot.

Nagyon sok minden nincs a pusztában, s ez riasztó lehet a biztonsághoz és jóléthez szokott ember számára. Valami, helyesebben Valaki azonban nagyon is ott van: ott lehet találkozni főként az Istennel, mert az „Úr útja” a pusztaságon át vezet. Mindenkinek át kell vonulnia a pusztaságon, aki találkozni szeretne az Úrral, el szeretne jutni az általa megígért országba. Egyiptomban nem éhezett Izrael népe, nem látott nélkülözést – azonban rabságban élt. A szabadság országa felé pedig a negyvenéves pusztai vándorláson keresztül vezetett az út. Izaiás próféta jövendölése a pusztában kiáltó szóról és az Úr előkészítendő útjáról akkor születik, amikor Izrael újra fogságban van: a babiloni fogság idején. A népet Isten újra a pusztaságon át akarja vezetni a szabadulás felé. A modern ember lelke (és sokszor teste is) az anyagiasság rabságban vergődik. Isten jelenléte elhomályosul a sok csillogó-villogó vacakság mellett, az Istenre való figyelés elsikkad a számos „fontosabb és sürgősebb” dolog mellett.

Nekünk is a pusztaságba kell vonulnunk ahhoz, hogy a lelkünk szabad legyen a közeledő Isten Országának befogadására. Csendet kell teremtenünk, kissé távolságot kell tartanunk az anyagiak túlzott hajszolásától és habzsolásától, fékeznünk kell a rohanást, hogy legyen időnk és helyünk Isten számára. Adventi készületünk egyik legfontosabb szempontja ez.

Keresztelő János nem azért vonul ki a pusztába, hogy egyedül maradjon, hanem azért, hogy kihívja az embereket maga mellé, s felszólíthassa őket a megtérésre, a bűnbánatra. Valóban sokan ki is mennek hozzá, s megkeresztelkednek a Jordánban a bűnbánat jeléül. János azonban felszólítja őket, hogy „teremjék a bűnbánat méltó gyümölcseit”! Érdemes felfigyelni arra, hogy János nem feltételekről, hanem gyümölcsökről beszél. Az embernek nem kell előzetesen „kiérdemelnie” Isten irgalmát: Isten feltétel nélkül meg akar és meg tud bocsátani az embernek. Azonban annak jele, gyümölcse kell, hogy legyen, hogy az ember valóban elfogadta, befogadta Isten bocsánatát.

Ha nem teremjük meg a bűnbánat méltó gyümölcseit, akkor az irgalmas Isten megbocsátó szeretete hatástalan maradt a mi életünkben. Melyek ezek a gyümölcsök? Elsősorban a megbocsátás és az önzetlen felebaráti szeretet tettei. Aki átélte és befogadta Isten bocsánatát, maga is megbocsátó lesz felebarátaival szemben. Türelmesebben, irgalmasabban viszonyul mások gyöngeségeihez, komoly sérelmeket is képes elengedni embertársának. A hiteles bűnbánat jele és a bűnbocsánat feletti öröm gyümölcse az áldozatkész jócselekedetek sora is. Ha nincs meg bennünk az önzetlen segítőkészség, a felebaráti szeretet tetteinek gyakorlása, akkor bűnbánatunk nem igazán őszinte és hiteles. A régi bibliai mondás is azt tartja: az alamizsnálkodás sok bűnt betakar!

Vegyünk példát a most ünnepelt szentről, a Mikulás névadójáról, Szent Miklós püspökről, aki kiemelkedő önzetlenséggel segítette a rászorultakat, karolta föl az elesetteket! Kérjük az ő közbenjárását is, hogy mi is tudjunk a pusztába vonulva őszinte bűnbánatot tartani, Istennel találkozni, s ebből a találkozásból erőt merítve mind több jót tenni embertársankkal!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Albert ült a csendben és sírt

2019-ben egy baráti társaságban Balázs elmesélte, hogyan teljesítette egy rászoruló gyermek kívánságát egy jótékonysági szervezeten keresztül. 

Ahogy mesélt, elcsuklott a hangja. Látszott, hogy újra átéli a pillanatokat. Nem szégyellte, hogy könnyek jelentek meg a szemében. A teremben minden elcsendesedett és Albert – a baráti társaság másik tagja – is érezte, ahogy valami a gyomrába markol.

Másnap reggel Albert úgy döntött, hogy ő is felhívja az alapítványt, hogy ő is teljesíthessen egy kívánságot. Összekötötték egy tizenéves fiúval, aki PlayStation-t szeretett volna. Tudta, hogy beteg a fiú, de nem akart többet tudni, nem ezen volt a hangsúly. Csak szerette volna, ha örömet szerezhet neki. Hogy legyenek napjai, amikor boldog lehet és megfeledkezhet minden másról.

Amikor a fiú megkapta a játékot, boldog volt. A szülei küldtek róla egy képet, amin mosolygott. Albert ott a képernyő előtt egyszerre érzett örömöt és valami nehezen leírható, mély meghatottságot. Sosem felejtette el azt a képet.

Pár héttel később csörgött Albert telefonja, a kisfiú apukája volt, nagyon sírt. Elmondta, hogy a fiuk örökre elment, és hogy szerette volna megköszönni az elmúlt időszakot. Azt mondta, újra boldognak láthatták a fiukat az utolsó hetekben. Hogy nevetett, játszott, örült, és hogy ez rengeteget jelentett nekik.

Albert a beszélgetés után sokáig ült csendben, és sírt. Akkor megértette, miről is szól valójában az adás. Hogy mennyit jelenthet ez egy embernek. Lehet, hogy nem tudja megváltoztatni valakinek a sorsát, de egy napot, egy hetet szebbé tehet, ami kihatással lesz a következő időkre.

Idén, 2025-ben 1 db Lélekemelő üzenetek 10. kiadvánnyal te is örömöt szerezhetsz egy rászoruló gyermeknek az ELFOGADLAK ALAPÍTVÁNYON keresztül itt »  

Judit nővér, az Alapítvány elnöke elmondta, hogy az Elfogadlak Alapítványt 2003-ban hozta létre a Szent Ferenc Kisnővérei szerzetes közösség, elsősorban hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő gyermekeknek, fiataloknak, családoknak teremtenek esélyt a tanuláshoz, fejlődéshez, a munka világába való be- illetve visszaintegrálódáshoz.

Az Alapítvány elsősorban koldulásból tartja fenn magát. Az emberek, a támogatók szívesebben adományoznak, ha kapnak érte valamit.

A Lélekemelő üzenetek 10. kötetét a fiatalok mellett leginkább azok az adományozók fogják megkapni, akik anyagilag támogatják a fiatalokat, és akik 90%ban hívő keresztények.

Érezd át te is az adás örömét!
Kattints ide és szerezz örömöt magadnak és másnak »

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Meg akarod nevettetni az Istent?

Amikor az Emberfia eljön, ugyanaz történik, mint Noé napjaiban. A vízözön előtti napokban az emberek ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek –, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, és a víz el nem sodorta mindannyiukat. Így lesz ez akkor is, amikor az Emberfia eljön. Ha akkor ketten lesznek kint a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl a malmával, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok. (Mt 24,37-44)

***

Egymást átkarolva támaszkodott az ifjú házaspár a luxushajó tatjának korlátjához. A lassan lenyugvó nap sugarait bámulták, amint visszatükröződtek a tengeren, s közben halkan beszélgettek. Szüleik fizették be őket erre a csodálatos nászútra, s ők most a jövőjüket tervezgették. „Beköltözünk abba szép kis házba, amit kinéztünk maguknak” – mondta az asszonyka. „Igen, én pedig néhány év alatt gyönyörű kertet varázsolok köréje” – tette hozzá a férje. „Kutyák fognak szaladgálni a kertben.” „Mennyire örülnek is majd nekik a gyerekeink!” – folytatta a feleség. „Hárman vagy négyen lesznek legalább, ugye?” „Hát persze, drágám! A legjobb iskolákba fogjuk járatni őket, hogy majd felkészülten indulhassanak neki az életnek! Én pedig sokat dolgozom, hogy mindent megadhassunk nekik, amire csak szükségük lesz.” Így ábrándoztak a fiatal nászutasok, s közben olykor le-lepillantottak a korláton át a hajótestre, melyen ott sorakoztak a mentőövek, rajtuk nagy betűkkel a hajó neve: TITANIC.

Meg akarjátok nevettetni Istent? Beszéljetek Neki a terveitekről …!

 Szent Pál arra biztat bennünket Advent I. vasárnapjának szentleckéjében, hogy ébredjünk föl az álomból. Mi az álom? Létezés, de nem a valóságban. Élünk, lélegzünk, de a valóság előtt be van csukva a szemünk és az értelmünk. Ilyen álomhoz hasonlítja az apostol azok életét, akik nem hisznek Istenben és az örökkévalóságban. Élnek ugyan, de nem a teljes valóságot élik meg, mert kihagyják a számításból az örök élet dimenzióját. Fel kell ébredni ebből az álomból, s virrasztani, ahogyan oly sokszor halljuk-olvassuk Adventben, nehogy túl hirtelen és készületlenül érjen bennünket a kijózanodás. Érdemes szemügyre venni egy kissé, hogy napjainkban mit tartanak „élet”-nek az emberek.

Amilyen célokat kitűzünk magunk elé, amilyen értékeket el szeretnénk érni, olyanok lesznek a cselekedeteink, a döntéseink is.

Az életmódunkat tehát az életcélunk határozza meg elsősorban. Vannak nem kevesen, akik számára a „lakmározás és részegeskedés, kicsapongás és érzékiség” a cél, ahogyan szintén Szent Pál írja a Szentleckében. Sajnos, egyre inkább megmutatkozik ez az ünnepeink megülésében is. A karácsony egyre több embernek nem szól másról, mint mértéktelen evés-ivásról, karácsonyi partykról és bulizásról. A Húsvét sajnos már korábban erre a sorsra jutott. Akik számára ez az ÉLET, az állandó bulizás és a testi jólét, nehezen tudnak mit kezdeni a munkás hétköznapokkal, a fárasztó kötelességteljesítéssel, a betegséggel, öregedéssel, az elkerülhetetlen szenvedéssel, pedig ezek mindenkinek az életében bekövetkeznek. Ezért van körülöttünk a sok buli és a jólét ellenére annyi panaszkodó, kesergő, kötelességeit elhanyagoló, az áldozatok elől menekülő, pesszimista ember.

 Azután vannak, akik számára a megfeszített munka, a földi sikerek, a karrier, és mindenekelőtt a pénzkeresés a lényeg. Azt nevezik igazi életnek, amikor az ember sikeresen gondoskodik saját maga és családja vagy szerettei földi jólétéről, kényelméről. Az ilyen emberek általában igen kiválónak tartják önmagukat és értékesnek az életmódjukat – s valóban, főként az előző csoporthoz képest annak is tűnnek.
Ugyanakkor a mai szentlecke és evangélium figyelmeztetése nekik is szól: ébredjetek föl az álomból a valóságra! Az evangéliumban Jézus arról beszél, hogy az Emberfia második eljövetelének napjaiban is ugyanaz fog történni, mint Noé napjaiban. Az emberek esznek, isznak, nősülnek és férjhez mennek, ültetnek és építenek, vagyis élik a rendes hétköznapi életüket. Családot alapítanak, dolgoznak, gondoskodnak a szükségleteikről stb. stb. Mi rossz van ebben? A világon semmi … Csak éppen azt nem veszik tekintetbe, hogy mindez múlandó, s egy másik életre is fel kellene készülniük, az élet teljességét sem szabadna elfeledniük. Nem azzal van a baj, amit csinálnak (nősülnek és férjhez mennek, esznek, isznak, ültetnek és építenek), hanem azzal, amit NEM csinálnak. Nem készülnek a földi élet végére, az Istennel való elszámolásra és az örök boldogságra.

Milyen értelmetlen őrültségnek tűnhetett a kortársak szemében Noé és családja ügyködése a bárkával! Mit farigcsálnak ezek az eszetlenek azon a faalkotmányon itt a szárazföld közepén? Miért nem élnek normális ÉLET-et, mint mindenki más? Bezzeg mennyire rémisztő volt számukra a ráébredés arra, hogy mégiscsak Noénak és hozzátartozóinak volt igaza. Ők élték a valódi életet, ők menekültek meg az igazi életre! Milyen szörnyű ráébredés lehetett a valóságra sokak számára az a néhány évvel ezelőtt épp karácsonykor bekövetkezett cunami, amely negyedmillió ember evilági életét tette semmivé percek alatt. Olyan, mint egy rossz álom, mondanák legtöbben, pedig éppen hogy ez a valóság! Előbb vagy utóbb, így vagy úgy minden elmúlik, ami múlandó, minden kihullik a kezünkből, ami csak ehhez a világhoz tartozik. Ezért nekünk is ideje nekilátni építgetni a bárkát, ami átvisz a „túlsó partra”. Az Adventi időszak különösen is alkalmas erre.

 A mai átlagember szemében is értelmetlennek, vagy legalábbis fölöslegesnek tűnik sokszor az, amit a keresztény embert tesz. Tudniillik hogy időt szán az imádságra, a szentmisére, a vallásgyakorlásra. Beismeri és megbánja a bűneit, küzd a testiség és az anyagiasság túlzott eluralkodása ellen. Szeretettel fordul olyanok felé is, akik ezt nem érdemelték meg, segít olyanoknak is, akiktől semmi viszonzást nem várhat. Megosztja javait a rászorulókkal, időt szán a szeretet tetteire még akkor is, ha ez neki anyagi veszteséggel jár. Igen, így készül a keresztény ember Adventben a karácsony megünneplésére, de ugyanakkor az Úr Jézus második eljövetelére és a Vele való találkozásra is, ami mindenki számára bekövetkezik a halálban.

Így építgessük mi is a magunk bárkáját, még ha csodálkozó és értetlenkedő tekintetek vesznek is körül! Amellett, hogy mi magunk is eszünk, iszunk, családot alapítunk és gondozunk, végezzük a munkánkat, evilági kötelességeinket, ne hanyagoljuk el az Istennel való kapcsolat ápolását és az örök életre való készületet sem! Imádkozva, a szentgyónáshoz járulva, szentmisére járva, felebarátainkat áldozatkészen szeretve munkáljuk saját üdvösségünket, s mutassunk példát mások számára is. Hátha a napjainkban szintén gyakran előforduló csapások, gondok-bajok még idejében „felébresztik” az embereket, s ők is megkívánják a bárka biztonságát, s hinni kezdenek a „túlsó part” elérésében.

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Ha szeretnéd megvásárolni karácsonyra Finta atya új könyvét, Az én reményem címmel, itt megteheted »

Ha inkább az új, Lélekemelő 10, jubileumi kiadványára vágysz, ami tele van fantasztikus történetekkel, akkor szerezd be itt, nehogy lemaradj róla »