Beszélgetés Patsch Ferenc jezsuita atyával – nagyböjti lelkigyakorlat 2022
A 2022-es nagyböjti lelkigyakorlatunk címe:
AZ ÚTKERESÉSTŐL A MEGTÉRÉSIG
A hatodik lelkigyakorlatos beszélgetőtárs: Patsch Ferenc jezsuita atya
***
– Mit jelent az útkeresés az életünkben?
– Igen, igen, a zarándokút-metafora sokatmondó kép nekem. Nagyon érdekesnek találom például, hogy Európa-szerte milyen népszerűvé váltak a zarándokutak. Elég sok ismerősöm van, akik megjárták a Szent Jakab Útját, a híres spanyolországi el Camino-t. Ez ma majdnem divatszámba megy. Egy időben dédelgetett vágyam volt, hogy legalább egyszer legyalogolom egy részét, de már lemondtam róla – időközben rájöttem, hogy nem kell az üdvösségemhez.
A római „hét templom zarándoklatot” viszont egy időben évente elvégeztem – és nagyon sokat adott! Ez egy egészen a középkorig visszanyúló hagyomány, ami abban áll, hogy a zarándok egyetlen nap alatt meglátogatja a hét pápai bazilikát. Az igazán „profik”, mint a Collegium Germanicum et Hungaricum papnövendékei, egyetlen délelőtt abszolválják a nagyjából 25 kilométeres távot. Az ember vasárnap hajnalban indul és délre a Szent Péter Bazilikához kell megérkeznie, hogy ott megkaphassa a hagyományos pápai áldást. Ezt mindig nagyon szép szokásnak találtam! Nyilván van benne valami a sportteljesítmények iránti vonzalomból is – ami egyébként engem szintén lelkesít –, de a lényeg spirituális: út közben mondjuk a rózsafűzért, minden bazilikában megállunk imádkozni.
A „búcsú elnyerése” reményében gyalogolunk: a bűneinktől szeretnénk szabadulni. Az is sokat mond – legalábbis nekem –, hogy a zarándoklat résztvevője egy ősrégi hagyományba illeszkedik: korábbi hívő nemzedékek lábnyomába lép.
Sokan fedezik fel ma nagy erővel ezeket az ősrégi tradíciókat: fura, hogy valójában a posztmodern társadalmunk spiritualitásának része lett.
Nekem alapélményem, hogy a zarándokút során nem csak úgy megyünk előre, nem céltalanul bolyongunk a városban, mint a turisták, hanem tartunk valami felé. A cél ad értelmet az útnak. Minden pillanatban jelen van, bár nem folyamatosan gondolunk rá. Amikor pedig nehézségek jönnek – fáradság, szomjúság, vagy ha feltöri a lábamat a cipő – ami egy zarándoklat esetében majdnem szükségszerű, akkor is a cél tudata ad erőt: oda akarok érni a pápai áldásra, együtt akarok ünnepelni a többi zarándokkal.
Ebben az értelemben a zarándokút tényleg az élet metaforája: hitünk szerint ott is vár valaki a végén. A „hét templom zarándoklatot” egyébként rendszerint egy kiadós ebéddel szoktuk befejezni. Annyi fáradtság után ez nekem mindig a mennyországot idézi…
De ha személyesebb vizekre is evezhetek: én szívesen tartom magam útkeresőnek. Ez így volt a hivatásom kezdetén és máig sem változott meg egészen.
Eleinte nem voltam biztos abban, merre kell mennem. Néhány pap életpéldája nagyon vonzott, olyanoké, akikre hasonlítani akartam. Volt köztük egy karizmatikus káplán, Sárvári György, aki később elhagyta a hivatását, de én máig őrzöm néhány mondatát és nagyon hálás vagyok neki. Nagyon nagy hatással volt rám egy tudós vidéki plébános, Kuklay Antal atya is, akinél egyetemesebb tudású embert azóta sem ismerek.
Aztán volt néhány brilliáns professzor a filozófiai és teológiai tanulmányaim idején, akiket volt szerencsém megismerni: talán Turay Alfréd és Fila Béla nevét megemlíteném. Aztán még néhányan a jezsuiták közül – Nemes Ödön, Jálics Ferenc, Mustó Péter –, nem sokan. Ők olyanok lettek a számomra, mint egy-egy szellemi-lelki világítótorony. Idő kellett, míg szabadulni tudtam az eszményeimtől. Pedig szükségszerű, hiszen a mesterek kezét úgymond el kell engedni, hogy a saját utunkra találjunk. Ezért mond olyan sokat nekem, hogy – a keresztény hagyomány szerint – egész életünkben úton vagyunk, egészen a halálunkig. Amikor aztán – ahogy hiszem – feltárul majd a beteljesedésre vezető ajtó.
– Keressük a boldogságunkat, a lelki békénket … Mit is keresünk igazából?
– Szerintem, egy kicsit mindenki mást keres! A boldogság nem mindenkinek ugyanaz. Van, akit az egyedüllét tölt fel, mások inkább a közösséget keresik. Van, aki testi, van aki lelki élvezeteket keres. Persze vannak közös pontok is: például a természet gyógyító hatását alighanem minden egészséges ember megérzi. Különösen a mai teljesítmény-orientált világban!
Nekem oázisnak számítanak az olyan helyek, ahol semmit sem kell elérnem, ahol az lehetek, aki vagyok, minden erősségemmel és korlátommal együtt.
Nekem egyébként személyesen viszonylag kevés közösségi igényem van: megteszi esténként egy szűk körű baráti társaságban elköltött vacsora is, amit minden rendházban megtalálok. Másoknak az „ideális nap” esetleg végig társaságban zajlik. Szép, hogy nem vagyunk egyformák! Isten is örömét leli a sokféleségben, különben nem teremtett volna mindannyiunkat különbözőnek. Ha körülnézek, azt találom, hogy mindenkinek más a hangja, más a szeme, a bőre színe, a haja, az arca. Ettől vagyunk szépek. Az én világképem szerint egyébként Istennek kedve telik bennünk, örömmel és megbocsátó szeretettel tekint ránk, egyformán szeret mindannyiunkat – végtelenül. Úgy, ahogy a saját Fiát, Jézus Krisztust is szerette. Persze, a szenvedésektől sem óv meg – ahogy őt sem védte meg a keresztre feszítéstől… – de talán erről talán még később.
Ha a vágyainkat különbözőképpen fogalmazzuk is meg, engem majdnem három évtizedes lelkipásztori tapasztalat arra a meggyőződésre vezetett, hogy leges-legmélyebben mégis mindannyian ugyanarra vágyunk: hogy feltétel nélkül szeressenek bennünket. A maffiafőnöktől a római pápáig, a prostituálttól a kilencven éves szentéletű apáca néniig mindenki ezt keresi – legalábbis legvégső soron! Ha valaki gyermekkorában tartósan nem részesült ennek a feltétlen elfogadásnak a tapasztalatában, akkor persze nem lesz könnyű dolga, mert jó eséllyel az egész életében ennek a traumának a következményeivel kell együtt élnie. Nehezére fog esni hinni az ingyenes szeretetben és valószínűleg gyakran lesznek kétségei Isten jósága felől is.
De az is, aki esetleg szerencsés indulást tudhat maga mögött, előbb-utóbb meg fogja tapasztalni, hogy a legmélyebb vágyait itt a földön senki sem tudja betölteni. A legszeretőbb anya, a legromantikusabb szerelem is csak ideig-óráig adja meg a beteljesülés érzését. Sőt, valójában ezek a tapasztalatok leplezik le leginkább, hogy minden elmarad Istentől, akire a szívünkbe oltott vágy irányul. Az a meggyőződésem a nagy szentek legéteribb misztikus tapasztalatai is csak halvány visszfényei a mennyországnak.
A filozófiai és teológiai klasszikusok pedig – Aquinói Szent Tamás Summa Theologica-ja és Hans Urs von Balthasar Herrlichkeit-ja – a kitett vicclapok lesznek a mennyország előszobájában! Maga Tamás is igazolta, és szerintem meggyőzően, hogy a boldogságvágyunkat csak Isten képes betölteni. A misztika pedig olyan morzsa a mennyei asztalról, amitől csak még éhesebbek teszünk. Ez tartja ébren az iránta való vágyakozásunkat.
– Hogyan vezet minket Isten a vágyainkon, a megpróbáltatásokon, kudarcokon keresztül?
– A kudarcon keresztül is vezet… igen, ebben nagyon hiszek! Hadd mondjak egy személyes példát. Én az akadémiai tudományosság elvont világában élek, ami a teljesítményekre és a versenyre épül. Állandóan összehasonlítanak másokkal és a legnagyobb érték az elismertség, a hírnév. Kezdetben nekem is nagy ambícióim voltak: világhírű akartam lenni. Azt terveztem, hogy megírom a szakterületem legfontosabb kézikönyvét, amitől aztán az egész „teológus-szakma” megismeri a nevemet, keresett előadó leszek a konferenciákon. Tizenöt-húsz év főiskolai-egyetemi munka után egy kicsit alázatosabb lettem. Írtam néhány tanulmányt, könyvet is, szerepeltem néhány konferencián, itthon és külföldön, de megismertem a korlátaimat is és egyre jobban megtanulok együtt élni velük.
Olykor persze még ma is kísértenek a régi démonok, a önközpontú teljesítmények hajszolása, de azt veszem észre magamon, hogy egyre kevésbé. Hálás vagyok azért, hogy Isten megismertetett a korlátaimmal, még ha fájdalmas volt is a velük való szembesülés. Az ő mérhetetlen kegyelme segített elfogadni, hogy elég, ha csak annyit teszek, amire Ő képessé tett. Ő nem vár tőlem többet.
Felszabadító az a tudat, hogy nem kell a teológia egész épületét felhúznom – amit úgysem tudnék. Elég, ha csak egy-két téglát hozzá tudok tenni az életidőm alatt. Ez valamiféle oldottságot hozott. Pradox módon ez a belátás a munkámat is termékenyebbé tette.
– Hogyan tudom felismerni ezt a vezetést? Hogyan tudok „rezonálni”, válaszolni rá?
Hogyan tudom átengedni magamat Isten vezetésének? Hogyan tapasztalta meg Isten vezetését a saját életében?
– Uhh, nincsenek könnyű kérdései…! Viszont örülök, hogy a „rezonálni” szónak – ez sokat mond nekem! Van egy német szociológus, Harmut Rosa, akinek az egyik fő gondolata, hogy a többi emberhez és általában a világhoz való viszonyunk akkor jó, ha nem állunk teljes harmóniában velük, mert akkor egyszerűen feloldódunk, de nem is helyezkedünk gyökeresen szembe, mert akkor megkeményedünk, „befeszülünk”, esetleg fel is morzsolódunk a konfrontációban.
A jó hozzáállás ehelyett inkább az, ha rezonálunk a bennünket körülvevő eseményekre és személyekre. A megérintődéshez persze figyelem kell, idő és lélekjelenlét. Olyan könnyű egyszerűen érzéketlenné válni! Hiszek abban, hogy Isten a bennünket körülvevő embereken és eseményeken keresztül beszél, csak legyen fülünk meghallani…
Nekem például általában sűrű napjaim vannak: emberekkel találkozom, előadásra készülök, tanárként „hivatalból” sokat beszélek.
A napom legfontosabb időszaka azonban az, amikor csendben leülök a szobám egyik sarkában és nem csinálok semmit. Az imaidőm azzal telik, hogy próbálom magamat kitenni annak, hogy Isten mondhasson valamit – ha akar. Én csak hűségesen próbálok rá figyelni, megnyílni, jelen lenni előtte. Ilyenkor lassan leülepednek a nap eseményei, felmerülnek apró részletek, amik mellett egyébként elmentem volna. Szinte automatikusan rezonálni kezdek, észreveszem, hogy hol érintődtem meg a találkozások során.
Évtizedek óta fokozatosan hosszabbodik ez az imára szánt idő az életemben, most naponta 1 óra 45 percnél tartok. Majdnem mindig úgy állok fel, hogy valami kitisztult, megvilágosodott bennem, és azt is tudom, mit kell tennem, mi a következő lépés. Egy kicsit szégyenlősen beszélek erről, de gyakran kapok konkrét sugallatokat is, hogy mit kell tennem egy-egy személyes kapcsolatban.
Egy egészen banális esemény kapcsán lett egy nagyon erős tapasztalatom Isten közelségéről. Úgy történt, hogy eltűnt a naptáram. Feltúrtam érte a szobát, a kabátom zsebeit, visszamentem azokra a helyekre, ahol az előzőleg jártam a rendházon belül. Minden hiába! Pánik kerített a hatalmába: ha a megbeszélt hivatalos és személyes találkozókra nem megyek el, mert nem tudok róluk, legjobb, ha elbujdosom. Akkor év végéig világgá kell mennem…! Ebben a lelkiállapotban ültem le imádkozni. És ima közben meglegyintett egy szelíd intuíció: nézzek be még egyszer az ágy alá. Bár már kerestem ott is korábban, az imaidő végén azért ez volt az első dolgom és – mit ad Isten – meglett! Hirtelen valami földöntúli öröm és megkönnyebbülés ömlött el, ami még napokig velem marad.
Tisztában vagyok vele, hogy természetes módon is meg lehet magyarázni az eseményt, én mégis Isten gyengéd közelségét ismertem fel benne: valódi csoda történt, amiért máig is elmondhatatlanul hálás vagyok.
Hát ilyen apróságok…
– Hogyan tudjuk megkülönböztetni Isten akaratát a saját „néhol önző” elképzeléseinktől, motivációinktól?
– Szerintem, ha észrevesszük az önzésünket, az már nagyon jó jel! Szóval, ha ez a kérdés felmerül, hogy hogyan tudom megkülönböztetni Isten akaratát a magamétól, akkor jó úton járok. Mert az igazán önző emberek – az az érzésem – egyáltalán nincsenek tudatában az önközpontúságuknak. Gátlástalanul használják ki a körülöttük élő embereket a saját céljaik elérésére és nemigen vannak aggályaik. Szóval, akinek feltűnik a saját önzése, az már nem is önző igazán. A személyes motivációinkba pedig mindig keverednek önző célok – ez elkerülhetetlen. Én például szerettem volna misszióba menni. De nem ám csak az a szent vágy motivált, hogy így sokakat vezethetek Krisztushoz, szerettem volna világot is látni, csak ezt éppen magamnak sem vallottam be…
Nagyon kreatívak vagyunk, hogy letagadjuk – kimagyarázzuk, megideologizáljuk – a saját indítékainkat. A csendben viszont, ha leülünk imádkozni, lassan közelebb kerülünk önmagunkhoz. Ez szinte elkerülhetetlen. Ha eleget „ülsz”, lehullanak az álarcok, egy kicsit világosabban kezdesz látni. Ami persze fájdalmas is, mégis gyógyító. Ebben a közegben lassan megbocsátóbbakká válunk másokkal és önmagunkkal szemben is…
– Amit szeretnénk, arra könnyen rásüthetjük, hogy biztos ez Isten akarata, de valóban az?
– Ez tényleg így van – könnyen rásütjük! Egy szerzetesi elöljárótól hallottam egyszer, hogy nagyon fél az olyan rendtársaktól, akik azzal jönnek hozzá, hogy „meg vagyok győződve, hogy ez az Isten akarata!” Aki így beszél – mondta -, az általában nem szabad arra, hogy mást is csináljon, mint amit ő maga talált ki magának, és ráadásul nincs is tudatában ennek az elfogultságának. Szerzetesnek lenni szabadságra való törekvést jelent, vágyat a szabadulásra a megkötözöttségeinktől.
A jezsuiták különösen is nagy hangsúlyt helyeznek erre: először dolgozz magadon, próbálj minél magasabb szabadsági fokot elérni, akkor talán jobban fogod tudni tenni Isten akaratát is. Az elmélet persze mindig szép és idealizált, a valóság pedig az, hogy harcolunk önmagunkkal – és olykor Istennel is…
– Mit nevezhetünk Isten akaratának? Hogyan tudjuk felfedezni az életünkben?
– Hát, ha a Szentírást kérdezzük, akkor ott az áll, hogy „Isten akarata [például az], hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Ez nekem azt mondja, hogy Isten szeretné, hogy az életünk sikerüljön, virágozzon és gyümölcsöt hozzon. Vagyis, hogy értelmesen teljék és a szó tejes értelmében: hogy “boldoguljunk”.
Szerintem Isten nem csak „odaát” akarja, hogy boldogok legyünk, hanem valamiképpen már itt is. Ez persze nem zárja ki a szenvedést sem, mert a kereszhalál nem volt „egészséges”! Kereszt nélkül nincs érzelmi érettség, tehát valódi boldogság sem…
Mondjuk, aki hűséges akar maradni a házastársához – vagy teszem azt a cölebsz hivatásához –, annak megpróbáltatásokon kell átesnie. Ez az ára annak, hogy a szeretetünk megizmosodjon. Bukások és kudarcok nélkül nem lehet szentté válni sem! Ezért számomra még azoknak is van helyük Isten tervében. Az az Ő akarata, hogy megérkezzünk hozzá, de már addig is vele éljünk! Ezért nem tudom elképzelni, hogy valaki boldog legyen, ha rendszeresen nem imádkozik. Lehet, hogy úgy is lehet, csak én nem látom…
– Hogyan tudok megtérni? Egyáltalán, kinek van szüksége megtérésre? Mit is jelent a megtérés az Ön értelmezésében? Hogyan jelentkezett vagy jelentkezik a megtérés az Ön életében?
– Számomra a megtérés nem létfontosságú dolog. Például, nem vagyok egészen biztos benne, hogy valaha is megtértem volna. Aki a karizmatikus megújulásból jön, talán megbotránkozik ezen, de én vallásos családban nőttem fel és nem volt szükségem arra, hogy radikális módon új irányba fordítsam az életemet. Márpedig újszövetség eredeti ógörög nyelvén a “megtérni” (metanoein) ige körülbelül ezt jelenti: megváltoztatni a gondolkodás- és életmódot. Jézus arról beszél, hogy „jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre“ (Lk 15,7) – hát ezek szerint én nem tudtam ilyen örömet szerezni… Más szempontból viszont remélem, hogy az én életem is hozott néhány gyümölcsöt – már eddig is és talán még hoz majd ezután is –, olyat, amiben öröme telik a mennyeieknek.
Ha azonban „megtérni” azt is jelenti, hogy minden nap próbálok újra kezdeni, akkor nagy megtérőnek tartom magam.
– Hogyan segíthet bennünket az Istenhez való közeledésünkben, a húsvétra való készülődésünkben a böjt, a nagyböjt? Van-e Önnek olyan gyakorlata vagy a jezsuita lelkiséghez kapcsolódó gyakorlat, szempont (a húsvétra való készülődésben), amit másnak is szívesen ajánl?
– Ajánlani nem biztos hogy szívesen ajánlok, de valamit szívesen megosztanék a tapasztalatomból. Azt vettem észre, hogy az évek múlásával – most 53 éves vagyok – fokozatosan változott a böjthöz való viszonyom. Fiatal koromban, még fiatal papként is, elég sokat böjtöltem. Péntekenként egy időben egyáltalán nem ettem, nagyböjtben és adventben megtartóztattam magam az édességtől és a mogyorótól (amiért egyébként élek-halok!). Sőt, az évi rendes egyhetes lelkigyakorlatomon szintén semmit, vagy alig valamit vettem magamhoz. Papnövendékként egyszer hallottam valahol, hogy az ősegyházban szokás volt papszentelés előtt böjtölni, erre én is elhatároztam, hogy a barátaim papszentelése előtt három napig nem eszem semmit. Mint ebből is látszik, akkoriban fontosak voltak nekem a teljesítmények, szóval – mi tagadás – egy kicsit „sportból” is csináltam. Az utóbbi időben viszont inkább egyszerűbb és harmonikusabb életre vágyom. Böjti időkön kívül is. Megtanultam kerülni a szélsőségeket. Bár hálás vagyok a korábbi tapasztalatokért is – például azért, hogy Isten kedvéért szeretetből valamiről lemondani, ahelyett hogy elgyengítene, valójában megerősít –, kicsit szelídebbé váltam.
Engedékeny lettem magam és mások gyengeségeivel is. Megértőbb azokkal szemben, akik nem tudják megtartani a maguknak tett elhatározásaikat. Több együttérzés született bennem: egyre inkább elhiszem, hogy nem kell Isten előtt bizonyítanunk semmit. Hiszen ő a gyengeségeinken keresztül sokkal több mindenre tud megtanítani, mint a sikereinken. Amikor átélem, hogy nem bízhatok magamban, alázatosabbá leszek. Jobban ráhagyatkozom.
– Mit jelent Önnek a húsvét? Hogyan lehet a húsvétnak mélyebb hatása az életünkre – és ne csak egy felszínes ünneplés legyen sok-sok finomsággal?
– Csak a lényeget mondom: hiszek Jézus Krisztus feltámadásában. Az, hogy pontosan mi is történt azon a hajnalon, annál a sírnál, ott és akkor, azt sokféleképpen lehet értelmezni. A teológusok végtelen számú magyarázattal álltak elő, mivel a Szentírás szavai maguk is titokzatosak.
Fehér ruhás angyalokról és jelenésekről van szó, márpedig ezek a jelenségek nincsenek összhangban a jelenlegi tapasztalat-világunkkal. És nem is gondolnám, hogy a Jézus-élete filmek fejezik ki a leghűségesebben azt, ami történt – mondjuk Mel Gibson Passió-ja, ahol a Feltámadott kezén lyuk van, amin át lehet látni…
Az azonban biztos, hogy az első keresztények valami rendkívüli dolog tanúi lettek. A húsvéti események után olyan váratlan bátorsággal léptek fel, olyan meggyőződéssel kezdték hirdetni a Feltámadottat, hogy az evangélium futótűzként terjedt. Úgy érezték, nincs mitől félniük többé. Már nem bénította őket sem a zsidóktól, sem a rómaiaktól való rettegés. Márpedig, aki nem fél a haláltól, afölött sincs hatalma senkinek. Ez a hit megváltoztatta a világot.
***
Kedves Lelkigyakorlatozó! Kérlek, nyugodtan oszd meg gondolataidat, felismeréseidet, elhatározásodat és azt, milyen hatással volt rád ez a beszélgetés – itt a hozzászólásnál!
Természetesen, közzéteheted imaszándékodat is!