Szeptember 04. – Évközi 23. 
Olv.: Bölcs 9,13-19; Zs 89; Filem 9b-10.12-17; 
Evangélium: Lk 14,25-33 

Hogyan is fognak élő majmot az ügyes afrikai vadászok? Jól ledöngölt, kemény földdarabon lyukakat ásnak, melyeknek mélye tágasabb, de a szája keskeny, szűkös. A lyukakba sót öntenek. A kíváncsi majmok nagyon szeretik a sót. Miután nagy nehezen bedugdossák mancsaikat a lyukak száján, s rájönnek, hogy a gödrökben só van, belemarkolnak, és természetesen ökölbe szorul a kezük. Így viszont a sót markolva nem képesek kihúzni mancsukat a földből, hiába rángatják. El kellene engedniük a sót, hogy kiszabadíthassák magukat. Ehhez viszont a többségük túlságosan torkos és buta. Az okos vadászok pedig csak szép kényelmesen előbújnak rejtekükből, s már el is csípték a zsákmányt.  

Vajon rosszat akar Jézus az embereknek, amikor arra biztatja őket, hogy legyenek képesek mindenről lemondani az Ő követése érdekében? Ennyire önző lenne a Megváltó, senkit és semmit el nem tűrne maga mellett az ember értékrendjében? Hogy hogyan válaszolunk erre a kérdésre, az attól függ, milyennek gondoljuk, milyennek ismerjük az Istent. Ha az evangélium emberszerető, értünk önmagát is feláldozó, bennünket mindenáron boldoggá tenni akaró Istenében hiszünk, akkor nem gondolhatjuk Őt önzőnek, féltékenynek, rosszindulatúnak velünk szemben. Ha mégis azt akarja, hogy bármiről le tudjunk mondani Őérette, akkor annak olyan oka van, ami a mi boldogságunkat, célbaérésünket szolgálja.   

Isten ajándékoz meg bennünket a világ javaival, anyagi értékeivel, hogy szükségleteinket ki tudjuk elégíteni. Ő adja a képességeinket, fizikai és szellemi adottságainkat, hogy dolgozni, teljesíteni tudjunk, sikereket érjünk el, érvényesüljünk. Isten ajándékoz meg emberi kapcsolatainkkal, családtagjainkkal, kedvesünkkel, barátainkkal, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Ugyan miért akarná mindezt elvenni tőlünk, kiküszöbölni az életünkből? „Tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van.” Nem, Jézus nem azt mondja, hogy Isten elveszi ezeket az értékeket azoktól, akik az Ő tanítványai akarnak lenni, hanem azt, hogy értékrendünkben nem előzhetik meg a Krisztus iránti szeretetet és elkötelezettséget. A „gyűlölni” kifejezés arám eredetijének pontos fordítása: „kevésbé szeretni”. Vagyis Jézus igazi követőjének jobban kell szeretnie Krisztust apjánál, anyjánál, gyermekénél, házánál, egyéb anyagi javainál, sőt mindenénél. Az, hogy Jézust szeretjük legjobban, nem jelenti azt, hogy az imént felsoroltakat és minden egyéb evilági értéket nem szerethetjük. De igen, azonban egy értékrend mentén kell ezeknek elhelyezkedniük a szívünkben, érzésvilágunkban és az ennek megfelelő cselekedetekben. Az értékrend csúcsa pedig Krisztus, és az a teljes, örök boldogság, amit egyedül Ő adhat meg nekünk, s amit az Ő követése útján nyerhetünk el. 

Jézus „jobban szeretése” azt jelenti, hogy adott esetben az Ő kedvéért, az Ő kifejezett akaratából le kell tudnunk mondani ezekről a kisebb értékekről, el kell tudnunk szakadni tőlük, ha a hozzájuk való túlzott ragaszkodás akadályozna bennünket istenhitünkben, üdvösségünk munkálásában.   

Nem állandó jelleggel, nem is túlzott gyakorisággal, de előfordul, hogy szembekerül egymással az Isten iránti szeretetünk, az Ő törvényeihez való ragaszkodásunk, valamint az evilági javak megszerzése és megtartása iránti vágyunk vagy a földi emberek iránti érzéseink. Ilyenkor kell Jézus követése mellett döntenünk, vagyis az Isten iránti szeretetet, az örök élet útját választanunk, mert ha nem így teszünk, akkor jobban szeretjük a dolgokat, az anyagi javakat vagy embertársainkat, mint Istent. Ez pedig azt is jelenti ugyanakkor, hogy helytelenül szeretjük az evilági értékeket vagy a számunkra kedves embereket, helytelenül ragaszkodunk hozzájuk, rossz döntéseket hozunk velük kapcsolatban. Istennek, mint legnagyobb értéknek a háttérbe szorításával egész értékrendünk felborul, a többi érték sincs már a helyén, azokhoz is rendetlenül viszonyulunk. Minden dolgot vagy embert a neki megfelelő módon kell szeretni. Másképp szeretem a töltött káposztát, mint az életem munkájával felépített házamat, másként szeretem a munkatársamat vagy üzlettársamat, mint a gyerekemet vagy feleségemet. Isten elsősége és a legfőbb célom, az örök élet mindenek előtt való akarása adja meg a biztos vonalvezetést az életembe, tesz a helyére mindent és mindenkit az életemben. Ha azt a legfőbb célt szem elől veszítem, könnyen úgy járhatok, mint a példában szereplő majmok: rabja leszek dolgoknak, helytelen érzelmeknek, rosszul megélt kapcsolatoknak. Ha embereket szeretek helytelenül, a „szeretet” szlogenje alatt ártok önmagamnak és másoknak is. Ha dolgokat szeretek helytelenül, akkor ártok magamnak és legtöbbször oktalanul pusztítom is a természet értékeit. Jézus tehát az emberek és tárgyi értékek helyes, építő szeretetében segít minket azáltal, hogy az Isteni parancsok követését kéri számon rajtunk mindenekelőtt.   

A másik ok, ami miatt Krisztus az iránta való szeretetet és az örök boldogság elérését tűzi ki elénk legnagyobb értékként, az az isteni szándék, hogy megmentsen bennünket a kétségbeeséstől, a csalódások okozta összeomlástól. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a földi értékek, földi kapcsolatok esendők, múlékonyak, nem adják meg az embernek maradéktalanul a boldogságvágya beteljesülését. Előbb-utóbb minden evilági érték kihullik a kezünkből, de amíg birtokoljuk vagy élvezzük őket, addig sem teljesítik be minden vágyunkat. Jézus az iránta való szeretet sürgetésével és a meghívással, hogy legyünk követői, tanítványai, az egyedüli értéket mutatja meg, ami teljes és múlhatatlan boldogságot adhat nekünk, s az egyedüli utat, ami valóban lehetővé teszi ennek az értéknek az elérését. Aki hisz Istenben és az örök életben, nem omlik össze, amikor evilági csalódások érik. Nem esik kétségbe, ha elveszít valamit anyagi javaiból, vagy akár szinte mindent. Nem érzi értelmetlennek életét akkor sem, ha szerettei közül valaki meghal, hiszen bízik a találkozásban, a feltámadás és a boldog, örök együttlét lehetőségében.   

Jézus tanítása tehát, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeressük Őt, nem megfoszt bennünket más javaktól és kapcsolatoktól, hanem éppen azt biztosítja, hogy helyesen tudjuk birtokolni és használni a földi kincseket, helyesen tudjuk szeretni embertársainkat.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Soha nem látott szárazságot, aszályt él meg Magyarország, de Európa többi állama is. Amikor valami nincs, amikor valamit nélkülöznünk kell, akkor értékeljük igazán. Amikor pedig bővelkedünk valamiben, akkor azt természetesnek vesszük, hogy van, hogy mindig a rendelkezésünkre áll.

Nem csak a földünket érinti súlyosan az éltető víz hiánya, hanem mi emberek is átélünk magunkban, a lelkünkben ilyen aszályos időszakokat. Ahogyan a testünknek is szüksége van a vízre, a táplálékra, hogy életben maradjon, ugyanúgy a lelkünknek is megvannak a maga táplálékai, amelyek nélkülözhetetlenek az egészséges működéséhez.

A mai, Laudetur Klubtagoknak szóló lelki napon a szárazságról, a lelkünket is érintő szárazságról gondolkodunk.

Bármikor előfordulhat az életünkben, hogy lelki szárazságot élünk meg.

Ilyenkor nem lelkesít bennünket semmi, nem leljük örömünket a munkánkban, a tevékenységünben; nincs kedvünk találkozni senkivel; nem érezzük finomnak az ételt.
Amikor nem megy az imádság, sőt úgy érezzük, az Isten is távol van az életünktől. Kérjük a segítségét, de mintha süket lenne arra, amit mondunk.
Amikor magányosnak, elhagyatottnak érezzük magunkat és nem látjuk értelmét sok-sok dolognak az életünkben.

A lelki szárazságnak sok egyéb „tünete” is lehet. Te mikor éltél át hasonló „szárazságot”?  Milyenek voltak azok a napok? Te mit éreztél? Szánj a felidézésére 2-3 percet!

Mit tegyünk lelki szárazság idején?

Most 11 olyan gondolatot szeretnék megosztani veled – Wilfrid Stinissen OCD: Istenbe rejtve – A kármelita élet kézikönyvéből merítve -, amelyek segíthetnek számodra, ha lelki szárazság tör rád.

1. Amikor lelki szárazsággal küzdesz, vizsgáld meg magad: A nap folyamán törekedtél-e arra, hogy Isten jelenlététben élj? Nem ragaszkodsz-e túlságosan bizonyos személyekhez, dolgokhoz?
A lelki szárazságnak az egyik oka az, ha túlságosan magunkkal vagyunk elfoglalva: érzéseinkkel, problémáinkkal, terveinkkel, hibáinkkal, kudarcainkkal …
Kicsit próbáld meg nagyobb perspektívában látni a dolgaidat, illetve tedd át a fókuszt magadról az Istenre! Nagyon kijózanító tud lenne, amikor észreveszed, hogy szinte „belefulladsz” gondolataidba, szomorúságodba. Emeld fel a fejed! Sőt, nézz inkább felfelé! Nézd a kék eget, vagy éppen a felhőket! Teszik a dolgukat … Nézz ki az ablakon és nézd az embereket az utcán! Nekik is megvan a maguk problémája… Lehet, hogy valamelyikük anyagi gondokkal küzd – neked van pénzed. Lehet, hogy valamelyikük elvált és egyedül él – neked van házastársad…

Valóban Isten a Minden számodra? Ha rájössz, hogy te magad vagy a nehézségek oka, kérj bocsánatot, s tedd azt, ami egész életed feladata: térj meg! Saját magadtól fordulj Isten felé!

2. Megpróbálsz imádkozni, mégis, minden erőfeszítésed ellenére gyakran zaklatnak tolakodó gondolatok és képek? El ne bátortalanodj! Mihelyt tudatosult benned, hogy elkalandoztál, fordulj azonnal Isten felé. Ez a visszafordulás a szeretet tette: gondolataid helyett – bármennyire érdekesek is -, Istent választod.

3. Idézd fel Avilai Szent Teréz tanácsát: „… a lelki szárazság (…) miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja megszerezni a szellemi szabadságot, s
mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát kezdetben arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében” (V 11,24).
Valóban, a lelki szárazság szenvedést okoz. Gyötrődünk olyankor, valami mardos odabent. Avilai szent Teréz szerint pont ilyenkor nem szabad elfutni a fájdalom, a probléma elől. Ha képesek vagyunk benne maradni a szenvedésben, mindenféle lázadozás nélkül megélni azt, hűségesen felvesszük a keresztet, ahogy Jézus is tette, az Úr meg fog segíteni. Higgy ebben!

4. Keresztes Szent János is erről beszél: Isten fokozatosan mélyebb szintre „költözik” benned. Az érzékeiden túl találhatsz rá. Ha a száraz lelkiállapotot önként elfogadod, béke fog eltölteni. Édes érzelmek helyett békére találsz. Szent Teréz is azt mondja, hogy a valóban elfogadott szárazság elvezet az alázathoz és a békéhez. ,,Az Úr meg fogja adni nektek, hogy megértsétek, s a szárazságokból alázatosságot merítsetek és ne nyugtalanságot, ahogyan a gonosz szellem akarná. Higgyétek el, hogy ahol az alázatosság igazán megvan, ott ha Isten soha nem ad is élvezetet, ad egyfajta békét és harmóniát, amellyel elégedettebbek lesztek, mint más az ajándékokkal” (M 3,1,9).

5. A szárazság mélyebben bevezethet téged Isten létébe. A szárazságban Isten kinyilvánít valamit Önmagából: Ő csend, Ő nyugalom. Amikor nem érzékeidhez és értelmedhez szól,
megfoszt téged önmagadtól, elszegényít, hasonlóvá tesz Önmagához (vö. Fil 2,7-8). Keresztes János szavaival: „A léleknek szabad, tétlen, nyugodt, békés és olyan derűs állapotban kell
maradnia, amely Isten működéséhez illik” (Ll 3,34).

6. Azt azonban ne hidd, hogy ha keresztül mentél egy száraz időszakon, akkor az soha nem tér vissza. Ha sikerült megtalálnod a belső békét, az nem azt jelenti, hogy legközelebb könnyebb próbatétel vár rád! Az, ami ma csodálatosan „működik”, lehet, hogy holnapra teljesen lehetetlenné válik. Mindig kezdő maradsz. ,,Nincs a belső imának olyan magas foka, ahonnan gyakran ne kellene visszatérnünk a kezdetekhez” –  írja Szent Teréz (V 13,15). Lehetséges, hogy hosszabb vagy rövidebb időre vissza kell térned egy másfajta imaformához, másfajta gyakorlatot kell alkalmaznod a lelki szárazság idején.

7. A lelki szárazság idején megtapasztalt „tehetetlenséged” elmélyíti benned gyöngeséged és szegénységed tudatát; ez a szegénység valójában a gazdagságod (Mt 5,3). Egyre jobban megérted majd, hogy a megélt kudarcaid az életszentség útján való haladás fontos lépései. Az életszentség útja a kifosztottságon és az önkiüresítésen át vezet.

8. Ha olykor az a benyomásod, hogy nem tudsz eljutni Istenhez, mivel egy vastag, áthághatatlan fal választ el tőle, akkor itt az ideje, hogy elmélyítsd hitedet. Ez a fal csupán illúzió. Isten soha nem lehet távol, mindig közelebb van hozzád, mint te saját magadhoz. E hit rendíthetetlen szikláján békére lelsz.

9. Bizony előfordulhat, hogy a lelki szárazság idején az akarat meggyöngül, erőtlenné válsz, csüggedt leszel. Unalom, közönyösség, lanyhaság, levertség vesz erőt rajtad. Még az Isten utáni vágyat is elveszítetted s ezzel együtt az ima ízét. Úgy tűnik, az életnek nincs tovább értelme, nincs mit remélni, egész életed szomorú és halálosan unalmas.
A csüggedtség egy kísértés, amit le kell győzni. Szent Teréz írja: ,,Mit tegyen az a szerencsétlen, aki a hosszú napok végén csak szárazságot, bosszúságot, egyhangú unalmat tapasztal, ahhoz sincs kedve, hogy a vízből merítsen, hacsak nem emlékeznék arra, hogy örömet szerez a szőlőskert Urának, hogy szolgálatot tesz neki, s ha nem félne azt is elveszíteni, amije már van, mert még reméli annak a nagy munkának hasznát, ami abból áll, hogy edényét sokszor leereszti a kútba, víz nélkül felhúzza, vajon akkor nem hagyna-e ott mindent?” (V 11,10).

Mi lehet a csüggedtség oka? Tarts lelkiismeret-vizsgálatot! Nem gondoltad kissé elbizakodottan, hogy előbbre vagy, mint valójában; vagy különb vagy másoknál? Nem foglal le túlságosan a munkád? Nincs benned neheztelés barátod, családtagod ellen? Úgy érzed, valamilyen igazságtalanság áldozata lettél?

Ne félj! Ne akard kikerülni a valósággal való szembesülést. Fogadd el jelenlegi állapotodat, ez lesz majd kiindulópontod. Az elfojtás még soha nem oldott meg egyetlen problémát se. Csak az tud átalakulni, amivel valóban szembe mersz nézni. Imádkozz segítségért! Ha tehetetlenséged még tovább hajt, akkor kiálts, amint az Egyház mindig is tette: ,,Istenem, jöjj segítségemre!” 

10. Hogy kilépj ebből a lelki kábultságból (tompaságból), tudatosan választhatsz egy mély értelmű gesztust: például keresztet vetsz. Próbálj teljesen a jelen pillanatban élni, összpontosíts arra, amit éppen teszel. Lépj ki némaságodból és kezdj beszélni Istenhez, még ha üresen konganak is a szavak. Egyesülj Jézussal a Getszemáni kertben!

11. A legjobb, amit tehetsz, kétségtelenül az, ha dicséred Istent, áldod Őt és hálát adsz Neki (1Tessz 5,16-18). A „búskomorság elűzésének”, Szárovi Szerafim (1759-1833) tanácsa szerint, általában a legrövidebb útja: kezdj el hálát adni Istennek.

* * *

Kedves Klubtag!
Tapasztaltál már lelki szárazságot az életedben? Hogyan kezelted? Van-e olyan dolog, ami bevált?
Örömmel veszem, ha megosztod véleményedet, gondolataidat, azt, ami megérintett a fenti felsorolásból!

Ha van olyan imaszándékod, amire a többiek imáját kéred, itt a hozzászóláshoz írd be!

Ebben a 14 perces videóban dr. Benyik György nyugalmazott biblikus professzor beszél egy egészes különleges megközelítésből az ószövetségi Dávid királyról, valamint a zsoltárokról.

Kedves Bibliaiskola résztvevő!
MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MILYEN TANULSÁGUL SZOLGÁLT SZÁMODRA?  ÖRÖMMEL VESSZÜK, HA MEGOSZTOD!

Augusztus 28. – Évközi 22.   
Olv.: Sir 3,17-18.20.28-29 // Zs 67,4-11 // Zsid 12,18-19.22-24a
Evangélium: Lk 14,1.7-14 

Két férfi szembetalálkozott egymással a falu melletti patakon átívelő keskeny gyaloghídon. A patak éppen áradt, mély volt és gyorsan rohanó. A hidacska azonban túlságosan is keskeny ahhoz, hogy két férfi csak úgy elhaladjon rajta egymás mellett. Egyiküknek bizony ki kellett térnie. A jobban öltözött, láthatóan gazdagabb férfi így szólt a szerényebb kinézetű szembejövőhöz: „Én ugyan soha ki nem térek egy önző, gőgös, felfuvalkodott hólyag elől!” –  azzal büszkén felcsapta az állát és megállt a híd közepén. A másik férfi csak ennyit szólt: „Én azonban igen!” – és visszatérve a túlpartra utat nyitott az erőszakoskodónak.  

Az alázatot sokan vélik gyengeségnek vagy butaságnak, ezért óvakodnak is tőle. Úgy gondolják, hogy aki alázatos, az mindenképpen veszít: azt eltapossák, az nem érvényesülhet, az háttérbe szorul, szegény és szerencsétlen marad. Pedig az alázat nem gyengeség, nem butaság, nem naivitás! Sőt, az igazi alázatnak a megaláztatáshoz sincs semmi köze! A megaláztatás kívülről jön, más személy részéről elszenvedett sérelem. Az alázat azonban az ember bensőjéből fakad, szívének egyik legszebb, legfontosabb erénye. Nem akkor nyilvánul meg elsősorban, amikor mások átgázolnak rajtunk, hanem sokkal inkább akkor, amikor mi tehetnénk meg ezt, és mégsem tesszük.   

Éppen a gőg, a felfuvalkodottság az, ami butaság! Nem véletlenül mondja a mai olvasmány: „Nincs gyógyír a gőgös embernek sebére, a gonoszság vert benne gyökeret, és észre sem veszi.” Valóban, a gőg megakadályozza, hogy az ember észrevegye, elismerje a benne lévő hiányosságokat, hibákat, bűnöket! Mindig többet képzel magáról, mint amennyit ér valójában! Nem fogadja el másoktól a korrigálást, a bírálatot, nem kontrollálja a tetteit, döntéseit. Ez pedig nem más, mint súlyos butaság, és még súlyosabb butasághoz vezet. Nem létezik ember, aki ne követne el hibákat, aki mindenhez értene, akinek ne kellene tanulnia, fejlődnie, másokat követnie. A felfuvalkodott ember ezt könnyen elmulasztja, nem veszi észre, nem fogadja el tökéletlenségeit, ezért hát egyre inkább halmoz hibát hibára.  

Az alázat nem is gyengeség, nem az erő hiánya, hanem éppen az igazi, lelkünkből fakadó erő és nagyság megnyilvánulása. Erő kell ahhoz, hogy az ember beismerje gyengeségeit, hiányosságait. Erő kell ahhoz, hogy ne alkalmazzon erőszakot, pedig megtehetné, hanem más, hatékonyabb módszert válasszon a konfliktusok megoldására. Erő kell ahhoz, hogy inkább segítsük, semmint elnyomjuk a gyengébbet! Hogy inkább tanítsuk azt, aki tudatlanabb, semmint mi akarjunk megtenni, megoldani helyette is mindent. Nagyság kell ahhoz, hogy inkább háttérbe húzódjunk, amikor a szeretet ezt megköveteli. Hogy lemondjunk saját akaratunk minden áron való érvényesítéséről, ha ezzel csak azt érnék el, hogy veszélyeztetünk nagyobb értékeket (pl. a kapcsolatot magát).  

A keresztény ember számára azért is nélkülözhetetlen az alázatra törekvés, mert magának Istennek is egyik leggyakrabban megnyilvánuló, fontos tulajdonsága ez. Az Ószövetség embere, az Ókor embere hajlamos volt azt isteni jelenésnek, isteni megnyilvánulásnak tartani, ami rémisztő volt, hatalmas és emberfeletti. Mennydörgés és villám, lobogó tűz, természeti katasztrófák, rendkívüli, csodás erőmegnyilvánulások! Olyan élmények, amelyek óhatatlanul térdre rogyasztják az embert, szinte erőszakkal földre nyomják. Az Ószövetség Istenének is voltak ilyen megjelenései, pl. a Sinai hegyen a Tízparancsolat átadásakor. Azonban amikor Isten a maga teljes valójában akart megnyilvánulni, tökéletesen és visszavonhatatlanul ki akarta nyilatkoztatni önmagát, akkor nem ilyen módszereket választott. Fiában, Jézus Krisztusban emberként jelent meg. Emberként, aki ráadásul szegény volt és alázatos. Aki mindenkit szeretett, mindenkinek megbocsátott, nem lépett fel erőszakkal senki ellen, inkább maga szenvedte el az erőszakot. Éppen emiatt sokan nem is fogadták el Messiásként: nem tudták elhinni, hogy ilyen gyengének, elesettnek, hatalom nélkülinek lássák Isten küldöttjét. Pedig épp gyengesége, elesettsége, szenvedése és halála által győzte le a rosszat, vitte végbe mindnyájunk megszabadítását. Feltámadása és megdicsőülése pedig megmutatta, hogy éppen alázata és kicsinysége által bizonyult Isten hatalmas Fiának.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Augusztus 21. – Évközi 21.   
Olv.:  Iz 66,18-21 // Zsid 12,5-7.11-13 
Evangélium: Lk 13,22-30 

Michael Ende híres mesés történetében, ami a csavargó kislányról, Momóról szól, van egy igen tanulságos részlet. Ebben az öreg utcaseprő, Bobo arról beszél a kislánynak, hogy hogyan lehet az ő nehéz, egyhangú, unalmas munkáját jól viselni és elvégezni. „Tudod, néha egy-egy nagyon hosszú utca áll előttünk. Azt gondolnád, ezzel soha, de soha nem fogok végezni … És akkor az ember elkezd sietni, egyre jobban kapkod. Közben fel-felpillant, és keserűen látja, hogy a távolság nem fogy, nem rövidül az út. Akkor még jobban erőlködik, míg el nem akad a lélegzete és ki nem készül! Az utca azonban még mindig ott tátong előtte koszosan. Hát nem, nem így kell ezt csinálni! Nem szabad állandóan az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre, a következő lélegzetvételre, a következő mozdulatra, a következő napra. Mindig csak a soron következőre, és azt kell jól csinálni! És akkor elkezd az egész örömet szerezni, és ez a legfontosabb! Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről-lépésre az egész utcával elkészültünk. Sokszor azt sem tudjuk hogyan – és közben még csak nem is lihegünk!”  

Nagy a kísértés napjaink „mindent azonnal” mentalitásának szorításában, hogy az ember állandóan a célbaérést sürgesse, elhanyagolva, figyelmetlenül és felelőtlenül járva az odavezető utat. Csak az eredmény, a befutottság a lényeges, a mindennapok küzdelmét legszívesebben kihagynánk. Pedig valójában ez is elengedhetetlen része magának a célnak, a megszerzett értéknek.   

Érdekesen reagál Jézus a mai evangéliumban neki feltett kérdésre. Valójában nem válaszol rá. „Kevesen vannak, akik üdvözülnek?” – hangzik a kérdés. Jézus azonban nem felel sem számokkal, sem arányokkal, sem százalékokkal, mint ahogyan a kérdező várná. Valójában éreztetni akarja, hogy nem jó a kérdésfeltevés. A kérdező ugyanis úgy teszi fel a kérdést, hogy egyéni felelősségét máris lerázza. Nem saját üdvösségéről kérdez, hanem csak úgy általában. Mennyivel másabb a gazdag ifjú kérdése, amiért Jézus meg is kedveli őt: „Mit kell tennem, hogy eljussak az üdvösségre?” Nem, a mai evangélium kérdezője valójában a napjainkban nagyon is divatos szellemiséget követi: másokhoz hasonlítgatja, másokhoz méri önmagát. Ha a válasz az lenne, hogy „sokan üdvözülnek majd”, akkor nyugtatgatni kezdené magát: „Akkor én is biztosan beleférek, hiszen nem vagyok rosszabb az átlagnál.” Sodródás a tömeggel! Ha a válasz az lenne: „Igen, kevesen üdvözülnek!” – akkor lemondóan legyintene: „Úgysincs esélyem …. egy átlagembernek nem sikerülhet. Úgyis előre le vannak osztva a helyek!” Mindkét esetben valójában menekül az illető az egyéni felelősségtől. A célt vagy elérem úgy, hogy besodródok a tömeggel, vagy el se kezdem a kepesztést, úgyis elérhetetlen számomra! 

Jézus azonban éppen a saját feladatunkról és felelősségünkről kezd el beszélni: arról, hogy milyen úton lehet elnyerni az üdvösséget. A szűk kapuról és a keskeny ösvényről. Nem arra biztat, hogy a tömeggel sodródjunk szinte minden egyéni erőfeszítés nélkül, de arra sem, hogy feladjuk a reményt, lehetetlennek látva a végcél elérését. Azt mondja, vállaljuk fel azokat a mindennapos küzdelmeket, kötelességeket, amelyeket az Isten és emberek iránti szeretet megkövetel tőlünk. Az előttünk lévő lépést, a szeretet soron következő cselekedetét vegyük komolyan! Lépjük meg, még ha nem könnyű is! Akkor biztosan jó irányba tartunk, és nem kell aggódnunk afelől, vajon lehet-e reményünk az üdvösségre. És közben ne másokhoz hasonlítgassuk magunkat, legalábbis abban az értelemben, hogy „na ezeknél aztán én biztos, hogy jobb vagyok!” Az élet mindennap hoz elénk feladatokat, vagy inkább lehetőségeket, amelyek döntés elé állítanak minket. Egy mondás szerint „Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat, legfontosabb embere az, akivel éppen most találkozol, legfontosabb tette pedig a szeretet.” Ha ezeket a döntéseket a szeretet legfőbb erényét szem előtt tartva helyesen hozzuk meg, s végre is hajtjuk azt, amit eldöntöttünk, akkor lépésről lépésre mind közelebb kerülünk a keskeny ösvényen a szűk kapuhoz, s közben még örömet, értéket is fedezünk fel a mindennapok küzdelmeiben.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD.