Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
” HIT ÉS ÉLET”
A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.
Megtanulhatod másként látni a sebeket
Az élet nem tőlünk indul, mégis a mi kezünkben folytatódik, és talán ezért olyan megrendítő, amikor belegondolunk: nem kértük, hogy legyünk, mégis felelősek vagyunk azért, hogyan élünk. Leó pápa emlékeztet: az élet nem tárgy, hanem misztérium, nem projekt, hanem ajándék, amelyet gondozni kell.
Amikor reggel kinyitod a szemed, valójában nem csak egy új nap indul el, hanem újra elhangzik feletted egy csendes isteni „igen”: jó, hogy vagy.
Sokszor mégis fáradtnak, terheltnek, üresnek látjuk a saját történetünket. Problémák, küzdelmek, kudarcok sorakoznak, és könnyű azt gondolni: ez az egész csak egy rövid epizód két sötét semmi között. A hit ezzel szemben azt mondja: az életnek iránya van, és ez az irány nem a semmibe, hanem egy szerető Atya szívébe tart.
A remény nem rózsaszín szemüveg, hanem belső döntés: elhiszem, hogy az életem több, mint a körülményeim összege. Elhiszem, hogy Valaki akarta, hogy legyek, és hogy ez a Valaki nem mond le rólam, még akkor sem, amikor én magam is szívesen lemondanék magamról.
A világ betegsége, amiről a pápa beszél, az életbe vetett bizalom lassú eróziója: mintha a szívünk mélyén azt suttogná valaki, hogy kockázatos remélni, szeretni, gyereket vállalni, közösséget építeni, tisztességesnek maradni. Így lesz az élet lehetőség helyett fenyegetésnek tűnő pálya: inkább óvatosan, inkább zártan, inkább biztonságosan kicsiben. Krisztus húsvétja azonban mást üzen: Isten az „élet szerelmese”, aki nem távolról szemléli a szenvedést, hanem maga is átéli. Jézus odahajol a betegekhez, megérinti a bűnösök vállát, visszaadja a kivetettek méltóságát, sőt a halál határát is átviszi egy új valóságba.
Ezzel mondja: „látom a sebedet, és mégis azt mondom az életedre: jó”.
Feltámadása nem csak az Ő győzelme, hanem meghívás: merj hinni abban, hogy a te történetedben is lehet új reggel. A pápa arról is beszél, hogy az élet nem csak „kapott”, hanem „továbbadott” ajándék. Isten ránk bízta, hogy vele együtt teremtsünk: gyermeket, reményt, tisztább társadalmat, igazságosabb gazdaságot, gyógyító kapcsolatokat.
A nemzés – tág értelemben – minden olyan döntés, amikor a világban valami élőbb, igazabb, emberibb lesz a jelenléted által. Amikor valaki mellett kitartasz, aki már saját magában sem hisz, amikor tisztességes maradsz ott is, ahol mindenki átlagos csalást „normálisnak” tart, amikor időt szánsz arra, hogy meghallgass valakit, akinek senki nem kérdez rá a történetére: ez mind életteremtés.
A Szentírás nem idealizál: beszél Káin féltékenységéről, a gyűlöletből fakadó gyilkosságról, arról, hogy az ember a másikat fenyegetésnek láthatja, nem testvérnek. Isten mégis ugyanazt mondja: „hol van a testvéred?” Ez a kérdés ma is visszhangzik bennünk, amikor híreket olvasunk háborúkról, rasszizmusról, kizsákmányolásról, és amikor észrevesszük, hogy a saját szívünkben is megszületik az ítélkező, leíró, kirekesztő gondolat.
A hit válasza nem naivitás, hanem döntés: nem engedem, hogy a félelem és a cinizmus uralja a belső teret. A nemzés ma azt is jelenti, hogy ellenállok a kultúrának, amely csak akkor tart értékesnek, ha teljesítesz, fogyasztasz és hasznot termelsz. Istennél az értéked nem ezen múlik: akkor is szeret, amikor gyenge vagy, és épp ebben a gyengeségben hív meg arra, hogy mások számára támasz légy.
Ezért fontos, hogy ne csak „túlélni” akarjuk a napokat, hanem tudatosan tápláljuk az életet: időt szánva imára, csendre, emberi találkozásokra, a testünk gondozására, a teremtett világ tiszteletére. Minden ilyen döntés egy halk, de határozott „igen” az élet Istenének. Amikor a gonosz sötétsége, ahogy a pápa mondja, „beárnyékolja a szívet és az elmét”, akkor különösen nagy szükségünk van az emlékezésre: Jézus a reményünk. Nem egy szép gondolat, hanem valóságos jelenlét: a kereszten átment a reménytelenség legmélyére, hogy onnan belülről gyújtson fényt.
Ha vannak napok, amikor benned is „kialszik” szinte minden kedv, akkor tudnod kell: Ő ezen a mélységen is járt már, és az Ő jelenléte ott nem ítélet, hanem kinyújtott kéz. Lelkigyakorlatként ma megállhatsz ennél az egyszerű kérdésnél: hogyan nézek az életemre – fenyegetésként vagy ajándékként? Csak cipelem, vagy felelősen gondozom? Csak félem, vagy hálával befogadom?
A húsvéti fényben lassan megtanulhatod másként látni a sebeket is: nem szégyellnivaló hibának, hanem olyan pontnak, ahol Isten közelebb tud jönni, mert ott végre nem a saját erődre támaszkodsz.
Az élet nem véletlen epizód, hanem Isten bizalma benned. Amikor reménnyel vállalod önmagad, kapcsolataidat, munkádat, amikor nem zárkózol be a félelembe, hanem megteszed a következő kis lépést a szeretet felé, akkor Jézussal együtt mondasz igent az életre – a sajátodra és másokéra is.
GYAKORLAT:
Életpárti döntés: a mai napon tudatosan hozz egy konkrét, kicsi döntést az „élet” mellett – hívj fel valakit, akit halogatsz, kérj bocsánatot, ha kell, vagy tégy egy lépést egy régen dédelgetett, jó irányú terv felé. Esti visszatekintés: lefekvés előtt állj meg egy percre, és tedd fel magadnak a kérdést: ma hol építettem az életet, és hol gyengítettem? Amit gyengítettél, bízd Isten irgalmára; amit építettél, köszönd meg, és kérd, hogy holnap még tudatosabban folytathasd.
„A MÉGIS-EMBEREK”
Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.
Albert ült a csendben és sírt
2019-ben egy baráti társaságban Balázs elmesélte, hogyan teljesítette egy rászoruló gyermek kívánságát egy jótékonysági szervezeten keresztül.
Ahogy mesélt, elcsuklott a hangja. Látszott, hogy újra átéli a pillanatokat. Nem szégyellte, hogy könnyek jelentek meg a szemében. A teremben minden elcsendesedett és Albert – a baráti társaság másik tagja – is érezte, ahogy valami a gyomrába markol.
Másnap reggel Albert úgy döntött, hogy ő is felhívja az alapítványt, hogy ő is teljesíthessen egy kívánságot. Összekötötték egy tizenéves fiúval, aki PlayStation-t szeretett volna. Tudta, hogy beteg a fiú, de nem akart többet tudni, nem ezen volt a hangsúly. Csak szerette volna, ha örömet szerezhet neki. Hogy legyenek napjai, amikor boldog lehet és megfeledkezhet minden másról.
Amikor a fiú megkapta a játékot, boldog volt. A szülei küldtek róla egy képet, amin mosolygott. Albert ott a képernyő előtt egyszerre érzett örömöt és valami nehezen leírható, mély meghatottságot. Sosem felejtette el azt a képet.
Pár héttel később csörgött Albert telefonja, a kisfiú apukája volt, nagyon sírt. Elmondta, hogy a fiuk örökre elment, és hogy szerette volna megköszönni az elmúlt időszakot. Azt mondta, újra boldognak láthatták a fiukat az utolsó hetekben. Hogy nevetett, játszott, örült, és hogy ez rengeteget jelentett nekik.
Albert a beszélgetés után sokáig ült csendben, és sírt. Akkor megértette, miről is szól valójában az adás. Hogy mennyit jelenthet ez egy embernek. Lehet, hogy nem tudja megváltoztatni valakinek a sorsát, de egy napot, egy hetet szebbé tehet, ami kihatással lesz a következő időkre.
Judit nővér, az Alapítvány elnöke elmondta, hogy az Elfogadlak Alapítványt 2003-ban hozta létre a Szent Ferenc Kisnővérei szerzetes közösség, elsősorban hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő gyermekeknek, fiataloknak, családoknak teremtenek esélyt a tanuláshoz, fejlődéshez, a munka világába való be- illetve visszaintegrálódáshoz.
Az Alapítvány elsősorban koldulásból tartja fenn magát. Az emberek, a támogatók szívesebben adományoznak, ha kapnak érte valamit.
A Lélekemelő üzenetek 10. kötetét a fiatalok mellett leginkább azok az adományozók fogják megkapni, akik anyagilag támogatják a fiatalokat, és akik 90%ban hívő keresztények.
Érezd át te is az adás örömét!
Kattints ide és szerezz örömöt magadnak és másnak »
Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?
AZ ÉLET IGÉJE
Meg akarod nevettetni az Istent?
Amikor az Emberfia eljön, ugyanaz történik, mint Noé napjaiban. A vízözön előtti napokban az emberek ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek –, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, és a víz el nem sodorta mindannyiukat. Így lesz ez akkor is, amikor az Emberfia eljön. Ha akkor ketten lesznek kint a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl a malmával, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok. (Mt 24,37-44)
***
Egymást átkarolva támaszkodott az ifjú házaspár a luxushajó tatjának korlátjához. A lassan lenyugvó nap sugarait bámulták, amint visszatükröződtek a tengeren, s közben halkan beszélgettek. Szüleik fizették be őket erre a csodálatos nászútra, s ők most a jövőjüket tervezgették. „Beköltözünk abba szép kis házba, amit kinéztünk maguknak” – mondta az asszonyka. „Igen, én pedig néhány év alatt gyönyörű kertet varázsolok köréje” – tette hozzá a férje. „Kutyák fognak szaladgálni a kertben.” „Mennyire örülnek is majd nekik a gyerekeink!” – folytatta a feleség. „Hárman vagy négyen lesznek legalább, ugye?” „Hát persze, drágám! A legjobb iskolákba fogjuk járatni őket, hogy majd felkészülten indulhassanak neki az életnek! Én pedig sokat dolgozom, hogy mindent megadhassunk nekik, amire csak szükségük lesz.” Így ábrándoztak a fiatal nászutasok, s közben olykor le-lepillantottak a korláton át a hajótestre, melyen ott sorakoztak a mentőövek, rajtuk nagy betűkkel a hajó neve: TITANIC.
Meg akarjátok nevettetni Istent? Beszéljetek Neki a terveitekről …!
Szent Pál arra biztat bennünket Advent I. vasárnapjának szentleckéjében, hogy ébredjünk föl az álomból. Mi az álom? Létezés, de nem a valóságban. Élünk, lélegzünk, de a valóság előtt be van csukva a szemünk és az értelmünk. Ilyen álomhoz hasonlítja az apostol azok életét, akik nem hisznek Istenben és az örökkévalóságban. Élnek ugyan, de nem a teljes valóságot élik meg, mert kihagyják a számításból az örök élet dimenzióját. Fel kell ébredni ebből az álomból, s virrasztani, ahogyan oly sokszor halljuk-olvassuk Adventben, nehogy túl hirtelen és készületlenül érjen bennünket a kijózanodás. Érdemes szemügyre venni egy kissé, hogy napjainkban mit tartanak „élet”-nek az emberek.
Amilyen célokat kitűzünk magunk elé, amilyen értékeket el szeretnénk érni, olyanok lesznek a cselekedeteink, a döntéseink is.
Az életmódunkat tehát az életcélunk határozza meg elsősorban. Vannak nem kevesen, akik számára a „lakmározás és részegeskedés, kicsapongás és érzékiség” a cél, ahogyan szintén Szent Pál írja a Szentleckében. Sajnos, egyre inkább megmutatkozik ez az ünnepeink megülésében is. A karácsony egyre több embernek nem szól másról, mint mértéktelen evés-ivásról, karácsonyi partykról és bulizásról. A Húsvét sajnos már korábban erre a sorsra jutott. Akik számára ez az ÉLET, az állandó bulizás és a testi jólét, nehezen tudnak mit kezdeni a munkás hétköznapokkal, a fárasztó kötelességteljesítéssel, a betegséggel, öregedéssel, az elkerülhetetlen szenvedéssel, pedig ezek mindenkinek az életében bekövetkeznek. Ezért van körülöttünk a sok buli és a jólét ellenére annyi panaszkodó, kesergő, kötelességeit elhanyagoló, az áldozatok elől menekülő, pesszimista ember.
Azután vannak, akik számára a megfeszített munka, a földi sikerek, a karrier, és mindenekelőtt a pénzkeresés a lényeg. Azt nevezik igazi életnek, amikor az ember sikeresen gondoskodik saját maga és családja vagy szerettei földi jólétéről, kényelméről. Az ilyen emberek általában igen kiválónak tartják önmagukat és értékesnek az életmódjukat – s valóban, főként az előző csoporthoz képest annak is tűnnek.
Ugyanakkor a mai szentlecke és evangélium figyelmeztetése nekik is szól: ébredjetek föl az álomból a valóságra! Az evangéliumban Jézus arról beszél, hogy az Emberfia második eljövetelének napjaiban is ugyanaz fog történni, mint Noé napjaiban. Az emberek esznek, isznak, nősülnek és férjhez mennek, ültetnek és építenek, vagyis élik a rendes hétköznapi életüket. Családot alapítanak, dolgoznak, gondoskodnak a szükségleteikről stb. stb. Mi rossz van ebben? A világon semmi … Csak éppen azt nem veszik tekintetbe, hogy mindez múlandó, s egy másik életre is fel kellene készülniük, az élet teljességét sem szabadna elfeledniük. Nem azzal van a baj, amit csinálnak (nősülnek és férjhez mennek, esznek, isznak, ültetnek és építenek), hanem azzal, amit NEM csinálnak. Nem készülnek a földi élet végére, az Istennel való elszámolásra és az örök boldogságra.
Milyen értelmetlen őrültségnek tűnhetett a kortársak szemében Noé és családja ügyködése a bárkával! Mit farigcsálnak ezek az eszetlenek azon a faalkotmányon itt a szárazföld közepén? Miért nem élnek normális ÉLET-et, mint mindenki más? Bezzeg mennyire rémisztő volt számukra a ráébredés arra, hogy mégiscsak Noénak és hozzátartozóinak volt igaza. Ők élték a valódi életet, ők menekültek meg az igazi életre! Milyen szörnyű ráébredés lehetett a valóságra sokak számára az a néhány évvel ezelőtt épp karácsonykor bekövetkezett cunami, amely negyedmillió ember evilági életét tette semmivé percek alatt. Olyan, mint egy rossz álom, mondanák legtöbben, pedig éppen hogy ez a valóság! Előbb vagy utóbb, így vagy úgy minden elmúlik, ami múlandó, minden kihullik a kezünkből, ami csak ehhez a világhoz tartozik. Ezért nekünk is ideje nekilátni építgetni a bárkát, ami átvisz a „túlsó partra”. Az Adventi időszak különösen is alkalmas erre.
A mai átlagember szemében is értelmetlennek, vagy legalábbis fölöslegesnek tűnik sokszor az, amit a keresztény embert tesz. Tudniillik hogy időt szán az imádságra, a szentmisére, a vallásgyakorlásra. Beismeri és megbánja a bűneit, küzd a testiség és az anyagiasság túlzott eluralkodása ellen. Szeretettel fordul olyanok felé is, akik ezt nem érdemelték meg, segít olyanoknak is, akiktől semmi viszonzást nem várhat. Megosztja javait a rászorulókkal, időt szán a szeretet tetteire még akkor is, ha ez neki anyagi veszteséggel jár. Igen, így készül a keresztény ember Adventben a karácsony megünneplésére, de ugyanakkor az Úr Jézus második eljövetelére és a Vele való találkozásra is, ami mindenki számára bekövetkezik a halálban.
Így építgessük mi is a magunk bárkáját, még ha csodálkozó és értetlenkedő tekintetek vesznek is körül! Amellett, hogy mi magunk is eszünk, iszunk, családot alapítunk és gondozunk, végezzük a munkánkat, evilági kötelességeinket, ne hanyagoljuk el az Istennel való kapcsolat ápolását és az örök életre való készületet sem! Imádkozva, a szentgyónáshoz járulva, szentmisére járva, felebarátainkat áldozatkészen szeretve munkáljuk saját üdvösségünket, s mutassunk példát mások számára is. Hátha a napjainkban szintén gyakran előforduló csapások, gondok-bajok még idejében „felébresztik” az embereket, s ők is megkívánják a bárka biztonságát, s hinni kezdenek a „túlsó part” elérésében.
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
Ha szeretnéd megvásárolni karácsonyra Finta atya új könyvét, Az én reményem címmel, itt megteheted »
Ha inkább az új, Lélekemelő 10, jubileumi kiadványára vágysz, ami tele van fantasztikus történetekkel, akkor szerezd be itt, nehogy lemaradj róla »
Az életem ajándék!!! Isten akarta hogy legyek, hogy éljek. A közelmúltban részt vettem egy 4 napos lelkigyakorlaton melynek az utolsó napján – teljese átértékelve, újraértelmezve a saját életemet – tudtam mindezt szavakba foglalni …. Születésemkor az édesanyám elájult – nem volt tudatánál – az én „érekzésem” előtt, ezért egy eszköz – vákum segítségével jöttem a világra. A fejemben a szorítás hatására, elváltozás történt, aminek következménye, hogy az egyik szemem – agyban történő működése – sérült, így térlátásra sem alkalmas. Teljes életet éltem takargatva ezt az sebemet, gyengeségemet. Mindig a másik ember volt fontosabb, akinek segítenem kell, akinek szüksége van rám – lelki és karitatív téren – csak magammal ne kelljen foglalkozni. Aztán megtörtént ez a lelki érintés, amikor ez a mélyen elfolytott érzés feltört és meggyógyult bennem. Azóta is folytatom a másokért végzett önkéntes munkámat, odaszánt időmet, de most már sokkal nagyobb örömmel, tudatossággal, és a szívemben hordozott békével. Isten akarta, hogy megszülessek, és legyek az Ő keze, lába ….
Kedves Ági,
Köszönöm, hogy ezt a személyes élményedet megosztottad velünk. Tanulságos!