Iránytű – 2025. december 4.
Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
” HIT ÉS ÉLET”
A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.
Keresd az apró fényeket!
A szívünkben gyakran együtt él szépség és seb, áldás és tehetetlenség. A kérdés egyszerű, mégis kényelmetlen: amikor a nehézségek szorítanak, mivel töltjük meg a szívünket – panasszal vagy dicsérettel, keserű cinizmussal vagy csendes hálával? A pápa arra hív, hogy újra tanuljuk a dicséret nyelvét, még akkor is, ha elsőre nem jön a szánkra.
A dicséret nem azt jelenti, hogy tagadjuk a valóság fájdalmát. Azt jelenti, hogy elismerjük: a fájdalom nem az utolsó szó, és Isten nem tűnt el a saját történetünkből.
Sokszor könnyebb elhinni, hogy a sötétség erősebb, mint az áldás. A hála érzése ilyenkor háttérbe szorul, és helyette belső monológjaink panaszból, sértettségből és félelemből épülnek fel. Isten igéje azonban másra hív: keresd az éjszakában az apró fényeket.
Nézd a történelemben, a városodban, a családodban, a saját életedben azokat a kicsiny hajtásokat, amelyek a száraz földből is áttörik magukat. Izajás próféta egy kis hajtásról beszél, amely egy csonkból sarjad, kicsi, törékeny, alig látható. Mégis ebből a hajtásból ígéri a Messiást.
Isten országát nem nagy, látványos gesztusok kezdik el, hanem olyan kicsi döntések, amelyek talán senkinek sem tűnnek fel. Egy nagymama, aki kitartóan imádkozik. Egy fiatal, aki külföld helyett mégis hazatér, hogy otthon is szolgáljon. Egy plébánia, ahol újra és újra összeszedik magukat, és nem adják fel. Egy tanár, aki a fizetéséhez képest érthetetlen kitartással nevel. Egy orvos, aki nem fásul bele a nyomorba. Egy család, amelynek hite csendben, harsány szavak nélkül tartja egyben az életeket.
A pápa azt mondja: ezek az apró fények nem mellékszálak, hanem Isten válaszai a sötétségre. Ezek azok a „kicsiny és láthatatlan hajtások”, amelyeket ápolni kell, mert bennük rejtőzik a jövő. A hála igazi próbája nem az, amikor minden jól alakul, hanem amikor a szív még a sebzett valóságra nézve is ki tudja mondani: „Áldalak téged, Atyám.” Nem azért, mert minden jó, hanem mert Te jó vagy, és jelen vagy. A hála nem illuzórikus vigasz, amely elfeledteti a problémákat. Ellenkezőleg: a hála elvezet a megtéréshez. Arra ébreszt rá, hogy az életem nem véletlenek sorozata, hanem meghívás: felelősségem van azért a földért, amelyen élek, azokért az emberekért, akikkel együtt élek.
Ha látom a kicsi hajtásokat, nem tehetem meg, hogy közben az életem logikája továbbra is az erőszak, a pénz, a közöny legyen. Leó pápa nagyon konkrétan fogalmaz: ne engedjünk az erőszak logikájának, ne imádjuk a pénzt, ne adjuk át magunkat a gonosz féktelen áradatának. Ez nem csak politikai üzenet. Lelki felhívás. Mindannyiunk szívében van egy kis „páncél”: etnikai, politikai, családi, vallási sérülésekből épült zárt rendszer. Az a részünk, amelyik azt mondja: „veletek soha”, „az ilyenekben nem bízom”, „engem már elégszer átvertek”. A pápa arra kér: fegyverezzük le a szívünket, vegyük le ezt a belső páncélt. Ha nem tesszük, bármilyen szépek is az imáink, a szívünk mélyén ugyanaz a háborús logika marad. Ezért kapcsolja össze a hála és a megtérés szavát.
Hálásnak lenni Isten ajándékaiért azt is jelenti: engedem, hogy az Ő tekintete formálja az enyémet. Kevesebbet nézem a hibákat, többet a lehetőséget. Kevesebbet a múlt igazságtalanságait, többet a megbékélés esélyeit. Kevesebbet a csoportok közti határvonalakat, többet azokat a közös pontokat, ahol egymás szemébe tudunk nézni.
A próféta álma – a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével – ma talán távolinak, sőt naivnak tűnik. Mégis, Jézus evangéliuma nem egyszerűen fölülírja ezt a képet, hanem beteljesíti: a keresztben egyesül a legnagyobb erőszak és a legnagyobb szeretet.
Ott, ahol az emberi logika végére ér, Isten új kezdetet nyit.
A kérdés az, rábízzuk-e magunkat arra a lassú, de biztos munkára, amellyel Isten a saját életünkben is újra és újra kezdi a tavaszt. Ha igen, akkor a hála már nem érzés lesz, hanem életstílus. Akkor még a nehéz napokon is vissza tudunk térni egy egyszerű mondathoz: „Dicsérlek téged, Atyám, mert itt vagy, még ha most nem is értek mindent.” És ebben a szelíd dicséretben lassan megtisztul a tekintetünk, megpuhul a szívünk, felszabadul az akaratunk a jóra.
Gyakorlat:
Reggel, ébredés után állj meg fél percre, és mondd ki tudatosan: „Uram, köszönöm, hogy ma is élek, mutasd meg ma az apró hajtásokat, amelyeket Te ültettél körém.” Napközben figyeld magad: amikor panaszkodnál, állj meg egy pillanatra, és keresd ugyanabban a helyzetben legalább egy dolog jelét, amiért hálát adhatsz. Minden este válassz ki három „apró fényt” a napodból – egy embert, egy helyzetet, egy belső mozdulatot –, és mondd ki hangosan: „Dicsérlek, Atyám, ezért a mai ajándékért.”
A hálás lelkület kialakításában nagy segítségedre lesznek azok a megrendítő életsorsok, amelyeket a LÉLEKEMELŐ ÜZENETEK 10. kötetében várnak rád.
Ha még nem rendeltél, ne hagyd ki! Kattints ide »
„A MÉGIS-EMBEREK”
Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.
Döntés az élet mellett
A villamos ablakán betüremkedő fény úgy csillan, mint egy régi klip képkockája, és mi is visszapörgetünk: mosdó, tükör, barátok, egyetlen helyszín, fillérekből forgatott videó, és benne egy lány, aki énekel, mert nem tud nem énekelni. Judy a Groovehouse élén nem a kész csodába lépett bele, hanem egy göröngyös út elejére: fesztiválok, apró győzelmek és nagy kitartás. Aztán 1998. december 14., egy kanyar a 94-es kilométerkőnél, egy teherautó, és mintha valaki megállítaná a filmet. Benzinszag, csend, és onnantól minden mondat két szóval kezdődik: mégis tovább.
Tüdőcsövezés, szájsebészet, törött csontok, kórházi neonfény, és egy pillanat, amikor a hang egyszerűen nem jön. Aki valaha énekelt, tudja, milyen, amikor a levegő nem talál dallamot; aki valaha küzdött, tudja, milyen, amikor a test előbb adná fel, mint a lélek. Judy hónapokig tanulta újra a lélegzetvételt, mintha skálázna: belégzés – remény, kilégzés – félelem. A tükör sokáig idegen volt, a mimika fájt, a könnyezés is műtét volt.
De a színpad hívta, és ő ment, mert a dal néha előbb gyógyít, mint a gyógyszer. Kiengedték, fellépett, majd hétfőn visszagurult a kórházi ágyra – ritmusban lüktetett a gyógyulás és a munka. A barátok közül néhányan elfogytak, de akik maradtak, tartották a fényt, amikor a reflektor pislákolt. A közönség először visszafojtott lélegzettel nézte, aztán együtt lélegzett vele. A hangja más lett, mélyebb, ércesebb, mint aki egyszer már átsétált a völgy árnyékán. A próbákon előbb a csönddel birkózott, majd a bizonytalansággal, végül a tempóval. Megtanulta, hogy a hegek nem pontok, hanem vesszők: nem lezárnak, irányt szabnak. Őrizte az életmentő csapat arcát, akik kihúzták; őrizte az orvosok szavait, akik azt mondták, csoda, hogy él; és őrizte a saját makacsságát, amely nem engedte, hogy áldozattá zsugorodjon.
A félelem visszaült mellé az autóba, de szelídebb lett; a sofőr mögött már több emberért felelt, és minden kilométer egy kicsit átirta a baleset történetét. A színpadon nem díszletet csinált a fájdalomból, hanem hidat: a dalokhoz vezető hidat, amelyen mások is átmehetnek. A türelem lett a legjobb menedzsere, a fegyelem a hangmérnöke, a hála a producere. És amikor eljött az anyaság, egy félmondat zárta össze a kört: „Majdnem meghaltál, anya” – mondta a kislánya –, „akkor most más anyukám lenne.” Ebben a gyermeki mondatban ott volt a Mégis: a megmaradt élet felelőssége és ajándéka.
Judy ma már tudja, hogy a „visszatérés” nem egy dátum, hanem egy szokás: minden reggel felkelni, belenézni a tükörbe, és kimondani a nap első dallamát. Tudja, hogy a testet lehet újrahangolni, a lelket pedig újrahangolni kell. Tudja, hogy a fájdalomnak is van ritmusa, amely egyszer csak belesimul egy refrénbe. A közönség pedig azt is tudja: amikor ő énekel, nemcsak hang szól, hanem döntés. Döntés az élet mellett, a munka mellett, a lassú, türelmes építkezés mellett. Mert a tehetség kezdettől fogva ajándék volt, de az út, amely ezt megőrizte, naponta megfizetett ár.
A mosdóban forgatott első klip játéka ma már szimbólum: ha van tükör és van bátorság belenézni, lesz kép is, amelyet viszont lehet szeretni. A kritika olykor félreértett, a komment néha tévedett, de a taps sosem hazudott: az emberek arra reagáltak, amit a szem nem lát – a belső állóképességre. Judy története nem steril hősmese, hanem munkaidő-beosztás: műtétek és próbák, sírás és smink, pánik és próbaéneklés. És mégis: ebből a rendetlenségből lett rend, amelynek neve: élet. Az üzenete annak, aki most küzd, egyszerű és kíméletlen: készülj fel, mert a válság nem kér időpontot; gyakorolj, mert a remény izom; és nézd nagyobb perspektívában az életed, mert ami ma törésnek látszik, holnap fordulóponttá érik.
Ha eljön a mélység, vedd elő a dallamodat, és tartsd a tempót. Ha elfogy a hangod, kezdd a levegővel, mert minden dal levegővel kezdődik. Ha a tükör nem kedves, adj időt neki – és magadnak. Ha elnémul a világ, énekelj halkan, amíg vissza nem tér a kórus. És ha megkérdezik, hogyan csináltad, mondd azt, amit ő is mondana: nem volt könnyű, de megérte – mert mégis itt vagyok.
Ehhez hasonló MÉGIS-történeteket találsz a Lélekemelő üzenetek 10. kötetben is itt »
AZ ÉLET IGÉJE
Pusztaságba kell vonulnod!
Először olvasd el az alábbi szentírási részletet:
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta:
A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem!
Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!” (Mt 3,1-12)
***
Sebesült katona feküdt egy hadikórházban. Míg nehéz sebéből felgyógyult, volt ideje eltöprengeni addigi életén. Bizony sok hibát, bűnt, gyengeséget talált a múltjában, melyekre addig nem is gondolt. Erőszakosság, durvaság, káromkodás, lustaság, paráznaság, sőt még csatán kívül elkövetett gyilkosság is szerepelt a listán. A katonán, most hogy a halál közelébe került, erőt vett a kárhozattól való félelem. Elhatározta hát, hogy ha sikerül lábra állnia, elmegy gyónni és le is vezekli a bűneit. Hetek múlva valóban felépült annyira, hogy elhagyhatta a kórházat. Elment egy közeli kolostorba, s az egyik szerzetesnek meggyónta vétkeit, majd ezt mondta: „Atyám, bármit megteszek vezeklésképpen, csak Isten megbocsássa a bűneimet!” „Rendben van fiam!” – mondta a szerzetes. „Akkor mielőtt feloldozlak, menj, s merítsd tele nekem ezt a vödröt vízzel!” Ez igazán semmiség – gondolta a katona. Felkapta a vödröt, s már indult is a közeli folyóhoz. Azonban akárhányszor merítette bele a vödröt a vízbe, abba mégsem ment egy csöppnyi sem. „Itt valami boszorkányság van!” – mérgelődött a katona. Elsétált hát egy forráshoz, de ott is hiába próbálkozott. Azután a falu egyetlen kútja felé vette az irányt, de abból sem tudott vizet merni a vödrébe. Egész nap, sőt egész héten fáradozott, de nem jutott semmire: a vödör egyetlen csepp vizet sem eresztett magába. Egy év múlva lerongyolódott, torzonborz alak közeledett a kolostor felé, kezében kopott, üres vödör. A szerzetes felismerte benne a bűneit meggyónó katonát. A katona leroskadt a kolostor lépcsőjén, s keseregve ingatta a fejét. „Nem és nem tudom megtenni, atyám! Most már biztos, hogy elkárhozom! Jaj, de nehezek is a bűneim!” Azzal zokogni kezdett. Könnyes szemeiből két könnycsepp a vödörbe hullott, s láss csodát, a vödör azonnal színültig megtelt.
Advent II. vasárnapjának központi alakja Keresztelő János, aki Judea pusztaságába vonul ki, s onnan szólítja megtérésre, bűnbánatra a korabeli zsidókat. Magára vonatkoztatja a prófétai jövendölést: „Én a pusztában kiáltónak a szava vagyok: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Micsoda őrültség – gondolhatnánk! Ha valaki azt akarja, hogy meghallják, amit mondani akar, nehezen választhatna rosszabb helyet a kietlen pusztaságnál, ahová a madár se jár. Valóban így van? Sajnos a tömegben, a zajban, a modern városi élet rohanó mindennapjaiban még kevésbé halljuk meg és főleg hallgatjuk meg egymást!
Ha valaki kivonul a lakott területektől távol eső, csendes vidékre, sokkal könnyebben meghall bármit is, mert a „zavaró tényezők” nagy része megszűnik körülötte. János nem véletlenül választja a pusztát küldetése színhelyéül.
A pusztában tudja leginkább megélni az ember az Istenre figyelést, ahogyan ezt minden korok remetéi és szerzetesei tudták és tapasztalták. Nincs zaj, nincsenek fölösleges cifraságok. Nem kell őrült módra hajszolni vagy éppen védelmezni az anyagi javakat, nincs jelen a lélektompító túlzott kényelem, az összkomfort. Az ember tud összpontosítani, csendet teremteni, a lényegre figyelni. Másrészt megtapasztalja a kiszolgáltatottságát, gyengeségét is. Nincs „kéznél” minden, amit csak megkíván, sőt sokszor a szükséges sem. A pusztaságban meg lehet élni az Istenre és segítő embertársainkra való ráutaltságot.
Nagyon sok minden nincs a pusztában, s ez riasztó lehet a biztonsághoz és jóléthez szokott ember számára. Valami, helyesebben Valaki azonban nagyon is ott van: ott lehet találkozni főként az Istennel, mert az „Úr útja” a pusztaságon át vezet. Mindenkinek át kell vonulnia a pusztaságon, aki találkozni szeretne az Úrral, el szeretne jutni az általa megígért országba. Egyiptomban nem éhezett Izrael népe, nem látott nélkülözést – azonban rabságban élt. A szabadság országa felé pedig a negyvenéves pusztai vándorláson keresztül vezetett az út. Izaiás próféta jövendölése a pusztában kiáltó szóról és az Úr előkészítendő útjáról akkor születik, amikor Izrael újra fogságban van: a babiloni fogság idején. A népet Isten újra a pusztaságon át akarja vezetni a szabadulás felé. A modern ember lelke (és sokszor teste is) az anyagiasság rabságban vergődik. Isten jelenléte elhomályosul a sok csillogó-villogó vacakság mellett, az Istenre való figyelés elsikkad a számos „fontosabb és sürgősebb” dolog mellett.
Nekünk is a pusztaságba kell vonulnunk ahhoz, hogy a lelkünk szabad legyen a közeledő Isten Országának befogadására. Csendet kell teremtenünk, kissé távolságot kell tartanunk az anyagiak túlzott hajszolásától és habzsolásától, fékeznünk kell a rohanást, hogy legyen időnk és helyünk Isten számára. Adventi készületünk egyik legfontosabb szempontja ez.
Keresztelő János nem azért vonul ki a pusztába, hogy egyedül maradjon, hanem azért, hogy kihívja az embereket maga mellé, s felszólíthassa őket a megtérésre, a bűnbánatra. Valóban sokan ki is mennek hozzá, s megkeresztelkednek a Jordánban a bűnbánat jeléül. János azonban felszólítja őket, hogy „teremjék a bűnbánat méltó gyümölcseit”! Érdemes felfigyelni arra, hogy János nem feltételekről, hanem gyümölcsökről beszél. Az embernek nem kell előzetesen „kiérdemelnie” Isten irgalmát: Isten feltétel nélkül meg akar és meg tud bocsátani az embernek. Azonban annak jele, gyümölcse kell, hogy legyen, hogy az ember valóban elfogadta, befogadta Isten bocsánatát.
Ha nem teremjük meg a bűnbánat méltó gyümölcseit, akkor az irgalmas Isten megbocsátó szeretete hatástalan maradt a mi életünkben. Melyek ezek a gyümölcsök? Elsősorban a megbocsátás és az önzetlen felebaráti szeretet tettei. Aki átélte és befogadta Isten bocsánatát, maga is megbocsátó lesz felebarátaival szemben. Türelmesebben, irgalmasabban viszonyul mások gyöngeségeihez, komoly sérelmeket is képes elengedni embertársának. A hiteles bűnbánat jele és a bűnbocsánat feletti öröm gyümölcse az áldozatkész jócselekedetek sora is. Ha nincs meg bennünk az önzetlen segítőkészség, a felebaráti szeretet tetteinek gyakorlása, akkor bűnbánatunk nem igazán őszinte és hiteles. A régi bibliai mondás is azt tartja: az alamizsnálkodás sok bűnt betakar!
Vegyünk példát a most ünnepelt szentről, a Mikulás névadójáról, Szent Miklós püspökről, aki kiemelkedő önzetlenséggel segítette a rászorultakat, karolta föl az elesetteket! Kérjük az ő közbenjárását is, hogy mi is tudjunk a pusztába vonulva őszinte bűnbánatot tartani, Istennel találkozni, s ebből a találkozásból erőt merítve mind több jót tenni embertársankkal!
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
Dani Gyöngyi paralimpikon, Magyarország első világbajnoka női tőr csapatban. 1975-ben született Kaposváron. 16 éves korában egy baleset miatt került kerekesszékbe. Kezdetben a társaság miatt járt sportolni, továbbá élvezte, hogy a kerekesszék ellenére mennyi lehetősége van a mozgásra. Kipróbálta többek között az erőemelést, a maratoni futást kerekesszékkel, végül 1998-ban állapodott meg a vívásnál. 2001-ben a madridi világkupán már bronzérmet szerzett, ezután sorra jöttek az eredmények. 2004-ben az athéni paralimpián egyéniben és csapatban nyert összesen három ezüstérmet. A londoni paralimpiai játékokról egy egyéni és egy csapatban nyert ezüstéremmel, a 2016-os Rió
Két kislány. Még gyerekek. Mindketten tizennégy év alatt. Egy fagyos, eldugott tanyán maradtak egyedül, amikor apjukat egy hirtelen jött láz elragadta tőlük. amit ez a két vékony karú, reszkető gyerek ezután véghez vitt… átírta, mit jelent az, hogy túlélni.