Engedjük, hogy szívünket beragyogja Krisztus világossága!
– Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe  

Február 2. Urunk bemutatása – Mal 3,1-4; Lk 2,22-40 

Urunk bemutatása a fény ünnepe. Mivel „az Úr törvénye előírja: »Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.«”, ezért minden elsőszülött fiúgyermeket a születése utáni 40. napon a jeruzsálemi templomban Isten szolgálatára ajánlottak fel.
Ezen az ünnepen arra emlékezünk, hogy Jézus bemutatásának Márián és Józsefen kívül csak Simeon és Anna volt a tanúja. Simeonról azt írta Lukács evangélista, hogy: „Izrael vigaszára várt”. Simeon a Szentlélek indítására ment a templomba, és felismerte, hogy a kicsi Gyermek nemcsak a választott népnek, hanem az egész emberiségnek a Megváltója. 
Az olvasmányban hallottuk, hogy Malakiás próféta mit írt a Messiásról: „… ki tudja majd elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja”. 

Mi sem bizonyítja jobban a megtestesülés minden értelmet és képzeletet felülmúló csodálatos titkát, mint az, hogy a Messiás nem ítélkezni jött, hanem a bűntől való szabadulást hozta el. A prófétai várakozással ellentétben az Úr eljövetele nemhogy rettenetes és félelmetes, de még csak látványos és feltűnő sem volt. Ilyen volt a születése, de a templomba való bemutatása is. 

Az agg Simeon példáját állította elénk az evangélium. Ha készek vagyunk arra, hogy nemcsak a karjainkba vegyük Jézust, hanem be is fogadjuk Őt (vagyis Istennek átadjuk életünket), akkor bennünk is felgyullad az ő isteni tüze. Mindig velünk és bennünk lesz az Isten. 

Ezen a napon Jeruzsálemben 385. év táján már gyertyás körmenetet tartottak. A gyertyák megszentelése csak a 10. századtól kezdve vált általánossá, és ettől kezdve nevezték ezt a napot Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének. 

Amikor II. János-Pál pápa 1997. évtől kezdve február 2-át a megszentelt élet napjává avatta, elrendelte, hogy a szerzetesek ezen a napon újítsák meg fogadalmaikat, melyben azt vállalják, hogy a keresztségben tett ígéretük minél tökéletesebb megvalósítására törekszenek. A pápa akkor arra is felszólította őket, hogy minden hívőt emlékeztessenek a keresztségben kapott hivatásunkra, mely szerint mindnyájan legyünk templommá, hogy oda bevonulhasson Krisztus! Így az Istennel és az emberekkel való találkozások színhelyévé válhatunk! 

Ez a Jézussal való találkozás ünnepe, amelyben Isten végtelen gyöngédsége és tapintata nyilvánul meg a bűnös ember iránt. Az Úr Jézus mindenben sorsközösséget vállalt velünk olyannyira, hogy bennünk akar élni. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk. Úgy akar megtisztítani minket, hogy vállalta a kísértést is, hogy segítsen minket a kísértések legyőzésében: „mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek” (Zsid 2,18). 

Vizsgáljuk meg, hogy milyen félelmeink és gondjaink vannak! Bízzuk ezeket Istenre, és kérjük, hogy ragyogja be szívünket Krisztus világossága! 
Forrás: pestiferences.ferences.eu

Mások iránti áldozatkész szeretet

Február 04. – Évközi 5. vasárnap
Olv.: Jób 7,1-4.6-7; Zs 146; 1Kor 9,16-19.22-23
Evangélium: Mk 1,29-39

Néhány évvel ezelőtt egy ötvennégy emeletes New York-i épület tetején állt egy asszony, halálos ugrásra készülődve. A rendőrség öngyilkossági szakosztályának kirendelt emberei rendkívül komolyan vették a nő fenyegetőzését. Drága ruhája és előkelő megjelenése nem arra utalt, hogy az a tipikus öngyilkosjelölt volna. Ennek ellenére minden arra irányuló kísérlet, hogy meggyőzzék, hogy leszálljon a párkányról, csődöt mondott. Az egyik rendőr felhívta a lelkipásztorát, s megkérte, jöjjön a helyszínre, és imádkozzon a nőért. A lelkész el is jött, s miután felmérte a helyzetet, megkérdezte a rendőrkapitányt, hogy megpróbálhatna-e olyan közel menni, hogy beszélni tudjon az asszonnyal. A kapitány vállat vont, és azt mondta:
– Hogyne, úgy sincs vesztenivalónk.
A lelkész elindult az asszony felé, de az sikoltozni kezdett, ahogy azelőtt is tette:
– Ne jöjjön közelebb, mert leugrok!
A lelkész hátralépett, és közben azt kiáltotta neki:
– Sajnálom, hogy azt hiszi, senki sem szereti önt! Ez megragadta a nő figyelmét, de még a rendőrökét is – szokatlan beszéd volt ilyen helyzetben.
– Gyermekei és unokái biztosan nem szeretik. Nyilvánvaló, hogy nem törődnek önnel – folytatta a lelkész.
Erre a nő egy lépést tett a lelkész felé, és azt mondta:
– Az unokáim szeretnek engem. Az egész családom szeret. Az unokáim csodálatosak. Nyolc unokám van.
A lelkész is lépett egyet az asszony felé, majd azt mondta:
– Akkor valószínűleg nagyon szegény ön, máskülönben nem akarná eldobni az életét.
A nő, aki láthatólag túlsúlyos volt, azt kérdezte:
– Úgy nézek ki, mint akinek nincs mit ennie? Gyönyörű házunk van a Central Parkban. Nem vagyok szegény!
A lelkész egy újabb lépést tett, és már csak egy méter választotta el az asszonytól.
Akkor miért akar végezni magával? Nem értem. A nő gondolkodott egy pillanatig, majd azt válaszolta:
– Tudja, nem is igazán emlékszem.

Ez az igaz történet úgy fejeződött be, hogy a lelkész lekísérte a hölgyet a párkányról, mialatt ő fényképeket mutogatott neki az unokáiról. Később az asszony önkéntes segítője lett a város öngyilkossági segélyszolgálatának, és segített másoknak, hogy az életet válasszák.

Azt hiszem, sokaknak ismerős lehet az olvasmányból Jóbnak a panasza. Mélységesen keserű emberi szavak olyan valakitől, aki semmiben sem találja kedvét az életben. Csak húzza, vonszolja az életét. Ha bármit tennie kell, akkor dróton kell rángatni. Zsarnoki erőszaknak érzi, ha végeznie kell a munkáját. Keserves lassúsággal telnek a percei, de bezzeg az üres, értelmetlen élete olyan gyorsan elröppen, mint egy szempillantás. Igen pontosan ki is mondjuk a diagnózist az ilyen panaszokra fakadó emberről: ez bizony depresszió! Sajnos ismerős, nagyon is ismerős korunk társadalmának, hiszen a legóvatosabb becslések szerint is legalább minden tizedik ember szenved tőle Magyarországon is.

Van, amikor indokolt az ember keserű, levert állapota, mint pl. Jób esetében, akit rövid idő alatt valóban nagyon sok kemény csapás ért. De vajon mindig, minden esetben ennyire indokolt? Nyilván nem. A legtöbb depressziós embernek hírül nincs annyi problémája, mint Jóbnak vagy az igazán komolyan szenvedő embertársaiknak. Akkor mégis miért, mitől kerülnek ilyen állapotba? Legtöbbször attól, hogy a személyes kapcsolataikban élnek meg súlyos hiányt. Azt szokás mondani, hogy szeretethiányban szenvednek …. Valójában kiből is hiányzik igazán a szeretet? Legtöbbször nem másokból, hanem belőlük! Állandóan önmagukkal vannak elfoglalva, önmaguk körül forognak, a saját problémáikon, elégedetlenségükön rágódnak. Nem képesek igazán kilátni saját kis korlátaik közül, s mások felé nyitottnak lenni. Ez okozza az enerváltságukat.

Szent Pál életében épp az ellentétét látjuk ennek a lebénult, tehetetlen állapotnak. Lelkes, elszánt, fáradhatatlan! Lobog benne a tűz! Nem azt mondja, hogy „Jaaaj nekem, mert valamit csinálnom kell!”, hanem azt mondja, hogy „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”. Rengeteget dolgozik, rengeteget kínlódik és szenved ő is, de mindezt önként, Isten és embertársai iránti szeretetből. „Noha mindenkitől független voltam, mindenkinek a szolgája lettem…. Mindenkinek mindene lettem!”

A depressziótól kínlódók esetében legtöbbször az igazi, emberhez méltó motiváció hiánya okozza az élet értelmetlenségét. Csak a mások iránti áldozatkész szeretet, az önajándékozás vágya adhat hosszú távon megfelelő indítórugót a fáradságos tennivalók elvégzéséhez. Ennek a motivációnak a megléte erőt adhat nagyon nagy terhek, fájdalmak elviselésére is.

Dr. Finta József atya