Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
” SZÍV BÁTORSÁGA”
Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra
A szeretet bátorsága – Bocsánatot kérni és megbocsátani
A szeretet sokszor nem abban mutatkozik meg, ahogyan adunk – hanem abban, hogyan engedünk el. Elengedni a sértettséget, a meg nem értettséget, az igazságtalanságot, amit átéltünk. A vágyat, hogy végre belássa a másik, mit tett. A szükséget, hogy nekünk legyen igazunk.
A megbocsátás nem gyengeség. Nem azt jelenti, hogy „minden rendben van”. Nem is azt, hogy amit a másik tett, az nem fájt, vagy nem volt súlya. A megbocsátás nem felejtés – hanem döntés. Döntés, hogy a szeretet fontosabb, mint az igazságharc vagy az önérdek. Hogy a kapcsolat – vagy legalább a saját belső békém – fontosabb, mint az elégtétel.
Ugyanígy: bocsánatot kérni is bátorság. Beismerni, hogy hibáztam. Hogy fájdalmat okoztam. Hogy nem voltam elég figyelmes, elég türelmes, elég jelen. Ez nem önfeladás. Ez épphogy önmagam vállalása – a törékenységemmel együtt.
A szeretet nem akkor bátor, amikor hangos. Hanem amikor le tud hajolni. Amikor meg tud hajolni. Amikor azt mondja: „Fontosabb vagy nekem, mint az, hogy igazam legyen.”
A szeretet olyan, mint egy híd két lélek között. De ha a híd egyik pillére sérült – harag, bűntudat, hallgatás miatt – akkor nem lehet rajta átmenni. A megbocsátás és a bocsánatkérés helyreállítja a pilléreket. Nem könnyen. Nem egyik napról a másikra. De lépésről-lépésre, kicsi gesztusokon, csendes mozdulatokon keresztül.
Jézus tanítása szerint a megbocsátás nem „plusz jó pont” az életben – hanem a szeretet lényegéhez tartozik. „Ahogyan nektek is megbocsátott az Atyátok, ti is bocsássatok meg egymásnak.” Nem azért, mert könnyű. Hanem mert a szív szabadsága itt kezdődik.
Még valami: megbocsátani néha nem másnak, hanem önmagunknak a legnehezebb.
Megbocsátani, hogy nem voltunk jobbak. Hogy hibáztunk. Hogy elrontottunk valamit. De Isten nem a hibát nézi – hanem a szívet, ami újra odafordul Hozzá. Ahol irgalom van – ott újrakezdés is van.
Történet
Egy édesanya és felnőtt lánya között évekig csend volt. Félreértések, kimondatlan mondatok, harag.
Egyik nap a lány írt egy rövid levelet. Csak ennyit: „Annyiszor hibáztam. Annyira szeretlek. Ha van hely újrakezdeni, én ott leszek.”
Az anya először nem válaszolt. De egy héttel később elküldött egy képet. A konyhaasztalukat fotózta le – két szék volt az asztalnál. A kép alatt egy mondat: „A te helyed mindig megvan.” Néha a megbocsátás nem szavakkal történik – hanem egy székkel. Egy gesztussal. Egy halk, mégis mély szeretetmozdulattal.
Ez a bátorság nem az igazságról szól – hanem a kapcsolatról.
Reflexiós kérdések
1.: Hordozok-e most olyan kapcsolatot, ahol nehéz megbocsátani – vagy ahol nekem kellene bocsánatot kérnem?
2.: Mitől félek a bocsánatkérésben? És mitől félek a megbocsátásban?
3.: Hogyan nézne ki most számomra egy szeretetből fakadó lépés – a másik felé, vagy önmagam felé?
Gyakorlat – „A kimondatlan mondat”
Írj le egy mondatot, amit régóta nem mondtál ki, de a szíved mélyén hordozol. Pl. „Sajnálom, hogy…” vagy „Megbocsátok neked, mert…” vagy „Kérlek, bocsáss meg, amiért…”
Nem kell elküldeni. Elég, ha őszintén leírod – és odaadod Istennek. Ha szeretnéd, egy gyertyát is gyújthatsz mellé – a megbékélés jeleként.
Imádság
Uram, Te ismersz engem. Tudod, hol nehéz a szívem. Tudod, mikor okoztam fájdalmat – és mikor sérültem. Kérlek, adj bátorságot a szeretethez: Bocsánatot kérni, ha kell. Megbocsátani, ha lehet. Ne engedd, hogy a harag, a hallgatás vagy a bűntudat tartson fogva. Adj nekem szabad szívet – és adj új kezdetet ott, ahol lehetőség van a megbékélésre. Köszönöm, hogy Nálad mindig van irgalom. Ámen.
„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”
Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!
Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!
Hosszú ideje, hogy nem esik az eső. Szárazság van. Szomjasak a növények, szomjas a természet… és szomjas az ember is.
A kép azt mutatja, amikor az áldott eső újra elered és vízhez juttatja a növényeket. A zöld újra élénk, a nedvesség csillogása pedig szinte életre kelti a tájat. Hosszú szárazság után ez a jelenet az enyhülés és megújulás pillanata – a természet fellélegzik.
Ugyanígy van a lélek is: hosszú, szomjas időszakok után vágyik az élő vízre, Isten vigasztaló jelenlétére. Van, amikor napokig nem érzünk semmit – se ihletet, se békét, csak a belső szomjúságot.
De az Úr „esője” (kegyelme) jön – nem mindig akkor, amikor várjuk, de mindig akkor, amikor igazán szükségünk van rá.
Egyetlen „csepp” is elég lehet, hogy újra zöldellni kezdjen a lélek. A kép azt tanítja: ne félj a szárazságtól – mert előbb-utóbb megtapasztalod, hogy Isten nem feledkezik meg rólad. Amikor jön az eső, akkor minden sejted tudni fogja: ez az Ő ajándéka.
Lelki gyakorlat – „Amikor végre esik”
1.: Csendes ráhangolódás: Keress egy nyugodt helyet. Csukd be a szemed, és képzeld el: már régóta nem esett, a föld poros, a fű sápadt, a levelek kókadtak. (Lehet, hogy csak elég kinézni az ablakon).
2.: Képmeditáció: Most hirtelen megjelenik az első esőcsepp. Majd még egy… és még egy. A száraz föld szinte szomjasan issza be őket. Te is így vagy ott – mint egy kiszáradt mező, amely végre érzi: élni jó.
3.: Elmélkedés:
– Mikor volt utoljára, hogy lelkileg száraznak éreztem magam?
– Mit jelent számomra a „lelki eső”? Ima? Egy beszélgetés? Egy zsoltár? Egy csendes pillanat?
– Merem-e kérni, hogy az Isten küldje el újra az Ő esőjét, kegyelmét – és készen állok-e befogadni?
4.: Imádság:
„Uram, ha kiszáradtam, ne hagyj magamra.
Küldd el újra a Te élő vizedet – akár csak egy cseppet is, hogy újra zöldelljek.
Taníts türelmesen várni Rád,
és hinni abban, hogy Te sosem felejtesz el esőt adni annak, aki Hozzád fordul.
Ámen.”
5.: Lezárás: Tarts pár perc csendet. Ha tudsz, írj le egy-egy szót: mi volt most száraz benned… és mi az, ami elindult a „zöldülés” felé.
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?
dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE
Isten gyakran mást akar, mint amire mi elsőként vágyunk
Június 29. – Szent Péter és Pál apostolok ünnepe
Olvasmányok: ApCsel 12,1-11 / 2Tim 4,6-8.17-18
Evangélium: Mt 16,13-19
Az 1992-es Barcelonai Olimpiai Játékokon az atlétika történetének egyik leghihetetlenebb jelenete játszódott le. A brit Derek Redmond egész életében arról álmodott, hogy egyszer aranyérmet nyer 400 méteres síkfutásban. Ez az álom elérhető közelségbe került, amint a startpisztoly eldördült a barcelonai elődöntőben. Élete nagy versenyét futotta, és már látta maga előtt a célvonalat, ahogy a célegyenesbe fordult. Akkor hirtelen éles fájdalom hasított a lábába. Elszakadt jobb térdszalaggal orra bukott. Miközben az orvosi segítség közeledett, Redmond nagy kínlódás árán felállt. „Állati ösztön volt” – vallotta később. Ugrálva újra elindult, és egy őrült kísérletet tett, hogy befejezze a versenyt. Ahogy odaért a célegyeneshez, egy nagydarab, pólóba öltözött férfi lejött a lelátóról, félrelökött egy biztonsági őrt, odarohant Redmondhoz, és átkarolta. Jim Redmond volt az, Derek édesapja. „Nem kell ezt csinálnod,” mondta síró fiának. „Dehogynem!” – felelte Derek. „Na, jól van akkor,” mondta Jim, „együtt befejezzük.” Úgy is tettek. A biztonsági embereket úgy kellett lerázni, miközben a fiú időnként az apa vállára hajtotta fejét. Derek futósávján maradva végigfutották a pályát a csodálkozó tömeg előtt, mely aztán felállt, üvöltött és sírt. Derek nem aranyéremmel távozott erről a versenyről, de egy olyan édesapa hihetetlen emlékével, aki fia szenvedését látva felkelt a székéről a lelátón, hogy segítsen fiának befejezni a versenyt.
Szent Péter és Szent Pál ünnepén, az ő életükről, küldetésükről elmélkedve érdemes felfigyelnünk arra, hogy hogyan alakulnak át fokról-fokra: az emberitől az isteni felé fordulva. Egyre inkább elszakadva az önmaguk erejébe, tudásába, képességeibe vetett bizalomtól, s egyre inkább ráhagyatkozva arra a Krisztusra, aki meghívta, majd küldte őket.
Saul, a későbbi Pál apostol számára óriási válságot jelent a damaszkuszi úton történt esemény. Persze, hatalmas öröm a Krisztussal való találkozás, de ugyanakkor mélységes fájdalom is, hiszen be kellett látnia, hogy mindaz, amiben korábban vakon hitt, amiért annyi áldozatot hozott, amit annyira Isten ügyének gondolt, az valójában nem Isten ügye. Be kellett látnia, hogy épp azok járnak Isten igaz útján, akiket ő árulóknak, hitehagyóknak gondolt, akikről meggyőződése volt, hogy téves úton járnak.
Szent Pál megtérése nem egy csekély fordulat volt, mindössze pár fokos. Nem egy-két kisebb bűnt kellett megbánnia, némely erény gyakorlatában megerősödnie, vagy még pár kisebb hitigazságot megtanulnia és jobban megértenie. Nem, őneki valóban 180 fokos fordulatot kellett tennie, s ezért is volt az számára oly nehéz, oly fájdalmas! Nem az erkölcsi életmódjában, hiszen az korábban is megfelelt Isten törvényeinek. Az istenkapcsolatában, Isten üdvözítő akaratának a megértésében és az emberek iránti szeretet kitágításában kellett komoly változásnak lejátszódnia.
Később nagyon erős képekkel le is írja leveleiben ezt a változást. Pl. amikor azt írja, hogy „nem hallgattam többé a testre és a vérre”, utalva ezzel arra, hogy el kellett távolodnia az Ábrahámtól való testi leszármazás felmagasztalásától. Máshol pedig így vall: Uramnak, Jézus Krisztusnak fönséges ismeretéhez mérten minden korábbit elvetettem, sőt szemétnek tekintek! Mivel ekkora átalakuláson kellett átmennie, ami bizony hosszadalmas és gyötrelmes volt, valóban őszintén mondhatta a galatáknak azt, amit a mai szentleckében olvasunk: „Biztosíthatlak benneteket, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való.” Ha Pál megmaradt volna csak „emberinek”, nem akarta volna megismerni és elfogadni Isten igaz akaratát, akkor nem vállalta volna fel azt a komoly belső harcot és a vele járó rengeteg külső fenyegetést és gyötrelmet, ami a megtérésével együtt járt. Továbbra is álltathatta volna magát azzal, hogy ő ismeri Isten igaz akaratát, ő jár a helyes úton és „amazok” tévednek. Így elkerülhetett volna megannyi áldozatot szenvedést, sőt a mártírhalált is. De ő eltávolodott a pusztán emberitől, hogy élete Istennek átadott élet legyen.
Péter életében, Jézussal való kapcsolatában szintén végigmegy ez a folyamat. Emlékszünk rá, hányszor lelkesedik és fogadkozik Péter „emberi módon”, saját képességeiben, erejében bízva. Jézus hívására rögtön ott hagyja ugyan a hálót, és elindul, hogy emberhalász legyen – de vajmi keveset ért még abból, hogy mit is fog ez majd jelenteni, mi mindennel fog együtt járni. Megvallja ugyan Jézus kérdésére, hogy Messiásnak tartja őt, de a Messiás valódi küldetéséről teljesen emberi, nagyobbrészt téves elképzelései vannak, s ki is érdemli ezzel a Mester rosszallását: „Távozz tőlem Sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint.” Az utolsó vacsorán is lelkesen bizonygatja, hogy „Uram, kész vagyok arra, hogy börtönbe, sőt a halálba menjek veled!”. Mégis, azon az éjszakán háromszor tagadja meg Jézust.
A mai evangéliumban szereplő jelenetet, Jézus háromszoros kérdését és Péter háromszoros szeretetvallomását szokás úgy értelmezni, hogy Jézus ezzel éppen Péter háromszori tagadására emlékezteti a főapostolt és egyben lehetőséget ad neki annak jóvátételére. Én azonban – anélkül, hogy ennek az értelmezésnek a jogosultságát kétségbe vonnám – más mondanivalót is látok Jézus ismételt kérdéseiben. A szalmaláng lelkesedésű, önmagát gyorsan odatenni kész Péter figyelmét arra akarja felhívni, hogy gondolkodjon el válaszának mélységén! Vegye komolyan a meghívást, és ne higgye azt, hogy már maradéktalanul tudja is, mit és hogyan kell tennie! Péter kezdi ezt megérteni, s azért is szomorodik el. Belátja saját méltatlanságát, gyengeségét. Utolsó válaszában már teljes egészében Jézus ismeretére, megítélésére bízza saját szeretetének mértékét is: „Uram, te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy szeretlek.” „Azt is tudod, hogy hogyan szeretlek.”
Visszatekintve papi életemre, biztosan az én esetemben is lehet beszélni ilyen átalakulásról. Hogy hol tartok éppen benne … Isten tudja. De remélem, úton vagyok. Többször éltem át – mint minden pap – hogy fel kellett kelnem onnan, ahol épp voltam, hogy elmenjek oda, ahová eredetileg semmiféle tervem nem volt menni. Sokszor tapasztaltam, hogy amit sikernek gondoltam, az nem volt feltétlenül mély és hosszú életű. Amit viszont nehéznek és küzdelmesnek éreztem, annak lett hosszabb távon több értelme. Nem mindig azokban találtam igazi, hosszú távú segítőkre, akik emberileg szimpatikusak voltak. Nem mindig az a munkám lett hatékony, amiben emberileg a legtöbb örömömet találtam. Újra és újra belefutok abba, hogy Isten mást akar, mást rendel, mint amire esetleg én vágytam, vágyom.
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
* * * * *
GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ
Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 12,1-11
Ez a rész Heródes Agrippa uralkodása idején játszódik, aki üldözni kezdi az Egyházat. Jakab apostolt kivégezteti, Pétert pedig börtönbe veti, hogy vele is példát statuáljon. Az Egyház azonban szüntelenül imádkozik érte. Az éjszaka folyamán egy angyal jelenik meg Péter cellájában, leoldja a láncait, és kivezeti őt a börtönből – a katonák észrevétele nélkül. Péter először azt hiszi, hogy álmodik, de amikor magához tér, felismeri: az Úr szabadította ki őt csodás módon.
Ez az esemény az első jeruzsálemi keresztény üldözés része. Heródes politikai okokból próbálja megnyerni a zsidók tetszését az apostolok elleni fellépéssel. Jakab vértanúsága és Péter bebörtönzése megrendíti a közösséget, de az Egyház nem esik kétségbe – hanem imádkozik. Isten beavatkozása nemcsak Pétert menti meg, hanem megerősíti a közösséget is: az imádság nem volt hiábavaló.
ÜZENET:
Ez a szakasz arra tanít, hogy Isten még a legsötétebb helyzetekben is képes cselekedni – sokszor váratlanul és csodás módon. Péter története ma is bátorít: nincs olyan lánc, amit az Úr ne tudna leoldani. A mai ember gyakran érzi magát „bebörtönözve” – félelmek, kényszerek, körülmények közé zárva. De Isten Lelke képes utat nyitni ott, ahol mi már csak falakat látunk. A szabadulás azonban nem csak Péterről szól – az egész közösség hitének próbatétele és válasza benne van. Az imádság ereje ma is működik, még akkor is, ha néha késik a válasz vagy másként jön, mint várnánk. Isten nem mindig előzi meg a próbát – de nem hagy magunkra benne. Az angyalok csendben végzik dolgukat – lehet, hogy ma is közöttünk járnak, csak nem ismerjük fel őket. Péter felismerése a miénk is lehet: „az Úr küldte angyalát, és kimentett engem”. Mert ahol hit és imádság van, ott a szabadulás reménye sosem vész el.