Oldal Kiválasztása

Hétindító – 2025. december 15.

írta: | 2025.dec.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A testvériség álma

Ferenc pápa sokszor beszél arról, hogy a világ csak akkor gyógyulhat, ha újra testvérekként tekintünk egymásra. A Fratelli tutti enciklika is erről szól: nem elég együtt élni – együtt kell tartoznunk. A testvériség nem pusztán szép eszme, hanem evangéliumi valóság.

Mert Jézus nemcsak tanított erről, hanem életével is példát adott: leült a bűnösökkel, megszólította a kitaszítottakat, lehajolt a betegekhez. Ma, amikor a társadalom polarizálódik, amikor a közbeszéd egyre élesebb, amikor a másként gondolkodók gyakran ellenséggé válnak – különösen fontos, hogy újra felfedezzük az egymásban lakozó testvért.

Nem kell egyetértenünk mindenben ahhoz, hogy tiszteljük egymást. Nem kell ugyanúgy élnünk ahhoz, hogy szerethessük a másikat. A testvériség abból fakad, hogy közös Atyánk van. És ez minden másnál mélyebb kötelék.

Ferenc pápa szerint nem lehet valódi békét építeni anélkül, hogy előbb ne építenénk hidakat. Hidak pedig csak ott születnek, ahol van bizalom, figyelem és a sebek begyógyítására irányuló szándék.

Ma ne azt kérdezd, miben különbözöl másoktól. Kérdezd azt: hol ér össze a történetetek?

Mert mindig van egy közös pont. Egy seb, egy vágy, egy remény. És ezekből lehet újra kezdeni. A testvériség álma nem utópia – hanem evangéliumi kötelesség. És te is részese lehetsz.

 

Élethelyzetek - sorozat

 

Nem kaptam semmit, mégis meglett mindenem

A bajok és a tanácstalanság imára késztet. Az imádkozás pedig elűzi a zűrzavart és a bajokat.
– Philip Melanchthen

Szívós fajta vagyunk mi, bénák. Bizony, szívós egy fajta. Ha nem így volna, egyikünk se bírná sokáig. Sok tekintetben olyan felfogással és szellemmel áldott meg a sors, ami nem mindenkinek jut ki.

Bátran állíthatom, hogy a rokkantságba való teljes beletörődés elutasítása egyetlen dolgon múlik – a hiten, a tántoríthatatlan hiten.

New Yorkban, az East Riveren túl, a Keleti 34. utca 400.-ban található a Fizikoterápiai és Rehabilitációs Intézet. Hónapokon át jártam oda kezelésre – heti két-három alkalommal –, és jövet-menet számtalanszor gurultam végig az előcsarnokon, de egyszer sem vettem magamnak a fáradságot, hogy félrehúzódva, közelebbről szemügyre vegyem a falra szögezett kis bronztáblát, amelynek szövegét, a felirat szerint, egy ismeretlen déli katona szavai fogalmazta a polgárháború idején. Egy délután végül mégis megálltam ott. Elolvastam a sorokat, aztán újra elolvastam. Amikor másodszor is a végére értem, a sírás fojtogatta a torkomat – nem a kétségbeesés miatt, hanem valami belső hévtől, ami arra késztetett, hogy megszorítsam a tolókocsi karfáját. Most szeretném megosztani olvasóimmal ezt az élményemet.

Hitvallás azokért, akik szenvedtek

Erőt kértem Istentől, hogy messzire jussak.
Gyengévé tett, hogy alázatot és engedelmességet tanulhassak…

Egészséget kértem, hogy nagy dolgokat vigyek véghez.
Megnyomorított, hogy jobb célok felé fordulhassak…

Gazdagságot kértem, hogy boldog lehessek.
Elveszítettem mindenemet, hogy bölcsességet szerezzek…

Hatalmat kértem, hogy magasztaljanak az emberek.
Tehetetlenné váltam, hogy megérezzem Isten szükségét…

Mindent kértem, hogy élvezhessem az életet.
Életet nyertem, hogy mindent élvezhessek…

Nem kaptam semmit abból, amit kértem – mégis meglett mindenem, amiben reménykedtem.
Szinte önmagam ellenére, kimondatlan imáim meghallgatásra találtak.
Én vagyok a legdúsabban megáldott az emberek között!
(Roy Campanella)

GONDOLAT:

Van, aki egészséget kér, és erőt kap. Van, aki erőt kér, és gyengeséget kap. Van, aki boldogságot kér, és bölcsességet nyer. És közben lassan rádöbben: Isten nem mindig azt adja, amit kérünk, hanem azt, amire szükségünk van.

A hit nem azt jelenti, hogy nem fáj. Nem azt, hogy nem sírunk. Nem azt, hogy nem szorul össze a torkunk. A hit azt jelenti, hogy nem adjuk fel. Hogy nem törődünk bele véglegesen abba, ami látszólag megváltoztathatatlan. A tántoríthatatlan hit nem hangos, nem látványos, nem diadalmas. Sokszor csendes. Sokszor remegő. Sokszor csak annyi: ma még tovább megyek.

Az igazi hit gyakran ott születik, ahol már nem tudunk alkudozni. Amikor elfogynak a feltételek. Amikor nem mondjuk többé: „ha ezt megadod, akkor hiszek”, hanem csak annyit: „itt vagyok”. Isten ilyenkor nem mindig felemel, hanem mellénk ül. Ez a jelenlét mindennél erősebb.

A szenvedésben megtanuljuk, hogy az élet nem jár alanyi jogon. Hogy minden ajándék. Hogy a levegő, a mozdulat, a mosoly, a remény mind kegyelem. A hit végül nem abban mérhető, mennyire lett könnyebb az életünk, hanem abban, hogy mennyire lett igazabb. Mennyire lettünk alázatosabbak, figyelmesebbek, irgalmasabbak. Mennyire tanultuk meg értékelni azt, ami van.

 

Téged melyik gondolat érintett meg legjobban?
Azzal van igazán dolgod.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2025. december 11.

írta: | 2025.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

" HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne

Örvendezzünk, mert a mennyei Atya azt akarta, hogy „Mária teljesen mentes legyen az eredeti bűn foltjától, telve ártatlansággal és szentséggel és hogy üdvösségünkre rábízhassa „egyszülött Fiát [...], akit úgy szeretett, mint önmagát” – ahogy Boldog IX. Pius pápa az „Ineffabilis Deus” kezdetű apostoli konstitúciójában írta 1854. december 8-án.
Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne.
 
Ebben az elmélkedésben Máriáról elmélkedünk a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe alkalmából.
 
Az Úr a teljesen tiszta szív rendkívüli kegyelmét adományozta Máriának, egy még nagyobb csodára készülve: Krisztus, a Megváltó emberként való világra jövetelére (vö. Lk 1,31-33). A Szent Szűz ezt az alázatosokra jellemző ámulattal értette meg az angyal köszöntéséből: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr veled van” (28. v.), és hittel adta az „igen” válaszát: „Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (38. v.). Szent Ágoston e szavakat magyarázva mondja, hogy „Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne” (215. prédikáció, 4).
 
A kegyelem teljességének ajándéka azért tudott gyümölcsöt teremni a názáreti lányban, mert ő szabadságában befogadta azt, átkarolva Isten tervét. Az Úr mindig így cselekszik: Nagy ajándékokat ad nekünk, de szabadon hagy minket, hogy elfogadjuk-e azokat, vagy sem. Ezért teszi hozzá Ágoston: „Higgyünk mi is, hogy ami [benne] történt, nekünk is javunkra váljon” (uo.). Higgyünk, ahogyan ő hitt, nagylelkűen hozzájárulva ahhoz a küldetéshez, amelyre az Úr hív minket.
 
A csoda, amely Máriával a fogantatásakor történt, megújul számunkra a keresztségben, minthogy megmosva az eredeti bűntől, Isten gyermekeivé, az ő hajlékává és Lelkének templomává váltunk. És ahogyan Mária különleges kegyelemből be tudta fogadni Jézust önmagába és őt az emberiségnek tudta ajándékozni, úgy „a keresztség lehetővé teszi, hogy Krisztus bennünk éljen, és mi vele egységben éljünk, hogy az Egyházban – mindegyikünk a saját állapota szerint – együttműködjünk a világ átalakításában” – miként azt Ferenc pápa tanította egyik katekézisében.
 
A Szeplőtelen Fogantatás nagyszerű adomány, de ugyanilyen nagy a keresztség ajándéka is, amit megkaptunk! Csodálatos az Úr Anyjának „igenje”, de a miénk is lehet, minden nap hűségesen megújítva azt hálával, alázattal és kitartással, imában és a szeretet konkrét cselekedeteiben, kezdve a legkülönlegesebb gesztusoktól egészen a leghétköznapibb és mindennapi elkötelezettségekig és szolgálatokig, hogy Jézust mindenhol megismerjék, befogadják és szeressék, és hogy üdvössége mindenkihez eljusson.
 
A pápai tanítás legfőbb üzenete az, hogy a Szűz Mária iránti alázatos hitet és Isten tervének szabad befogadását kell átemelnünk a mindennapjainkba. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy tudatosan élünk hálával (például egy rövid reggeli imával köszönjük meg az új napot), és készségesen vállaljuk a ránk bízott feladatokat, legyenek azok akármilyen apróak, a szeretet szellemében.
Konkrétan, ez jelentheti a türelmes odafordulást a családtagjaink felé egy fárasztó nap után, az őszinteséget és a segítőkészséget a munkahelyünkön, vagy azt, hogy kitartóan és pozitívan végezzük a hétköznapi, rutin feladatainkat (mint például a házimunkát vagy a bevásárlást), hiszen a pápa szavai szerint ezek a "leghétköznapibb és mindennapi elkötelezettségek" teszik lehetővé, hogy általunk Jézus szeretete eljusson másokhoz. Így a keresztségben kapott kegyelem nem csak elméleti tudás marad, hanem a cselekvő szeretetben válik élővé, megújítva a minket körülvevő világot.
 

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 

A lány, aki nem adta fel

 
Meg akarták semmisíteni.
Harminc szúrás. Tizenhat vágás a torkán. A sötétben hagyták, összetörve, remény nélkül, meg voltak róla győződve, hogy soha többé nem áll fel.
Tévedtek.
1994 decembere – Port Elizabeth, Dél-Afrika.
Alison Botha, 27 éves fiatal nő, egy átlagos baráti este után hazaért a lakásához. Semmi különös, semmi baljós — aztán egy pillanat alatt minden rémálommá torzult. Egy kés a nyakánál. Egy idegen, aki belekényszerítette a saját autójába. Majd még egy férfi. Elhajtottak vele a városon túlra — oda, ahol a csöndet nem zavarja meg sem kiáltás, sem könyörgés.
A bokrok között aztán elszabadult az a kegyetlenség, amelyet szavakkal alig lehet leírni. Szúrták, vágták, míg a teste már nem is emberinek tűnt. A torkát olyan mélyen metszették fel, hogy szinte elvált a feje a testétől. Amikor otthagyták, azt hitték, a történet véget ért. De Alison szíve még dobogott. És ő még nem adta fel.
 
Vérző nyakkal, a torkát saját kezével tartva helyén, megpróbált mozdulni. A fájdalom már rég túlment azon, amit egy ember elviselhet. Mégis kúszott — centiről centire — a távoli út felé. A por, a kavics felsértette a bőrét, a világ forgott körülötte, de ő ment tovább. Minden egyes mozdulata csoda volt. Minden lélegzetvétel lázadás. És akkor egy autó megállt.
 
A kórházban az orvosok az érthetetlennel harcoltak — és Alison túlélte. Eltűnhetett volna a csendben, örökre elrejthette volna a fájdalmát. De ő nem ilyen volt. Felállt. Megszólalt. Beszélt a történetéről, könyvet írt, előadó lett, a világ egyik legerősebb túlélőjeként. A sebeiből hidat épített másoknak. És kiállt a színpadra, emberek elé, és azt mondta:
„Még itt vagyok.”
 
 
A támadói életfogytiglant kaptak, de Alison nem a büntetésben találta meg a gyógyulást. Hanem önmagában. A saját életét vette vissza — ugyanazzal a makacs elszántsággal, amellyel azon az éjszakán a torkát tartotta a kezében. A nevét nem áldozatként emlegetjük, hanem tanúságként. Mert Alison Botha nem egyszerűen túlélte a lehetetlent. Újraépítette önmagát. És küldetéssé formálta a kimondhatatlant.
Ő annak a bizonyítéka, hogy hiába próbálják elvenni tőled mindazt, ami vagy — az élni akarásodat, a hitedet, a fényedet — az akaratot, hogy továbbmenj, nem érhetik el.
Sokan összeroppannak. Alison Botha nem. Visszakúszott a lehetetlenből, és üzenetet hagyott a világnak:
 
A remény nem akkor születik, amikor könnyű, hanem amikor minden okod megvan feladni — mégsem teszed.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez!

Idős házaspár cipelt egy nagy dobozt a lépcsőházban. Épp egy lépcsőfordulónál tartottak, a második és a harmadik emelet között. Igen nehezen csoszogtak a termetes csomaggal, egyikük az egyik végét, másikuk a másik végét fogta. Egy fiatalember jött felfelé fütyörészve a lépcsőn. Amikor meglátta a néni és a bácsi erőlködését, kikapta a kezükből a dobozt, s már indult is vele sietősen fölfelé. Csak a válla fölött szólt vissza mosolyogva: „Nehéz ez már maguknak! Majd én gyorsan fölviszem” Meg sem állt a legfelső emeletig, s bár már ő is nehezen lihegett, mégis vidáman szólt oda a csaknem egy emelettel lemaradó öregeknek: „Na lássák, lehet, hogy föl se bírták volna cipelni idáig egyedül!” „Az az igazság, fiam, hogy mi nem is fölfelé, hanem lefelé szerettük volna vinni eredetileg.” – nyögte ki zihálva a bácsi, mikor végre sikerült beérniük a fürge fiút.

***

A várakozáshoz mindig hozzá kell tartoznia a türelemnek, hiszen türelem hiányában az ember jószándékú erőlködése sokszor félresiklik. A mai szentírási olvasmányokban ennek az erénynek fontosságát tárja elénk Isten igéje. Rohanó társadalmunknak nem erőssége a türelem: mindenki minél hamarabb túl szeretne esni mindenen, minél hamarabb és könnyebben szeretne letudni mindent. Mire észrevesszük magunkat, el is szaladt az életünk. Még azokat is könnyen magával sodorja a felgyorsult életritmus, akik természetüknél fogva megfontoltabbak és nyugodtabbak.

Türelmesnek kell lennünk embertársainkhoz, mert egy-egy ember kellő megismerése, szándékainak megértése hosszabb folyamat eredménye. Milyen sokan az első benyomások, felszínes élmények és reakciók alapján ítélik meg a másik embert! Ráadásul hozzászoktunk ahhoz, hogy könnyebben vegyük észre a rosszat, mint a jót. Gyorsan „bekategorizálunk” magunknak valakit, betesszük egy felcimkézett dobozba, s ott hagyjuk egy életre. Pedig ha jobban megismernénk, ha hagynánk időt arra, hogy megértsük, lehet, hogy nem is lenne annyira negatív a kép. Ahhoz is türelemre van szükség, hogy elviseljük azt, ami a másikban valóban gyengeség, hiba. Csakis türelmes szeretettel lehet ezekből gyógyítgatni valamit, ahogyan azt Jézus tette számos bűnössel, s teszi velünk is napról-napra.

Türelem kell saját magunkhoz, életünkhöz, terveink megvalósításához is. Sokszor az embernek önmagához nincs elég türelme, s ez vetítődik ki az embertársaival való kapcsolatra is. Nem tudunk együtt élni hiányosságainkkal, nem tudjuk elfogadni kudarcainkat. Pedig ezekből a legsikeresebb, legkiválóbb embernek is jut! Nehezen tudjuk kivárni, míg elérjük céljainkat, bosszankodunk, ha valami másképp sül el, mint szerettük volna.

A bűneink is elkedvetlenítenek minket, nem is beszélve a másoktól kapott jogos vagy jogtalan kritikáktól. A túl sok elvárás, amivel a mai kor embere szembesül, könnyen tehet mindannyiunkat elégedetlenné. Ilyenkor jó arra gondolni, hogy Isten nem teszi függővé előzetes teljesítményektől irántunk való szeretetét, s jó átimádkozni, átelmélkedni azt, hogy valóban szükséges-e mindaz, amit teszünk, valóban fontos-e elérnünk mindazt, amit célul tűztünk ki magunk elé!

Az Adventi időszak kissé visszafogottabb, csendesebb napjai erre is valók! Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez, akaratának az életünkben való megvalósulásához is.

Keresztelő János ebben mutatkozik türelmetlennek a mai evangéliumban. János tipikusan egy aszketikus próféta-alkat, aki maga is mindent megtesz Isten Országának mihamarabbi megvalósulásáért, ugyanakkor sürgetné is az eljövendő Messiást, hogy gyorsan teljesítse be küldetését. Akik pedig nem térnek meg, akik nem fogadják bűnbánó szívvel és elkötelezett odaadással a Megváltót, azokat Isten közeli ítéletével fenyegeti. Ilyen szent türelmetlenségtől hajtva János nehezen érti meg Jézus nagylelkű irgalmasságát a bűnösökkel szemben, nem találja Őt elég radikálisnak. Ezért küldi el hozzá tanítványait, hogy megkérdezzék: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Az, ahogyan Jézus elkezdi végbevinni a megváltás művét, nem egészen egyezik János elképzeléseivel, várakozásaival. Jézus felhívja a Keresztelő figyelmét arra, hogy az Ő életében mutatkoznak az Isten Országa eljöttének egyértelmű jelei, melyeket a próféták évszázadokkal azelőtt megjövendöltek. „Vakok látnak, sánták járnak, a szegényeknek pedig hirdetik az Örömhírt.” János tehát az Írásokat vizsgálja meg, s ne hagyja magát a saját radikális vágyaitól, türelmetlenségétől félrevezetni! Nekünk is időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük Isten szándékait az életünkben.

Olykor történhetnek olyan események az életünkben, amelyeket nem terveztünk, vagy nem így terveztünk. Olykor jobban meg kell küzdenünk egy-egy célunk eléréséért, mint korábban gondoltuk. Olykor nem úgy tűnik számunkra, mintha életutunk az igazi boldogság felé vezetne. Amellett, hogy becsülettel igyekszünk teljesíteni kötelességeinket, igyekszünk megfelelni elkötelezettségeinknek, türelmesnek is kell lennünk, hogy Isten akaratát minél helyesebben ismerjük fel életünkben, s nehogy más irányba induljunk el, mint amerre Ő akar irányítani bennünket! Adventi várakozásunk során kérjük Isten segítségét, hogy ajándékozzon meg bennünket azzal a türelemmel, amely nélkülözhetetlen a helyes döntésekhez és cselekedetekhez!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 2025. december 8.

írta: | 2025.dec.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Jelen lenni. Most.

Roger testvér egész életét arra tette fel, hogy megmutassa: az imádság nem a szavak sokasága, hanem a jelenlét művészete. Sokszor gondoljuk azt, hogy az ima teljesítmény. Hogy jól kell csinálni, szépen kell szólni, és mindig valamit el kell érnünk vele. De Isten nem ügyintéző. Ő Atya. Aki nem az elmondott mondatokra figyel, hanem a jelenlétünkre. Aki nem az imaformák tökéletességét keresi, hanem azt a nyitott szívet, amely időt szán Rá. Roger testvér szerint az ima lényege nem az, hogy mi mondunk sokat – hanem hogy csendben vagyunk, és engedjük, hogy Ő legyen jelen. A Taizéi közösség hosszú csendjei, egyszerű dallamai is erre tanítanak: az imádság lehet lélegzet, lehet pillantás, lehet egy szívből fakadó sóhaj. Nem kell hozzá különleges tudás – csak egy szív, ami szeretne Isten közelében lenni.

Ma ne akard túlbonyolítani az imádságod. Csak ülj le, lélegezz, és mondd szívedben: „Itt vagyok.” Ez az „itt vagyok” az egyik legszentebb mondat. Ez volt Mária válasza is. Ez lehet ma a tiéd is. Isten nem arra vár, hogy elérd Őt – hanem hogy engedd, hogy Ő elérjen téged. És ez az imádság lényege: jelen lenni. Most.

 

 

Élethelyzetek - sorozat

 

Az ölelés varázslata

Lee Shapiro nyugalmazott büntetőbíró és az egyik legtisztább szívű ismerősünk. Pályája során egyszer rádöbbent, hogy a szeretet a legnagyobb erő. Ettől kezdve egészen megváltozott, boldog-boldogtalant a keblére ölelt. A kollégái csak úgy emlegették: „az ölelős bíró”. (Kétségtelenül szokatlan jelző ebben a szakmában.) Kocsija hátulján vidám matrica hirdeti: „Ne ölj! Ölelj!”

Körülbelül hat évvel ezelőtt Lee kitalálta az ő „ölelő készletét”. A doboz oldalán „Szívet az ölelésért” felirat díszeleg, benne pedig harminc vörössel hímzett, hátoldalán öntapadós szív lapul. Lee időnként fogja a dobozát, elvegyül az emberek között, s egy ölelésért cserébe mindenkinek felajánl egyet a piros szívekből.

Egészen elhíresült erről a szokásáról, ezért gyakran hívják személyiségfejlesztési tanácskozásokra, ahol a résztvevőknek is tolmácsolja a feltétel nélküli szeretet üzenetét. Egyik ilyen alkalommal éppen San Franciscóban járt, amikor a helyi televízió képviselői a következő módon tették próbára:

– Könnyű a konferencián jelenlevőket ölelgetni, hiszen szándékosan jöttek ilyen helyre. Hétköznapi közegben aligha működne ez a dolog.

Felpiszkolták Lee-t, hogy az utcai járókelőket ölelgesse, ha tudja. A derék bíró tehát egy tévéstábbal a sarkában a nyakába vette San Francisco utcáit. Először is egy szembejövő asszonyt szólított meg.

– Jó napot! Lee Shapiro vagyok, az ölelős bíró. Adok egyet ezekből a szívekből egy ölelésért.

– Örömmel – felelte a nő.

– Ez túl egyszerű volt – kötözködött a riporter.

Lee körülnézett, és észrevett egy parkolóőr lányt, amint javában huzakodott egy BMW tulajdonosával, aki sehogy sem akarta kifizetni a parkolási díjat. Odasétált hozzá, a kamerától kísérve, és így üdvözölte:

– Úgy látom, elkelne magának egy ölelés. Én vagyok az ölelős bíró, tőlem megkaphatja.

A lány el is fogadta, mire a riporter még egy utolsó kísérletet tett:

– Nézze, itt jön egy busz. A buszsofőröknél gorombább, morcosabb, utálatosabb San Franciscó-it keresve sem találni a városban. Lássuk, ezt a sofőrt is meglágyítja-e?

Lee felvette a kesztyűt.

Mihelyt a busz lefékezett a megállóban, Lee odasietett:

– Jó napot! Lee Shapiro vagyok, az ölelős bíró. Ez talán a legkimerítőbb foglalkozás a világon. Szívet ajánlok az embereknek egy ölelésért, hogy kissé felderítsem őket. Kér egyet?

– Miért ne? – kászálódott ki a volán mögül a száznyolcvan centis, százkilós férfi.

A bíró megölelte, adott neki egy szívet, és barátságosan búcsút intett, amikor a busz folytatta útját. A tévések szóhoz sem jutottak.

– El kell ismernem, le vagyok nyűgözve – hebegte végül a riporter.

Egy nap Lee barátja, Nancy Johnston csöngetett be a nyugalmazott bíróhoz. Nancy hivatására nézve bohóc, s most ekként öltözve és kifestve állított be Lee-hez.

– Szedd össze egy pár ölelő készletet, és irány a mozgássérültek intézete!

A helyszínre érve, azonnal ölelgetni kezdték a pácienseket, és osztogatták a piros szíveket.

Lee feszengedt. Még sohasem ölelt magához gyógyíthatatlan betegeket, súlyosan fogyatékos, mind a négy végtagjukra béna embereket. Kezdetben nagyon nehezen bírta, egy idő után azonban valamelyest feloldódott, miközben az orvosok, nővérek és ápolók Nancyvel a kíséretében sorra járta az osztályokat.

Órákig tartott, míg az utolsó osztályra értek. Itt ápolták a 34 leg­súlyosabb esetet. Lee életében nem látott még hasonlókat. Egészen összeszorult a szíve, de eltökélten haladt tovább Nancy oldalán, hátuk mögött az ápolószemélyzettel, akiknek addigra kivétel nélkül piros szív virított a mellén.

Végül ott állt a legutolsó beteg, Leonard előtt. Leonard nagy, fehér előkefélét viselt, amelyre egyfolytában csorgott a nyála. Lee a nyáladzó figurára nézett, aztán a barátja fülébe súgta:

– Gyerünk, Nancy, ezzel az illetővel semmire se jutunk!

– Ugyan már, Lee – felelte a bohóc –, ő talán nem emberi lény?

Lee erre előhúzott egy kis szívet, vett egy nagy levegőt, lehajolt, és megölelte Leonardot.

– Ííííí! Ííííí! – kezdett egyszerre visítani Leonard, mire a teremben lévő többi ápolt egy része éktelen csörömpölésbe fogott a holmijaival.

Lee magyarázatot várva fordult az orvosok és ápolók csoportjához, s meghökkenve látta, hogy mindegyikük sír.

– Mi történik itt? – tudakolta a főnővértől.

Míg él, nem felejti el a választ:

– Huszonhárom év alatt ez az első eset, hogy Leonardot mosolyogni látjuk.

Lám, milyen egyszerű megváltoztatni mások életét.

Jack Canfield és Mark V. Hansen

***

A Lélekemelő üzenetek 10. kötetében lévő történetek ugyanígy képesek megváltoztatni az életedet!
Ha szeretnéd, kattints ide » 

Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2025. december 4.

írta: | 2025.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

" HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Keresd az apró fényeket!

 

A szívünkben gyakran együtt él szépség és seb, áldás és tehetetlenség. A kérdés egyszerű, mégis kényelmetlen: amikor a nehézségek szorítanak, mivel töltjük meg a szívünket – panasszal vagy dicsérettel, keserű cinizmussal vagy csendes hálával? A pápa arra hív, hogy újra tanuljuk a dicséret nyelvét, még akkor is, ha elsőre nem jön a szánkra.

A dicséret nem azt jelenti, hogy tagadjuk a valóság fájdalmát. Azt jelenti, hogy elismerjük: a fájdalom nem az utolsó szó, és Isten nem tűnt el a saját történetünkből.

Sokszor könnyebb elhinni, hogy a sötétség erősebb, mint az áldás. A hála érzése ilyenkor háttérbe szorul, és helyette belső monológjaink panaszból, sértettségből és félelemből épülnek fel. Isten igéje azonban másra hív: keresd az éjszakában az apró fényeket.

Nézd a történelemben, a városodban, a családodban, a saját életedben azokat a kicsiny hajtásokat, amelyek a száraz földből is áttörik magukat. Izajás próféta egy kis hajtásról beszél, amely egy csonkból sarjad, kicsi, törékeny, alig látható. Mégis ebből a hajtásból ígéri a Messiást.

Isten országát nem nagy, látványos gesztusok kezdik el, hanem olyan kicsi döntések, amelyek talán senkinek sem tűnnek fel. Egy nagymama, aki kitartóan imádkozik. Egy fiatal, aki külföld helyett mégis hazatér, hogy otthon is szolgáljon. Egy plébánia, ahol újra és újra összeszedik magukat, és nem adják fel. Egy tanár, aki a fizetéséhez képest érthetetlen kitartással nevel. Egy orvos, aki nem fásul bele a nyomorba. Egy család, amelynek hite csendben, harsány szavak nélkül tartja egyben az életeket.

A pápa azt mondja: ezek az apró fények nem mellékszálak, hanem Isten válaszai a sötétségre.  Ezek azok a „kicsiny és láthatatlan hajtások”, amelyeket ápolni kell, mert bennük rejtőzik a jövő. A hála igazi próbája nem az, amikor minden jól alakul, hanem amikor a szív még a sebzett valóságra nézve is ki tudja mondani: „Áldalak téged, Atyám.” Nem azért, mert minden jó, hanem mert Te jó vagy, és jelen vagy. A hála nem illuzórikus vigasz, amely elfeledteti a problémákat. Ellenkezőleg: a hála elvezet a megtéréshez. Arra ébreszt rá, hogy az életem nem véletlenek sorozata, hanem meghívás: felelősségem van azért a földért, amelyen élek, azokért az emberekért, akikkel együtt élek.

Ha látom a kicsi hajtásokat, nem tehetem meg, hogy közben az életem logikája továbbra is az erőszak, a pénz, a közöny legyen. Leó pápa nagyon konkrétan fogalmaz: ne engedjünk az erőszak logikájának, ne imádjuk a pénzt, ne adjuk át magunkat a gonosz féktelen áradatának. Ez nem csak politikai üzenet. Lelki felhívás. Mindannyiunk szívében van egy kis „páncél”: etnikai, politikai, családi, vallási sérülésekből épült zárt rendszer. Az a részünk, amelyik azt mondja: „veletek soha”, „az ilyenekben nem bízom”, „engem már elégszer átvertek”. A pápa arra kér: fegyverezzük le a szívünket, vegyük le ezt a belső páncélt. Ha nem tesszük, bármilyen szépek is az imáink, a szívünk mélyén ugyanaz a háborús logika marad. Ezért kapcsolja össze a hála és a megtérés szavát.

Hálásnak lenni Isten ajándékaiért azt is jelenti: engedem, hogy az Ő tekintete formálja az enyémet. Kevesebbet nézem a hibákat, többet a lehetőséget. Kevesebbet a múlt igazságtalanságait, többet a megbékélés esélyeit. Kevesebbet a csoportok közti határvonalakat, többet azokat a közös pontokat, ahol egymás szemébe tudunk nézni.

A próféta álma – a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével – ma talán távolinak, sőt naivnak tűnik. Mégis, Jézus evangéliuma nem egyszerűen fölülírja ezt a képet, hanem beteljesíti: a keresztben egyesül a legnagyobb erőszak és a legnagyobb szeretet.

Ott, ahol az emberi logika végére ér, Isten új kezdetet nyit.

 A kérdés az, rábízzuk-e magunkat arra a lassú, de biztos munkára, amellyel Isten a saját életünkben is újra és újra kezdi a tavaszt. Ha igen, akkor a hála már nem érzés lesz, hanem életstílus. Akkor még a nehéz napokon is vissza tudunk térni egy egyszerű mondathoz: „Dicsérlek téged, Atyám, mert itt vagy, még ha most nem is értek mindent.” És ebben a szelíd dicséretben lassan megtisztul a tekintetünk, megpuhul a szívünk, felszabadul az akaratunk a jóra.

Gyakorlat:
Reggel, ébredés után állj meg fél percre, és mondd ki tudatosan: „Uram, köszönöm, hogy ma is élek, mutasd meg ma az apró hajtásokat, amelyeket Te ültettél körém.” Napközben figyeld magad: amikor panaszkodnál, állj meg egy pillanatra, és keresd ugyanabban a helyzetben legalább egy dolog jelét, amiért hálát adhatsz. Minden este válassz ki három „apró fényt” a napodból – egy embert, egy helyzetet, egy belső mozdulatot –, és mondd ki hangosan: „Dicsérlek, Atyám, ezért a mai ajándékért.”

A hálás lelkület kialakításában nagy segítségedre lesznek azok a megrendítő életsorsok, amelyeket a LÉLEKEMELŐ ÜZENETEK 10. kötetében várnak rád.
Ha még nem rendeltél, ne hagyd ki! Kattints ide »

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 

Döntés az élet mellett

A villamos ablakán betüremkedő fény úgy csillan, mint egy régi klip képkockája, és mi is visszapörgetünk: mosdó, tükör, barátok, egyetlen helyszín, fillérekből forgatott videó, és benne egy lány, aki énekel, mert nem tud nem énekelni. Judy a Groovehouse élén nem a kész csodába lépett bele, hanem egy göröngyös út elejére: fesztiválok, apró győzelmek és nagy kitartás. Aztán 1998. december 14., egy kanyar a 94-es kilométerkőnél, egy teherautó, és mintha valaki megállítaná a filmet. Benzinszag, csend, és onnantól minden mondat két szóval kezdődik: mégis tovább.

Tüdőcsövezés, szájsebészet, törött csontok, kórházi neonfény, és egy pillanat, amikor a hang egyszerűen nem jön. Aki valaha énekelt, tudja, milyen, amikor a levegő nem talál dallamot; aki valaha küzdött, tudja, milyen, amikor a test előbb adná fel, mint a lélek. Judy hónapokig tanulta újra a lélegzetvételt, mintha skálázna: belégzés – remény, kilégzés – félelem. A tükör sokáig idegen volt, a mimika fájt, a könnyezés is műtét volt.

De a színpad hívta, és ő ment, mert a dal néha előbb gyógyít, mint a gyógyszer. Kiengedték, fellépett, majd hétfőn visszagurult a kórházi ágyra – ritmusban lüktetett a gyógyulás és a munka. A barátok közül néhányan elfogytak, de akik maradtak, tartották a fényt, amikor a reflektor pislákolt. A közönség először visszafojtott lélegzettel nézte, aztán együtt lélegzett vele. A hangja más lett, mélyebb, ércesebb, mint aki egyszer már átsétált a völgy árnyékán. A próbákon előbb a csönddel birkózott, majd a bizonytalansággal, végül a tempóval. Megtanulta, hogy a hegek nem pontok, hanem vesszők: nem lezárnak, irányt szabnak. Őrizte az életmentő csapat arcát, akik kihúzták; őrizte az orvosok szavait, akik azt mondták, csoda, hogy él; és őrizte a saját makacsságát, amely nem engedte, hogy áldozattá zsugorodjon.

A félelem visszaült mellé az autóba, de szelídebb lett; a sofőr mögött már több emberért felelt, és minden kilométer egy kicsit átirta a baleset történetét. A színpadon nem díszletet csinált a fájdalomból, hanem hidat: a dalokhoz vezető hidat, amelyen mások is átmehetnek. A türelem lett a legjobb menedzsere, a fegyelem a hangmérnöke, a hála a producere. És amikor eljött az anyaság, egy félmondat zárta össze a kört: „Majdnem meghaltál, anya” – mondta a kislánya –, „akkor most más anyukám lenne.” Ebben a gyermeki mondatban ott volt a Mégis: a megmaradt élet felelőssége és ajándéka.

Judy ma már tudja, hogy a „visszatérés” nem egy dátum, hanem egy szokás: minden reggel felkelni, belenézni a tükörbe, és kimondani a nap első dallamát. Tudja, hogy a testet lehet újrahangolni, a lelket pedig újrahangolni kell. Tudja, hogy a fájdalomnak is van ritmusa, amely egyszer csak belesimul egy refrénbe. A közönség pedig azt is tudja: amikor ő énekel, nemcsak hang szól, hanem döntés. Döntés az élet mellett, a munka mellett, a lassú, türelmes építkezés mellett. Mert a tehetség kezdettől fogva ajándék volt, de az út, amely ezt megőrizte, naponta megfizetett ár.

A mosdóban forgatott első klip játéka ma már szimbólum: ha van tükör és van bátorság belenézni, lesz kép is, amelyet viszont lehet szeretni. A kritika olykor félreértett, a komment néha tévedett, de a taps sosem hazudott: az emberek arra reagáltak, amit a szem nem lát – a belső állóképességre. Judy története nem steril hősmese, hanem munkaidő-beosztás: műtétek és próbák, sírás és smink, pánik és próbaéneklés. És mégis: ebből a rendetlenségből lett rend, amelynek neve: élet. Az üzenete annak, aki most küzd, egyszerű és kíméletlen: készülj fel, mert a válság nem kér időpontot; gyakorolj, mert a remény izom; és nézd nagyobb perspektívában az életed, mert ami ma törésnek látszik, holnap fordulóponttá érik.

Ha eljön a mélység, vedd elő a dallamodat, és tartsd a tempót. Ha elfogy a hangod, kezdd a levegővel, mert minden dal levegővel kezdődik. Ha a tükör nem kedves, adj időt neki – és magadnak. Ha elnémul a világ, énekelj halkan, amíg vissza nem tér a kórus. És ha megkérdezik, hogyan csináltad, mondd azt, amit ő is mondana: nem volt könnyű, de megérte – mert mégis itt vagyok.

Ehhez hasonló MÉGIS-történeteket találsz a Lélekemelő üzenetek 10. kötetben is itt »

AZ ÉLET IGÉJE

Pusztaságba kell vonulnod!

Először olvasd el az alábbi szentírási részletet:
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta:
A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem!
Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!” (Mt 3,1-12)

***

Sebesült katona feküdt egy hadikórházban. Míg nehéz sebéből felgyógyult, volt ideje eltöprengeni addigi életén. Bizony sok hibát, bűnt, gyengeséget talált a múltjában, melyekre addig nem is gondolt. Erőszakosság, durvaság, káromkodás, lustaság, paráznaság, sőt még csatán kívül elkövetett gyilkosság is szerepelt a listán. A katonán, most hogy a halál közelébe került, erőt vett a kárhozattól való félelem. Elhatározta hát, hogy ha sikerül lábra állnia, elmegy gyónni és le is vezekli a bűneit. Hetek múlva valóban felépült annyira, hogy elhagyhatta a kórházat. Elment egy közeli kolostorba, s az egyik szerzetesnek meggyónta vétkeit, majd ezt mondta: „Atyám, bármit megteszek vezeklésképpen, csak Isten megbocsássa a bűneimet!” „Rendben van fiam!” – mondta a szerzetes. „Akkor mielőtt feloldozlak, menj, s merítsd tele nekem ezt a vödröt vízzel!” Ez igazán semmiség – gondolta a katona. Felkapta a vödröt, s már indult is a közeli folyóhoz. Azonban akárhányszor merítette bele a vödröt a vízbe, abba mégsem ment egy csöppnyi sem. „Itt valami boszorkányság van!” – mérgelődött a katona. Elsétált hát egy forráshoz, de ott is hiába próbálkozott. Azután a falu egyetlen kútja felé vette az irányt, de abból sem tudott vizet merni a vödrébe. Egész nap, sőt egész héten fáradozott, de nem jutott semmire: a vödör egyetlen csepp vizet sem eresztett magába. Egy év múlva lerongyolódott, torzonborz alak közeledett a kolostor felé, kezében kopott, üres vödör. A szerzetes felismerte benne a bűneit meggyónó katonát. A katona leroskadt a kolostor lépcsőjén, s keseregve ingatta a fejét. „Nem és nem tudom megtenni, atyám! Most már biztos, hogy elkárhozom! Jaj, de nehezek is a bűneim!” Azzal zokogni kezdett. Könnyes szemeiből két könnycsepp a vödörbe hullott, s láss csodát, a vödör azonnal színültig megtelt.

Advent II. vasárnapjának központi alakja Keresztelő János, aki Judea pusztaságába vonul ki, s onnan szólítja megtérésre, bűnbánatra a korabeli zsidókat. Magára vonatkoztatja a prófétai jövendölést: „Én a pusztában kiáltónak a szava vagyok: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Micsoda őrültség – gondolhatnánk! Ha valaki azt akarja, hogy meghallják, amit mondani akar, nehezen választhatna rosszabb helyet a kietlen pusztaságnál, ahová a madár se jár. Valóban így van? Sajnos a tömegben, a zajban, a modern városi élet rohanó mindennapjaiban még kevésbé halljuk meg és főleg hallgatjuk meg egymást!

Ha valaki kivonul a lakott területektől távol eső, csendes vidékre, sokkal könnyebben meghall bármit is, mert a „zavaró tényezők” nagy része megszűnik körülötte. János nem véletlenül választja a pusztát küldetése színhelyéül.

A pusztában tudja leginkább megélni az ember az Istenre figyelést, ahogyan ezt minden korok remetéi és szerzetesei tudták és tapasztalták. Nincs zaj, nincsenek fölösleges cifraságok. Nem kell őrült módra hajszolni vagy éppen védelmezni az anyagi javakat, nincs jelen a lélektompító túlzott kényelem, az összkomfort. Az ember tud összpontosítani, csendet teremteni, a lényegre figyelni. Másrészt megtapasztalja a kiszolgáltatottságát, gyengeségét is. Nincs „kéznél” minden, amit csak megkíván, sőt sokszor a szükséges sem. A pusztaságban meg lehet élni az Istenre és segítő embertársainkra való ráutaltságot.

Nagyon sok minden nincs a pusztában, s ez riasztó lehet a biztonsághoz és jóléthez szokott ember számára. Valami, helyesebben Valaki azonban nagyon is ott van: ott lehet találkozni főként az Istennel, mert az „Úr útja” a pusztaságon át vezet. Mindenkinek át kell vonulnia a pusztaságon, aki találkozni szeretne az Úrral, el szeretne jutni az általa megígért országba. Egyiptomban nem éhezett Izrael népe, nem látott nélkülözést – azonban rabságban élt. A szabadság országa felé pedig a negyvenéves pusztai vándorláson keresztül vezetett az út. Izaiás próféta jövendölése a pusztában kiáltó szóról és az Úr előkészítendő útjáról akkor születik, amikor Izrael újra fogságban van: a babiloni fogság idején. A népet Isten újra a pusztaságon át akarja vezetni a szabadulás felé. A modern ember lelke (és sokszor teste is) az anyagiasság rabságban vergődik. Isten jelenléte elhomályosul a sok csillogó-villogó vacakság mellett, az Istenre való figyelés elsikkad a számos „fontosabb és sürgősebb” dolog mellett.

Nekünk is a pusztaságba kell vonulnunk ahhoz, hogy a lelkünk szabad legyen a közeledő Isten Országának befogadására. Csendet kell teremtenünk, kissé távolságot kell tartanunk az anyagiak túlzott hajszolásától és habzsolásától, fékeznünk kell a rohanást, hogy legyen időnk és helyünk Isten számára. Adventi készületünk egyik legfontosabb szempontja ez.

Keresztelő János nem azért vonul ki a pusztába, hogy egyedül maradjon, hanem azért, hogy kihívja az embereket maga mellé, s felszólíthassa őket a megtérésre, a bűnbánatra. Valóban sokan ki is mennek hozzá, s megkeresztelkednek a Jordánban a bűnbánat jeléül. János azonban felszólítja őket, hogy „teremjék a bűnbánat méltó gyümölcseit”! Érdemes felfigyelni arra, hogy János nem feltételekről, hanem gyümölcsökről beszél. Az embernek nem kell előzetesen „kiérdemelnie” Isten irgalmát: Isten feltétel nélkül meg akar és meg tud bocsátani az embernek. Azonban annak jele, gyümölcse kell, hogy legyen, hogy az ember valóban elfogadta, befogadta Isten bocsánatát.

Ha nem teremjük meg a bűnbánat méltó gyümölcseit, akkor az irgalmas Isten megbocsátó szeretete hatástalan maradt a mi életünkben. Melyek ezek a gyümölcsök? Elsősorban a megbocsátás és az önzetlen felebaráti szeretet tettei. Aki átélte és befogadta Isten bocsánatát, maga is megbocsátó lesz felebarátaival szemben. Türelmesebben, irgalmasabban viszonyul mások gyöngeségeihez, komoly sérelmeket is képes elengedni embertársának. A hiteles bűnbánat jele és a bűnbocsánat feletti öröm gyümölcse az áldozatkész jócselekedetek sora is. Ha nincs meg bennünk az önzetlen segítőkészség, a felebaráti szeretet tetteinek gyakorlása, akkor bűnbánatunk nem igazán őszinte és hiteles. A régi bibliai mondás is azt tartja: az alamizsnálkodás sok bűnt betakar!

Vegyünk példát a most ünnepelt szentről, a Mikulás névadójáról, Szent Miklós püspökről, aki kiemelkedő önzetlenséggel segítette a rászorultakat, karolta föl az elesetteket! Kérjük az ő közbenjárását is, hogy mi is tudjunk a pusztába vonulva őszinte bűnbánatot tartani, Istennel találkozni, s ebből a találkozásból erőt merítve mind több jót tenni embertársankkal!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 2025. december 1.

írta: | 2025.nov.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A méltóság visszanyerése

Edith Eger, aki a német haláltábor borzalmaiból tért vissza az életbe, nemcsak túlélő, hanem tanító is. Nemcsak a borzalmakat ismerte meg, hanem azt is, hogyan lehet élni utána. Sőt: hogyan lehet élni belőle. A szenvedés nem vég, ha át tud alakulni. És ez a kulcs Eger tanításában:

nem arról van szó, hogy ne történt volna meg, ami megtörtént – hanem hogy mihez kezdesz vele.

A méltóság nem azt jelenti, hogy minden szép és hibátlan – hanem azt, hogy azt mondom: „A múlt nem határozza meg a jövőmet.” A megbocsátás nem ajándék annak, aki megbántott – hanem szabadság annak, aki eddig hordozta a fájdalmat. A sebek nem tüntethetők el – de begyógyulhatnak. A méltóság nem kívülről jön. Nem mások véleményén múlik.

A méltóság ott születik, amikor visszaveszed a hatalmat a szíved fölött. Amikor azt mondod: én döntöm el, hogyan szeretnék élni.

Ma gondolj egy sebző emlékre, egy kapcsolatodra, ahol elveszítetted önmagad. És mondd ki: nem leszek tovább ennek foglya. Én választok. Én szabad vagyok. És ebben a szabadságban máris Isten áll melletted – hiszen Ő az, aki mindig visszaadja, amit elveszítettél.

 

Élethelyzetek - sorozat

Aki mer, az nyer

Ha sosem vállalsz kockázatot, azzal elpocsékolod a lelked. – Drew Barrymore

Két magocska lapult egymás mellett a termékeny tavaszi talajban.
Az első így szólt: „Ki akarok hajtani! A földbe mélyesztem gyökereimet, és felszínre török sarjaimmal… Kibontom zsenge rügyeimet, hogy lobogóként hirdessék a kikelet érkezését… Érezni akarom a nap melegét, hadd hulljon szirmaimra az áldott hajnali harmat!” Ezzel kicsírázott.

A második így szólt: „Félek. Ha a mélybe eresztem gyökereimet, ki tudja, mi vár rájuk odalent, a sötétben. Ha kibújok a felszínre, esetleg megsérülhetnek érzékeny sarjaim…, és mi lesz, ha rügyeket fakasztok, és egy csiga le akarja rágni őket? Ha pedig kinyílnak bimbóim, valami kisgyerek kiszaggathat miattuk tövestől. Nem, inkább nyugton maradok, amíg biztonságban nem érzem magam.” Ezzel várt.

Egy tyúkanyó eleség után kapirgált az üde tavaszi mezőn. Rátalált a várakozó magocskára, és bekapta.

TANULSÁG:
Aki nem mer kockáztatni és fejlődni, azt felfalja az élet.
Mi az, amitől félsz? Mi az, amit nem mersz felvállalni?

itt találsz olyan történeteket, amelyek segítenek, hogy helyt tudj állni a mindennapokban »

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!