James Clear így vall saját életéről:
Másodikos gimnazista voltam, amikor a tanév utolsó napján képen talált egy baseball ütő. Amint az osztálytársam lendületet vett, kicsúszott az ütő a kezéből, egyenesen felém repült, és pontosan a két szemem között talált el. A becsapódás pillanatáról nincs emlékem.
Az ütő olyan erővel vágódott az arcomba, hogy torz U-alakká törte az orromat. Az agyam lágy szövetei összerázódtak a koponyámon belül. Az egész fejemben azonnal duzzadni kezdett minden.
A másodperc töredéke alatt eltört az orrom, többszörös koponyatörést szenvedtem, és összezúzódott mindkét szemgödröm. Amikor kinyitottam a szememet, emberek bámultak rám, és rohantak felém, hogy segítsenek. Lenéztem, és piros pöttyöket láttam a ruhámon. Az egyik osztálytársam levette az ingét, és odanyújtotta nekem. Ezzel próbáltam bedugaszolni törött orromat, ahonnan ömlött a vér. Sokkos és zavarodott állapotomban fel sem fogtam, milyen súlyosan megsérültem. A tanár átkarolta a vállamat, és elindultunk a hosszú úton a nővérszoba felé. Át a pályán, le a dombon, vissza az iskolába. Kezek érintették az oldalamat, hogy egyenesen tartsanak.
Nem siettünk, szép lassan sétáltunk. Senki nem fogta fel, hogy minden perc számít. Amikor végre odaértünk, a nővér egy sorkérdést feltett nekem.
Milyen évet írunk? 1998-at válaszoltam. Valójában 2002 volt. Ki az Egyesült Államok elnöke? Bill Clinton, mondtam. A helyes válasz George W. Bush lett volna. Hogy hívják az anyukádat? Megálltam. Eltelt tíz másodperc. Patty, mondtam lazán, figyelemre sem méltatva a tényt, hogy a saját anyám nevén tíz másodpercet kellett gondolkodnom. Ez az utolsó kérdés, amelyre emlékszem. A testem nem tudta kezelni az agyamban zajló gyors duzzadási folyamatot, és mielőtt a mentő megérkezett, elveszítettem az eszméletemet.
Percekkel később kivittek az iskolából, és a helyi kórházba kerültem. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, a szervezetem elkezdett leállni. Olyan alapvető működések is gondot okoztak, mint a nyelés és a légzés. Aznap volt az első rohamom. Aztán teljesen leállt a légzésem. Az orvosok rohantak, hogy biztosítsák az oxigénellátásomat, és belátták, hogy a helyi kórház felszerelése az állapotomat figyelembe véve nem kielégítő, ezért helikoptert hívtak, hogy egy nagyobb kórházba szállítsanak Cincinatti-ben.
Kitoltak a sürgősségi osztály ajtaján át az utcán a helikopter leszállóhoz. A hordár döcögött a hepehupás járdán, ahogy az egyik nővér tolta, míg a másik kézzel pumpálta belém a levegőt minden egyes légzésnél. Az anyám, aki pár pillanattal korábban ért oda a kórházba velem együtt beszállt a helikopterbe.
Az út alatt, amíg ő végigfogta a kezem, eszméletlenül feküdtem, és nem tudtam önállóan lélegezni. Amíg anyám a helikopterben ült velem, apám hazament a húgomhoz és az öcsémhez, hogy elmondja nekik, mi történt velem. Nyelte a könnyeit, miközben magyarázta a húgomnak, hogy nem tud ott lenni aznap este a nyolcadikos ballagási ünnepségén.
A családra és a barátokra bízta a testvéreimet, majd autóval anyám után ment Cincinatti-be. Amikor a helikopter leszállt a kórház tetején, egy közel húsz orvosból és nővérből álló csapat rohant oda, és azonnal a traumatológiára toltak. Addigra annyira súlyos volt a duzzanat az agyamban, hogy egymás után produkáltam a poszttraumás rohamokat.
A törött csontjaimat helyre kellett volna tenni, de nem voltam operálható állapotban. Egy újabb, aznap a harmadik roham után az orvosok a mesterséges kóma mellett döntöttek, és lélegeztetőgépre kötöttek. A szüleimnek nem volt új terep ez a kórház.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a húgomat három évesen leukémiával diagnosztizálták, a földszinten léptek be ugyanebbe az épületbe. Én akkor öt éves voltam, az öcsém pedig még csak hat hónapos. Két és fél évnyi kemoterápiás kezelés, gerinccsapolás és gerincvelő biopszia után a kishúgom végre boldogan, egészségesen és rákmentesen sétált ki a kórházból. Most pedig tíz évnyi normális élet után a szüleim megint itt találták magukat ezen a helyen, egy másik gyerekükkel. Amikor beállt a kóma, a kórház papot és szociális munkást küldött a szüleimhez beszélgetni. Ugyanaz a pap volt, akivel tíz évvel ezelőtt is találkoztak azon az estén, amikor kiderült, hogy a húgomnak rákja van.
A nap belecsúszott az éjszakába, és engem egy gép tartott életben. A szüleim nyugtalanul aludtak egy kórházi matracon, az egyik pillanatban összeestek a kimerültségtől, a másikban felébresztette őket az aggodalom. Anyám később elmondta, hogy ez volt az egyik legrosszabb éjszakája egész életében.
A gyógyulásom
Szerencsére másnap reggelre a légzésem visszatért annyira, hogy az orvosok úgy látták, felébreszthetnek a kómából. Amikor végül visszanyertem az eszméletemet, észrevettem, hogy elveszítettem a szaglásomat. Hogy ezt teszteljük, a nővér megkért, hogy fújjam ki az orromat, és szagoljak bele egy almaleves dobozba.
A szaglásom visszatért ugyan, de mindenki meglepetésére, az orrfújás levegőt préselt ki a szemgödröm repedésein, és kíjjebb nyomta a szememet, amely úgy kidűlledt az üregéből, hogy csak a szemhéjam és az agyamat és a szememet összekötő látóidegek tartotta a helyén, igen bizonytalanul. A szemész azt mondta, hogy a szemem fokozatosan visszaül majd a helyére, amint a levegő lassan kikerül onnan, de nehezen tudták megmondani ez mennyi időt vesz igénybe. Egy hétre ráírták ki a műtétemet, ami további időt jelentett a gyógyuláshoz.
Úgy néztem ki, mint aki a vesztes oldalon állt egy bokszmeccsen, de hazaengedtek a kórházból. Törött orral, fél tucat arccsonttöréssel és egy kidűlledt bal szemmel. A rá következő hónapokat nehezen viseltem. Olyan érzés volt, mintha az életemben minden szünetelne. Hetekig duplán láttam, szó szerint nem tudtam egyenesen nézni. Több mint egy hónapba telt, de a szemgolyóm végül visszakerült a rendes helyére.
A rohamokkal és látás problémákkal nyolc hónapba telt, mire újra autót vezethettem. A fizikai terápia részeként olyan alapvető motoros mintákat gyakoroltam, mint az egyenes vonalon járás. Eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy a sérülésem lehúzzon, de volt jó néhány pillanatom, amikor lehangolt voltam, és úgy éreztem, leteper ez az egész.
Amikor egy évvel később visszamentem a baseball pályára, fájdalmasan tudatosult bennem, milyen nagy utat kell még megtennem. A baseball mindig nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Apám játszott az MLB alacsonyabb osztályú bajnokságában, a St. Louis Cardinals csapatában, és nekem is az volt az álmom, hogy játszhatok majd profi csapatban.
Hónapokig tartó rehabilitáció után semmi másra nem vágytam jobban, mint újra kimenni a pályára. A visszatérésem azonban nem ment simán. A szezon során én voltam az egyetlen junior, akit ki kellett venni a felsősök baseball csapatából.
Leküldtek játszani a másodikosok junior csapatába. Négy éves korom óta játszottam, és olyas valaki számára, aki ennyi időt és energiát fordított a sportra, megalázó volt, hogy kivettek. Élénken emlékszem arra a napra. A kocsimban ültem és sírtam. Kétségbe esve tekergetve a rádió állomás keresőjét, hogy találjak egy olyan dalt, amitől egy kicsit jobban érzem magam. Egy önbizalom hiányos év után sikerült végre seniorként bekerülnöm az iskolai csapatba, de alig játszottam.
Összesen tizenegy játék részben szerepeltem, ami alig több, mint egy teljes mérkőzés. A kettétört középiskolai karrierem ellenére még mindig hittem, hogy nagyszerű játékos lehetek, és tudtam, hogy én vagyok a felelős azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. A fordulópont két évvel a sérülésem után következett be, amikor beiratkoztam a Denison Egyetemre. Ez új kezdet volt, és ez volt az a hely, ahol először rácsodálkoztam az apró szokások meglepő erejére.
Hogyan ismerkedtem meg a szokásokkal?
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a Denisonra mentem. Elnyertem egy helyet a baseball csapatban, ami, bár gólyaként a csapat összeállítás legalján szerepeltem, izgalommal töltött el. A kaotikus gimnáziumi évek ellenére mégis sikerült bekerülnöm egy egyetemi sportolói csapatba. Nem várhattam, hogy a baseball csapatban hamarosan igazán fontos szerepet kapjak, tehát arra fókuszáltam, hogy rendbe tegyem az életemet. Míg a többiek éjszakáztak és videójátékokkal játszottak, én jó alvási szokásokat alakítottam ki, és minden este korán lefeküdtem.
A kollégium rendetlen zűrzavarában fontosnak tartottam, hogy a szobámat rendben tartsam. Apró módosítások voltak ezek, de azt az érzést keltették bennem, hogy én irányítom az életemet. Kezdtem visszanyerni az önbizalmamat.
Ez az önmagamba vetett, egyre növekvő hit az osztályterembe is begyűrűzött, mert a tanulási szokásaim javításával az első évemben kitűnő bizonyítványt sikerült szereznem. A szokás rendszeresen és sok esetben automatikusan végzett rutin vagy viselkedésminta.
Ahogy teltek a szemeszterek, olyan kis, de következetes szokásokat halmoztam fel, amelyek aztán kezdetben elképzelhetetlen eredményekhez vezettek.
Életemben először sikerült például rászoknom, hogy hetente többször súlyzózzam, és a rá következő években a 193 cm-mel 77 kg-s pehely súlyból 90 kg-s karcsú, izmos alakot értem el. Másodévre kezdőszerepet kaptam a dobók között. Harmadévesen csapatkapitánynak választottak meg, és a szezon végére beválogattak a versenycsapatba.
Negyedéves koromig kellett azonban várnom arra, hogy az alvási, tanulási és erőedzési szokásaim valóban hasznot hozzanak. Hat évvel azután, hogy az arcomba csapódott a baseball ütő, helikopterrel kórházba szállítottak, és mesterségesen kómában tartottak, elnyertem a Denison Egyetem legjobb férfi sportolója címet, és neveztek az ESPN Academic All-America csapatába, amely megtiszteltetés az egész országban csak 33 játékosnak jár ki. Mire diplomát szereztem, 8 különböző kategóriában szerepeltem az Egyetemi Rekordok könyvében.
Ugyanabban az évben elnyertem az egyetem legmagasabb akadémiai kitüntetését, a rektori érdemérmet. Ha mindez dicsekvésnek hangzik, remélem megbocsátod nekem. Őszintén szólva, nem volt az én sportolói pályafutásomban semmi legendás vagy történelmi.
Profi játékos soha nem lettem. De visszatekintve azokra az évekre, azt hiszem elértem valamit, ami ugyanilyen ritka. Kihoztam magamból a legtöbbet, a legjobbat.
Az elsőre kicsinek és jelentéktelennek tűnő változások kiemelkedő eredményeket hozhatnak, ha éveken át kitartasz mellettük. Mindannyian ütközünk akadályokba, az életünk minősége azonban hosszú távon gyakran a szokásaink minőségétől függ. Változatlan szokásokkal továbbra is ugyanolyan eredményeket fogsz elérni.
Jobb szokásokkal azonban “bármi“ lehetséges. Lehet, hogy néhányan képesek egyik napról a másikra hihetetlen sikert elérni. Én magam nem ismerek ilyen embert, és az is biztos, hogy én nem közéjük tartozom.
A mesterséges kómától az Akademik All American kitüntetésig vezető utamon nem volt egy meghatározó pillanat. Sok-sok ilyen volt. Fokozatos fejlődésen mentem keresztül, amely kis győzelmek és parányi áttörések sorozatán átvezetett.
Csak úgy fejlődtem, hogy kicsiben kezdtem, más választásom nem volt. Ugyanezt a stratégiát alkalmaztam néhány évvel később is, amikor saját vállalkozást indítottam, és elkezdtem írni a könyvemet.
A hallgatóságom növekedésével párhuzamosan tágultak az üzleti lehetőségeim is. Egyre többször kértek fel nagy vállalatok arra, hogy beszéljek a szokásformálás, a viselkedésváltozás és a folyamatos fejlődés tudományáról. Arra eszméltem, hogy az Egyesült Államokban és Európa szerte konferenciákon tartok vitaindító előadásokat.
2016-ban a cikkeim kezdtek rendszeresen megjelenni olyan fontos újságokban, mint a Time, az Entrepreneur és a Forbes. Hihetetlen, de abban az évben több mint 8 millióan olvasták az írásaimat. Az NFL, az NBA és az MLB edzői kezdtek elmélyedni a munkámban, és megosztották az információt a csapataikkal.
Biztos vagyok benne, hogy a részletek és a viselkedésváltozást négy törvényének az alkalmazása megváltoztatja a szokásokkal kapcsolatos gondolkodásodat. Az emberi viselkedés folyamatosan változik. Helyzetről-helyzetre, pillanatról-pillanatra, másodpercről-másodpercre. Ez a könyv azonban arról szól, ami nem változik. Az emberi viselkedés alapjairól. Azokról a szilárd alapelvekről, amelyekre évről-évre támaszkodhatsz. Azokról az elképzelésekről, amelyekre vállalkozást, családot, életet alapozhatsz. Nincs egyetlen helyes módszer arra, hogy jobb szokásokat alakíts ki, de ebben a kurzusban az általam ismert legjobb módszert mutatom be.
Egy olyan megközelítéssel ismerkedsz meg, amelyik hatékony, függetlenül attól, hogy hol kezded, vagy éppen mint szeretnél változtatni. A kurzuson bemutatott stratégiák mindenki számára időszerűek, aki lépésről lépésre felépített rendszer szerint akar fejlődni, akár az egészségre, akár a pénzre, a produktivitásra, a kapcsolatokra, vagy a hitéletre, vagy mindezekre együttesen vonatkoznak a célkitűzései. Ha emberi viselkedésről van szó, ez a kurzus jó vezetőd lehet.