Oldal kiválasztása

Hétindító – 25.10.20.

Szerző: | 2025.okt.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Nagy hűség a kicsiben

Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója így vallott: „Az életünk nem véletlenek sorozata, hanem Isten válasza egy egyedi hívásra.” A mai világ gyakran arra bátorít, hogy „találd meg önmagad”, de

Chiara szerint az igazi hivatás nem önmagunk kereséséről szól, hanem arról, hogy engedjük: Isten megmutassa, mire teremtett.

A hivatás nem mindig látványos. Nem mindig jár tapsviharral vagy elismeréssel. Néha csak egy belső csend, egy hosszan hordozott vágy, egy örömteli figyelem valamire, amit más talán észre sem vesz. A hivatás felismerése folyamat. Nem „egyszer s mindenkorra”, hanem nap mint nap megerősített igen. Aki hű marad a belső hívásához, az akkor is virágzik, ha senki nem látja.

Isten nem nagy tetteket kér tőlünk, hanem nagy hűséget a kicsiben.

Ma állj meg, és kérdezd meg: mire teremtett engem az Isten? Mi az, ami bennem örömet gyújt, másokban jót hoz, és közelebb visz Hozzá? Ne sürgesd a választ – de hallgasd figyelmesen. Mert a hivatás mindig megszólal, ha a szív kész válaszolni.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Te képes vagy rá?

Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz. (Henry Ford)

A New York Jets védőjátékosának, Marty Lyonsnak a fia, Rocky ötéves korában valahol Alabama államban kocsikázott édesanyjával, Kellyvel. A fiú elaludt a kisteherautó vezetőfülkéjében, lábát az anyja ölében nyugtatva.

A mama óvatosan lehajtott a kanyargós, poros mellékútról, hogy ráforduljon egy keskeny hídra. Eközben a kocsi egy kátyúba futott és félrecsúszott, miáltal a jobb első kerék egy keréknyomba akadt. Az asszony megijedt, hogy a jármű felborul, és megpróbálta visszarántani az útra. Beletaposott a gázba, és balra tekerte a kormányt. Rocky lába azonban beszorult a térde és a volán közé, és az anya elvesztette uralmát a teherautó felett.

A kocsi felborult, és leszánkázott egy hat méter mély vízmosásba. Amikor leért, az ütődésre Rocky felébredt.
– Mi történt, mama? Miért állnak égnek a kerekek?

Kelly szemét elöntötte a vér. A sebességváltó kar az arcába vágódott, és a szájától a homlokáig felhasította. A fogínye darabokra szakadt, a járomcsontja ripityára ment, a válla szétzúzódott. A hónaljából kiálló törött csontvég szabályosan a ronggyá gyűrődött ajtóhoz szegezte.

– Kimentelek innen, mama – jelentette ki Rocky, aki csodálatos módon megúszta sérülés nélkül. Kimászott Kelly alól, átpréselődött a nyitott ablakon, és megpróbálta kirángatni az anyját, de nem sikerült. – Hagyj aludni! – kérlelte a félig eszméletlen asszony.
– Nem, mama – erősködött a gyerek –, nem szabad elaludnod.

Visszakúszott a vezetőfülkébe, és addig ügyeskedett, míg ki nem tolta a sebesültet a roncsból. Akkor föl akart mászni az útra, hogy lestoppoljon egy autót. Az anyja attól félt, hogy nem veszik észre a kicsit a sötétben, és nem akarta egyedül elengedni. Ehelyett centiméterről centiméterre fölvergődtek a meredeken, Rocky a maga alig húsz kilójával nyomta fölfelé a mama ötvenkilós testét. Kellynek rettenetes fájdalmai voltak, föl akarta adni, de Rocky nem engedte.

Hogy erőt öntsön az anyjába, emlékeztette „a kisvonatra”, a klasszikus mesére a bátor kis gőzmozdonyról, amely felmászott egy magas hegyre.
– Tudom, hogy képes vagy rá! Tudom, hogy képes vagy rá! – ismételgette a saját szavaival a történet lelkesítő mondatát.

Kedves Útitársam!
Te is sok mindenre képes vagy, ha megtanulod nagyobb perspektívából, Isten szemével nézni a a dolgaidat, küzdelmeidet, az életedet!
Ebben segít téged továbbra is az Útitárs 90 – november 1-től január 31-ig!
Tarts velünk továbbra is! Kattints ide és jelentkezz »

Amikor végre felértek az útra, a kisfiú először látta tisztán maga előtt az anyja szétroncsolódott arcát. Könnyekben tört ki.
– Álljon meg! Tessék megállni! – tartóztatott fel vadul hadonászva és kiabálva egy kamiont. – Kórházba kell vinni az anyukámat – rimánkodott a vezetőnek.

Nyolc órai munkával és 344 öltéssel sikerült helyreállítani Kelly arcát. A vonásai megváltoztak. „Azelőtt hosszú, egyenes orrom, keskeny ajkam és kiugró járomcsontom volt; most az orrom pisze, a járomcsontom lapos, és a szám valamivel vastagabb.” Látható hegek alig maradtak rajta, és teljesen kiheverte sérüléseit.

Rocky hősiessége szenzációt keltett. A bátor kislegény azonban váltig állította, hogy nem csinált semmi különlegeset.
– Nem én akartam, hogy így történjen – magyarázta. – Azt tettem, amit bárki megtett volna a helyemben.

Az anyja másképp látja a dolgot.
– Ha nincs Rocky, ott véreztem volna el.

 

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 25.10.16.

Szerző: | 2025.okt.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Akarod-e, hogy Isten vezessen? 

 

Vannak napok, amikor a hitünk inkább megszokás, mint kapcsolat. Amikor a templomi padban ülve pontosan tudjuk, mi következik, de valahogy mégsem történik semmi a szívünkben. Ilyenkor hangzik különösen élesen Leó pápa üzenete: akkor válunk hiteles keresztényekké, amikor hagyjuk, hogy mindennapi életünkben megérintsen bennünket Isten kegyelme.

Ez az érintés nem látványos, nem harsány és nem mindig könnyű felismerni, de ha megtörténik, mindent megváltoztat. A kegyelem érintése nem elmélet, hanem tapasztalat. Egy halk, de valóságos „érintés”, amelyben Isten belép a mindennapjainkba: a döntéseinkbe, a küzdelmeinkbe, a kimondatlan kérdéseinkbe. Ez az érintés nem egy kiváltságos pillanata a szenteknek, hanem meghívás mindannyiunk számára.

A kérdés csak az: engedem-e, hogy valóban megérintsen az Isten?

Leó pápa arra emlékeztet, hogy a hit útja nem zárul le a keresztséggel, hanem ott kezdődik igazán. A keresztelés pillanata csupán a nyitány, amely után minden nap újra és újra döntéseket hozunk: akarjuk-e, hogy Krisztus vezessen bennünket?

A katekumenátus – a hitre nevelés folyamata – valójában egész életre szóló tanulás. Isten kezdeményez, mi válaszolunk. Ő hív, mi válaszolhatunk igennel vagy hallgathatunk. Minden válasz formálja az életünket, a kapcsolatainkat, a sorsunkat. A keresztségben az ember nemet mond a halál kultúrájára – a közönyre, a megvetésre, az igazságtalanságra, a pusztító szokásokra, amelyek lassan kiölik belőlünk az élő lelket. Igent mond az élet kultúrájára, ahol a szeretet, az irgalom és az igazságosság az új törvény. Amikor megkeresztelkedünk, nem csupán rítust végzünk el, hanem szövetséget kötünk: Istennel, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségébe hív bennünket.

A keresztség nem papír, hanem életforma, és arra kötelez, hogy Krisztus arcát viseljük a világban. „Krisztust öltöttétek magatokra” – írja Szent Pál, és ez a mondat többet jelent, mint díszruha. Aki Krisztust ölti magára, az nemcsak beszél róla, hanem belőle él, belőle gondolkodik, belőle szeret. Az ilyen ember másképp látja a világot, mert a fény belülről ragyog. A keresztség gyertyájának lángja nem egyszeri díszlet, hanem élő jel:

Krisztus fényét hordozzuk, és a mi felelősségünk, hogy égve maradjon.

A gyertya tápláléka az Ige, amelyet hallgatunk, és az Eucharisztia, amelyből élünk. Ha elhanyagoljuk ezeket, a láng kialszik, és marad a sötét megszokás. De ha újra és újra tápláljuk, akkor a hit nem elmélet lesz, hanem élő tűz, amely világít másoknak is.

Leó pápa szerint a keresztény ember feladata, hogy só és világosság legyen: nem azért, hogy uralkodjon, hanem hogy ízt adjon és fényt hozzon. A világ ma is éhes és fáradt. Nem tökéletes tanításokra vágyik, hanem hiteles emberekre, akiknek élete beszél. A hitelesség azonban nem születik meg magától. Megszületik, amikor az ember hagyja, hogy a kegyelem átjárja mindennapjait – a családját, a munkáját, a döntéseit, a hibáit és az újrakezdéseit is.

A hitelesség nem hibátlanságot jelent, hanem őszinteséget: vállalom, hogy úton vagyok, és engedem, hogy Isten kísérjen.

Az ima ennek a kapcsolatnak a terepe. Nem teljesítmény, nem kötelező gyakorlat, hanem találkozás. Ott tanuljuk meg hallgatni Isten halk, de biztos hangját, amely néha kérdez, máskor vigasztal, olykor csendben marad, de mindig jelen van. A szentségek – különösen a gyónás és az Eucharisztia – a kegyelem konkrét pillanatai: ahol Isten nem elvontan, hanem tapinthatóan közel jön. És a közösség az a hely, ahol a hit életet kap.

Egyedül könnyen elfáradunk, de a testvéri hit megtart. A közösség nem tökéletes emberek gyülekezete, hanem úton lévők családja, akik egymás hitéből élnek.

Leó pápa figyelmeztet: ha nem engedjük, hogy a kegyelem megérintsen bennünket, csak „címkekeresztények” maradunk. Külsőleg minden rendben – kereszt, ima, szentmise –, de belül nem történik semmi. Ez a megszokás és a kényelem kereszténysége: biztonságos, de üres. A hiteles kereszténység viszont mindig mozgásban van, mert az Isten érintése nyughatatlan szívvel jár. Az érintett ember mer újrakezdeni, mer bocsánatot kérni, mer mások felé fordulni. Nem a tökéletességben, hanem a növekedésben él. Az érintett ember tudja, hogy Isten nem kívülről figyel, hanem belülről formál. És amikor ez a kegyelem valakit valóban megérint, annak az élete világít, anélkül, hogy szavakra lenne szükség.

Mert a kegyelem nyoma mindig látható: a szív nyugalma, a tekintet melege, a tettek egyszerűsége elárulja.

Engedd, hogy Isten kegyelme megérintsen a valóságodban – a csalódásban, a munkában, a nevetésben és a csendben. Engedd, hogy a hited ne külső forma legyen, hanem belső erő, amely átformál. Akkor a kereszténység többé nem teher lesz, hanem öröm: az élet teljességének íze.

Rövid gyakorlati útmutató: Reggel, mielőtt bármit tennél, mondd ki: „Uram, érints meg ma is.” Napközben figyeld meg, hol mutatja meg magát a kegyelem – egy szóban, egy mosolyban, egy váratlan helyzetben. Este, mielőtt lefekszel, kérdezd meg magadtól: ma a megszokás vagy a kegyelem vezetett? Hol hallottam Isten hívását, és hogyan válaszoltam rá? És ha úgy érzed, ma még nem történt semmi különös – ne aggódj. A kegyelem csendben dolgozik benned, és talán épp akkor érint meg, amikor a legkevésbé számítasz rá.

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Isten egyedül elég

Az udvarház csendjében egy fiatal nő a könyve fölé hajol, de nem regényt olvas: barátjával beszélget – így nevezi az imát. Nem a katedráról tanult róla, hanem a túlélésből.
Sokáig úgy hitte, erős, aztán a testében fellázadt valami, és hónapokra ágyhoz kötötte. A láz, a bénultság, a lassú visszatérés közben valami fontos történt: megértette, hogy a lélekben is vannak izmok, amelyeket erősíteni kell. Innen indul Avilai Szent Teréz története, aki nem szerzetesi idillt, hanem harcedzett szívet tett le az Egyház asztalára.

Gyerekként még kalandvágyból akart szent lenni, „mártíromságra” szökött volna a bátyjával. Kamaszként belefeledkezett a díszes ruhák, a társalgás és a lovagregények világába.
Aztán az élet – és egy sor makacs betegség – leültette. A tehetetlenség szobájában találkozott azzal, akihez addig csak udvariasan beszélt. „Az ima barátság: gyakran kettesben lenni azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket” – fogalmazta meg később.

Belépett a karmelitákhoz, de rájött, hogy a falak nem védik meg a szívet a felszínességtől. Körbenézett, és azt látta: puha kompromisszumok, nagy forgalom, kevés csönd. Nem megsértődött – nekiállt újjáépíteni. Kicsi, szegény házakat akart, ahol minden út a belső kamrához vezet. „Határozott elszánás” – ismételgette; ez lett a reform alapmondata.

Nem volt stratéga-típus, mégis térképe volt a lélekről. „A belső várkastély” nem elmélet, hanem útvonalterv: szobáról-szobára, sebről sebhez, az udvarról a trónteremig. Aki olvassa, megtalálja benne saját lépteit: a zörgetést, az első bátortalan belépést, a középső udvarok zaját, a csönd félelmét, a szabadság ízét. A kapu mindig nyitva – de beljebb menni csak az mer, aki a kulcsot a zsebében hordja: az időt, a csendet, a kitartást. Teréz ezt hívta így: „Mégis maradni az imában, mikor semmi sem ízlik.”

Nem irodában reformált, hanem poros utakon. Gyenge tüdejével, fájó testtel, szekéren és gyalog járta Spanyolországot. Kolostort alapított, ellenállást kapott, mosolygott, újra kezdte.
Nem hősöket keresett, hanem nővéreket, akik hajlandók a kevesebbért mindent odaadni.

„Semmi se zavarjon, semmi se rémítsen; minden elmúlik, Isten nem változik” – írta egy kis cédulára, és a szívekben hagyta.

Kapott gúnyt, gyanakvást, vizsgálatot is. Néhányan túl soknak, mások túl kevésnek találták. Ő pedig közben olyan természetességgel nevetett saját hibáin, mintha ez is imafajta volna. „Isten őrizzen a szomorú szentektől” – mondta, és sütit vitt a rekreációra. Humora nem cukormáz: ellenfeszülése volt a túlkomolykodó vallásosságnak.

Egy nap a refektórium sarkában megállt a tekintete egy Krisztus-szobron. Nem új kegyesség jött, hanem közelség: mintha egyszerre értette volna, mennyire közeli ez a szeretet „Láttam, hogy Ő ott volt mindig, csak én jártam messzebb.” Ez a felismerés nem fellegekbe emelte, hanem vissza a konyhába és az alapító okiratok közé. A misztika nála nem menekülés, hanem megbízatás.

Belső tájakról írt, de konyhai pontossággal. Megmondta, mikor mennyi csönd kell, milyen könyv, mennyi munka, és mikor kell végre aludni. „A lélekhez jó a sült hal és a jó alvás”- jegyezte meg pajkosan, mert tudta, a lélek testben lakik. Vele dolgozott Keresztes Szent János: ketten húztak egy igát, két stílus, egy tűz. Az eredmény: ébredő közösségek, világos szabályok, nyitott ajtók Isten felé.

Teréz nem kímélte magát, de sosem tévesztette szem elől a lényeget. „Nem az a sok dolog, hanem az a sok szeretet a dolgokban.” Ha valami nem ment, újratervezett. Ha valakit bántott, bocsánatot kért. Ha valaki bántotta, nevetett, és továbbment.

Mai szemmel talán projektmenedzsernek hívnánk, de ő inkább kertész volt: rendet tett, öntözött, metszegetett. A kertje: az emberi szív, a közösség szövete, a mindennapok apró döntései. Nem fényes programot hirdetett, hanem „kis hűségeket”: kitartást az unalomban, tisztességet a számonkérhetetlenben, figyelmet a zavaró jelenlétben. Ezekből lett az a nagy mozdulat, amit reformnak hívunk. Mert a nagy változás sok kicsi „mégis”-ből áll.

És mit üzen ma?
Hogy a zaj ellen nem kiabálni kell, hanem lehalkítani magunkat.
Hogy a túlhajszolt hatékonyság mögött valójában szeretetre éhes szívek állnak.
Hogy a krízis nem az ima ellentéte, hanem alkalma.
Hogy Isten nem a sikerben, hanem a kitartásban talál ránk.

Konkrétan is tanít: keress egy „belső szobát” a napodban – öt perc, telefon nélkül. Adj nevet a félelmeidnek – és vidd be őket a barátság beszélgetésébe. Vállalj kevesebbet, de azt egész szívvel. Nevess többet, különösen magadon. És ismételd vele: „Solo Dios basta – Isten egymaga elég.”

Avilai Szent Teréz Mégis-ember volt. Betegségekkel, ellenállással, félreértésekkel együtt – mégis elindult. Gyenge testtel, szekéren, rossz utakon – mégis alapított. Zajban, gyanakvásban – mégis hallgatott. Fáradtan, olykor szárazon – mégis imádkozott.

A mi korunk városaiban is vannak belső várkastélyok, csak elfelejtettük használni a kulcsot. Teréz visszaadja a kezünkbe: a csendet, a barátság-imát, a „határozott elszánást”, a józan derűt. Ha ma valaki megkérdezné, hogyan kezdjük el, valószínűleg ennyit mondana: „Kezdd ott, ahol vagy, azzal, amid van – és maradj hűséges, amikor már nincs kedved.” A többit elvégzi az, aki nem változik.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

 

Ne fáradj bele az imádságba!

Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.«
A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.«” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik.
Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,1-8)

Jézus egy példabeszéddel tanítja a tanítványokat az állhatatos imáról. A történetben egy város bírája sem Istentől nem fél, sem embertől nem tart; mégis végül igazságot szolgáltat egy jogfosztott özvegynek, pusztán azért, mert az asszony kitartóan és fáradhatatlanul folyamodik hozzá. Jézus a „mennyi­vel inkább” logikájával érvel: ha egy közönyös bíró képes igazságot tenni a kitartó könyörgésre, mennyivel inkább cselekszik igazságot Isten választottaiért, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak. A háttér: Lukács evangéliumában az ima és a hit kulcstéma; közvetlenül az utolsó idők várása, az igazság iránti szomj és a hit megmaradása áll a fókuszban. Jézus záró kérdése („Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”) az egész példabeszéd tétjét megemeli: nem csak a kéréseink meghallgatásáról van szó, hanem arról, megmarad-e a hűséges, kitartó bizalom a szívekben.

„Szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.”

A szívünk gyakran kifárad előbb, mint a testünk: szeretnénk válaszokat most, azonnal. Jézus ezzel szemben azt mondja: az ima nem sprint, hanem hosszútávfutás – ritmus, állhatatosság, lélegzet. Az állhatatos ima nem nyomásgyakorlás Istenre, hanem kapcsolatban maradás önmagunkkal és Vele. Olyan, mint amikor valaki sötétben gyertyát gyújt: nem a sötétet győzködi, hanem fényt hoz be.

Az özvegy asszony nem nagy erőt mutat, csak nem adja fel – és ez az ő ereje. A kitartó ima a lélek gerincizomzata: láthatatlan, mégis tartja az egész életet. Isten nem közönyös bíró; de Jézus provokatív képpel él, hogy megértessük: ha a közöny ostromán is átüt a kitartás, a szeretet szívét mennyivel inkább megérinti. Az állhatatosság nem ugyanannak a mondatnak a gépies ismétlése, hanem hűség a kapcsolatban akkor is, amikor nincsenek érzések.

A hűség az imában sokszor csendet jelent: ott maradok a jelenlétében, bár nem „történik semmi”. A „nem fáradni bele” nem azt jelenti, hogy sosem lankadunk, hanem hogy visszatérünk, valahányszor lankadunk. Az özvegy az igazságért könyörög – az imában gyakran ugyanez történik: Isten igazságát kérjük a világ és a szív rendezetlenségére.

Az állhatatos ima kiszélesíti a reményünket: már nem csak egy megoldást kérünk, hanem Isten útját keressük. A várakozás közben a kérésünk is átalakul: nem csak valamit akarunk, hanem Vele lenni. Isten időzítése nem késlekedés, hanem nevelés a bizalomra. A kitartó könyörgés közben észrevesszük: Ő már régen munkálkodik, csak más rétegekben, mint gondoltuk.

Az ima sokszor nem a körülményeinket változtatja meg először, hanem a látásunkat.

Amikor a látás megváltozik, új lépések válnak lehetővé – és az ajtók, amelyeket zárnak hittünk, résnyire megnyílnak. Az állhatatos imádkozó nem keményebb fejű, hanem pu­hább szívű lesz: formálhatóbb Isten keze által. Az állhatatosság nem makacsság, hanem szelíd kitartás, amely nem erőszakos, mégis rendíthetetlen. A példabeszéd üzeni: Isten látja a sebeket, és a jogfosztottak kiáltása biztosan eljut hozzá.

Ha a közönyös bíró engedett, mennyivel inkább az Irgalom Atyja hallgat meg! A „hamarosan igazságot szolgáltat” nem azt jelenti, hogy mindig gyorsan jön a válasz, hanem hogy időben érkezik. Az idő közben az imádkozó ember megerősödik, gyökeret ereszt, és kevésbé sodorják el a szelek.

Az özvegy nem kapcsolatokra, hatalomra, erőre támaszkodik, hanem a jogára – a hívő az Isten ígéretére támaszkodik. Ígérete pedig: „Én veletek vagyok” – ez az ima első meghallgatása: a Jelenlét. A kitartó ima közösségi valóság is: „éjjel-nappal hozzá folyamodnak” – egymás hite tart bennünket.

Jézus végkérdése a szívünkhöz ér: amikor minden csöndes és késik, megmarad-e a hit? A szüntelen ima válasza: igen, mert a hitem nem a körülményeimre, hanem az Ő hűségére épül. Amikor elfáradunk, pihenhetünk az Ő hűségén – a szívünk addig is ismétli: „Uram, irgalmazz!” És a végén kiderül: az állhatatosság nem kimerít, hanem megtart, mert a forrása nem a mi erőnk, hanem az Ő szeretete.

Hétindító – 25.10.13.

Szerző: | 2025.okt.szo | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Isten most van jelen

Thomas Merton így írt: „Az igazi élet nem máshol van, mint most – ebben a pillanatban, ebben a szívverésben, ebben a lélegzetben.” Sokszor úgy élünk, mintha az élet majd csak később kezdődne. Ha sikerül elérni a célt, ha letelik a nehézség, ha megvalósul az álom. De az élet már most is zajlik – itt, ebben a pillanatban.

A jelen pillanat nem próba vagy előszoba – hanem maga az élet. Merton arra hív, hogy szentként tekintsünk a jelenre. Mert minden pillanatban ott rejlik a lehetőség: a szeretetre, a figyelemre, a jelenlétre.

Amikor elmerülsz a múltban vagy izgulsz a jövő miatt, elengeded azt, ami most elérhető: a kegyelmet.

Isten nem a múltban vagy a jövőben él, hanem most van jelen. A Lélek nem tegnap vagy holnap szól – hanem ma. Ne hagyd, hogy az idő szétcsússzon közötted és az életed között. Ma dönts úgy, hogy teljes figyelemmel éled meg a pillanatokat. Ha mosogatsz, akkor valóban mosogass. Ha beszélsz valakivel, akkor valóban hallgasd. Mert az élet nem máshol történik – hanem itt, most, veled.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Vegyél észre másokat!

A lányom a kezembe adta az iskolai félévi értékelését. A lap tele volt kis pipákkal – mind pozitív megjegyzések –, egyet kivéve. Az az egy magában állt, mint egy kicsi árnyék a sok dicséret között.
– Anya, hogy megy nekem? – kérdezte, miközben a szemüvege félig lecsúszott az orrára, és apró arca kíváncsian kukucskált fel rám mögüle. A kis ujjával egy megjegyzésre bökött, a magányos jel mellett.
A tanítója ezt írta: „Könnyen elterelődik a figyelme nagyobb csoportban.”
De ezt én már rég tudtam. Nem kellett hozzá egy papír. Amióta megszületett, mindig másként látta a világot – figyelmesen, mélyen, szívvel.
Miután megdicsértem a sok jó eredményéért, elolvastam neki ezt a sort is. Ő lesütötte a szemét, elmosolyodott, és halkan mondta:
– Tudom… sokszor nézelődöm.
 
Mielőtt akár egy pillanatra is elszégyellhette volna magát, leguggoltam elé, és a szemébe néztem. Nem akartam csak szavakkal megnyugtatni – azt akartam, hogy érezze is, amit mondok.
– Igen, sokszor nézelődsz – mondtam neki mosolyogva. – És ez egy csodálatos dolog.
 
Te vetted észre, amikor Sam egyedül ült a kiránduláson, lehorzsolt térddel, és te mentél oda hozzá.
Te vetted észre, hogy Banjo, a kutyánk, folyton tüsszög, és az állatorvos szerint jó, hogy időben elhoztuk.
Te láttad, hogy a pincérnő mennyire fáradt, és te javasoltad, hogy hagyjunk neki egy kis plusz borravalót.
Te észrevetted, hogy nagypapa lassabban jár, és te döntöttél úgy, hogy megvárod.
És minden alkalommal, amikor átmegyünk a hídon az úszóedzésre, te mindig megállsz és gyönyörködsz a kilátásban.
 
Aztán elmosolyodtam:
– Tudod mit, kicsim? Soha, de soha ne hagyd abba, hogy észrevedd a dolgokat. Ez a te ajándékod. Ezt adod te a világnak.
A kislány arca felragyogott, a szeme csillogott, és én abban a pillanatban megértettem valamit: az ő figyelme, a látásmódja képes megváltoztatni a világot.
 
Mert végső soron mindannyian csak arra vágyunk, hogy valaki észrevegyen minket.
Hogy észrevegye a fájdalmunkat.
Hogy észrevegye a félelmeinket.
Hogy észrevegye az örömünket.
Hogy észrevegye a bátorságunkat.
 
Aki képes észrevenni másokat – az maga az ajándék.
(Forrás: Rachel Macy Stafford: Hands Free Life)
 

GONDOLAT:

Amikor igazán figyelünk valakire, nemcsak a szavait halljuk, hanem a lelkét is. És ez gyógyít. Az, aki észreveszi a másikat, mintha azt mondaná: „Fontos vagy. Látható vagy. Értékes vagy.
A világ gyakran azokat jutalmazza, akik gyorsak, határozottak, hangosak. De Isten sokszor a csendeseket, az „észrevevőket” használja eszközként, hogy szeretetét közvetítse. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Mt 5,8) – és talán épp ők azok, akik meglátják Őt mások arcán is.

Az a pillanat, amikor a kislány megáll a hídon és gyönyörködik a kilátásban, több, mint puszta „nézelődés”. Az élet tisztelete ez. A szív lassú ritmusa, amely nem akar mindent azonnal elkapni, hanem hálásan szemléli azt, ami van.

  • Mikor vettem észre utoljára valakit igazán – nemcsak a szavaiban, hanem a lelkében is?

  • Ki az a környezetemben, akit ma Isten rajtam keresztül szeretne „észrevétetni”?

  • Mikor engedtem magamnak utoljára, hogy megálljak, csak azért, hogy gyönyörködjek valamiben?

Az élet legnagyobb ajándéka nem az, ha minket vesznek észre, hanem ha mi vesszük észre a másikat.
Aki így él, az nemcsak lát – hanem világosságot gyújt mások szívében.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 25.10.09.

Szerző: | 2025.okt.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Amikor Isten bekopog

 

A déli hőség perzselte a földet, a levegő remegett, és Ábrahám a sátra bejáratánál ült, amikor három idegen jelent meg az úton. Nem szóltak semmit, mégis minden mozdulatukban volt valami különös méltóság, valami isteni. Ábrahám felismerte a pillanat súlyát. Felállt, eléjük sietett, meghajolt, és kérte, hogy maradjanak. Kenyeret hozatott, vizet, árnyékot, nyugalmat. És ekkor történt meg a csoda: az Úr, aki a vendégszeretet útját választotta, bejelentette az ígéretet – „Sárának fia lesz.” A történet nem csupán egy ősi látomásról szól, hanem a mindennapi életünk titkát tárja fel.

Mert Isten ma is így jön el: nem harsányan, nem látványosan, hanem vendégként. Csak azt kérdezi, van-e helyünk számára.

Leó pápa emlékeztet: Isten nem betör, hanem bekopog. Nem parancsol, hanem meghív. Minden egyes ember döntése, hogy megáll-e, felismeri-e a Látogatót, és kész-e helyet adni neki. A vendégszeretet ezért nem pusztán emberi udvariasság, hanem szent cselekedet: egy belső nyitottság, amellyel befogadjuk az isteni jelenlétet.

Amikor időt adunk a másiknak, amikor türelemmel meghallgatjuk, amikor osztozunk valamiben, akkor mi magunk is Ábrahám sátrának lakói leszünk – és az ígéret, hogy az élet újra megszületik, a mi életünkben is valósággá válik.

Ismerjük az evangéliumi történetet: Jézus is vendégként érkezik, betér Márta és Mária házába, ahol a légkör tele van szeretettel és feszültséggel egyszerre. Márta sürög-forog, gondoskodik, tesz-vesz, szíve telve van figyelemmel, de talán egy kis nyugtalansággal is. Mária leül Jézus lábához, és hallgatja Őt. Márta szinte felrobban: „Uram, nem törődsz vele, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban?” Jézus szelíden válaszol: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz, pedig csak egy a szükséges.” Nem feddés ez, hanem helyreigazítás. Nem választás egyik vagy másik nővér között, hanem a rend visszaállítása.

Leó pápa arra tanít: a szolgálat és a hallgatás nem ellentétei egymásnak, hanem egyazon vendégszeretet két oldala. Előbb hallgatni, aztán cselekedni. Előbb befogadni az Igét, aztán megtörni a kenyeret.

Ez a két dimenzió – a csend és a szolgálat – ma különösen sérülékeny. Társadalmunkban sok a zaj, kevés a figyelem. Sietünk, teljesítünk, szervezünk, de ritkán hallgatunk. Még az imáink is gyakran listák: kérések, elvárások, határidők. Pedig a hit nemcsak szavakból áll, hanem figyelésből is. A csend nem tétlenség, hanem a Lélek tere, ahol Isten suttogása hallhatóvá válik. Leó pápa emlékeztet: vissza kell szereznünk a csendet, mint személyes és közösségi értéket, mint prófétai jelet a zajos világban. Csak az hallja meg Isten szavát, aki tud csendben maradni. Csak az tud igazán cselekedni, aki előbb figyelt.

Ábrahám meghallotta a hangot a forróságban, Mária meghallotta a szót a ház csendjében. A meghallásból élet fakadt. A vendégszeretet tehát nem csupán fizikai jelenlétet jelent, hanem lelki nyitottságot is. Amikor valakit valóban meghallgatunk, nemcsak időt adunk neki, hanem méltóságot is. A világjárvány hosszú hónapjai alatt megtanulhattuk, mennyit ér egy telefonhívás, egy kedves szó, egy egyszerű „hogy vagy?” – és mennyit ér az, ha a választ is türelemmel végighallgatjuk.

Az emberi kapcsolatokban a béke nem nagy tettekből születik, hanem kis figyelmekből. Egy mosolyból, egy gesztusból, egy csendes jelenlétből.

A keresztény ember számára a vendégszeretet és a meghallgatás nem luxus, hanem küldetés. Mert Isten országa nem felülről épül, hanem alulról növekszik – a családok hűségéből, a mindennapi szolgálatokból, az apró lemondásokból. Ahogy Leó pápa mondja: erőfeszítés, hűség, szeretet – ezek a béke kultúrájának alapjai. Nem nagy szavak, hanem kitartó tettek formálják át a világot. A szülők, akik fáradtan is odafigyelnek egymásra. A barát, aki nem ítél, hanem meghallgat. A szomszéd, aki segít, amikor baj van. Ilyen egyszerű dolgokban válik láthatóvá Isten országa.

Szent Ágoston szavai szerint Márta és Mária két életet jelképeznek: a jelent és a jövőt. Márta a fáradság, Mária a nyugalom. Márta a hajó, Mária a kikötő. Az egyik a szolgálat, a másik a szemlélődés. De csak a hajón át juthatunk el a hazába. A földi élet ezért nem mentes a fáradtságtól, a küzdelemtől, a gondoskodás terhétől. De aki szeretettel fárad, az már most az örök élet kapujában áll. A fáradság elmúlik, de a szeretet megmarad.

Leó pápa tanítása végül így sűrűsödik össze: egyeztessük össze a szemlélődést és a cselekvést, a pihenést és a fáradozást, a csendet és a tevékenységet. Ne essünk a szélsőségek csapdájába! A hit nem a menekülés csendjében, és nem is a vég nélküli aktivitásban születik, hanem ott, ahol a kettő egyensúlyba kerül. És ennek az egyensúlynak a mértéke mindig Jézus szeretete. Ő az, aki egyszerre volt hallgató és szolgáló, egyszerre volt jelen a tanítványok asztalánál és az Atya csendjében. Az Ő példája a mi útmutatónk: szeretni figyelmesen, szolgálni diszkréten, adni számítás nélkül.

Üzenet a mai embernek: A vendégszeretet, a meghallgatás és a szolgálat nem három különböző dolog, hanem egyetlen evangéliumi út három lépése. Először teremts helyet Isten és az ember számára a szívedben – ez a hallgatás. Aztán mozdulj, hogy szeretetből tegyél valamit – ez a szolgálat. Végül maradj jelen, hogy kapcsolat szülessen – ez a vendégszeretet igazi gyümölcse. A világ ma a gyorsaság, az önérdek és a hangosság kultúrájában él, de Isten ma is a csendben érkezik, és ott marad, ahol helyet készítenek neki.

GYAKORLAT:
Reggel kezdd a napot néhány perc csenddel – ne kérj, csak figyelj. Engedd, hogy Isten szava megérintsen. Napközben legalább egy embernek ajándékozz teljes figyelmet: hallgasd meg, anélkül hogy félbeszakítanád. Este gondolj vissza a napodra, és kérdezd meg magadtól: kit fogadtam ma be – szavakkal, tettekkel vagy figyelemmel? Minden nap próbálj meg egyetlen apró szeretetgesztust tenni: egy üzenet, egy hívás, egy kávémeghívás, egy bocsánatkérés. Így válik a mindennapi élet a szent találkozások helyévé. Mert ahol csend és figyelem van, ott Isten lakik – és ahol Ő lakik, ott az élet újra és újra megszületik.

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

A remény „nagykövete”

Képzeld el, hogy belépsz egy előadóterembe, és nem egy politikust vagy celeb szól hozzád: egy idős hölgy áll előttetek, meglepően világos tekintettel, és nem papírhalmaz áll mögötte, hanem egész évtizedek sűrített tapasztalata. A nevét sokan ismerik, de az, amit hozott, túlmutat a címein: ő Jane Goodall.

Gyerekként nem számított különlegesnek – másokhoz hasonlóan imádta az állatokat, falvakon és erdőkön járt és figyelt. Aztán döntött: Afrikába megy, hogy megismerje őket közelről. A 20. század közepén sokan mosolyogtak rajta: „Egy lány? Állatkutatónő?” – mondták. Ő mégis bátran választotta az ismeretlent, a „mégis” embere volt.

Dr. Louis Leakey felismerte benne a lehetőséget: lehet, hogy valaki úgy tud közeledni az állatokhoz, hogy nem kívülről ítél, hanem belülről figyel. Jó volt az intuíció. Goodall már kutatóként azzal futott be, hogy nem számokat adott a csimpánzokra, hanem neveket – mert személyiségük van. 

Amikor Tanzánia erdeiben eltöltött hosszú hónapok alatt azt látta, hogy a csimpánzok fát törnek társuk számára, vízzel oltanak tüzet, ragaszkodnak a társakhoz – akkor megváltozott mindaz, amit eddig az ember és állat közti határról hittünk. 

Ő volt az, aki bizonyította: az érzés, az érzelem, a kötődés nem csak emberi kiváltság, hanem a természet mélyebb valóságához tartoznak. Mindemellett nem állt meg csak a tudománynál. Az évtizedek során Goodallból aktivista lett – világjáró, előadásokkal, könyvekkel, kampányokkal, intézeteket alapítva. 

Magyarországra 2023-ban tért vissza, négy év kihagyás után, hogy bemutassa „A remény könyvét”, és ösztönözze az embereket a cselekvésre akár a saját utcájukban is. Töltött fát ültetett, ifjú környezetvédelmi csoportokat is bevont, és beszélt arról, hogy a remény nem illúzió, hanem cselekvés kezdete. 

Talán az egyik legmegdöbbentőbb pillanat: amikor tinédzserként pincérnőként dolgozott, hogy összegyűjtse az utazásához szükséges pénzt. Nem várt támogatásra, hanem saját akaratára épített. Később szembehelyezkedett orvvadászokkal, intézményekkel – nem csak megfigyelőként, hanem védelmezőként is.

A legfontosabb üzenete pedig: mindannyian tehetünk valamit, itt és most. Egy fa elültetése, egy hulladék összeszedése, egy hallgató fül – mind számít. „Mindenki számít!” – mondja. 

Jane a napokban hunyt el 91 éves korában, és az öröksége tovább él. Nem azért lett híres, hogy emléket építsen magának, hanem hogy élő példává váljon egy világ számára.

Jane Goodall története azt tanítja: ne várd meg, hogy nagy terület vagy nagy befolyás álljon a hátad mögött. Indulj el abból, amid van: a saját faludban, kertedben, közösségedben. A kis lépések összegződnek.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE


Nem akadt más, aki visszajött volna?

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén.
Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”
Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.
Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.” (Lk 17,11-19)

Jézus útban van Jeruzsálem felé – vagyis a megváltás útján, a kereszt felé. Szamaria és Galilea határán halad át, ahol tíz leprás férfi közeledik felé. A lepra a korabeli világban nemcsak gyógyíthatatlan betegség volt, hanem társadalmi és vallási kirekesztettséget is jelentett. A leprásoknak távol kellett maradniuk az emberektől, kiáltaniuk kellett: „Tisztátalan!” – hogy mások elkerüljék őket.

Jézus nem érinti meg őket, hanem azt mondja: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak.” Ez azt jelentette: cselekedjenek úgy, mintha már megtisztultak volna. Az engedelmességük út közben hozza meg a gyógyulást. A tízből azonban csak egy – és épp egy szamaritánus, egy idegen – tér vissza hálát adni.

Jézus kérdése fájdalmas: „Hol van a többi kilenc?” Ez a kérdés ma is hozzánk szól.

„Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?”

A tíz ember mindegyike megtisztult, de csak egy gyógyult meg igazán. A többiek teste egészséges lett, de a szívük nem változott meg. A hálátlan ember sokat kap, de semmit sem tanul.

Ez a mondat arra tanít, hogy a hála nem udvariasság, hanem a hit jele. A hála azt jelenti: felismerem, hogy amit kaptam, nem „jár”, hanem ajándék. A hála a szeretet válasza az ajándékra.

A modern ember sokat elér, sok minden az övé, mégis gyakran elégedetlen. Mindig hiányzik valami: több pénz, több elismerés, több biztonság. A hála viszont nem a több birtoklásából, hanem a meglévő felismeréséből fakad. Olyan, mint amikor valaki végre megáll, körülnéz, és észreveszi: „Hiszen ez is ajándék! Az élet, a levegő, egy barát, egy mosoly, a kenyér az asztalon.” A hála a látás képessége. A leprások közül csak az látott igazán – és ő volt az, akit mindenki más idegennek tartott.

A hála mindig kapcsolatot teremt. Aki hálát ad, az nemcsak kimond egy köszönömöt, hanem visszakapcsolódik a Forráshoz. A hála által Jézushoz fordulunk – ahogy a szamaritánus visszatért, arcra borult és dicsőítette Istent.

Gondolj egy gyermekre, aki kap egy ajándékot, és fut vissza, hogy megölelje a szülőt. A hála mozdulata nem az ajándékról szól, hanem a kapcsolatról. A leprás gyógyulása ezért lett teljes: nemcsak a test, hanem a szív is megtisztult benne.

A hála az a nyelv, amelyen a hit megszólal. Aki hálás, az tudja: minden kegyelem. És a kegyelem nem más, mint Isten szeretetének szabad ajándéka.

A mai ember sokszor gyorsan elfelejti, mi mindent kapott. De Jézus kérdése ma is ott visszhangzik: „Hol a többi kilenc?” – azaz: hol vagy te, amikor Isten jót tett veled?

A hála elmélyíti a hitet. Ha minden nap felismerem az apró jót, lassan megváltozik a szívem. Nem az hiányra figyelek, hanem arra, ami van. És ez a szemlélet a legmélyebb gyógyulás forrása.

A szamaritánus története azt is tanítja: nem számít, ki vagy, honnan jössz, milyen „vallásos státuszod” van. Isten a hálás szívet keresi, nem a tökéletes hátteret. Egy idegen, egy kívülálló lett a hit példája – mert felismerte, hogy Isten érintette meg.

A hála a szív mozdulata, ami újra és újra visszavisz Jézus lábához. Aki így tér vissza, annak Jézus nemcsak azt mondja, hogy „megtisztultál”, hanem azt: „Hited meggyógyított téged.”


Gyakorlat:

Minden nap este – akár lefekvés előtt, akár egy rövid csendben – szánj három percet arra, hogy végiggondold: Miért lehetek ma hálás? Ne csak a nagy dolgokat keresd, hanem az aprókat is: egy beszélgetést, egy nevetést, egy pillanatnyi békét.

Hétindító – 25.10.06.

Szerző: | 2025.okt.szo | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Az élet önmagában érték

Jean Vanier, a Bárka közösségek alapítója így tanított: „Az ember értékét nem az határozza meg, mit tud teljesíteni, hanem hogy képes-e szeretni és szeretve lenni.”

A mai társadalom a teljesítmény bálványát állítja a középpontba. Mérjük az eredményeket, az időt, a pénzt – és közben megfeledkezünk a személyről. Vanier az értelmi fogyatékos emberek között tanulta meg: az ember méltósága nem az okosságon vagy a hatékonyságon múlik. Az élet önmagában érték.

Minden ember hordoz valami különlegeset: az isteni képmást. Az élet nem teljesítmény, hanem ajándék.

Minden ajándék hálát kíván. Ha ma reggel felébredtél, ha van levegő, amit belélegezhetsz, ha van valaki, aki ismeri a neved – akkor máris több van, mint amit kérhetnél. Jean Vanier arra hív, hogy tanuljuk újra megbecsülni a legegyszerűbb dolgokat: egy kézfogás, egy szó, egy közös csend. Nem kell rendkívülinek lenned – elég embernek lenni. És ha ma így élsz, akkor a világ egy kicsit emberibb lesz körülötted.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Vágy a teljes életre

 

Nemrégiben az utcán sétálva figyeltem fel egy apró jelenetre. Egy fiatal hölgy sétált a gyerekeivel a túloldalon. Az egyik gyerek azonban jól láthatóan nagyon el volt foglalva azzal, hogy egy kert belsejét bámulja, így aztán mivel nem arra nézett, amerre kellett volna, annak rendje és módja szerint szépen neki is gyalogolt egy villanyoszlopnak.

Természetesen a dologból kisebb dráma lett, aminek a végén az anyuka nevelő célzattal megkérdezte:
– Fiam, remélem megtanultad, hogy ez mit jelent!
Amire a fiú duzzogva ezt válaszolta:
– Azt, hogy soha többé nem megyek olyan helyre, ahol villanyoszlopok vannak!
– Gratulálok fiam! – Válaszolta erre az ifjú hölgy lemondóan.

Nem voltam tanúja a párbeszéd folytatásának, ezért csak remélni tudom, hogy a fiatal anyuka végül nem hagyta annyiban ezt a nem igazán előremutató tanulságot. Azonban a kis közjáték eszembe juttatott egy másik gyerekkori történetet, amit az ország által ismert egyik legsikeresebb üzletember osztott meg velem egy alkalommal.

A történet úgy szólt, hogy a szóbanforgó üzletember kisgyerekkorában egyszer alaposan elagyabugyálták a játszótéren, mire ő feldúltan szaladt az apjához. Elmesélte neki, hogy milyen atrocitás érte őt a többiek részéről, és hogy most mennyire dühös, mennyire haragszik, és mennyire meg van sértődve rájuk. Mire az apja azt válaszolta:
– Értem, hogy nagyon fáj most neked. Azt is értem, hogy nagyon haragszol rájuk. Igazad is van. Amit viszont nem értek, hogy miért vagy megsértődve? Épp elég baj, hogy bántottak, és ezt most azzal is tetézed, hogy megsértődsz? Hiszen az nekik nem árt, csak saját magadnak!

Ez a lecke olyan mélyen beleivódott, hogy innentől kezdve nagyon igyekezett, hogy soha ne sértődjön meg. Elmondása szerint volt, amikor ez nem sikerült, de a legtöbbször igen, és ebből nagyszerű eredményei születtek. Hiszen sokszor volt része olyan párbeszédben, amikor a másik valami átgondolatlan dolgot mondott, sokszor volt, hogy munkatársai elrontottak valamit. Azonban mivel ő úgy alakította az életét, hogy ne legyen sértődős típus, ezért ezeket a helyzeteket végül mindig békés megoldással tudta lezárni. És ez nyilván csupán egyetlen hasznos szokás a számtalan közül, amit a szüleitől volt alkalma megtanulni.

Semmilyen módon nem lehet alábecsülni azt, hogy mit kapunk a szüleinktől útravalóul. Az a gondolkodás, amit a szüleinktől elsajátítunk, egyfajta túlélőkészletként szolgál minket életünk végéig. Minden döntési helyzetben, minden krízis alkalmával, minden érzelmi viszontagság esetén automatikusan ezekhez nyúlunk. Annyira automatikusan, hogy rendszerint nincs is tudomásunk arról, hogy ezt tesszük. És mégis, hányszor hallottuk és mondtuk már másoknak azt, hogy „Ilyenkor úgy viselkedsz, mint az apád!”, vagy azt, hogy „Pont olyan vagy, mint az anyád!”?

Ha tudatában lennénk, hogy ezt tesszük, akkor valószínűleg sokszor elkerülnénk, hogy így viselkedjünk, hiszen ezek a minták gyakran inkább károsak, mint hasznosak. Azonban sajnos teljesen mindegy, hogy a szüleinktől ellesett tanulságok, viselkedésminták, gondolkodási szokások eredményesek-e vagy sem. Ez semmit sem számít. Ugyanis általában az agyunknak semennyi kapacitása sincs arra, hogy végiggondolja a helyzetet, ezért aztán azt tesszük, amit gyerekkorunkban tanultunk. És ebben több logika van, mint gondolnánk: a szüleink ugyanis túlélők. Azaz nekik nyilvánvalóan jól kellett, hogy csinálják, hiszen egyébként nem élhettek volna túl. Tehát még ha nem is a legjobbat cselekedték is ilyen helyzetekben, mégiscsak csinálnak valamit, ami hozzásegíthet minket a túléléshez. Hiszen ha a szüleink túlélték, akkor miért ne élnénk túl mi is ugyanúgy?

Mi emberek lényegében csupán csak fejlett emlősállatok vagyunk. Ezért a csecsemők egyetlen motivációja az életben a túlélés. Babaként mindent, amit megtanulunk, azt a célt szolgálja, hogy túlélhessünk. Csak évekkel később jön, hogy űrhajósok, tűzoltók akarunk lenni, netán élsportolók vagy operaénekesek, hiszen ezekről a magasabb rendű motivációkról az életösztöneink semmit sem mondanak. Ezért aztán már kisgyerekkorunkban ellesünk a szüleinktől, akár jót, akár rosszat, az nagyon mélyen belénk ivódik, mint a túléléshez szükséges alapvető tudnivaló.

Az életösztön egy túlélő ösztön, és csak ennyire van szüksége. Nincs szüksége sem békességre, sem harmóniára, sem anyagi biztonságra, sem boldogságra, sem jó modorra, sem gourmet falatokra, semmire. A túlélő ösztöneinket csak a túlélés érdekli. A túlélés szempontjából minden más luxus.

Persze lehet, hogy téged viszont érdekelnek ezek a „luxus” igények. Szeretnél olyan szokásokat, amik automatikusan kivezetnek téged a veszekedésekből, ahelyett, hogy elmélyítenék őket? Vagy szeretnél olyan szokásokat, amik előreviszik a karrieredet ahelyett, hogy olyan szokásaid lennének, amik csak arra jók, hogy egyhelyben toporogjál? Netán olyan szokásokra vágysz, amik hozzásegítenek az anyagi stabilitáshoz, ahelyett, hogy az eladósodottsághoz vezetnének?

GONDOLAT:

Amit a szüleinktől látunk, az beépül gondolkodásunkba és automatikus reakcióinkká válik, még akkor is, ha ezek nem segítenek, hanem hátráltatnak bennünket. Az üzenet lényege, hogy csak akkor tudunk valódi változást és érettséget elérni, ha felismerjük ezeket a mélyen gyökerező mintákat, és tudatosan új szokásokat alakítunk ki, amelyek már nem a puszta túlélést, hanem a kiteljesedett, békés, szeretetteljes életet szolgálják.
Másképp fogalmazva: a fejlődés ott kezdődik, amikor a „túlélés ösztönét” felváltja bennünk a „teljes életre való vágy”.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!