„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen egy ritka, elegáns és különleges vadvirág látható a papucskosbor, vagy más néven Boldogasszony papucsa. Egyetlen pillantás is elég, hogy megérintse az embert: ez a virág nem a harsány színek és nagy formák világa, hanem a rejtett szépségé, amely csak annak mutatja meg magát, aki letér az aszfaltos útról, csendben figyel, és alázattal közeledik. Fokozottan védett növény, természetvédelmi értéke 250 000 forint.

A háttér szinte álomszerű, lágyan elmosódott fények és levelek ölelik körül a növényt, amely így még inkább kitűnik méltóságával és egyediségével. A virág nem harsány, nem kiabál – mégis vonzza a tekintetet. Mintha azt mondaná: nem kell a figyelemért harcolni. Az Isten lát, ért és szeret!

A kép tanulsága, hogy az igazi szépség gyakran rejtetten van jelen – nem a kirakatban, hanem a csendben, a mélyben, ahol csak az látja meg, aki figyel. A világ gyakran a feltűnő dolgokra figyel, de Isten tekintete az elrejtett értéket keresi.

Ez a virág emlékeztet bennünket arra, hogy nem kell különlegesnek látszanunk ahhoz, hogy valóban azok is legyünk.

GYAKORLAT:

• Keress egy csendes helyet, akár a természetben, akár otthon, ahol legalább 15 percig nem zavarnak.
• Vegyél elő egy tükröt, vagy csukd be a szemed, és nézd úgy önmagad, mint Isten teremtményét.
• Ismételd el halkan, lassan, tudatosan:
  „Érték vagyok.” „Nem kell harsányan virágoznom ahhoz, hogy szép legyek.” „Isten látja bennem a kibontakozó virágot.”
• Ezután írj le 3 olyan dolgot magadról, amit sokáig jelentéktelennek hittél, de amit Isten most értékként mutat meg neked.
• Zárd egy rövid fohásszal:
  „Uram, köszönöm, hogy bennem is ott rejlik a Te kezed nyoma. Segíts, hogy türelemmel, szeretettel és hittel bontakozhassak ki a Te dicsőségedre!”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Csodálatos vagy!

Július 06. – Évközi 14. vasárnap
Olvasmány: Iz 66,10-14c  / Gal 6,14-18
Evangélium:  Lk 10,1-12.17-20

A papám azt mondja, hogy mérhetetlenül csodálatos vagyok. Én azt kérdezem magamtól, hogy igaz-e ez.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Sára szerint ehhez az kell, hogy az embernek olyan gyönyörű, hosszú, göndör haja legyen, mint neki. Az én hajam nem olyan.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … János szerint ehhez olyan hófehér, szabályos fogsor kell, mint amilyen az övé. Az enyém nem olyan.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Klaudia szerint akkor ne legyenek az arcodon azok a kis barna pöttyöcskék, amiket szeplőnek hívnak. Nekem vannak szeplőim.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Márk szerint ehhez a tanulásban osztályelsőnek kell lenni. Én nem vagyok az.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … István szerint ehhez az kell, hogy te legyél a legjobb fej a suliban, aki a legjobb vicceket tudja. Ez sajna nem én vagyok.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Laura szerint ehhez a város legelőkelőbb negyedében, a legdrágább házban kell lakni. Én nem ott lakom.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Máté azt mondja, hogy ehhez az kell, hogy csakis a legdrágább ruhákat és a legdivatosabb cipőket viseld. Én nem ilyen holmikat hordok.
Mérhetetlenül csodálatosnak lenni … Szilvia szerint ehhez tökéletes családba kell születni. Ez sem az én esetem. 

Mégis, minden este, elalvás előtt a papa szorosan megölel engem és azt mondja: te mérhetetlenül csodálatos vagy és én nagyon szeretlek téged. Úgy látszik, a papa tud valamit, amit a többiek nem. 

     Úgy látszik, Isten minden emberről tud valami ilyesmit, mindannyiunkról. Sok előnyös tulajdonságunk lehet, sok jó képességünk vagy elért eredményünk, amelyek miatt egyesek csodálhatnak minket, felnézhetnek ránk. Mások azonban talán éppen ugyanezekért megvetnek, esetleg gyűlölnek is bennünket. Talán irigységből, talán azért mert nekik pont ezek a tulajdonságok vagy eredmények semmit sem jelentenek. Na és persze ott vannak a mindig is meglévő és sajna észre is vehető hibáink, hiányosságaink, kudarcaink … ezek nem csak másokat bizonytalanítanak el velünk kapcsolatban, hanem sokszor saját magunknak is nehezítik önmagunk elfogadását. Nem is beszélve arról, hogy jó adottságaink, képességeink, sikereink többsége múlandónak, sőt kifejezetten kérészéletűnek bizonyul. Mi lenne hát bennünk az a mérhetetlenül csodálatos, ami miatt Istennek annyira kedvesek vagyunk. Ami miatt egymást és önmagunkat is szeretnünk lehet? 

  A kérdést így is fel lehet tenni: Mi az, aminek örüljek önmagamban? Ami igazi örömet okozhat számomra a saját életemmel kapcsolatban?

Képességeim, adottságaim, amelyeket legnagyobbrészt nem is saját magamnak köszönhetek, s amelyek legtöbbször múlandók? Milyen sokan vannak, akik ilyesminek próbálnak örülni önmagukban, hogy aztán az életük nagyobb részében szinte állandóan bánkódjanak, megkeseredjenek valamely bálványozott tulajdonságuk elmúlásán. Gondoljunk csak a szépségversenyek megszállottjaira vagy a gyorsan változó zenei stílusok sztárjaira!
Vannak olyanok is, akik a munkájukban elért sikereikre büszkék, azokat fitogtatva próbálják igazolni saját értékességüket. Itt sem szabad elfelejteni, hogy az ember szinte mindig, mindenben mások által lerakott alapokra építkezik. Sikereink legalább annyira szüleink, tanáraink, más embertársaink sikerei is.

A mai evangéliumban a Jézus által elküldött tanítványok is azon örvendeznek, hogy a küldetést önmagukat túlszárnyaló módon sikerült megvalósítaniuk. Még az ördögök is kitakarodtak a megszállottakból, amikor imádkoztak fölöttük! Ugyanakkor a tanítványok nem felejtik el hozzá tenni: „A Te szavadra …” – vagyis tudják, hogy eredményeiket nem maguknak, hanem az Úr Jézusnak köszönhetik. Milyen sok, saját dicsfényében tündökölni akaró embertársunk elfelejti a jézusi igét: „Nálam nélkül semmit sem tehettek.” A Mester persze nem akarja megtiltani, hogy örömünket leljük jó adottságainkban és evilági sikereinkben. Valóságos örömforrások ezek is. Azonban nem akarja, hogy leragadjunk ezeknél a múló és korántsem teljes örömöknél. „Az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen.” Miből fakad ez a teljes öröm? Jézus öröme, boldogsága nem más, mint a Szentháromság örök szeretetében való élet. A mérhetetlen szeretet és személyes elfogadás megtapasztalása és viszonzása az örök boldogság lényege. Az ember pedig, mint Isten szeretett gyermeke, ebbe az életbe, a szeretetnek ebbe az örök körforgásába kap meghívást. Ezt jelenti az evangéliumi mondat: „Inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van jegyezve a Mennyben.” Ez a följegyzés, ez a meghívás nem kiérdemelhető vagy kiérdemlendő dolog: Isten teljesen ingyenes, a szó valódi értelmében „oktalan” szeretetéből fakad.

Isten csodálatosnak lát és szeret minket, és ezért létezünk! Nem léteznünk és valamit tennünk, valamilyennek lennünk kell előbb, hogy csodálatosnak lásson! Micsoda vigasztalás ez az ember számára, amikor kudarcokat él meg, amikor a bűneivel küszködik, amikor észreveszi ereje, szépsége, egészsége hanyatlását. Igen, Isten tud valamit rólunk: hogy szeret minket, hogy szenvedett értünk, hogy örök boldogságát akarja megosztani velünk. Hogy ott szerepel a nevünk a Nagy Könyvben, a meghívottak között.  

   Akkor tehát teljesen felesleges is volna itt a Földön bármit is tennünk azért, hogy napról napra különb, jobb emberek legyünk? Hogy eredményeket mutassunk fel bármiben? Nem, dehogyis erről van szó! Csak azt kell helyretennünk, hogy ennek mi a célja. Nem arra valók erőfeszítéseink, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét, csodáló tekintetét, hanem arra, hogy megmutassuk iránta való viszont-szeretetünket, hogy megmutassuk, tényleg azok közé tartozunk, akik az örök boldogságra kaptak meghívást. Aki elfogadja ezt a meghívót, az elkezd már itt a Földön a mennyei élet értékrendjében élni: vagyis minden képességét, cselekedetét arra használja, hogy Isten szeretetét megmutassa, tükrözze másokra.
Nem önmaga iránt, hanem az Úr iránt kíván csodálatot és hálát kivívni. Isten segítsen minket abban, hogy mindig örülni tudjunk ingyenes kiválasztottságunknak, s ebből az örömből mindig a szeretet és a hála önajándékozó, áldozatos tettei fakadjanak mások felé! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a szentírásból a következő részt: Iz 66,10-14c
Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Táplálkozzatok tejével, lakjatok jól vigaszt nyújtó keblén, és teljetek el gyönyörűséggel csodálatos gazdagságából. Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot, a nemzetek dicsőségét. Tejjel táplálnak, karjukon hordoznak és térdükön becéznek titeket.
Amint az anya vigasztalja gyermekét, úgy vigasztallak én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást. Ennek láttán örülni fog szívetek; Csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak: Szolgáinak az Úr megmutatja segítő kezét.

Ez a szakasz Jeruzsálem képe köré épül, amelyet Isten vigasztaló és tápláló anyaként mutat be. Az emberek arra kapnak hívást, hogy örüljenek vele, mert Isten gondoskodása és áldása újra kiárad rá. A város, amely korábban szenvedett és pusztult, most bőséget, békét és vigasztalást sugároz. A képek gyengédek és anyaiak: a vigasztalás, táplálás, ölelés és gyógyulás motívumaival telítettek. Az utolsó sorok az isteni kéz munkájára utalnak: Isten ereje és együttérzése egyszerre lesz nyilvánvaló a hívők számára.

Ez a rész Deutero-Izajás könyvének záró szakaszához tartozik, amely a babiloni fogságból hazatérő nép számára íródott. Jeruzsálem hosszú szenvedésen ment keresztül, temploma elpusztult, a nép szétszóródott. A próféta most helyreállítást, gyógyulást és Isten közelségét ígéri – nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Jeruzsálem képe az isteni gondoskodás és a néppel való új szövetség szimbóluma lesz.

ÜZENET:

Ez a szakasz Isten gyengéd, anyai szeretetéről beszél – amely nemcsak megtart, hanem vigasztal, gyógyít és életet ad.

A mai világ sokszor kemény és könyörtelen, de Isten újra és újra visszahív bennünket az Ő ölőlelő szeretetébe. Olyan sok ember hordoz belső sebeket, csalódásokat, kiüresedést – ez az ige azonban azt ígéri: van forrás, van béke, van gyógyulás. Isten nem csak Atya, hanem olyan is, mint egy anya, aki ölébe veszi, táplálja és vigasztalja gyermekét.

Jeruzsálem képe ma az Egyházra, a közösségre is vonatkozik – ahol gyógyító, meleg otthonná válhatunk egymás számára. Isten nem felejt el, nem hagy el, hanem újra és újra kiárasztja ránk a béke „folyamát.” Aki beengedi ezt a szeretetet, annak szíve megnyugszik, és új erőre talál. Ez az ige nemcsak vigasz, hanem meghívás is: legyünk mi is vigasztaló, befogadó jelenlét mások életében. Mert az isteni szeretet nem zárkózik be a mennybe – bennünk akar testet ölteni. És aki megtapasztalja ezt a szeretetet, annak szíve valóban „újjáéled, mint a fű.”

PRÉMIUM 2. anyag

A visszaesés nem bukás – az újrakezdés gyakorlata

Van egy pont, ahol az erőfeszítés még kihívást jelent, de nem válik bénítóvá. Egy egyensúlyi állapot, ahol a feladat nem túl nehéz, hogy elrettentsen, de nem is olyan könnyű, hogy unalmas legyen. Ezt az állapotot nevezi a pszichológia optimális kihívásnak, a motivációkutatásban pedig flow-zónának. James Clear ezt a különleges pontot „Aranyhaj-szabálynak” nevezi – arra utalva, amikor valami éppen jó. Sem nem túl nagy, sem nem túl kicsi – hanem pont megfelelő.

Az Aranyhaj-szabály szerint az ember motivációja akkor éri el a csúcsát, amikor olyan feladatokon dolgozik, amelyek éppen a meglévő képességei határán állnak. Ez a határmezsgye különösen izgalmas: benne van a növekedés lehetősége, de még nem bénít meg a félelem. Ebben a zónában a tanulás természetes élménnyé válik, a haladás érzése pedig táplálja a lelkesedést.

De mi történik, amikor a szokások rutinná válnak? Egy idő után az ember már nem érzi a kihívást. Elunja magát. Az unalom pedig – bármilyen meglepő – nagyobb fenyegetést jelent a fejlődésre, mint a kudarc. A kudarc ugyanis tanít, míg az unalom elszívja az energiánkat.

Ezért van az, hogy a legnagyobb veszély nem mindig az, hogy elbukunk – hanem az, hogy nem érezzük, hogy élünk. Minden szokás elérkezik egyszer egy pontra, amikor már nem hoz izgalmat. Az elme unatkozni kezd, a figyelem elkalandozik. Ilyenkor történik meg az, hogy feladjuk – pedig a szokás még hasznos, sőt: talán épp ekkor hozna gyümölcsöt.

A motiváció tehát nem egy végtelen, önmagát fenntartó motor. Inkább olyan, mint egy láng, amit időnként újra meg kell gyújtani – vagy legalábbis oxigént kell juttatni hozzá. A haladás érzése, a kihívás és a fejlődés mind ilyen oxigénként hatnak.

És még valami: a profik tudják, hogy nem mindig fognak lelkesedni. De mégis folytatják. Mert tudják, hogy a munka, amit végeznek, értékes. Ez a kitartás nem abból fakad, hogy mindig ihletett állapotban vannak – hanem abból, hogy megtanulták értékelni a folyamatot.

A kezdő lelkes. A haladó következetes. A mester egyszerűen teszi a dolgát. A hívő pedig bízik: tudja, hogy az Isten által kijelölt út nem mindig látványos, de mindig célba vezet.

Jézus is akkor maradt hűséges a küldetéséhez, amikor emberileg nem volt motiváló: a Getszemáni-kert csendjében, a kereszten, az elutasításban. Ott is ment tovább. Mert nem az érzések vezették, hanem a szeretetből fakadó elköteleződés.

Gyakorlat:

1. Állíts be kihívást – de ne túl nagyot!
Mielőtt elkezdenél egy új szokást, kérdezd meg magadtól: „Ez túl könnyű? Túl nehéz? Vagy épp elég izgalmas ahhoz, hogy növekedjek tőle?”
👉 Példa: Ha szeretnél imádkozni reggelente, ne kezdj egyből egy órás csendes elmélyüléssel. Kezdd 5 perccel – de abban legyen egy rövid zsoltár, egy saját ima, és egyetlen csendes perc.

2. Figyeld, mikor kezd unalmassá válni egy szokás.
Az unalom gyakran jelezheti azt is, hogy ideje lenne egy kis változtatásra. Nem az egész szokást kell eldobni – csak újítani egy kicsit rajta.
👉 Példa: Ha a napi hálaadásod mindig ugyanaz, próbáld ki hetente egyszer más formában: képpel, hangban, mozgásban.

3. Használj „változatos állandóságot”!
A jó szokásokat is fűszerezhetjük. Tartsd meg a struktúrát, de adj hozzá újdonságot!
👉 Példa: Ha rendszeresen olvasol lelki irodalmat, néha válts műfajt: zsoltárok, életrajz, elmélkedés, vers, imádságos napló.

4. Tartsd szem előtt: a motiváció nem mindig fog megjönni.
Ezért nem várni kell rá – hanem cselekedni akkor is, amikor nincs kedvünk. Mert az elindulás gyakran meghozza a motivációt.
👉 Példa: Ha nincs kedved sportolni vagy imádkozni, mondj magadnak ennyit: „Csinálom 2 percig.” Ez gyakran átbillent.

5. Azonosítsd a saját flow-pontod!
Hol van az a zóna, ahol még kihívás, de már sikerélmény is van?
👉 Feladat: Vezess naplót egy héten át: mikor érezted, hogy belemerültél egy tevékenységbe? Mi volt közös bennük?

6. Légy kíváncsi a szokásaidra, ne csak végrehajtó!
Tedd fel magadnak időnként: „Ez még mindig éltet? Ad valamit, vagy már csak kötelesség?”
Ha már csak egy kipipálandó tétel, ideje újra belélehelni a lelket.
👉 Gyakorlat: Tarts „szokás-reviziót” havonta egyszer. Melyik szokásod virágzik? Melyik sorvadozik? Mi hiányzik belőle?

A szokások nemcsak rólunk szólnak, hanem arról is, hogy mit választunk akkor, amikor senki nem lát minket. A lelki életben is ez a kérdés: kitartok akkor is, amikor nem érzem Isten közelségét?

A szentek története tele van olyan pillanatokkal, amikor ők is átmentek lelki sivatagon. Kalkuttai Teréz anya évtizedekig nem érzett semmit az imádságaiban – mégis minden reggel ott volt. Miért? Mert tudta: nem érzésekre építette a hitét, hanem Isten ígéretére.

Ezért olyan fontos az Aranyhaj-szabály lelki megfelelője: keresd azokat a szokásokat, amik hitből fakadnak, és növelik benned a szeretet képességét. Nem mindig lesznek izgalmasak. De ezekben növekszik a lelked.

Jézus is így élt: következetesen, hűségesen, nemcsak akkor, amikor tapsolták, hanem a hallgatás és szenvedés idején is. A kereszten is hűséges volt az Atyához. Nekünk is ezt az utat mutatja: a jó szokások akkor mutatják meg valódi értéküket, amikor már nem hajtja őket külső motiváció – csak a szeretetből fakadó belső döntés.

Elmélkedésre:

• Milyen szokásaim lettek mostanra automatikusak, de már nem táplálnak?

• Mikor volt utoljára, hogy úgy éreztem: kihív, de épít, amit teszek?

• Mi lenne most számomra az a „pont jó” – se nem túl kevés, se nem túl sok – szokás, amiben növekedhetek?

• Hogyan reagálok, amikor unatkozom? Elengedek, vagy újra kapcsolódom?

PRÉMIUM 3. anyag

A jó szokások árnyoldalai – amikor a rendszer válik börtönné

A szokások varázslatosak. Egyszerre időmegtakarítók, terheléscsökkentők és stabilizáló erők az életünkben. Amikor kialakítunk egy jó szokást, kezdetben hatalmas örömöt érzünk: megtapasztaljuk az önfegyelem, a haladás, a rendezett élet ízét. A rendszeresség gyümölcseiből táplálkozunk. De észrevétlenül bekúszik valami más is. Az ismétlődés, ami először segít, idővel vakfolttá válik. Nem látjuk, hogyan változtunk – vagy épp nem változunk – a szokásaink miatt. Nem vizsgáljuk felül, csak „csináljuk, mert így szoktuk”. És itt kezdődik a jó szokások árnyoldala.

Az ember nem gép. Mégis: minden szokás egy kis robotpilóta üzemmód. Egyszer programozzuk be, és utána már gondolkodás nélkül hajtjuk végre. Ez hatékony – de közben megeshet, hogy megszűnik a figyelem, elvész a jelenlét, elsikkad a lélek. A szokásban már nincs szív, csak rutin.

A szokásokban az a jó, hogy gondolkodás nélkül végrehajthatók. Az árnyoldaluk az, hogy már nem figyelünk oda az apró hibákra. Valóban: ha nem figyelünk rendszeresen önmagunkra, a szokásaink visszafoghatják a fejlődésünket. Különösen akkor, ha azok részben identitásunkká is válnak.

Az ismétlés nyugalma – és veszélye

Vegyünk egy példát: valaki minden reggel felkel, csendben imádkozik, elmond egy zsoltárt, majd kávét főz. Egy idő után már szinte észre sem veszi az imát – ugyanúgy zajlik, mint a kávéfőzés. A szív nem kapcsolódik már be. A mozdulat megmaradt, de az élő kapcsolat Istenhez elhomályosult.

Ami egyszer hitbeli gyakorlat volt, az most szokás lett – de szinte tartalom nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy a szokás rossz! Hanem azt, hogy szokássá vált dolgokat is újra kell éleszteni. Ahogy a házasságban sem elég a napi rutin, úgy a lelki szokásokban is időről időre szükség van tudatos figyelemre, frissítésre.

A Máté 6,7-ben Jézus így int: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy bőbeszédűségükért hallgatják meg őket.” Ez is lehet egy figyelmeztetés: a formaság, a megszokás önmagában nem ér semmit. A lélek élő kapcsolatra vágyik – nem automatizmusra.

Mesteri szint: szokás + tudatos gyakorlás

A mester nem attól lesz mester, hogy ugyanazt csinálja újra meg újra, hanem hogy közben figyel. Ez a képlet a kulcs a fejlődéshez: ne csak ismételj, hanem reflektálj is. Gondold végig, mit tanultál, min lehetne javítani, miben csúszott el valami, hol érzed üresnek, hol erősnek a szokást! A rendszeres visszatekintés segít az éberség megtartásában.

Példa: Ha minden vasárnap eljársz templomba, de közben sosem kérdezed meg magadtól, mit viszel haza az ott hallottakból – akkor ez is lehet szokás, amiben megrekedsz. De ha havonta egyszer leülsz és leírod: „Mi volt az a gondolat, ami megragadott az elmúlt négy prédikációból?” – máris újra élesztetted a szokást.

Az áttekintés és javítás mint szellemi gyakorlat

Az áttekintés és javítás folyamata lehetővé teszi, hogy az idő múlásával is tudatosítsd magadban a teljesítményedet. Ez a mondat felér egy lelkiismeret-vizsgálattal. Szokásaink nem önmagukban értékesek, hanem abban, amit formálnak bennünk. Ezért időről időre meg kell vizsgálnunk:

• Mire irányítja ez a szokás a figyelmem?

• Mit növel bennem? Szeretetet vagy görcsösséget?

• Közelebb visz Istenhez vagy eltereli a figyelmem róla?

Ezt nevezhetjük „szokás-mérlegelésnek” is. Akár havonta, akár évente végiggondolhatjuk:

• Mely szokásaim szolgálnak még engem – és melyeknek szolgálok már én?

Gyakorlat:

• Válassz ki 3 szokást az életedből (pl. ima, testedzés, munkakezdési rutin).
• Írd le: mi volt az eredeti céljuk?
• Milyen érzéseket keltenek most benned?
• Mire lenne szükség, hogy újra élettel teljenek?

Ez a gyakorlat nem bűntudatra, hanem szabadságra hív.

Identitás – Áldás vagy börtön?

„Minél erősebben ragaszkodsz egy identitáshoz, annál nehezebben fogsz túlnőni rajta.” – írja James Clear. Ez különösen fontos a hívő ember számára. Mert ha valaki így gondolkodik: „Én egy buzgó keresztény vagyok, aki mindig reggel imádkozik, mindig templomba jár, mindig jókat tesz” – akkor előbb-utóbb az identitás vakká teheti.

Mi van akkor, ha egy nap nincs erőd imádkozni? Ha két hónapig szárazság van benned? Ha hibázol? Az identitás ilyenkor vagy megtart – vagy összetör.

A Biblia nem identitásokra hív, hanem kapcsolatra. Isten nem címkéket ad – hanem szeretetből formál. Jézus nem azt mondta: „Ti az imádkozók vagytok” – hanem: „Ti vagytok a világ világossága.” Ez nem szerep, hanem létezés.

Ezért jó, ha identitásainkat is felülvizsgáljuk. A szokás nem én vagyok – csak egy eszköz. Az identitás nem lehet fontosabb, mint a növekedés lehetősége.

Spirituális figyelmeztetés: Az „önigaz” szokások

A farizeusok is rendszeresen böjtöltek, imádkoztak, adakoztak. Mégis Jézus keményen bírálta őket – mert nem volt bennük alázat, nyitottság és valódi kapcsolódás. A szokás mögül hiányzott a szeretet. Ezért a jó szokások is lehetnek akadályok, ha önigazolás, büszkeség, szellemi felsőbbrendűség épül rájuk. A lelki életben a formák fontosak, de sosem fontosabbak az élő Léleknél.

Gyakorlat:

1. Válaszd ki a 3 legszentebbnek tartott szokásod.

2. Kérdezd meg magadtól: Milyen lenne az életem, ha holnap egyiket sem tudnám megtenni?

3. Mi maradna belőlem, ha nem imádkozhatnék, nem járhatnék közösségbe, nem szolgálhatnék?
   Ez segíthet felismerni: az identitásod nem ezekben van – hanem Isten szeretetében, ami állandó.

A szokás karbantartása – mint a léleké

Ahogy egy autót is rendszeresen átnézünk, úgy a szokásainkat is szervizelni kell:

• Néha tisztítani (megszabadulni feleslegtől),

• Néha olajozni (új jelentést adni neki),

• Néha cserélni (új szokást bevezetni, ha az előző már nem él).

Ez nem azt jelenti, hogy a jó szokás nem jó többé. Hanem azt, hogy te nőttél. És ami tegnap még szükséges volt, az ma már csak megszokás.

Végszó – A szokás mint ajtó, nem mint fal

A jó szokás ajtó lehet – de fal is. Rajtad múlik, mire használod. Ha minden reggeli imád után egy percet szánsz arra, hogy újra elmondd: „Itt vagyok, Uram, szólíts meg engem!” – már nem lesz rutinból tett dolog. Hanem élő kapcsolat.

Az árnyoldal nem baj. Csak emlékeztető: Isten a kapcsolatban lakik, nem az ismétlésben. A szokás lehet út, de soha ne legyen cél.

Imádság

Istenem, köszönöm a szokásokat, amelyek biztonságot adnak. Segíts, hogy ne csak ismételjem a jót, hanem újra és újra felfedezzem a mögöttes értelmet. Adj éberséget, hogy ne aludjak bele a rendbe, hanem éljek jelenlétben, nyitottságban és növekedésben. Mutasd meg, mikor kell változtatnom, és mikor kell kitartanom. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

Hosszú ideje, hogy nem esik az eső. Szárazság van. Szomjasak a növények, szomjas a természet… és szomjas az ember is.

A kép azt mutatja, amikor az áldott eső újra elered és vízhez juttatja a növényeket. A zöld újra élénk, a nedvesség csillogása pedig szinte életre kelti a tájat. Hosszú szárazság után ez a jelenet az enyhülés és megújulás pillanata – a természet fellélegzik.

Ugyanígy van a lélek is: hosszú, szomjas időszakok után vágyik az élő vízre, Isten vigasztaló jelenlétére. Van, amikor napokig nem érzünk semmit – se ihletet, se békét, csak a belső szomjúságot.

De az Úr „esője” (kegyelme) jön – nem mindig akkor, amikor várjuk, de mindig akkor, amikor igazán szükségünk van rá.

Egyetlen „csepp” is elég lehet, hogy újra zöldellni kezdjen a lélek. A kép azt tanítja: ne félj a szárazságtól – mert előbb-utóbb megtapasztalod, hogy Isten nem feledkezik meg rólad. Amikor jön az eső, akkor minden sejted tudni fogja: ez az Ő ajándéka.

Lelki gyakorlat – „Amikor végre esik”

1.: Csendes ráhangolódás: Keress egy nyugodt helyet. Csukd be a szemed, és képzeld el: már régóta nem esett, a föld poros, a fű sápadt, a levelek kókadtak. (Lehet, hogy csak elég kinézni az ablakon).

2.: Képmeditáció: Most hirtelen megjelenik az első esőcsepp. Majd még egy… és még egy. A száraz föld szinte szomjasan issza be őket. Te is így vagy ott – mint egy kiszáradt mező, amely végre érzi: élni jó.

3.: Elmélkedés:
– Mikor volt utoljára, hogy lelkileg száraznak éreztem magam?
– Mit jelent számomra a „lelki eső”? Ima? Egy beszélgetés? Egy zsoltár? Egy csendes pillanat?
– Merem-e kérni, hogy az Isten küldje el újra az Ő esőjét, kegyelmét – és készen állok-e befogadni?

4.: Imádság:
„Uram, ha kiszáradtam, ne hagyj magamra.
Küldd el újra a Te élő vizedet – akár csak egy cseppet is, hogy újra zöldelljek.
Taníts türelmesen várni Rád,
és hinni abban, hogy Te sosem felejtesz el esőt adni annak, aki Hozzád fordul.
Ámen.”

5.: Lezárás: Tarts pár perc csendet. Ha tudsz, írj le egy-egy szót: mi volt most száraz benned… és mi az, ami elindult a „zöldülés” felé.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Isten gyakran mást akar, mint amire mi elsőként vágyunk

Június 29. – Szent Péter és Pál apostolok ünnepe
Olvasmányok: ApCsel 12,1-11 /  2Tim 4,6-8.17-18
Evangélium: Mt 16,13-19

Az 1992-es Barcelonai Olimpiai Játékokon az atlétika történetének egyik leghihetetlenebb jelenete játszódott le. A brit Derek Redmond egész életében arról álmodott, hogy egyszer aranyérmet nyer 400 méteres síkfutásban. Ez az álom elérhető közelségbe került, amint a startpisztoly eldördült a barcelonai elődöntőben. Élete nagy versenyét futotta, és már látta maga előtt a célvonalat, ahogy a célegyenesbe fordult. Akkor hirtelen éles fájdalom hasított a lábába. Elszakadt jobb térdszalaggal orra bukott. Miközben az orvosi segítség közeledett, Redmond nagy kínlódás árán felállt. „Állati ösztön volt” – vallotta később. Ugrálva újra elindult, és egy őrült kísérletet tett, hogy befejezze a versenyt. Ahogy odaért a célegyeneshez, egy nagydarab, pólóba öltözött férfi lejött a lelátóról, félrelökött egy biztonsági őrt, odarohant Redmondhoz, és átkarolta. Jim Redmond volt az, Derek édesapja. „Nem kell ezt csinálnod,” mondta síró fiának. „Dehogynem!” – felelte Derek. „Na, jól van akkor,” mondta Jim, „együtt befejezzük.” Úgy is tettek. A biztonsági embereket úgy kellett lerázni, miközben a fiú időnként az apa vállára hajtotta fejét. Derek futósávján maradva végigfutották a pályát a csodálkozó tömeg előtt, mely aztán felállt, üvöltött és sírt. Derek nem aranyéremmel távozott erről a versenyről, de egy olyan édesapa hihetetlen emlékével, aki fia szenvedését látva felkelt a székéről a lelátón, hogy segítsen fiának befejezni a versenyt. 

Szent Péter és Szent Pál ünnepén, az ő életükről, küldetésükről elmélkedve érdemes felfigyelnünk arra, hogy hogyan alakulnak át fokról-fokra: az emberitől az isteni felé fordulva. Egyre inkább elszakadva az önmaguk erejébe, tudásába, képességeibe vetett bizalomtól, s egyre inkább ráhagyatkozva arra a Krisztusra, aki meghívta, majd küldte őket.

Saul, a későbbi Pál apostol számára óriási válságot jelent a damaszkuszi úton történt esemény. Persze, hatalmas öröm a Krisztussal való találkozás, de ugyanakkor mélységes fájdalom is, hiszen be kellett látnia, hogy mindaz, amiben korábban vakon hitt, amiért annyi áldozatot hozott, amit annyira Isten ügyének gondolt, az valójában nem Isten ügye. Be kellett látnia, hogy épp azok járnak Isten igaz útján, akiket ő árulóknak, hitehagyóknak gondolt, akikről meggyőződése volt, hogy téves úton járnak.

Szent Pál megtérése nem egy csekély fordulat volt, mindössze pár fokos. Nem egy-két kisebb bűnt kellett megbánnia, némely erény gyakorlatában megerősödnie, vagy még pár kisebb hitigazságot megtanulnia és jobban megértenie. Nem, őneki valóban 180 fokos fordulatot kellett tennie, s ezért is volt az számára oly nehéz, oly fájdalmas! Nem az erkölcsi életmódjában, hiszen az korábban is megfelelt Isten törvényeinek. Az istenkapcsolatában, Isten üdvözítő akaratának a megértésében és az emberek iránti szeretet kitágításában kellett komoly változásnak lejátszódnia.

Később nagyon erős képekkel le is írja leveleiben ezt a változást. Pl. amikor azt írja, hogy „nem hallgattam többé a testre és a vérre”, utalva ezzel arra, hogy el kellett távolodnia az Ábrahámtól való testi leszármazás felmagasztalásától. Máshol pedig így vall: Uramnak, Jézus Krisztusnak fönséges ismeretéhez mérten minden korábbit elvetettem, sőt szemétnek tekintek! Mivel ekkora átalakuláson kellett átmennie, ami bizony hosszadalmas és gyötrelmes volt, valóban őszintén mondhatta a galatáknak azt, amit a mai szentleckében olvasunk: „Biztosíthatlak benneteket, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való.” Ha Pál megmaradt volna csak „emberinek”, nem akarta volna megismerni és elfogadni Isten igaz akaratát, akkor nem vállalta volna fel azt a komoly belső harcot és a vele járó rengeteg külső fenyegetést és gyötrelmet, ami a megtérésével együtt járt. Továbbra is álltathatta volna magát azzal, hogy ő ismeri Isten igaz akaratát, ő jár a helyes úton és „amazok” tévednek. Így elkerülhetett volna megannyi áldozatot szenvedést, sőt a mártírhalált is. De ő eltávolodott a pusztán emberitől, hogy élete Istennek átadott élet legyen.  

Péter életében, Jézussal való kapcsolatában szintén végigmegy ez a folyamat. Emlékszünk rá, hányszor lelkesedik és fogadkozik Péter „emberi módon”, saját képességeiben, erejében bízva. Jézus hívására rögtön ott hagyja ugyan a hálót, és elindul, hogy emberhalász legyen – de vajmi keveset ért még abból, hogy mit is fog ez majd jelenteni, mi mindennel fog együtt járni. Megvallja ugyan Jézus kérdésére, hogy Messiásnak tartja őt, de a Messiás valódi küldetéséről teljesen emberi, nagyobbrészt téves elképzelései vannak, s ki is érdemli ezzel a Mester rosszallását: „Távozz tőlem Sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint.” Az utolsó vacsorán is lelkesen bizonygatja, hogy „Uram, kész vagyok arra, hogy börtönbe, sőt a halálba menjek veled!”. Mégis, azon az éjszakán háromszor tagadja meg Jézust.

A mai evangéliumban szereplő jelenetet, Jézus háromszoros kérdését és Péter háromszoros szeretetvallomását szokás úgy értelmezni, hogy Jézus ezzel éppen Péter háromszori tagadására emlékezteti a főapostolt és egyben lehetőséget ad neki annak jóvátételére. Én azonban – anélkül, hogy ennek az értelmezésnek a jogosultságát kétségbe vonnám – más mondanivalót is látok Jézus ismételt kérdéseiben. A szalmaláng lelkesedésű, önmagát gyorsan odatenni kész Péter figyelmét arra akarja felhívni, hogy gondolkodjon el válaszának mélységén! Vegye komolyan a meghívást, és ne higgye azt, hogy már maradéktalanul tudja is, mit és hogyan kell tennie! Péter kezdi ezt megérteni, s azért is szomorodik el. Belátja saját méltatlanságát, gyengeségét. Utolsó válaszában már teljes egészében Jézus ismeretére, megítélésére bízza saját szeretetének mértékét is: „Uram, te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy szeretlek.” „Azt is tudod, hogy hogyan szeretlek.”

Visszatekintve papi életemre, biztosan az én esetemben is lehet beszélni ilyen átalakulásról. Hogy hol tartok éppen benne … Isten tudja. De remélem, úton vagyok. Többször éltem át – mint minden pap – hogy fel kellett kelnem onnan, ahol épp voltam, hogy elmenjek oda, ahová eredetileg semmiféle tervem nem volt menni. Sokszor tapasztaltam, hogy amit sikernek gondoltam, az nem volt feltétlenül mély és hosszú életű. Amit viszont nehéznek és küzdelmesnek éreztem, annak lett hosszabb távon több értelme. Nem mindig azokban találtam igazi, hosszú távú segítőkre, akik emberileg szimpatikusak voltak. Nem mindig az a munkám lett hatékony, amiben emberileg a legtöbb örömömet találtam. Újra és újra belefutok abba, hogy Isten mást akar, mást rendel, mint amire esetleg én vágytam, vágyom.

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 12,1-11

Ez a rész Heródes Agrippa uralkodása idején játszódik, aki üldözni kezdi az Egyházat. Jakab apostolt kivégezteti, Pétert pedig börtönbe veti, hogy vele is példát statuáljon. Az Egyház azonban szüntelenül imádkozik érte. Az éjszaka folyamán egy angyal jelenik meg Péter cellájában, leoldja a láncait, és kivezeti őt a börtönből – a katonák észrevétele nélkül. Péter először azt hiszi, hogy álmodik, de amikor magához tér, felismeri: az Úr szabadította ki őt csodás módon.

Ez az esemény az első jeruzsálemi keresztény üldözés része. Heródes politikai okokból próbálja megnyerni a zsidók tetszését az apostolok elleni fellépéssel. Jakab vértanúsága és Péter bebörtönzése megrendíti a közösséget, de az Egyház nem esik kétségbe – hanem imádkozik. Isten beavatkozása nemcsak Pétert menti meg, hanem megerősíti a közösséget is: az imádság nem volt hiábavaló.

ÜZENET:

Ez a szakasz arra tanít, hogy Isten még a legsötétebb helyzetekben is képes cselekedni – sokszor váratlanul és csodás módon. Péter története ma is bátorít: nincs olyan lánc, amit az Úr ne tudna leoldani. A mai ember gyakran érzi magát „bebörtönözve” – félelmek, kényszerek, körülmények közé zárva. De Isten Lelke képes utat nyitni ott, ahol mi már csak falakat látunk. A szabadulás azonban nem csak Péterről szól – az egész közösség hitének próbatétele és válasza benne van. Az imádság ereje ma is működik, még akkor is, ha néha késik a válasz vagy másként jön, mint várnánk. Isten nem mindig előzi meg a próbát – de nem hagy magunkra benne. Az angyalok csendben végzik dolgukat – lehet, hogy ma is közöttünk járnak, csak nem ismerjük fel őket. Péter felismerése a miénk is lehet: „az Úr küldte angyalát, és kimentett engem”. Mert ahol hit és imádság van, ott a szabadulás reménye sosem vész el.