„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen egy még ki nem nyílt bazsarózsabimbó látható (Makai Balázs fotója), melyet harmat- vagy esőcseppek borítanak. A virág mély rózsaszínje már átüt a zöld burkon, de még visszafogottan, szinte félénken bújik elő. A vízcseppek fénye és tisztasága még inkább kiemeli a bimbóban rejlő törékeny szépséget. Ez a pillanat a növekedés és kibontakozás előtti csendes várakozást jeleníti meg.

A kép azt üzeni: nem kell sietni a virágzásban – van szépség a készülődésben is. Az érés ideje szent, és éppoly fontos, mint maga a kibontakozás. A természet ezzel arra tanít, hogy a lelki fejlődéshez is idő, türelem és gondoskodás kell. Az esőcsepp nem sietteti a bimbót, csak táplálja – ahogy Isten jelenléte is így működik bennünk: finoman, életet adva.

RÖVID GYAKORLAT:

Engedd meg a virágzást!

1. Helyszín: Keresd meg egy nyugodt, lehetőleg természetközeli helyet, vagy nézz egy élő növényt/lassú virágzást ábrázoló képet.

2. Ráhangolódás: Vegyél 3 mély levegőt, és figyeld meg testedben, hol van feszültség – ne oldd meg, csak ismerd fel.

3. Képmeditáció: Képzeld el, hogy te is egy bimbó vagy – a lelked most még csak készül valamire, ami majd kibomlik. Nem kell sietni.

4. Elmélkedés: Kérdezd meg magadtól:
   – Mi az, ami bennem formálódik, de még nem látszik?
   – Mi az, amit el kell fogadnom magamban, mint érési folyamatot?
   – Milyen „esőcseppekre” van szükségem ahhoz, hogy növekedni tudjak?

5. Imádság:
   „Uram, add, hogy ne sürgessem magam. Taníts türelemre a lelkem virágzásában. Köszönöm, hogy formálsz csendesen, szeretettel.”

6. Zárás: Csendesedj el még egy percre, és engedd, hogy ez a gondolat maradjon veled: „A virágzás nem feladat – ajándék.”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

A Lélek észrevétlenül vezet!

Május 25. – Húsvét VI. vasárnapja
Olvasmány: ApCsel 15,1-2.22-29 /  Jel 21,10-14.22-23     Jn 14,23-29 
Evangélium: Jn 14,23-29  

Egy-két évvel ezelőtt láttam egy filmet, amelyben az egyik szereplővel érdekes eset történt meg. Hosszas munkanélkülisége során sokat imádkozott, hogy legyen végre munkája. Amikor nagy nehezen felvették egy textilgyárba raktárosnak, nagyon megörült. Egy jó hónapja dolgozott még csak ott, és természetesen próbaidős volt, amikor a gyár igazgatója és helyettesei maguk elé hívták. Elmondták neki, hogy elégedettek a munkájával, szorgalmasan dolgozik, és a lelkiismeretessége is példás. Felvázoltak előtte egy nagyszerű lehetőséget: amint lejár a próbaideje, véglegesíteni fogják, sőt a fizetését is megemelik, ha szemet huny afölött, hogy a gyár igazgatója és az igazgatóhelyettesek olykor kivisznek egy-egy nagyobb csomagot vagy egy-egy raklap készárut a raktárból anélkül, hogy azt valahova is feljegyeznék.

A fiatalember ereiben meghűlt a vér! Ezek itt arra akarják kényszeríteni, hogy legyen cinkostársuk a tolvajlásban! Minden idegszála tiltakozott ez ellen. Ha azonban nem teljesíti a kérésüket, akkor biztos lehet benne, hogy elbocsátják! Hogyan döntsön most?? A főnökei látták, hogy habozik, ezért így szóltak hozzá: „Nem kell azonnal döntenie, elég, ha holnap választ ad a kérdésünkre!” A férfi gondterhelten ment haza, s előadta a dilemmáját a feleségének, akit szintén boldoggá tett, hogy a férje végre újra dolgozik. Az asszony sírva fakadt, s elkezdte ecsetelni, hogy mennyire szüksége van a családnak erre a keresetre: nekik és két kiskorú gyermeküknek egyaránt. Azonban a férje csak a fejét csóválgatta a könnyeivel küszködve. Egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. A felesége, látva a gyötrődését végül azt mondta: „Menj, és dönts a lelkiismereted szerint! Én nem akarlak megakadályozni ebben. Bízzuk Istenre!”

A férfi néhány óra múlva újra ott állt az igazgató és a helyettesei előtt. Halkan csak ennyit mondott: „Nem érdekel az sem, ha kirúgnak! Én ezt nem tudom megtenni! Nem engedi a lelkiismeretem!” Az igazgató erre szélesen elmosolyodott: „Erre a válaszra vártunk! Reméltük, hogy így fog dönteni! Éppen most üresedett meg annak a részlegnek a vezetői posztja, amelyen dolgozik! Öné a részlegvezetői állás! Nekünk éppen ilyen talpig becsületes fickóra van szükségünk, mint maga! Egyébként maga a hetedik dolgozó, akit megkérdeztünk, de az első, aki nem hajlandó szemet hunyni a lopás fölött!” 

        Sokszor találkozom a beszélgetések során ezzel a véleménnyel, sőt meggyőződéssel: minden vallás csakis az emberek műve. Semmiféle Istennek semmi köze hozzá! Emberi kitalációk, emberi vágyak, álmodozások, vagy éppen emberi okoskodások, hatalmaskodás és érdekhajszolás összessége! Vagy ha Jézus valóban Isten Fia volt is és eredetileg egy nagyszerű vallást alapított is, azt az emberek később meghamisították, saját szájuk íze szerint elferdítették. Ez a gondolkodás tagadja a Szentlélek állandó munkáját, jelenlétét az egyházban, melyről a mai evangéliumban így beszél Jézus. „Amikor eljön a Vigasztaló, az igazság Lelke, ő majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” 

    Persze kár lenne tagadni, hogy sok emberi vonás volt, van minden vallásban, adott esetben sok emberi hiba, tévedés is. Azonban alapvetően mégis az Isten vezetése dominál a kereszténység történetében a Szentlélek munkálkodása nyomán. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy milyen sokszor döntöttek az egyház vezetői vagy egyes tagjai a rövid távú emberi érdekek, saját földi boldogulásuk, érvényesülésük ellen. Ha csak emberi mű, emberi érdek lenne a vallás, akkor mindig az emberek számára hasznos, kifizetődő, bajokat elkerülő utak kerekedtek volna fölül. Azonban ennek az ellenkezőjével tele van az egyház története. Emberi szempontból ésszerűtlen, érthetetlen döntések, áldozatok sorát látjuk sok-sok keresztény ember részéről, akik munkájuk, vagyonuk, sőt életük elveszítését is kockára tették, csak hogy hűségesek maradjanak Jézus tanításaihoz. Pl. a mai olvasmányban is azt halljuk, hogy a zsidókeresztény többség ellenére a pogánykeresztények javára döntenek az apostolok. Azután a sok vértanú, az egyházüldözések közepette megnyilvánuló hűséges kitartás. A missziók szentjein és mártírjain, a modern diktatúrák nyomásával szemben megnyilvánuló hősies ellenálláson át egészen a lefejezést is vállaló 21 kopt keresztény tanúságtételéig, akik az Iszlám Állam erőszakos térítésének estek áldozatul.

Napjainkban is ellenáll a Katolikus Egyház a világ nyomásának olyan kérdésekben, amikben a keresztény hit hűséges akar maradni az evangéliumhoz, noha sokkal nagyobb „népszerűségre” tehetne szert, ha pl. engedélyezné a válást és újraházasodást, vagy megesketné a homoszexuális párokat. Nem, a keresztény hit és életforma nem pusztán emberek kitalációja, hanem valóban Isten Lelke élteti és mozgatja ma is az egyházat,  annak minden emberi vonása mellett is, és a te életedet is – csak a figyelj a jelekre! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 15,1-2.22-29

Ez a rész az apostoli zsinat (jeruzsálemi zsinat) egyik kulcspillanatát írja le. Egyes zsidó keresztények azt állították, hogy a pogány keresztényeknek is körül kell metélkedniük, és a mózesi törvényt be kell tartaniuk. Ez heves vitához vezetett, amely miatt Pál és Barnabás Jeruzsálembe ment, hogy az apostolokkal és a vénekkel együtt megvitassák a kérdést. A zsinat döntése az lett, hogy a pogányokat nem kötik a zsidó törvények teljes megtartásához, csak néhány alapvető erkölcsi előíráshoz – és ezt levélben is elküldik az antióchiai közösségnek. A döntést „a Szentlélek és mi úgy határoztuk” bevezetővel közlik, ezzel is hangsúlyozva: a Lélek vezeti az Egyházat a megértésben és a döntésekben.

Ez az első nagy egyházi vita, amely a keresztény identitás alapkérdését érintette: mit jelent Krisztushoz tartozni? A pogányok tömeges megtérése feszültséget okozott a zsidó háttérből jövő hívőkben, akik úgy vélték, hogy a kereszténység csak a zsidó hagyomány folytatása lehet. A jeruzsálemi zsinat azonban meghozza azt a döntést, amely megnyitja az utat a pogányok teljes befogadása előtt, anélkül, hogy zsidóvá kellene válniuk. Ez a döntés az Egyház egyetemes küldetésének mérföldköve.

Üzenet:

Ez a szakasz azt üzeni, hogy az Egyház életében a közösségi megkülönböztetés, a párbeszéd és a Lélekre való figyelés kulcsfontosságú. A hit útján nem kerülhetjük el a kérdéseket, a különböző nézőpontokat – de a megosztottság helyett közös keresésre és imádságos döntéshozatalra vagyunk hívva.

A mai ember világában is sokszor felmerül: mi az, ami lényeges a hitben, és mi az, ami csak emberi hagyomány? A jeruzsálemi zsinat arra tanít, hogy ne tegyünk fölösleges terheket másokra, és az evangélium lényegére – Jézushoz tartozásra – koncentráljunk. A „Szentlélek és mi úgy határoztuk” mondata emlékeztet: az Egyház nem pusztán emberi intézmény, hanem Isten Lelke által vezetett közösség.

Amikor döntünk, figyeljünk arra, mit mond a Lélek – és mit kíván a szeretet.

A hit nem a szabályok halmaza, hanem az élő kapcsolat Krisztussal. Aki valóban ehhez a kapcsolathoz igazodik, az szabad marad a megítéléstől, és nyitott mások befogadására. A Lélek ma is működik – és ma is képes eligazítani a közösségeket a nehéz kérdésekben. Nekünk csak az a dolgunk, hogy figyeljünk, párbeszédet folytassunk – és ne felejtsük: a hit öröm, nem teher.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

Május 10-én volt a madarak és a fák napja. Ebből az alkalomból hoztam ezt a képet. A képen egy élénksárga-fejű, barna tollazatú madár üldögél egy vékony, kissé görbe ágon, a háttér finoman elmosódott erdőrészlet. (Fotó: Retkes Tamás)

A madár tekintete éber, mégis békés; látszik, hogy nem menekül, hanem figyel. Az egész jelenet tele van csenddel és könnyedséggel – a természet nyugalmas pillanatait tárja elénk. A törékeny ág és a rajta ülő madár együtt mégis tökéletes egyensúlyban vannak – mintha azt mondanák: nem kell erősnek lenned, csak jelen kell lenned.

A kép azt üzeni, hogy a lélek szabadsága és szépsége nem a harsány dolgokban rejlik, hanem az egyszerű jelenlétben.

A madár nem siet, nem rejtőzik, nem akar lenni valaki más – csak ott van, ahol lennie kell. Ez a jelenlét tanít bennünket is: merjünk mi is megállni, megpihenni az élet „ágán”. Mert csak akkor halljuk meg a belső dallamot, ha csendben vagyunk.

RÖVID GYAKORLAT:

Legyél ott, ahol a lábad van!

• Helyszín: Ülj le csendben egy ablak mellé, erkélyre, vagy ha lehet, egy fa alá a szabadban.

• Megérkezés: Vegyél 3 mély levegőt, és figyeld meg, hogyan járja át a tested.

• Gyakorlat: Mondd ki magadban lassan: „Most itt vagyok.” Ismételd meg háromszor vagy még többször, ahogy jólesik. Ne gondolkodj semmin, csak figyeld a testedet, a körülötted lévő zajokat, színeket, fényeket.

• Elmélkedés: Kérdezd meg magadtól:
  – Mikor voltam utoljára teljesen jelen – nem gondolatban máshol, nem rohanva?
  – Mi történne, ha ma nem sietnék tovább?

• Imádság:
  „Uram, taníts meg megpihenni jelenléted ágán.
  Adj bátorságot lassítani, figyelni, és békében lenni önmagammal.”

• Befejezés: Nyisd ki újra a szemed, és csak ülj ott még egy percig. Engedd, hogy a „madárbéke” benned is helyet találjon.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Először vetni kell, a termés csak utána jön!

Május 18. – Húsvét V. vasárnapja
Olvasmányok.: ApCsel 14,21b-27 /  Jel 21,1-5a
Evangélium: Jn 13,31-33a.34-35 

Egy fiatal mérnök egyszer úgy döntött, hogy egy kisebb összeget a mezőgazdaságba fektet, és vásárolt egy kis földterületet egy jól termő síkságon. Mivel nem nagyon értett a növénytermesztéshez, elhatározta, hogy egy idős földművestől kér majd tanácsot, aki a közelben lakott.
– Látja, bátyám, a földecskémet? – Persze. Hiszen határos az én földjeimmel – mondta az öreg.
– Kérdeznék valamit, bátyám: mit gondol, a földecském jó zabot teremne nekem?
– Zabot? Nem, uram, nem hiszem, hogy ez a föld zabot teremne. Sok éve itt élek, de soha nem láttam még zabot ezen a táblán.
– És kukoricát? – erősködött a fiatalember. – Gondolja, hogy kukoricát teremne a földecske?
– Kukoricát, édes fiam? Nem hiszem, hogy teremne kukoricát. Amennyire én tudom, gyökereket adhat, mindenféle gazt és kórót.
Kicsit összezavarodva, a fiatal mérnök újra próbálkozott:
– És szóját? Szóját teremhetne a földecske?
– Szóját mondott? Nem akarok vészjóslónak tűnni, de én sosem láttam szóját ezen a földön. Legfeljebb magas füvet, némi tűzifának való ágat és néhány bogyós bokrot, semmi többet.
A fiatalember belefáradt, hogy mindig ugyanazt a választ kapja, vállat vont, és azt mondta:
– Jól van, bátyám, köszönöm mindazt, amit mondott, de én azért tennék egy próbát. Elvetek ide jófajta zabot, és meglátjuk, mi történik. Az öreg paraszt felemelte a tekintetét, és egy kaján vigyorral az ajkán csak ennyit mondott:
– Ja, kérem! Ha elveti… Az egészen más dolog, ha elveti! 

A keresztény hitről nagyon sokan gondolják azt mostanság, hogy az „végülis mindenkinek könnyen mehet!”. Elvégre nem a templomba járás a lényeg, meg a mindenféle imádságok, se az egyházi parancsok, szokások betartása, hanem csakis a szeretet, ahogyan Jézus oly sokszor mondja. Nem kell ahhoz rendszeresen misére, hittanra járni, gyónni-áldozni, templomi házasságot kötni, imádságokat tanulni, hogy az ember jó keresztény legyen: elég, ha az életében tettekre váltja a szeretetet.

Sokan, nagyon sokan nyugtatgatják magukat napjainkban ilyesféle gondolatokkal, sokszor kimondva is azokat, és hozzátéve, hogy márpedig a szeretet terén ők jobban teljesítenek, mint a legtöbb templomba járó. Érdekes, hogy ennyi templomba járó embert ismernek közelről, pedig nem igazán sokszor teszik be oda a lábukat! Persze, a lényeg természetesen valóban a szeretet. De miféle szeretet? Hányszor és hányszor futunk bele abba a kétségtelen ténybe, hogy a mai átlagos szeretet-megnyilvánulások mennyire kevesek az ember boldogságához! Az, amit a mai közvélemény és közgyakorlat ért és megvalósít „jó ember” címszó alatt, valahogy hírül nem elég jó ahhoz, hogy elégedettebbek legyünk egymással. Miért van ez? Mert a teremtő Isten úgy alkotta meg az embert, hogy a boldogságvágyunkat valóban csak a hiteles, teljes szeretet képes kielégíteni. Az, amit ténylegesen Jézus Krisztus élt meg, valósított meg közöttünk földi élete során. Márpedig ehhez a szinthez képest minden emberi szeretet kevés! Nem is beszélve arról az „átlag szeretetről”, aminek a szintje gyakorlatilag évről-évre csúszik lejjebb, lassan már a béka feneke alá, az erkölcsi mércével együtt. Ugyanakkor azok az emberek, akik valóban mélyen ismerik Jézus életét és tanítását, és akik tényleg szoros, élő kapcsolatban vannak vele, igenis messze felülmúlják ezt a bizonyos átlag szintet, még ha ők sem hibátlanok és bűntelenek.  

 Azonban ezt ők sem elsősorban maguknak köszönhetik. És főleg ők sem gyorsan és könnyen, mindenféle erőfeszítés nélkül tettek szert a szeretet komolyabb gyümölcseire! „Ja kérem, ha elveti!” Ha elvetik a magot, akkor lehet termés is! De anélkül bizony csak gaz és kóró. Komoly megalapozás nélkül nem lehet szert tenni hiteles keresztény hitre és az abból fakadó erkölcsi életformára. Igaz, hogy minden ember képes (lenne) rá, hiszen Isten nem vár tőlünk lehetetlent! Azonban nem csak úgy a semmiből fog ez kisarjadni bennünk vagy bárkiben.

El kell vetni a hit és a szeretet valódi, egészséges magvait. Utána pedig táplálni kell a kegyelemmel, ami a Jézus által ajándékozott szentségek gyakorlásában kaphatunk meg elsősorban. Igenis meg kell ismerkedni az evangélium igaz tanításával, s annak el kell mélyülnie bennünk!

Pál és Barnabás milyen fáradhatatlan buzgósággal járnak be messze földeket, távoli, ismeretlen népek soha sem látott városait, hogy hirdessék Jézus tanítását! Meg akarják téríteni őket, pedig van már valamiféle vallásuk, élnek már bizonyos szabályok szerint. Az apostolok és az első keresztények azonban tudják, hogy az a tanítás és az az életforma, amit ők hirdetnek, mennyivel többet adhat a megtérőknek, mint amit eddig ismertek, amiben eddig éltek! Hiteles tanúságtételük sokakat meg is győz arról, hogy valóban több, jobb és boldogítóbb keresztényként élni, mint a korábbi szokásaik és elveik szerint. Ahhoz azonban, hogy az evangelizáció sikeres legyen, nekik is hosszú utat kellett megtenniük.

Évek teltek el Jézus mellett, Jézustól tanulva és őt egyre szorosabban követve, míg elérkezett az Utolsó vacsora órája. Az óra, amikor Jézus ezeket mondta: „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek! … Arról ismerjen meg benneteket a világ, hogy szeretettel vagytok egymás iránt!” És lám, az apostolok és az első keresztények nagy többségének élete valóban tükrözte Jézus arcát. A távoli népek is megismerték róluk, általuk azt a Krisztust, Akit pedig személyes emberi valóságában nem láthattak, nem hallhattak. Ehhez azonban előbb az apostoloknak is meg kellett ismerniük és érteniük Jézus tanítását. Táplálkozniuk kellett az Ő testével, meg kellett bánniuk korábbi bűneiket, be kellett töltekezniük az Ő Lelkével. És mindemellett továbbra is rendszeresen erősíteniük kellett egymást és önmagukat a hitben az imádság és a szoros közösségi élet által.  

 Enélkül ma sem megy. Igen, bátran kijelenthetjük, hogy csakúgy, mint az élet bármely más területén, úgy a keresztény hitben és életben sem terem gyümölcs csak úgy magától! Azonban ha a magot elvetjük, lesz esélyünk rá! Ezt tesszük, amikor hittanra járunk, vagy gyermekeinket hittanra íratjuk! Amikor fontosnak tartjuk, hogy komoly készület után elsőáldozók, később bérmálkozók legyünk! Amikor nem akarjuk „olcsón megúszni” a szentségekre való felkészülést, elhanyagolva a hitismeretek komoly elsajátítását vagy a rendszeres templomba járást! És főként, ha nem hagyjuk abba! Ha nem gondoljuk azt, hogy mi már „készen vagyunk”, nincs szükségünk tovább a keresztény közösség tápláló talajára, a gyónás, áldozás és a Jézus által alapított többi szentség éltető harmatára. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 14,21b-27!

Ez a rész Pál és Barnabás első missziós útjának lezárását írja le. Miután hirdették az evangéliumot Derbében és sok tanítványt nyertek, visszatérnek Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Ott megerősítik a tanítványokat, bátorítják őket a hitben, és emlékeztetik őket: „sok viszontagságon át kell bejutnunk Isten országába.” Vezetőket (presbitereket) állítanak minden közösség élére, majd visszatérnek Antióchiába, ahonnan elindultak, hogy beszámoljanak arról, „mit tett velük Isten, és hogyan nyitotta meg a pogányok előtt a hit kapuját.”

Ez a szakasz az első nagyobb apostoli missziós körút végpontja. Pál és Barnabás számos városban hirdették az evangéliumot, és nemcsak térítettek, hanem közösségeket is alapítottak. Az apostoli szolgálat nem volt mentes üldöztetéstől, visszautasítástól, testi szenvedéstől – Lisztrában például Pált meg is kövezték. Ennek ellenére kitartanak, és a közösségek megerősítése, elmélyítése fontosabb számukra, mint a saját kényelmük vagy biztonságuk.

Üzenet:

Ez a szakasz arra emlékeztet, hogy a keresztény élet nem mindig könnyű, de mindig értelmes.

Az, hogy az „Isten országába sok viszontagságon át jutunk be” nem fenyegetés, hanem bátorító igazság: a nehézségek nem a kudarc jelei, hanem a növekedés részei.

A hit nem egy pillanatnyi élmény, hanem úton lét – és ezen az úton szükség van megerősítésre, testvéri közösségre, vezetésre. Pál és Barnabás példát mutatnak: nemcsak hirdetik az örömhírt, hanem közösséget építenek, gondoskodnak, visszatérnek.

A mai ember számára is fontos kérdés: nemcsak elindulni tudunk-e a hit útján, hanem kitartani is a próbák között? Az igazi tanítványság nem a szenvedéskerülésben, hanem a hűségben mutatkozik meg.

Isten ma is munkálkodik – és a beszámolás, a hálaadás, a közösségi megosztás része az evangélium útjának. A kudarcok, próbák közepette is elmondhatjuk: „nézzétek, mit tett Isten!” Ez a bizalom és öröm forrása lehet ma is, minden kereső és hívő ember számára. Az evangélium ügye nem a hősöké – hanem a hűségeseké.