Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
” SZÍV BÁTORSÁGA”
Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra
Az önazonosság bátorsága – hűnek lenni önmagamhoz
Sokszor azt hisszük, hogy a bátorság mindig kifelé irányul: kiállni valami mellett, szembeszállni valamivel, megvédeni valakit. De van egy sokkal csendesebb formája is – amikor nem mások mellé, hanem saját magunk mellé állunk oda. Ez az önazonosság bátorsága.
Az önazonosság nem azt jelenti, hogy mindig tudom, ki vagyok, hogy mindig rendben vagyok önmagammal, hanem azt, hogy nem akarok mást mutatni, mint aki belül vagyok, és hogy nem a megfelelés, nem az elvárások, nem a mások véleménye határoz meg.
Hűnek lenni önmagamhoz néha azt jelenti, hogy nemet mondok valamire, amit mindenki „normálisnak” tart. Máskor azt, hogy vállalok valamit, amitől a többiek félnek. Vagy csak egyszerűen nem játszom többé szerepet.
Jézus soha nem volt szerepjátékos. Nem próbált „többet mutatni”, mint aki. De kevesebbet sem.
Egyszerre volt bátor és szelíd. Úgy szólt, ahogy a szíve diktálta – nem az emberek elvárása szerint, hanem az Atyára figyelve. Amikor kérdezték: „Ki vagy te?”, nem címeket sorolt, nem bizonyítványokat mutatott. Egyszerűen csak azt mondta: „Aki engem lát, látja az Atyát is.”
Az önazonosság bátorsága nem harsány. Sokszor inkább fájdalmas. Mert ha egyszer elkezded igazán látni magadat, akkor meglátod a törékenységedet is. A vágyaidat, amiket régóta elnyomtál. A félelmeket, amiket tanultál hordozni. A mondatokat, amiket már gyerekkorodban rádragasztottak: „Túl érzékeny vagy”, „Ne legyél már ilyen”, „Ez nem illik hozzád” stb.
De Isten nem ilyen mondatokkal dolgozik. Ő az igazságban szeret, és arra hív, hogy önmagaddá válj – azzá, akit Ő álmodott meg.
Ezért van szükség bátorságra. Nem másmilyennek lenni, hanem visszatalálni önmagunkhoz.
Lerakni a maszkokat. Elhagyni a görcsös megfelelést, és kimondani: „Istenem, én ez vagyok – így, most. Formálj engem belülről.”
Történet – A tükör és a festék
Egyszer egy nő hosszú idő után végre elment lelkigyakorlatra. Sok minden volt benne: kiégés, megfelelési kényszer, túlterheltség. Az első nap csendben telt, csak egy kis papírt kapott „Rajzold le, hogy látod most magad.”
A nő gondolkodás nélkül festeni kezdett. Egy tükör jelent meg a papíron – de az üveg összetört. A repedésekbe szürke festéket kent.
A lelkigyakorlat vezetője csak ennyit mondott:
„Ez a kép őszinte. Most már lehet róla beszélni.”
Ahogy beszélni kezdett, lassan megvilágosodott, hogy a törések valójában nem hibák – hanem helyek, ahol be tudott világítani Isten fénye. Mert a tükör – akkor is tükör, ha repedt, és a fény – néha pont a repedéseken át talál utat.
Reflexiós kérdések, gyakorlat:
- Mikor éreztem azt utoljára, hogy „önmagam vagyok”? Mi segített ebben?
- Hol érzem most, hogy elakadtam az önazonosságomban? Hol vagyok „nem én”?
- Ha Isten most belenézne a lelkem tükrébe, mit látna, és mit mondana nekem?
Gyakorlat:
Írj egy rövid „önmagamhoz” címzett levelet. Kezdd így: „Igazából én olyan vagyok, aki…”
Írj le 3 olyan tulajdonságot vagy vágyat, amit sokszor elnyomsz magadban, pedig igazak.
Tedd el a levelet, és néhány nap múlva olvasd újra – most már Isten szemével.
Ima / zárógondolat
Uram, sokszor nehéz önmagam lenni. Olyan könnyű másoknak megfelelni, szerepek mögé bújni, eljátszani, hogy minden rendben. De Te nem egy másik embert hívtál életre, hanem engem. Kérlek, adj bátorságot, hogy vállalni tudjam azt, aki vagyok – a gyengeségeimmel, a szépségeimmel, a töredezettségemmel együtt. Taníts engem úgy látni magamat, ahogy Te látsz engem. És adj erőt hűnek lenni ahhoz, akinek megálmodtál. Ámen.
„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”
Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!
Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!
Május 10-én volt a madarak és a fák napja. Ebből az alkalomból hoztam ezt a képet. A képen egy élénksárga-fejű, barna tollazatú madár üldögél egy vékony, kissé görbe ágon, a háttér finoman elmosódott erdőrészlet. (Fotó: Retkes Tamás)
A madár tekintete éber, mégis békés; látszik, hogy nem menekül, hanem figyel. Az egész jelenet tele van csenddel és könnyedséggel – a természet nyugalmas pillanatait tárja elénk. A törékeny ág és a rajta ülő madár együtt mégis tökéletes egyensúlyban vannak – mintha azt mondanák: nem kell erősnek lenned, csak jelen kell lenned.
A kép azt üzeni, hogy a lélek szabadsága és szépsége nem a harsány dolgokban rejlik, hanem az egyszerű jelenlétben.
A madár nem siet, nem rejtőzik, nem akar lenni valaki más – csak ott van, ahol lennie kell. Ez a jelenlét tanít bennünket is: merjünk mi is megállni, megpihenni az élet „ágán”. Mert csak akkor halljuk meg a belső dallamot, ha csendben vagyunk.
RÖVID GYAKORLAT:
Legyél ott, ahol a lábad van!
-
Helyszín: Ülj le csendben egy ablak mellé, erkélyre, vagy ha lehet, egy fa alá a szabadban.
-
Megérkezés: Vegyél 3 mély levegőt, és figyeld meg, hogyan járja át a tested.
-
Gyakorlat: Mondd ki magadban lassan: „Most itt vagyok.” Ismételd meg háromszor vagy még többször, ahogy jólesik. Ne gondolkodj semmin, csak figyeld a testedet, a körülötted lévő zajokat, színeket, fényeket.
-
Elmélkedés: Kérdezd meg magadtól:
– Mikor voltam utoljára teljesen jelen – nem gondolatban máshol, nem rohanva?
– Mi történne, ha ma nem sietnék tovább? -
Imádság:
„Uram, taníts meg megpihenni jelenléted ágán.
Adj bátorságot lassítani, figyelni, és békében lenni önmagammal.” -
Befejezés: Nyisd ki újra a szemed, és csak ülj ott még egy percig. Engedd, hogy a „madárbéke” benned is helyet találjon.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?
dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE
Először vetni kell, a termés csak utána jön!
Május 18. – Húsvét V. vasárnapja
Olvasmányok.: ApCsel 14,21b-27 / Jel 21,1-5a
Evangélium: Jn 13,31-33a.34-35
Egy fiatal mérnök egyszer úgy döntött, hogy egy kisebb összeget a mezőgazdaságba fektet, és vásárolt egy kis földterületet egy jól termő síkságon. Mivel nem nagyon értett a növénytermesztéshez, elhatározta, hogy egy idős földművestől kér majd tanácsot, aki a közelben lakott.
– Látja, bátyám, a földecskémet? – Persze. Hiszen határos az én földjeimmel – mondta az öreg.
– Kérdeznék valamit, bátyám: mit gondol, a földecském jó zabot teremne nekem?
– Zabot? Nem, uram, nem hiszem, hogy ez a föld zabot teremne. Sok éve itt élek, de soha nem láttam még zabot ezen a táblán.
– És kukoricát? – erősködött a fiatalember. – Gondolja, hogy kukoricát teremne a földecske?
– Kukoricát, édes fiam? Nem hiszem, hogy teremne kukoricát. Amennyire én tudom, gyökereket adhat, mindenféle gazt és kórót.
Kicsit összezavarodva, a fiatal mérnök újra próbálkozott:
– És szóját? Szóját teremhetne a földecske?
– Szóját mondott? Nem akarok vészjóslónak tűnni, de én sosem láttam szóját ezen a földön. Legfeljebb magas füvet, némi tűzifának való ágat és néhány bogyós bokrot, semmi többet.
A fiatalember belefáradt, hogy mindig ugyanazt a választ kapja, vállat vont, és azt mondta:
– Jól van, bátyám, köszönöm mindazt, amit mondott, de én azért tennék egy próbát. Elvetek ide jófajta zabot, és meglátjuk, mi történik. Az öreg paraszt felemelte a tekintetét, és egy kaján vigyorral az ajkán csak ennyit mondott:
– Ja, kérem! Ha elveti… Az egészen más dolog, ha elveti!
A keresztény hitről nagyon sokan gondolják azt mostanság, hogy az „végülis mindenkinek könnyen mehet!”. Elvégre nem a templomba járás a lényeg, meg a mindenféle imádságok, se az egyházi parancsok, szokások betartása, hanem csakis a szeretet, ahogyan Jézus oly sokszor mondja. Nem kell ahhoz rendszeresen misére, hittanra járni, gyónni-áldozni, templomi házasságot kötni, imádságokat tanulni, hogy az ember jó keresztény legyen: elég, ha az életében tettekre váltja a szeretetet.
Sokan, nagyon sokan nyugtatgatják magukat napjainkban ilyesféle gondolatokkal, sokszor kimondva is azokat, és hozzátéve, hogy márpedig a szeretet terén ők jobban teljesítenek, mint a legtöbb templomba járó. Érdekes, hogy ennyi templomba járó embert ismernek közelről, pedig nem igazán sokszor teszik be oda a lábukat! Persze, a lényeg természetesen valóban a szeretet. De miféle szeretet? Hányszor és hányszor futunk bele abba a kétségtelen ténybe, hogy a mai átlagos szeretet-megnyilvánulások mennyire kevesek az ember boldogságához! Az, amit a mai közvélemény és közgyakorlat ért és megvalósít „jó ember” címszó alatt, valahogy hírül nem elég jó ahhoz, hogy elégedettebbek legyünk egymással. Miért van ez? Mert a teremtő Isten úgy alkotta meg az embert, hogy a boldogságvágyunkat valóban csak a hiteles, teljes szeretet képes kielégíteni. Az, amit ténylegesen Jézus Krisztus élt meg, valósított meg közöttünk földi élete során. Márpedig ehhez a szinthez képest minden emberi szeretet kevés! Nem is beszélve arról az „átlag szeretetről”, aminek a szintje gyakorlatilag évről-évre csúszik lejjebb, lassan már a béka feneke alá, az erkölcsi mércével együtt. Ugyanakkor azok az emberek, akik valóban mélyen ismerik Jézus életét és tanítását, és akik tényleg szoros, élő kapcsolatban vannak vele, igenis messze felülmúlják ezt a bizonyos átlag szintet, még ha ők sem hibátlanok és bűntelenek.
Azonban ezt ők sem elsősorban maguknak köszönhetik. És főleg ők sem gyorsan és könnyen, mindenféle erőfeszítés nélkül tettek szert a szeretet komolyabb gyümölcseire! „Ja kérem, ha elveti!” Ha elvetik a magot, akkor lehet termés is! De anélkül bizony csak gaz és kóró. Komoly megalapozás nélkül nem lehet szert tenni hiteles keresztény hitre és az abból fakadó erkölcsi életformára. Igaz, hogy minden ember képes (lenne) rá, hiszen Isten nem vár tőlünk lehetetlent! Azonban nem csak úgy a semmiből fog ez kisarjadni bennünk vagy bárkiben.
El kell vetni a hit és a szeretet valódi, egészséges magvait. Utána pedig táplálni kell a kegyelemmel, ami a Jézus által ajándékozott szentségek gyakorlásában kaphatunk meg elsősorban. Igenis meg kell ismerkedni az evangélium igaz tanításával, s annak el kell mélyülnie bennünk!
Pál és Barnabás milyen fáradhatatlan buzgósággal járnak be messze földeket, távoli, ismeretlen népek soha sem látott városait, hogy hirdessék Jézus tanítását! Meg akarják téríteni őket, pedig van már valamiféle vallásuk, élnek már bizonyos szabályok szerint. Az apostolok és az első keresztények azonban tudják, hogy az a tanítás és az az életforma, amit ők hirdetnek, mennyivel többet adhat a megtérőknek, mint amit eddig ismertek, amiben eddig éltek! Hiteles tanúságtételük sokakat meg is győz arról, hogy valóban több, jobb és boldogítóbb keresztényként élni, mint a korábbi szokásaik és elveik szerint. Ahhoz azonban, hogy az evangelizáció sikeres legyen, nekik is hosszú utat kellett megtenniük.
Évek teltek el Jézus mellett, Jézustól tanulva és őt egyre szorosabban követve, míg elérkezett az Utolsó vacsora órája. Az óra, amikor Jézus ezeket mondta: „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek! … Arról ismerjen meg benneteket a világ, hogy szeretettel vagytok egymás iránt!” És lám, az apostolok és az első keresztények nagy többségének élete valóban tükrözte Jézus arcát. A távoli népek is megismerték róluk, általuk azt a Krisztust, Akit pedig személyes emberi valóságában nem láthattak, nem hallhattak. Ehhez azonban előbb az apostoloknak is meg kellett ismerniük és érteniük Jézus tanítását. Táplálkozniuk kellett az Ő testével, meg kellett bánniuk korábbi bűneiket, be kellett töltekezniük az Ő Lelkével. És mindemellett továbbra is rendszeresen erősíteniük kellett egymást és önmagukat a hitben az imádság és a szoros közösségi élet által.
Enélkül ma sem megy. Igen, bátran kijelenthetjük, hogy csakúgy, mint az élet bármely más területén, úgy a keresztény hitben és életben sem terem gyümölcs csak úgy magától! Azonban ha a magot elvetjük, lesz esélyünk rá! Ezt tesszük, amikor hittanra járunk, vagy gyermekeinket hittanra íratjuk! Amikor fontosnak tartjuk, hogy komoly készület után elsőáldozók, később bérmálkozók legyünk! Amikor nem akarjuk „olcsón megúszni” a szentségekre való felkészülést, elhanyagolva a hitismeretek komoly elsajátítását vagy a rendszeres templomba járást! És főként, ha nem hagyjuk abba! Ha nem gondoljuk azt, hogy mi már „készen vagyunk”, nincs szükségünk tovább a keresztény közösség tápláló talajára, a gyónás, áldozás és a Jézus által alapított többi szentség éltető harmatára.
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
* * * * *
GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ
Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 14,21b-27!
Ez a rész Pál és Barnabás első missziós útjának lezárását írja le. Miután hirdették az evangéliumot Derbében és sok tanítványt nyertek, visszatérnek Lisztrába, Ikóniumba és Antióchiába. Ott megerősítik a tanítványokat, bátorítják őket a hitben, és emlékeztetik őket: „sok viszontagságon át kell bejutnunk Isten országába.” Vezetőket (presbitereket) állítanak minden közösség élére, majd visszatérnek Antióchiába, ahonnan elindultak, hogy beszámoljanak arról, „mit tett velük Isten, és hogyan nyitotta meg a pogányok előtt a hit kapuját.”
Ez a szakasz az első nagyobb apostoli missziós körút végpontja. Pál és Barnabás számos városban hirdették az evangéliumot, és nemcsak térítettek, hanem közösségeket is alapítottak. Az apostoli szolgálat nem volt mentes üldöztetéstől, visszautasítástól, testi szenvedéstől – Lisztrában például Pált meg is kövezték. Ennek ellenére kitartanak, és a közösségek megerősítése, elmélyítése fontosabb számukra, mint a saját kényelmük vagy biztonságuk.
Üzenet:
Ez a szakasz arra emlékeztet, hogy a keresztény élet nem mindig könnyű, de mindig értelmes.
Az, hogy az „Isten országába sok viszontagságon át jutunk be” nem fenyegetés, hanem bátorító igazság: a nehézségek nem a kudarc jelei, hanem a növekedés részei.
A hit nem egy pillanatnyi élmény, hanem úton lét – és ezen az úton szükség van megerősítésre, testvéri közösségre, vezetésre. Pál és Barnabás példát mutatnak: nemcsak hirdetik az örömhírt, hanem közösséget építenek, gondoskodnak, visszatérnek.
A mai ember számára is fontos kérdés: nemcsak elindulni tudunk-e a hit útján, hanem kitartani is a próbák között? Az igazi tanítványság nem a szenvedéskerülésben, hanem a hűségben mutatkozik meg.
Isten ma is munkálkodik – és a beszámolás, a hálaadás, a közösségi megosztás része az evangélium útjának. A kudarcok, próbák közepette is elmondhatjuk: „nézzétek, mit tett Isten!” Ez a bizalom és öröm forrása lehet ma is, minden kereső és hívő ember számára. Az evangélium ügye nem a hősöké – hanem a hűségeseké.