Augusztus 14. – Évközi 20.  
Olv.:  Jer 38,4-6.8-10 // Zsid 12,1-4 
Evangélium: Lk 12,49-53 

Az ördög egyre jobban aggódott. Hosszú sor álldogált a pokol tüzes bejárata előtt, de már csak egyetlen hely maradt …. Ugyan miféle megátalkodott, szörnyű bűnösé legyen ez a legutolsó hely? Kiment hát a sorban állók közé, s kérdezősködni kezdett, ki miféle bűnök miatt került a pokol kapujába. A sorban állók rettegtek ugyan, de tudták, hogy az ördög úgyis a veséjükbe lát, ezért hát bevallották gonosz tetteiket. Voltak ott rablók, házasságtörők, csalók, sőt még többszörös gyilkosok is, de az ördög nem tudott dönteni. Végül megpillantott egy kicsire összetöpörödő, rejtőzni próbáló emberkét. Odalépett hozzá: „Te vajon mit követtél el, hogy idejutottál?” „Én ugyan semmit! Nem is értem, mit keresek itt! Biztosan valami tévedés lehet.” „Ó nem, tévedésből nem szoktak hozzám kerülni az emberek! Mesélj csak, hogyan éltél!” „Én soha nem tettem semmi rosszat! Jaj, pedig mennyi emberi bűnt, nyomorúságot láttam! Én azonban soha nem járultam hozzá semmivel! Láttam, ahogyan körülöttem elszegényednek és éhen halnak az emberek, de én nem tehettem róla! Nem én okoztam. Láttam, ahogyan a háborúban a katonák gyilkolnak, kegyetlenkednek, nőket erőszakolnak meg, de én messzire elkerültem az ilyen szituációkat. Láttam, ahogyan a fiatalok részegeskednek, drogoznak, paráználkodnak, de én nem vettem részt soha ilyesmiben, hozzájuk se szóltam. Sokszor láttam, hogy szomszédok vagy házastársak veszekednek, sőt ütik-verik egymást, de én ilyenkor inkább messzire elfutottam, nehogy belekeveredjek a dolgokba. Hiszen mi közöm lenne nekem ilyesmihez?” „Hm, hm! – hümmögött az ördög. – Tehát biztos vagy abban, hogy mindezt a sok gonoszságot és szenvedést a saját szemeddel láttad, és te mégsem tettél és nem is mondtál soha semmit az ilyen helyzetekben?” „Igen, így volt. Én nem tettem semmit, és nem is szóltam bele.” „Nos, akkor te igazán méltó vagy az utolsó megmaradt helyre a pokolban! Lépj csak be bátran!” – vigyorgott elégedetten az ördög.  

Nem lehetséges mindig kimaradni a feszült, vitás helyzetekből. Nem helyes, sőt kifejezetten rossz is lehet, ha az ember megfutamodik bizonyos küzdelmektől, békétlenségektől. Talán furcsának tűnnek Jézus szavai, aki arról beszél, hogy nem békét hozni jött, hanem szakadást. Lángoló tüzet akar gyújtani a Földön. Mintha súlyosan ellentmondanának ezek a szavak a Mester szeretetről, alázatról, megbocsátásról szóló szavainak. Pedig ha jól belegondolunk, a békétlenséget, a szakadást nem Jézus okozza, hanem az emberek különböző hozzáállása ahhoz az értékrendhez, amit Ő hozott, tanított. Nem Jézus gerjeszti az ellentéteket, hanem azok az Ő egyértelmű törvényei és életpéldája nyomán felszínre kerülnek az emberek szívéből. Természetesen nem minden vitának, veszekedésnek, ellentétnek van létjogosultsága, sőt talán a legtöbb értelmetlen és hiábavaló. Azonban vannak viták, amelyeket végig kell vezetni, vannak feszültségek, amelyeknek jobb, ha napfényre kerülnek és akár komoly súrlódások útján megoldódnak. Bíró püspök atya rendszeresen kérdezte családoktól, házaspároktól, hogy szoktak-e még veszekedni? És ha igennel válaszolnak, mindig örömmel nyugtázza, mint valami olyan dolgot, ami elkerülhetetlenül szükséges a családok életében. Mert a viták még mindig jobbak, mint a közömbösségről vagy fásultságról, elhidegedésről tanúskodó elhallgatás vagy szőnyeg alá söprés.  

Jézus éppen arról beszél, hogy ne a semmiségeken, apró véleménykülönbségeken lovagoljunk, hanem azokat a feszültségeket, ütközéseket vállaljuk fel, amelyek az Ő tanítása és a Benne való hit nyomán alakulnak ki ember és ember között. A kereszténység egy határozott értékrend és a belőle fakadó életforma felvállalásával jár, s ennek megélése egy hitetlen társadalomban nem lehetséges feszültségek, viták nélkül. Mindenképpen lesznek olyan döntéseink, tetteink, amiket olykor a legközelebbi hozzátartozóink is kifogásolnak vagy nehezen értenek meg. Erről beszélni kell velük, s anélkül, hogy másokat kényszerítenénk a krisztusi életformára, nekünk határozottan ragaszkodnunk kell hozzá. Szintén fel kell vállalnunk az olyan feszült helyzeteket, amelyekben másokat kell segítenünk, másokért kell szeretetből kiállnunk olyanokkal szemben, akik igazságtalanul bánnak velük.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Augusztus 07 – Évközi 19. 
Olv.:  Bölcs 18,6-9 // Zs 32 // Zsid 11,1-2.8-19; 
Evangélium: Lk 12,32-48 

A gazdag, elkényeztetett nemes ifjú igen kényes volt a gyomrára. A legritkább, legfinomabb falatokkal tömték volna mindennap, a lehető legváltozatosabb és legízletesebb ételeket szolgálták fel neki, de ő mindent csak lefitymált, mindenbe beleturkált és ott hagyta, szüntelenül morgott és elégedetlenkedett. Egy nap ismét kint ült a kastély erkélyén, szidta az ételeket felhordó inasokat, kiabált aggódó szüleivel. Közben le-lepillantott a kastély udvarára, ahol éppen a lovászuk szorgoskodott a lovak körül. Egy hozzá hasonló korú, szinte még gyerek legényke is tett-vett ott az udvaron, akiről hamar kiderült, hogy a lovász fia. Rongyos és koszos volt a ruhája, majd megszakadt, úgy cipelte egyik vödör vizet a másik után, egyik tarisznya zabot a másik után. De azért torkaszakadtából danolászott, vagy éppen vidáman fütyörészett, úgy segítette édesapját a nehéz munkában. A nemesifjú nemigen törődött vele, akkor azonban elcsodálkozott, amikor ebédtájban letelepedtek a földre eszegetni. Száraz kenyér és szalonna volt a menü, a lovász és a fia azonban mégis olyan derűsen, jóízűen falatozott, mintha legalábbis mennyei mannát ízlelgettek volna. Délután aztán folytatták a kimerítő munkát, estefelé pedig ugyanolyan vidáman eszegették a maradék kenyeret, szalonnát mint korábban. A nemesifjú oldalát igen furdalta a kíváncsiság, nagy nehezen feltápászkodott hát, és lesétált az udvarra. Megkérdezte a fiút: „Ugyan mondd már meg, mitől vagy te ilyen elégedett, hiszen csak kenyeret-szalonnát vacsorázol? Ilyen finom lenne, vagy ennyire alacsonyrendű az ízlésed?” „Éppenséggel szeretem én a kenyeret-szalonnát is, bár szívesen ennék egyebet. Azonban nem az étellel vagyok én elégedett ennyire, hanem az elmúlt napommal. Édesapám megengedte, hogy eljöjjek neki segíteni, egész nap itt lehettem mellette, értelmesen telt az időm, valamit visszaadhattam abból a sok-sok szeretetből, amit eddig kaptam tőle. Ezzel vagyok elégedett!” – válaszolta a fiú.  

Ma itt a mi euroatlanti világunkban a legtöbb embernek tele a bendője, anyagilag jobban áll, mint a korábbi évtizedek, évszázadok embere. Mégis sok az elégedetlenség, a fitymálás, a turkálás. Az unalom, mint az élet értelmetlenségének megnyilvánulása, egyre gyakoribb életérzés. Úgy látszik, valami más, mélyről jövő, nem elsősorban anyagi javakra irányuló éhség, elégedetlenség nyomasztja az embert. Nem véletlenül tanít bennünket Jézus arra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, ami az Isten ajkáról származik. A mai evangéliumban pedig önmagát nevezi kenyérnek, ételnek és italnak. A benne való hit, az Ő követése olyan táplálékunk lehet, ami kielégíti ezt az emberlétünk mélyéről felfakadó sóvárgást.   

Mire való igazából a táplálék? A táplálék erőt ad, képessé tesz az életre, a cselekvésre. A lelki táplálék hiánya fékezi a mai ember cselekvőképességét, a lelkierő hiánya teszi unatkozóvá.   

A Krisztusban való élő hit cselekvésre késztet: nem visszatart, nem fékez, hanem nagyon is értelmes cselekedetek ösztönzője lehet. Micsoda tévedés azt gondolni, hogy a kereszténység unalmas, száraz, az ember törekvéseit inkább fékező vallás! Sokan vélik úgy, hogy a keresztények mást se tudnak sorolni, csak azt, hogy „ezt sem szabad, azt sem szabad, ezt se csináld, azt se csináld!” Pedig a valódi szeretet nem hagy unatkozni! Mindig találékony, tevékeny! A hitük szerint élő, Krisztust őszintén követő fiatalok, felnőttek, közösségek mindennapjaiban megnyilvánuló tevékeny derűre igenis rácsodálkoznak a nem hívő fiatalok, az unatkozó, életük értelmetlenségén kesergő kortársak! Én valóban azt látom, hogy a keresztények élete színesebb, izgalmasabb és főleg értelmesebb, mint hitet elhanyagolóké.  

Isten nagyon jól tudja, hogy mire van szükségünk. Meg is adja, ha nem is mindig úgy és akkor, ahogyan mi igényelnénk. Bíznunk kell benne! Soha nem azt akarja, hogy megkevesbedjünk, hanem hogy bővelkedjünk. Nem annyira a testi, fogyasztási javakban azonban, hanem a lélek táplálékában, a szeretetben és a belőle fakadó lelkesedésben!   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A természet üzen nekünk. A természet által Isten. Csak legyen fülünk és szemünk, hogy meghalljuk és meglássuk, amit mondani akar nekünk. Vegyük észre, hogy minden kegyelem az életünkben!

Kedves Klubtag!
Nyár van. Ez az évszak is számos tanulságos jelet mutat számunkra.
Készítettem néhány képet neked és elmondom, mi az, ami nekem eszembe jutott arról, amit láttam.

1. Meg van az ideje az aratásnak

Tart az országban az aratás. Sok helyen már be is fejezték. Az őszi gabonát – ahogyan a nevében is benne van – előző évben vetik el. Hónapok telnek el, míg az időjárásnak köszönhetően jó vagy kevés jó termést betakaríthat a gazda. Közben a fejlődő növényt érheti fagy, szárazság (mint idén is), jégeső, egyéb kártevő is okozhat bajt.

Bizonytalan, hogy mit hoz a jövő! Nem tudjuk, lesz-e eső, napsütés, amikor szükség van rá. Nem tudjuk, hogy arathatunk-e és mennyit, amikor eljön az ideje! Csak imádkozni és bízni tudunk, hogy meg lesz a mindennapi kenyerünk!

Az élet a hitünk próbája. Szükséges hittel vetnünk, mert anélkül nem lesz mit aratnunk. Megtesszük mindennap a kötelességünket becsülettel és hisszük azt, hogy az Isten gondoskodik és kellő időben megadja azt, amire szükségünk van.

Milyen csodálatos a természet: elvetjük a magot és az magától növekszik, fejlődik, feltéve, ha megkap mindent (vizet, napsütést, tápanyagot), amire szüksége van.
Tanuljuk meg a búzától a feltétel nélküli ráhagyatkozást az Istenre. Engedjük, hogy Ő gondoskodjon rólunk! Fordítsunk figyelmet ne csak a testi, hanem a lelki szükségleteinkre is! Adjuk meg magunknak a pihenés, az alvás, a feltöltődés, a kikapcsolódás, az imádság lehetőségét is!

 2. Fény nélkül nem létezik

Közismert növényünk a színpompás napraforgó. Rendkívüli fényigénye van, szereti a meleget. A népi hiedelem szerint igyekszik mindig a nap felé fordulni. Innen is ered a neve.

Ha jobban belegondolok én is olyan vagyok, mint a napraforgó: nagy a „fényigényem”. Szeretek a világosságban járni és nem szeretem a sötétséget. Jézus is biztat minket: „Ti vagytok a világ világossága!”
Ha azonban jobban maga tekintek, azt látom, hogy lépten-nyomon a sötétségben járok. Az önző, földies gondolkodásom, vágyaim lehúznak és nem azt teszem, ami jó, hanem azt, amit igazából nem is akarok. Újra és újra kérjük Krisztust, a világosságát, töltse be gyarló szívünket az Ő fényességével! Adjon nekünk világosságot hétköznapjainkba, hogy meglássuk, mit tegyünk és mit ne!

Soha ne fáradjunk bele abba, hogy keressük a világosságot az életünkbe és forduljunk mind arra. Így növekedjen a világosság és csökkenjen a sötétség az életünkben!

 3. Teremjünk gyümölcsöt!

A nyár azért is egy szép évszak, mert ilyenkor a természet ellát bennünket sok-sok finom zöldséggel, gyümölccsel, amelyek egészségesek és tele vannak vitaminokkal. Azonban a gyümölcs nem érik meg egyik pillanatról a másikra. Időre van szükség (akár dióról van szó, akár sárgabarackról), hogy megérjen és ízletes, fogyasztható legyen, elérje a célját.

Csecsemőkorunk óta „érünk”, változunk testileg és lelkileg is. Néha szeretnénk ha már ott lennénk, ahol 5 év múlva akarunk. Például egy érettségizett diák szeretné tudni, sikerül-e diplomát szereznie a kiszemelt szakmából. Szeretné „letudni” a nehézségeket, küzdelmeket, erőfeszítéseket és élvezni a „gyümölcsöt”.

Meggyőződésem, hogy a gyümölcs akkor lesz számunk ízletes, ha nevelgetjük, öntözgetjük, permetezzük, locsoljuk a növényt. Akkor fog az életünk valódi gyümölcsöt teremni, ha bátran, Istenre hangolódva, tesszük azt, amire hívást érzünk, és van türelmünk kivárni, míg „megszületik” az eredmény. Lehet, hogy nem pont olyan lesz, amiről álmodtunk, de ne kételkedünk benne, hogy ízleni fog!

4. Ha nem vigyázunk, kiszáradunk!

Milyen szomorú látvány a szép zöldben egy kiszáradt fa vagy éppen a szép zöld pázsit helyett a kiszáradt fű. A vízhiány vagy egyéb kártevők, kórokozók tönkretehetik még a legszebb növényeket is.

Mennyi gyengeség, rosszaság van bennünk, amelyek ha elhatalmasodnak, tönkre tehetik az életünket. Mire érdemes jobban odafigyelnem? Van-e olyan területe az életemnek, ahol nehezen tudok előre lépni és kérhetem az Úr gyógyító kegyelmét?

Mint szarvas hűs forrás után, úgy vágyakozik a mi lelkünk is Isten után. A víz éltet. Ezen a nyáron is nagyon érezzük a hiányát. Sok ágazatban kevesebb termésre számítanak. Érzed-e Isten jelenlétét vagy éppen hiányát? Miből tudsz táplálkozni? Mi az a „víz”, ami éltet, felfrissülést ad lelkednek?
Bízom benne, hogy a Laudetur anyagai is jelentenek számodra ilyen éltető „vizet”!

 5. Mi az, ami virágzik az életedben?

Ugye, milyen gyönyörűek ezek a virágok. Ebben a hőségben is a legjobb önmagukat adják. „Élvezik” az életüket. Azt teszik, amire megteremtettek: gyönyörködtetnek.

Hogyan tudom betölteni a hivatásomat, azt, amire rendelve vagyok? Mi az a terület az életemben, ahol mások szolgálatára, javára lehetek?
Lehet, hogy nem kedvezőek a körülményeim… Az életemnek ebben a szakaszában is nagy a „hőség”, sok a probléma. Hogyan tudom mégis észrevenni a szépet, azt, amivel éppen ma Isten meg akar ajándékozni?

6. Ébredj!

Mindkét fotót a fiam, Máté készítette júniusban. Az egyik barátjával hajnali fél 3-kor felkeltek, kimentek a városon kívülre és kerestek egy magasabban fekvő pontot. Megcsodálták távcső segítségével az egymás mögött felsorakozó bolygókat (a képen éppen a Hold látható). Szépen kivehető volt például a Szaturnusz gyűrűje is. Jutalmul pedig egy gyönyörű napfelkeltében volt részük.

Ha éberek maradunk – Te is, én is -, ahogyan az evangéliumban Jézus is biztat bennünket …, ha nem sajnáljuk az időt és az energiát a lelki életünk elmélyítésére – amelyben a Laudetur Klub is elhivatottan segít -, akkor megláthatjuk, hogy az Isten milyen csodaszép világot készített nekünk.
Ha éberek vagyunk és figyelünk – és nem önmagunk körül forgunk -, akkor láthatjuk az életünkben az apró csodákat, ahol megnyilvánul számunkra az Isten működése.

Kedves Klubtag!
Az előbbiek közül melyik az a téma, fotó, ami leginkább megérintett? Hol van most szükséged leginkább megerősítésre? Mi az, amiért most imádságot kérsz a többiektől? Írd le nyugodtan itt a hozzászólásnál:

Így kezdődött Mózes és felesége, Cippóra kapcsolata

Ahhoz, hogy találkozzanak, kellett egy kút, kellett néhány bárány és kellett egy lovagias tett, mert Mózes nem csak Cippórát, hanem a lánytestvéreit is megvédte az erőszakos pásztoroktól. Itt arról van szó, hogy gyenge és védtelen nők a nyáj legeltetésével férfi szerepbe kényszerültek. Ez állandó küzdelmet jelentett nekik és amikor Mózes megvédte őket, végre meg tudták itatni az állataikat. Nem egy vendéglői sztori a Bibliában, hanem a vízhez jutás az élet-halál küzdelem kérdése, neki is és állatainak is. Mózes életében sok minden történt, még mielőtt eljutott Cippóráig. Mi jellemezte őt?

Mózes sokféle krízist átélő és ezeket megoldó személy

Abban áll a jelentősége, hogy nem csak saját új vallási felismerése van, hanem saját vallási élményét népe számára közzé is teszi. Ezzel összekapcsolja a törzseket és családokat. Isten arra motiválta őt, hogy szabadító, megváltó legyen számukra. Hosszú út vezetett ennek a szerepnek a felismeréséig. Mózes herceg egy kicsit „elkapatott” gyerek volt. Nagy szerencséjére megmenekült a „mózeskosárban”, befogadott gyermek lett a fáraó családjában és ezzel kiváltságos helyzetbe került. Különös, hogy a jólét és neveltetése ellenére a vérségi kapcsolat, illetve a családjához fűződő kapcsolat nem halt ki belőle. Az ő életében nem történt meg az, ami a szerencsés és gazdag emberek életében gyakran megtörténik, hogy elfelejtik a családjukat.

Vajon mi motiválta Mózest, hogy visszatérjen a népéhez? Miért váltotta fel a jólétet a nomád élet megpróbáltatásaira? Feltehetően 3-4 éves korig, amíg szopott, az anyja dajkaként nevelte. Szopó gyermekként testi kapcsolatban volt az anyjával, ami nagyon meghatározó minden ember életében, és így lehetett emléke a saját népéről is. Ezután a fáraó udvarában mint fogadott gyermek nagy karriert futott be.

Az első nagy krízist az okozza, hogy néhány író szerint meggondolatlanul, hirtelen haragjában megölte az egyiptomi munkafelügyelőt.

Ez a tette egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a helyzetét. Az érinthetetlen nagy emberből senki, földönfutó lett. Azt szokták mondani, hogy az ő életében a vízválasztó: a Nílus vize. Amíg egyik partján élt, az emberi tekintély miatt volt nagy, a másik partra menekülve hitben lett igazán naggyá. Ezen földönfutása közben találkozik Cippórával, aki miatt a (ma már ismeretlen) vándorló törzs befogadta őt. Életteret teremtett számára, és gyermeket szült neki.

(Az is érdekes, hogy a körülmetélést, amely később a zsidósághoz tartozás testi bélyege lett, nem Mózes találta ki. Cippóra végezte el először Gerzsonon ezt a kis műtétet. Ez a jel egyben azt is jelenti, hogy a körülmetélt nem egy törzshöz tartozik csupán, hanem különféle törzsekből összeállt vallási szövetséghez, akik hajlandóak az egy Istent imádni és ezt a monoteista kultuszt létrehozni.)

Mózesnek így Cippóra nem csak a családi életben, hanem az új választott nép létrehozásában is partnere lesz. Új kihívás neki, hiszen egy más kultúrában, más népcsoportban kellett élnie Mózes mellett, s ez nagyon nehéz feladatot jelentett számára.

A mai családok egyik jellemzője a „kultúrsokk”

Azzal, hogy különböző családi minták alapján házasodnak össze a fiatalok, még ha azonos is az alapkultúra (azonos származási ország), a származási családok belső működése nagyon eltérő lehet. Mit tanulhatunk mi, „kultúrsokkos” családok ettől a pártól?

Ebben az esetben beszélnünk kell a vallási identitás kérdéséről. Ha valaki felnőtt egy kultúrában, és szerelmes lesz olyan valakibe, aki egy másik kultúrából jött, akkor a szerelem elmúltával egyszerűen az identitása kizárja, hogy a másikkal összeférjen. Viszont, ha van valami, például a vallási és a morális értékrendjük, ami a kettőjük identitásában közös, akkor ezt fel tudják oldani, sőt gazdagítani is tudják egymást a közös alap segítségével. Ha körültekintünk, van ilyen egymást gazdagító példa az ismerős családok között? Érdekes módon a vallásos családoknál ez a harmonizálás gyakran megtörténik.

Most éppen egy amerikai magyar jegyespár „jár” hozzám

Most éppen egy amerikai magyar jegyespár „jár” hozzám jegyesoktatásra (skype segítségével). Két különböző tudományterülethez tartoznak, de a vallási felfogásuk hihetetlenül közös. Gondolkodtam, hogyan fogják áthidalni, hogy egyiküket Magyarországhoz, másikukat az USA-hoz köti a munkája? Azt mondták, a közös hitükkel, nagyon sok közös gondolatukkal ezt a távolságból adódó nehéz problémát megoldják.

Kettőjük identitásának van olyan része, amely az eltérő érdeklődés, az eltérő kultúra és életmód ellenére is mélyen összekapcsolja őket. A Bibliában sorsszerűvé vált, ha valaki a monoteista kultúrához kapcsolódott, mert ennek következtében a többi politeista kultúra kizárta őt. Kapcsolatrendszere beszűkült a Közel-Kelet társadalmával. A bibliai szereplőknek nem csak választása, hanem sorsa is lett az Egy Isten.

Azt tapasztalom, hogy ma az emberek a világnézetüket, vallásukat nem tartják életvitelüket meghatározó tényezőnek. Az is egyre gyakrabban fordul elő, hogy identitásuk, vallási hova tartozásuk önmaguk előtt is kérdésessé válik és folytonosan keresik önmagukat. Az egymást követő generációk esetében a vallási identitás is mintha gyengülne. Egy vallásos keresztény nagyapa Magyarországon a háború előtt és alatt az egyházi parancsokat pontosan megtartotta, szenvedett is a hitéért, és támogatta az egyházat. A gyereke eljárt a templomba gyerekkorában, még egyházi házasságot is kötött. Felnőtt korában már gyakran nem tartozik a (minden) vasárnapi szentmise az életmódjához. Inkább csak vitatni szereti a vallási törvényeket, mint megtartani azokat. Az unoka pedig…

Mit lehetne tenni a hit, a vallás megőrzéséért?

Ez nehéz kérdés. Ma gyakran megtörténik, hogy Magyarországon az emberek 4 éves választási ciklusonként változtatják identitásukat. Egy mai tízenévesnél a negatív ítélet kifejezése például ez: „ez olyan gáz”. Ez azonban nem logikai, hanem csak érzelmi elhatárolódás, nincs benne érvelés. Abban a pillanatban, amikor ez az érzelmi elhatárolódás megtörténik, akkor a filozofálásnak nem marad sok lehetősége. Ezért nem csak a vallási tanok, hanem még inkább a vallási érzelmek átadása válik fontossá. A vallási ismeretek önmagukban nem hozzák létre a vallási identitást. Ha csak a vallási ismeretet tudom átadni, de az én identitásomat megtartó hitemet nem, akkor semmit sem adtam át.

Egy holland család példája

Hollandiába voltam egy lelkész családjánál, ahol a vasárnapi ebédre készülődés közben egy nagy vétket követtem el. Amikor láttam, hogy az ünnepi ebédnél egy egyszerű keresztvetéssel elindítják az étkezés kezdését, arra gondoltam: ezek nem is annyira vallásosak, mint ahogy „illenék” lenniük. Az étkezés nem úgy alakult, ahogyan gondoltam. Ennek első jele akkor mutatkozott meg, amikor eljutottunk a desszertig.

Ekkor a családfő elővette a Bibliát. Nem prédikált. Azt mondta el, hogy a múlt héten olvasott szövegből mi az, ami őt új felismerésre ösztönözte és ezt az új felismerését megosztotta a családjával. Ez által lelkének egy intim élményét adta át nekünk. A feleség elmondta, hogy miként változott meg a szemlélete az egyik zsoltárt imádkozva. Éppen egy kórházi kezelés előtt állt és az egyik mondat nagyon megragadta, most ebbe kapaszkodik bele. A gyerek még csak 10 éves volt, a Harry Pottert olvasta és elmondta, hogy ő most kiért izgul. Az egészen kicsi unoka pedig imádkozott a kutyájukért, mert orvoshoz kellett vinni. Mindannyian elmondták a maguk belső élményét, beengedték egymást a lelkük világba.

Ekkor következett ennek az élménynek az összekötése az imával. Mindannyian elkezdtek maguk által megfogalmazott imáikkal az Istenhez fordulni a másikért! Amikor ez megtörtént, akkor jöhetett a desszert.

Erre én azt mondtam, hogy ez valóban vasárnapi ünnepi ebéd volt, mert nem egyszerűen az előételtől a kávéig jutottunk el, hanem az asztalközösség arra szolgált, hogy lélektől lélekig jussunk, s a közös lelki élményeket az Isten elé tárjuk. Ezért érdemes volt összejönni, mert megkapta a test is, a lélek is a magáét. Mélyebben összekapcsolódtak az étkezés után. Azt gondolom, hogy az ilyen módon megosztott identitás a következő generációban is él még akkor is, ha időlegesen elhalványodik.

A konkrét válaszom a kérdésre az, hogy először is idő kell az elmélyült beszélgetéshez. Másodszor fel kell oldanunk azt a szemérmességet, hogy nem beszélünk a saját hitünkről. Az ilyen beszélgetés a legnagyobb ajándék azoknak, akiket igazán szeret az ember. Ugyanis beengedjük a lelkünk legbelső kamrájába a másikat, oda, ahol Istenhez imádkozunk. A szeretteinkkel való legmélyebb összekapcsolódás, amikor együtt tudunk egymásért imádkozni.

Azt szoktam mondani, hogy könnyebb egy férfinak, vagy egy nőnek levetni egymás előtt a ruháikat, mint a lelkének a legbelsőbb zugaiba beengedni a másikat. A veszélyérzésünk miatt a belső gondolatainkat nem osztjuk meg csak úgy egymással. Nem nagyon engedjük be még a mieinket sem a lelkünk belső zugába és nagyon keveset beszélünk az Istenről. A Bibliában is fontosak azok a történetek, amikor valamit közösen tettek az Istenért. A következő generációra ez tette a legnagyobb hatást.

Nagy költők gyakran számolnak be arról, hogy istenélményük alapja olyan valaki a családjából, aki nagyon-nagyon őszinte volt vele. Ifjúsági csoportok képviselőivel beszélgettem az elmúlt napokban. Amikor azt kérdeztem tőlük, kinek a hite tette rájuk a legnagyobb hatást, a legtöbben azt mondták: a nagyszüleik hite és a velük való vallási beszélgetés. Nekik volt idejük beszélgetni unokáikkal és nem féltették tekintélyüket egy ilyen intim beszélgetéstől. Elmondták a gyengeségüket is, és így föltárták hitüket.

(A szülők gyakran meg akarnak maradni a hatalmi pozícióban, hogy a gyermek engedelmeskedjen nekik.)

Ami meghaladja az erőnket

Mózes egy óriási kihívás előtt áll. Azt mondta neki az Isten: hozd ki a népemet Egyiptomból.

A ma embere rengeteg olyan kihívás előtt áll, aminél úgy érzi, hogy meghaladja az erejét. Félünk.

Mit csinált Mózes? Mit lehet tanulni Mózestől ilyen helyzetekben, amikor nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap?

Mózesnek egy nagy szerencséje volt: nem volt számítógépe és azon kockázat elemező programja. Kimondva vagy kimondatlanul ma a döntéseinket az határozza meg, hogy mekkora a kockázat és milyen hasznot eredményez!

Mózesnél nem ez volt a döntési szempont, hanem: ha velem az Isten, miközben a küldetésemet teljesítem, az Isten megsegít.

Ha a hit csak világnézet és nem bízó hit, akkor nem tudja túlélni az embert. Mózes ezért tudta problémás életszakaszait túlélni rengeteg krízis közepette is, mert élő hite volt. Emberileg gyakran kiborult. Saját imájában mondja, hogy „utálom ezt a népet, mégis úgy szeretem”. De mély Isten kapcsolata miatt teljesíteni tudta a feladatát. Abban a pillanatban, amikor elveszítjük azt az érzésünket, hogy az Isten velünk van, abban a pillanatban vége a hitünknek és a lelki erőnk is megcsappan. Nem csupán kockázatot kell elemezni, hanem imádkozni és bízni kell. És hinni, hogy velünk az Isten!

Prof. Dr. Benyik György

* * *

MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MEGOSZTOD VELÜNK? 

Július 31. Évközi 18.  
Olv.: Préd 1,2; 2,21-23 // Zs 94 // Kol 3,1-5.9-11; 
Evangélium: Lk 12,13-21  

A halász – arcán önfeledt mosollyal – bámulta a naplementét a tengerpart egy nagyobb kövére kuporodva. Közben elmélázva pipázgatott, kikötött kis csónakját lágyan nyaldosták a hullámok. A közelben egy jól öltözött turista buzgón kattogtatta a fényképezőgépét, a csodálatot napnyugtát fotózgatva. Amikor már elég képet készített, felfigyelt a békésen ücsörgő, kopott ruhájú halászra. Egy darabig nézte, azután odalépett hozzá és megszólította:  
– Ön halász, ugye?  
– Igen, az vagyok.   
– És akkor miért nem halászik, hiszen még nem sötétedett be?  
– Ma már voltam kint halászni, és fogtam annyi halat, amennyiből a családom mai megélhetését biztosítani tudom. Minek gürcölnék tovább?  
– De ember! Hiszen ha most este is kifutna a tengerre, akkor biztos több halat tudna fogni, és a bevételből valamennyi maradna is, nem?  
– De, bizonyára.  
– Látja! Én a maga helyében hosszabb ideig halásznék, naponta többször is kifutnék. Így lassan a hónapok, évek alatt össze tudnék szedni egy nagyobb motoros csónakra való pénzt. Azzal még többször és még messzebbre ki tudnék futni a tengerre, még több halat fognék, s előbb-utóbb egy nagy halászhajót tudnék vásárolni. Ha meglenne a halászhajóm, akkor már alkalmazottakat is tudnék fogadni, egész kis halász-vállalkozást létesítenék. Így aztán egy-kettőre meggazdagodnék.  
– Nagyszerű. És utána mit csinálna?  
– Utána? Hát utána már nem kellene gürcölnöm. Ráérnék nyugodtan üldögélni a tengerparton, bámulva a csodálatos hullámokat és a lenyűgöző naplementét.  
– Na és mit gondol? Én nem ugyanezt tettem éppen az imént egészen addig, amíg maga meg nem zavart?  
 A Prédikátor szavai első hallásra egy kiábrándult, reményvesztett emberről árulkodnak, aki már semmiben sem leli örömét és mindenben csalódott. „Hiábavalóság, minden hiábavalóság, mondja a Prédikátor.” Pedig valójában nem egy kétségbeesett, hanem egy nagyon is kijózanodott, tapasztalt, kellő életbölcselettel megáldott emberről van szó, akiben helyrebillent az értékrend mércéje. A „hiábavalóság” szó a Prédikátor nyelvezetében nem azt jelenti, hogy semmi értelme vagy értéke sincs az evilági tevékenységeknek, a munkának, a vagyonszerzésnek, a karrierépítésnek. Sokkal inkább azt, hogy ezeknek ugyan megvan a maguk értelme és értéke, kielégítenek bizonyos igényeket, de ennél nem többek! Nem képesek teljesen elégedetté, boldoggá tenni az embert. Ha nem figyelünk ezeknél nagyobb, fontosabb, embernek valóbb értékekre, akkor valóban keserűvé, csalódottá, kiábrándulttá válunk. Mennyire jól látja meg a szent szerző azt is, hogy sok vesződséggel, fáradtsággal jár az anyagiakért való hajsza, szörnyen kifárasztja az ember testét és lelkét. Aki pedig belesétál ebbe a csapdába, arra kemény és ugyanakkor állandóan elégedetlenkedő élet vár.  

A Prédikátor nem áll meg ott, hogy kijelentse a múlandó anyagi dolgokról, hogy „hiábavalóak”, vagyis kevesek az ember boldogságának megszerzéséhez. Rámutat arra is, hogy mi a megoldás: örömet lelni az Istennel való kapcsolatban, az iránta való szeretetben, az emberi kapcsolatok harmonikus megélésében, a családi, baráti szeretetben. Valamint örülni a világ javainak, szépségének úgy, ahogyan vannak. Isten ajándékát meglátva bennük, nem pedig a megszerezhető, elfogyasztható, felélhető tulajdont! Az Istennel és embertársainkkal való kapcsolatépítésre persze időt kell szánni, s ez mindenképpen azt jelenti, hogy kevesebbet gürcölünk, kapkodunk az anyagiakért. Kevesebbel megelégszünk: azzal, ami valóban elég, és nem növeljük a saját elégedetlenségünket, családunk elégedetlenségét hamis, hazug ígéretek komolyan vételével. A teremtett világ ajándék voltának felfedezéséhez pedig egy olyan szemlélet kell, ami sajnos egyre inkább idegen a modern európai ember számára. Nem a birtoklásban, hanem a csodálatban, nem a fogyasztásban, hanem az élvezetben örömet találni. Nem a magunk kedvére és igényére alakítani mindent, hanem észre venni a szépséget az eredeti dolgokban, és megőrizni őket a maguk eredetiségében. Ez a szemlélet nem csak jobban kímélné a természeti környezetet és egészségesebb testi életet biztosítana az embernek, hanem a lelkét is egészségesebbé tenné.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.