Inspiráló gondolatok
Az élet önmagában érték
Jean Vanier, a Bárka közösségek alapítója így tanított: „Az ember értékét nem az határozza meg, mit tud teljesíteni, hanem hogy képes-e szeretni és szeretve lenni.”
A mai társadalom a teljesítmény bálványát állítja a középpontba. Mérjük az eredményeket, az időt, a pénzt – és közben megfeledkezünk a személyről. Vanier az értelmi fogyatékos emberek között tanulta meg: az ember méltósága nem az okosságon vagy a hatékonyságon múlik. Az élet önmagában érték.
Minden ember hordoz valami különlegeset: az isteni képmást. Az élet nem teljesítmény, hanem ajándék.
Minden ajándék hálát kíván. Ha ma reggel felébredtél, ha van levegő, amit belélegezhetsz, ha van valaki, aki ismeri a neved – akkor máris több van, mint amit kérhetnél. Jean Vanier arra hív, hogy tanuljuk újra megbecsülni a legegyszerűbb dolgokat: egy kézfogás, egy szó, egy közös csend. Nem kell rendkívülinek lenned – elég embernek lenni. És ha ma így élsz, akkor a világ egy kicsit emberibb lesz körülötted.
Élethelyzetek – sorozat
Vágy a teljes életre
Nemrégiben az utcán sétálva figyeltem fel egy apró jelenetre. Egy fiatal hölgy sétált a gyerekeivel a túloldalon. Az egyik gyerek azonban jól láthatóan nagyon el volt foglalva azzal, hogy egy kert belsejét bámulja, így aztán mivel nem arra nézett, amerre kellett volna, annak rendje és módja szerint szépen neki is gyalogolt egy villanyoszlopnak.
Természetesen a dologból kisebb dráma lett, aminek a végén az anyuka nevelő célzattal megkérdezte:
– Fiam, remélem megtanultad, hogy ez mit jelent!
Amire a fiú duzzogva ezt válaszolta:
– Azt, hogy soha többé nem megyek olyan helyre, ahol villanyoszlopok vannak!
– Gratulálok fiam! – Válaszolta erre az ifjú hölgy lemondóan.
Nem voltam tanúja a párbeszéd folytatásának, ezért csak remélni tudom, hogy a fiatal anyuka végül nem hagyta annyiban ezt a nem igazán előremutató tanulságot. Azonban a kis közjáték eszembe juttatott egy másik gyerekkori történetet, amit az ország által ismert egyik legsikeresebb üzletember osztott meg velem egy alkalommal.
A történet úgy szólt, hogy a szóbanforgó üzletember kisgyerekkorában egyszer alaposan elagyabugyálták a játszótéren, mire ő feldúltan szaladt az apjához. Elmesélte neki, hogy milyen atrocitás érte őt a többiek részéről, és hogy most mennyire dühös, mennyire haragszik, és mennyire meg van sértődve rájuk. Mire az apja azt válaszolta:
– Értem, hogy nagyon fáj most neked. Azt is értem, hogy nagyon haragszol rájuk. Igazad is van. Amit viszont nem értek, hogy miért vagy megsértődve? Épp elég baj, hogy bántottak, és ezt most azzal is tetézed, hogy megsértődsz? Hiszen az nekik nem árt, csak saját magadnak!
Ez a lecke olyan mélyen beleivódott, hogy innentől kezdve nagyon igyekezett, hogy soha ne sértődjön meg. Elmondása szerint volt, amikor ez nem sikerült, de a legtöbbször igen, és ebből nagyszerű eredményei születtek. Hiszen sokszor volt része olyan párbeszédben, amikor a másik valami átgondolatlan dolgot mondott, sokszor volt, hogy munkatársai elrontottak valamit. Azonban mivel ő úgy alakította az életét, hogy ne legyen sértődős típus, ezért ezeket a helyzeteket végül mindig békés megoldással tudta lezárni. És ez nyilván csupán egyetlen hasznos szokás a számtalan közül, amit a szüleitől volt alkalma megtanulni.
Semmilyen módon nem lehet alábecsülni azt, hogy mit kapunk a szüleinktől útravalóul. Az a gondolkodás, amit a szüleinktől elsajátítunk, egyfajta túlélőkészletként szolgál minket életünk végéig. Minden döntési helyzetben, minden krízis alkalmával, minden érzelmi viszontagság esetén automatikusan ezekhez nyúlunk. Annyira automatikusan, hogy rendszerint nincs is tudomásunk arról, hogy ezt tesszük. És mégis, hányszor hallottuk és mondtuk már másoknak azt, hogy „Ilyenkor úgy viselkedsz, mint az apád!”, vagy azt, hogy „Pont olyan vagy, mint az anyád!”?
Ha tudatában lennénk, hogy ezt tesszük, akkor valószínűleg sokszor elkerülnénk, hogy így viselkedjünk, hiszen ezek a minták gyakran inkább károsak, mint hasznosak. Azonban sajnos teljesen mindegy, hogy a szüleinktől ellesett tanulságok, viselkedésminták, gondolkodási szokások eredményesek-e vagy sem. Ez semmit sem számít. Ugyanis általában az agyunknak semennyi kapacitása sincs arra, hogy végiggondolja a helyzetet, ezért aztán azt tesszük, amit gyerekkorunkban tanultunk. És ebben több logika van, mint gondolnánk: a szüleink ugyanis túlélők. Azaz nekik nyilvánvalóan jól kellett, hogy csinálják, hiszen egyébként nem élhettek volna túl. Tehát még ha nem is a legjobbat cselekedték is ilyen helyzetekben, mégiscsak csinálnak valamit, ami hozzásegíthet minket a túléléshez. Hiszen ha a szüleink túlélték, akkor miért ne élnénk túl mi is ugyanúgy?
Mi emberek lényegében csupán csak fejlett emlősállatok vagyunk. Ezért a csecsemők egyetlen motivációja az életben a túlélés. Babaként mindent, amit megtanulunk, azt a célt szolgálja, hogy túlélhessünk. Csak évekkel később jön, hogy űrhajósok, tűzoltók akarunk lenni, netán élsportolók vagy operaénekesek, hiszen ezekről a magasabb rendű motivációkról az életösztöneink semmit sem mondanak. Ezért aztán már kisgyerekkorunkban ellesünk a szüleinktől, akár jót, akár rosszat, az nagyon mélyen belénk ivódik, mint a túléléshez szükséges alapvető tudnivaló.
Az életösztön egy túlélő ösztön, és csak ennyire van szüksége. Nincs szüksége sem békességre, sem harmóniára, sem anyagi biztonságra, sem boldogságra, sem jó modorra, sem gourmet falatokra, semmire. A túlélő ösztöneinket csak a túlélés érdekli. A túlélés szempontjából minden más luxus.
Persze lehet, hogy téged viszont érdekelnek ezek a „luxus” igények. Szeretnél olyan szokásokat, amik automatikusan kivezetnek téged a veszekedésekből, ahelyett, hogy elmélyítenék őket? Vagy szeretnél olyan szokásokat, amik előreviszik a karrieredet ahelyett, hogy olyan szokásaid lennének, amik csak arra jók, hogy egyhelyben toporogjál? Netán olyan szokásokra vágysz, amik hozzásegítenek az anyagi stabilitáshoz, ahelyett, hogy az eladósodottsághoz vezetnének?
GONDOLAT:
Amit a szüleinktől látunk, az beépül gondolkodásunkba és automatikus reakcióinkká válik, még akkor is, ha ezek nem segítenek, hanem hátráltatnak bennünket. Az üzenet lényege, hogy csak akkor tudunk valódi változást és érettséget elérni, ha felismerjük ezeket a mélyen gyökerező mintákat, és tudatosan új szokásokat alakítunk ki, amelyek már nem a puszta túlélést, hanem a kiteljesedett, békés, szeretetteljes életet szolgálják.
Másképp fogalmazva: a fejlődés ott kezdődik, amikor a „túlélés ösztönét” felváltja bennünk a „teljes életre való vágy”.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!