Január 29. – Évközi 4. vasárnap 
Olv.: Szof 2,3; 3,12-13; Zs 145; 1Kor 1,26-31 
Evangélium: Mt 5,1-12a 

Az egyik híres orvosi egyetem nagy aulájában éppen anatómia teszt megírására készülődtek az orvostanhallgatók. A már idősödő, köztiszteletben álló professzor kiosztotta a tesztlapokat. Az egyik hallgató, aki nagyon jól felkészült az anyagból, nagy önbizalommal látott neki a feladatoknak. Valóban jól is haladt, minden rendben ment egészen az utolsó kérdésig, amely nagy meglepetésére így hangzott: „Mi a neve a takarítónőnek, aki a folyosót szokta felmosni?” A diák némileg meg is botránkozott a kérdésen. „Ez legföljebb valami rossz vicc!” – gondolta. Amikor beadta a dolgozatlapot, a biztonság kedvéért megkérdezte a professzort: „Az utolsó kérdés is beleszámít majd az osztályzásba?” A válasz így hangzott: „Természetesen, fiatalember! Önök remélhetőleg hamarosan orvosok lesznek. Emberekkel dolgoznak, és pályájuk során rengeteg személlyel fognak találkozni. Ezek az emberek mind fontosak a maguk helyén, megérdemlik az önök figyelmét, legalább egy kedves köszönés vagy mosoly erejéig. Ha nem figyelnek oda személyesen az emberekre, a munkájuk nem éri el a legalapvetőbb célját, az egészséget, az egész ember szolgálatát!” A diák megszívlelte a leckét. Másnap megkérdezte, és egy életen át nem felejtette el, hogy a takarítónőt Mariannának hívják.  

Isten minden embert személyesen és tökéletesen ismer, tudja minden gyermeke nevét.  
A Biblia számos helyen tanúsítja ezt: „Tenyerembe írtam a nevedet.” Ismer bennünket, mert Hozzá tartozunk, Tőle ered a létünk. Az evangélium szerint az ember az „Úr szent tulajdona.” Nem megalázó ez számunkra? Egy személy lehet a tulajdona bárkinek anélkül, hogy ez rabszolgaság lenne? Igen: egyetlen valakinek, az Istennek még az ember is a tulajdona! De nem valamiféle tárgyként, hanem a „Hozzá tartozás” értelmében: a tulajdon fia, a tulajdon gyermeke. Ha jól belegondolunk, alapvetően nem rossz dolog tulajdonnak lenni – bár ez nyilván a gazdától is függ. A tárgyak léte értelmetlen, ha nincs tulajdonosuk, aki a rendeltetésüknek megfelelően használja őket. Így érik el céljukat. Mit ér egy ceruza, ha félredobják, összetapossák, és nem írnak vagy rajzolnak vele? Mit ér egy bármilyen csodás és ragyogó ékszer is, ha soha senki nem viseli? Tulajdonnak lenni azt jelenti, hogy valaki a rendeltetésének, céljának megfelelően használ valamit, s egyben vigyáz is rá, megbecsüli. Az embernek is van rendeltetése, létébe írt célja, amelyet nem ő maga határoz meg mindenestül önmagának.    

Divat ma azt gondolni, hogy teljes egészében mi határozzuk meg rendeltetésünket – de ez egy nagy önámítás! Az ember élete nincs teljes egészében a saját kezében. Nem mi határozzuk meg, akarunk-e születni, élni. Nem mi irányítjuk mindenestül célra sem az életünket. Akár hiszünk Istenben, akár nem, közös tapasztalatunk, hogy nem minden sikerül úgy, ahogy szeretnénk, ugyanakkor számos szép és jó dolog történik velünk, amit szintén nem mi terveztünk be. Megtapasztaljuk, hogy életünket rajtunk kívül álló erők is irányítják. Bizony tulajdona vagyunk valakinek: Istenhez tartozunk. Ő irányítja célra az életünket, de ez nem aláz meg minket, nem veszi el a szabadságunkat. Mivel Ő az életünk forrása, létünk alkotója, már a teremtésben belénk is ülteti ezt a mindenek felett álló, végső rendeltetést: a hazaérkezést az Ő országába, a boldog találkozást magával a teremtő Atyával. Ez a végső cél nem idegen számunkra, hanem emberi természetünkhöz tartozik. „Magadnak teremtettél bennünket, Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned.” (Szent Ágoston). Ha felismerjük életünk nagy, végső célját, az Istennel való találkozást, közösséget, és szabadon azonosulunk vele, akkor boldogságra irányul a létünk.   

Isten nem hagy bennünket magunkra az Ő keresésében: elénk jön, közénk jön Jézusban, hogy találkozhasson velünk és mi vele. Együtt haladhatunk Jézussal az Atya országa felé. Mint lobogó fény, előttünk halad és vezet minket, megmutatva életünk igazi értelmét. Ezt ünnepeljük pár nap múlva Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Január 22. – Évközi 3. vasárnap
Olv.: Iz 8,23b – 9,3; Zs 26; 1Kor 1,10-13.17
Evangélium: Mt 4,12-23 

Már gyerekkorában nagyon tehetségesnek bizonyult az ének és zene területén. Ötödikes korától buzgón tanult gitározni, s kamasszá serdülve már ügyesen játszotta, énekelte a divatos slágereket. Az osztályban, sőt az egész iskolában a lányok szinte mind belé voltak szerelmesek, minden iskolai, városi műsoron fellépett, és egyre nagyobb rajongás vette körül. Barátja, aki hosszú éveken át egy padban ült vele, csodálta és egyben irigyelte is. Még középiskolásként is egy suliba jártak, de már egyre ritkábban találkoztak. A gitáros fiú ugyanis bekerült egy jónevű zenekarba, minden szabad idejét felemésztették a próbák és a fellépések. Ekkoriban kezdett az élete félresiklani. A hosszú, éjszakába nyúló koncertek után rendszeresen lerészegedett, később egyre gyakrabban drogokat is használt. Óriási sikere volt már a zenekarban is, de ő egyéni zenészi pályáról álmodott. Érettségi után egy nagy városba ment, s egykori barátja már csak híreket hallott róla. Hallotta, hogy szólókarriert épített ki, hogy tömegek vesznek részt a koncertjein, veszik a lemezeit, mint a cukrot, és hogy egyre gazdagabb lesz. Hallotta, olvasta azonban azt is, hogy a koncerteken, próbákon túl gyakorlatilag lehetetlen beszélni vele, megközelíteni. A szesz és a drog teljesen hatalmában tartja: mindenkivel durván beszél, mindig elégedetlenkedik. Egy nap aztán letűnt a zenei élet palettájáról, s évekig senki nem tudott róla semmit. Később elterjedt a hír a kisvárosban, ahol az egykori barát és padtárs letelepedett, hogy új pap jött a közeli plébániára. Nagyon meggyőzően, lelkesen beszél, meg tudja fogni a fiatalokat, s a lassan kiürülő templomba most egyre többen járnak. Elment ez a már felnőtté vált férfi is, hogy lássa, kiről beszél a város. Döbbenten ismerte föl az oltár mögött szolgáló papban egykori gitáros-énekes barátját. A mise után odament hozzá, örömmel üdvözölték egymást, majd megkérdezte: „Hogyan változhattál meg így? Hogy voltál képes otthagyni a zenészi pályát, amiért éltél-haltál?” „Szerinted annyira megváltoztam?” – kérdezte a pap. „Tudod mit? Gyere el este a plébániakertbe az ifjúsági összejövetelünkre!” A férfi el is ment. Több tucat élénken csevegő, vidám fiú és lány töltötte meg a kis kertet. Előkerült hamarosan a pap is, gitárral a kezében. Játszani és énekelni kezdett a tapsoló, vele éneklő fiataloknak. A dalok Istenről szóltak, az Ő szeretetéről, megváltó műveiről. Az egykori barát úgy látta, hogy a gitáros fiú arca soha nem volt ilyen vidám, kisimult és elégedett, mint most. Még a legnagyobb koncertjein, a leghangosabb tapsvihar kellős közepén sem. A korábbi züllött életmódnak nyoma sem látszott rajta. Az alkalom végén a pap odasétált hozzá, és csak ennyit mondott: „Látod, talán nem is változtam meg olyan nagyon! Csak most már tudom, kiért és miért csinálom, amit csinálok.”  

Azoknak a halászoknak ott a Genezáreti-tó partján megvolt a maguk élete. Megvolt a mindennapi munkája, a belőle fakadó kis megélhetése, a családjuk, a mindennapi örömeik és gondjaik, a maguk társasága és vallása is. Látszólag nem sok okuk volt arra, hogy meghalljanak és főleg kövessenek is egy olyan meghívást, ami kiszakítja őket ebből a megszokott kis életükből, ami új utakra vezeti őket és átalakítja az életüket. Biztosak lehetünk benne, hogy sokan nem is hallották meg annak a bizonyos Jézusnak a szólítgatását, aki fáradhatatlanul lépett oda újra és újra az emberekhez, és biztatta őket: „Jöjjetek, kövessetek engem!” Néhányan azonban mégis elindultak. Otthagyták a hálóikat, a bárkáikat, és nyomába szegődtek ennek a lebilincselő személyiségű vándortanítónak. Vajon miért? Mert nekik volt elegendő alázatuk, őszinteségük és bátorságuk bevallani, hogy valami mégiscsak hiányzik az életükből! A boldogságuk mégsem teljes, és ez a valaki éppen arról beszél, hogy hogyan tehetnék boldogabbá, értelmesebbé az életüket. Hogyan szabadulhatnának meg olyan terhektől, bűnöktől, szenvedésektől, amelyek szüntelenül nyomasztják őket. Ők néhányan elindultak Jézus nyomában.    

A legtöbb ember úgy gondolja, úgy érzi, Jézusnak és az Ő tanúságtevőinek nincs, nem lehet fontos mondanivalója számára. Úgy gondolja, az életéhez semmit sem adhat hozzá az, ha kereszténnyé lesz, sőt inkább elvenne belőle: időt, energiát, pénzt követelne, megtiltana kellemes dolgokat, nehéz törvényekkel akadályozná azt a kevés jót is, amit élvezhetne az ember. Sajnos ezzel a közömbösséggel, a mindenáron ebben a világban és Isten nélkül boldogulni akaró mentalitással nagyon nehéz megbirkózni. Egyre nehezebb. Egyre nehezebb rádöbbenni ugyanis arra, amire Krisztus első követői rádöbbentek: tudniillik, hogy nem tudja ennek a világnak semmilyen értéke teljesen megelégíteni a boldogságszomjunkat. 

A kereslet-kínálat uralta piaci mentalitás kifogyhatatlan az új termékek, cikkek, szórakozásformák reklámozásában. „Ez nem elég jó? Ezt már unod? Itt az újabb! Itt a másik, a következő! Most ezt próbáld ki! Most ebbe vágj bele!” Mindez sajnos nem csak az anyagi dolgokat illetően, hanem a hivatást, sőt az emberi kapcsolatokat illetően is. „Nem jött be ez a munkakör? Keveset keresel? Hülye a főnök? Akkor most végezd el ezt a tanfolyamot, igazolj át amoda, eredj ki külföldre stb. stb.! Nem sikerült a párkapcsolatod? Ó, hát ott a másik! Ha vele nem voltál boldog, akkor majd a másikkal vagy a harmadikkal … előbb-utóbb biztosan!” Bizony egyre hosszabb ideig tart, amíg az ember belátja azt – ha belátja – ami elkerülhetetlen: nem vagyok elég önmagamnak és nem elég nekem ez a földi élet, az evilági boldogság. És az akadály nem is annyira a külső körülményeimben vagy más emberekben van, hanem bennem: nekem kell jobb embernek lennem, szabadulnom a bűneimtől, felismernem végre az igazi céljaimat. És ha az ember rádöbben erre és a Krisztus-követés útját választja, akkor rájön arra is, hogy nem kell feladnia önmagát: nem kell eldobnia semmit az életéből, ami igazán értékes benne. Nem veszít, hanem gazdagabb, teljesebb lesz az élete.  

A Genezáreti-tó partján halászgató apostoloknak Jézus ezt mondja: „Én emberek halászaivá teszlek benneteket.” Vagyis továbbra is halászok maradnak. Szükség van az eddigi ismereteikre, szakértelmükre, kitartásukra. Nem kell mindenestül más emberré lenniük. Csak a cél lesz más, a munkájuk értelme lesz teljesebb, boldogítóbb. Az apostolok azonosak maradnak korábbi önmagukkal, megőrzik eddigi életük valódi értékeit. Azonban a Jézus követésével eltöltött évek során nagyon sok új érték, élmény is hozzáadódik az életükhöz. Tóparti halász korukban soha nem gondolták volna, hogy ilyen távoli földeket bejárnak, hogy ennyi embert megismernek, ennyi mosolyt csalnak az arcokra, ennyi örömet, békét visznek sokak életébe. Soha nem gondolták volna, hogy majd nyelveket tanulnak és beszélnek, betegeket gyógyítanak és csodákat tesznek, hogy ennyire, ilyen igazán értelmes lesz az életük és a haláluk, a genezáreti halászok kisstílű, szinte szóra sem érdemes élete és halála helyett! Merjünk mi is hinni abban, hogy Jézus követésével gazdagabb, értelmesebb, boldogabb lesz az életünk! Próbáljunk odafigyelni azokra, akik Jézus nevében szólnak, hívogatnak, hátha mégis tudnak valami fontosat, valami vonzót mutatni számunkra! Merjük felvállalni a keresztény hitből fakadó életet, hiszen annyi Krisztus-követő ember élete bizonyítja a történelem során, hogy semmit nem veszítünk, hanem inkább csak nyerünk vele!  

  ***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük!
Kérlek, legalább keresztnevet használj! 

Január 15. – Évközi 2. vasárnap 
Olv.: Iz 49,3.5-6; Zs 39; 1Kor 1,1-3 
Evangélium: Jn 1,29-34 

Egy ember azzal a csodálatos erénnyel bírt, hogy nagyon türelmes tudott lenni az emberekhez, és mindenkinek mindent megbocsátott. Isten elküldte hozzá egyik angyalát a következő üzenettel: „Fiam, te olyan jóságos vagy az emberekhez! Meg akarlak jutalmazni a jóságodért, felruházlak valamilyen természetfölötti képességgel, azzal, amit te kívánsz!” „Nekem nincs semmiféle ilyen kívánságom.” – felelte az ember. Az angyal azonban erősködött: „Nem mehetek vissza a Mennybe dolgavégezetlenül! Akarod például, hogy meg tudjál gyógyítani minden beteget?” „Nem, jobb az, ha Isten választja ki, kinek kell meggyógyulnia!” – mondta az ember. „Akkor talán olyan képességet kérsz, amivel rá tudod venni az embereket, hogy belássák a bűneiket, megbánják azokat és megtérjenek?” „Nem.” –  válaszolta az ember. „Ez inkább olyan angyaloknak való feladat, mint te vagy.” Az angyal azonban nem tágított: „Hát akkor mit kérsz? Valamivel mindenképpen meg kell ajándékoznom téged!” Az ember végül ezt válaszolta: „Ha mindenképpen muszáj, akkor azt kérem, hogy úgy tudjak mindig, mindenhol jót tenni az emberekkel, hogy ne vegyék észre azt, hogy én voltam! Ne nekem hálálkodjanak! Sőt, még én se vegyem észre, hogy nehogy a hiúság, az önelégültség bűnébe essek!” Az angyal ekkor felruházta ennek az embernek az árnyékát a csodás jócselekedetek gyakorlásának képességével. Ahol csak járt, ahol csak megfordult, a betegek meggyógyultak, a haragosok kibékültek, a szomorúak megvigasztalódtak – de senki sem tudta, miért, vagy hogy kinek köszönhető ez. Ugyanis az árnyéka művelte a csodákat, nem maga az ember. Sőt, még ő maga sem vette észre a jót, amit tett, mert az árnyéka mindig mögötte volt.  

Természetesen igaz az ezerszer hangoztatott kijelentés, hogy egy tantárgy megszerettetésében fontos szerepe van a tanár személyiségének is. Valóban könnyebb megkedvelni, elsajátítani egy olyan tananyagot, amit vonzó személyiségű, „jó dumájú”, lebilincselő stílusú ember ad elő. Azonban sajnos arra is látunk nem kevés példát, hogy a lebilincselően jó fej, közkedveltségnek örvendő tanárok sajnos nem annyira a tananyag leadásában, a valódi tanításban jeleskednek, mint inkább saját nimbuszuk fényezésében, rajongótáboruk kialakításában. Itt az a bibi keletkezik, hogy az illető nem azt végzi el, amiért elvben ott van, a gyerekek meg szintén nem kapják meg azt, amiért valójában odamentek. Még inkább utolérhető a személyiség-függés a reklámiparban, a fogyasztói cikkek eladásában. Itt kifejezetten arra utaznak az egyes cégek, hogy minél kihívóbb, látványosabb, ügyesebb, jobb meggyőző képességű eladókat, ügynököket alkalmazzanak, hogy az adott esetben igen gyönge minőségű és legtöbbször fölösleges termékeiket rá tudják sózni a vevőkre. Itt valójában megtévesztés, az emberek becsapása történik. Szintén nem azt kapják, amire igazából szükségük lenne.  

A legszánalmasabb és legveszélyesebb azonban az, amikor az Isten emberei, az Ő tanúságtevői követik el azt a hibát, hogy csupán önmagukhoz vezetik el, önmagukhoz kötik az embereket, nem pediglen Istenhez. Sajnos erre mindig igen nagy a kísértés, főleg, ha sikeresen, közkedvelt módon működik valaki. Persze, hogy fontos a tanúságtevők személyisége, elkötelezettsége, fontosak az általuk alkalmazott módszerek, de végső soron minden munkájuknak, erőfeszítésüknek Istenre kell irányulnia, illetve az emberek lelki üdvösségére. Nagy alázat és állandó odafigyelés, lelkiismeretvizsgálat szükséges ahhoz, hogy ne essünk az önzés, az öntetszelgés hibájába. Nagyszerű példát mutat nekünk ebben a tekintetben is Keresztelő János a mai evangéliumban. Úgy beszél Jézusról, az eljövendő Messiásról, mint aki „megelőzi őt”, vagy más fordítás szerint „nagyobb nála”. Hiába kezdett előbb működni, mint Jézus, hiába követték őt előbb nagy embertömegek, mégis képes arra, hogy kimondja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Nem csak a szavaiban, de tetteiben is megmutatkozik ez az alázat, pl. amikor saját tanítványait arra biztatja, hogy kövessék Jézust! Mennyire fontos lenne a szeretetünk hitelességéhez és hatékonyságához az, hogy mi is mindig ki tudjuk mondani és tetteinkkel is bizonyítsuk: Isten „megelőz minket, nagyobb nálunk!” Nem csak a papok, szerzetesek vannak persze kötelezve Isten elsőbbségének elismerésére és megélésére, hanem minden ember! Mindenkinek alapvető hivatása, hogy másokat Istenhez közelebb vezessen, a Vele való egységre segítsen.    

Azonban az a kijelentés, hogy Isten nagyobb nálam, megelőz engem, nem csak azt jelenti, hogy nekem alázattal háttérbe kell húzódnom, ami nem mindig könnyű és kellemes. Jelenti azt is, hogy Isten olyasmire is képes, amire én már nem! Ott is tovább tud lépni, ahol én már leblokkoltam, olyan helyzetekben is tud segíteni, amelyekben a mi erőnk, minden képességünk kevésnek bizonyul. Ki ne ütközött volna már korlátokba, ki ne tapasztalt volna sikertelenségeket az emberek formálásában, mások életének segítésében minden jó szándéka, felkészültsége, áldozatkészsége és hatékonysága ellenére is! Sajnos tömegével tudnának beszámolni ilyen kudarcokról egyébként sikeresnek számító tanárok, szülők, papok, szerzetesek, orvosok is! Ilyenkor bizony jólesik hittel, bizalommal kimondani: Isten nagyobb nálam! Ez már itt nem az én dolgom, nem az én kompetenciám: Isten fogja elvégezni, ha akarja, mert Ő „megelőz engem!”  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

„Minden lehetséges annak, aki hisz!”  

Az új év első hónapjában Simon Dorottya tanulságos történetét hoztam számodra, aki a szalézi rend missziós munkája révén 2021 őszén öt hetet töltött el Ghánában önkéntesként egy gyermekvédelmi központban, ahol gyermekmunkából kimentett gyerekek élnek.
Ez a történet hűen kifejezi a Laudetur Klub mostani mottóját: Hallgass a belső hangra!

Íme Dorottya tanúságtétele:

“Közel fél év távlatából azt mondhatom, ez volt eddigi életem legnagyobb kalandja és belső utazása is egyben. A komfortzónámból kilépve egy új világlátást kaptam, önismeretet gyakoroltam, megerősödtem a hitben és sokkal bensőségesebb lett az Isten-kapcsolatom. Öt Afrikában töltött hét alatt rengeteg olyan dolog történt, ami pozitív irányba változtatta meg az életemet. 

Amíg „nem jutott eszembe”, hogy Ghánában szeretnék önkéntes lenni, HR-esként dolgoztam. Régebben mindig megérintett, amikor az afrikai gyerekek helyzetéről hallottam, és vágytam rá, hogy egyszer valahogyan én is segíthessek.

Neked van-e olyan vágyad, ami időről-időre eljön benned, ami „nem hagy békén”, ami hajt…? Lehet, hogy ez a vágyad, ez a belső hang Istentől jön?

A kiutazásom előtt kb. egy évvel találkoztam először egy felhívással, de akkor még nem lehetett konkrétan jelentkezni, csak az önkéntességről szóló tervezet volt elérhető. Már akkor átfutott az agyamon az a merész gondolat, hogy talán jelentkezem majd valamikor. De utána nem foglalkoztam a gondolattal, nem is beszéltem róla senkinek. Majd néhány hónap múlva újra szembejött velem a lehetőség, s ekkor már nyitott volt a pályázás. Lelkesen, de megfontolt óvatossággal jelentkeztem. Lelkesen, mert azt éreztem, hogy nekem oda kell mennem. Másrészt óvatosan is, mert nem tudtam, mire számíthatok, és mit tudnék én tenni értük. 

Meg persze volt egy csomó olyan külső körülmény, ami visszatartott. Például a munkám. Tisztában voltam vele, hogy több mint egy hónapra nem hagyhatom itt a feladataimat. De a beteg nagymamám miatt is fontolóra kellett vennem a dolgot. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, amikre nem volt egyszerű egyértelmű választ találni. De tettem a dolgomat és készülődtem. Lelkileg is. Az volt az érdekes, hogy minden szembejövő akadály ellenére azt éreztem, nekem Ghánába kell mennem és be kell jutnom a programba. 

Ha elindulsz egy úton, mindig lesznek akadályok, visszatartó erők, olyan emberek, akik megpróbálnak lebeszélni a vágyaidról! Imádkozz, hogy valóban ez e a te utad! Ha igen, akkor az Isten gondoskodni fog arról, hogy tovább tudj haladni.

A különböző tesztek után egy több napos képzés következett. A program végéig adtam magamnak haladékot, hogy végleg döntsek a részvételről. Magával ragadott a képzési folyamat! Úgy éreztem, hogy választ találtam a legfontosabb kérdéseimre a kiutazással kapcsolatban. Viszont a teljes megbizonyosodáshoz elcsendesedésre is szükségem volt. Egyedül Isten tanácsát akartam hallani. Nem szerettem volna, ha külső befolyás ér, amíg a döntésemet meg nem hoztam, így sokat imádkoztam. Ez jó „taktikának” bizonyult. A csendben meghallottam a választ: semmi kétségem nem volt afelől, hogy utazok! 

Aztán megkaptam a hivatalos értesítőt a programszervezőktől is, hogy mehetek a ghánai misszióra. Csodálatos érzés volt! Innentől kezdve lehetetlent nem ismerve készülődtem. Izgalmas, érzelemdús időszak következett. Az elém gördülő akadályok csak megerősítettek az elhatározásomban. Nagyon sokan próbáltak lebeszélni, de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy újra kellene gondolnom a döntésemet. Felvettem a szükséges oltásokat, a munkahelyemen sikerült találni új kollégát a pozíciómra, én pedig felmondtam. Már csak az okozott nehézséget lelkileg, hogy a nagymamám állapota rosszabbodott. Nagyon nagy fájdalmai voltak, a gyógyszerek nem használtak; ezt nehéz volt látni az utazás előtti utolsó napokban. Sokat beszélgettem vele erről, és ő volt az egyike azoknak, akik bátorítottak, hogy menjek. Legkevésbé sem szerette volna, ha miatta kihagyom a számomra missziónak tekintett utat. Rettentő nehéz volt az elköszönés. De Istenbe vetett bizalommal elindultam.  

Ghánában a szaléziak nyitott, befogadó közössége várt minket. Korábban nem ismertem a rendet, de valóban a lelki fejlődésünket szolgálta, hogy részesei lehettünk az életüknek egy rövid időre. Délutánonként közös ima volt, felolvastunk és hallgattuk egymás tanúságtételét. Vasárnaponként együtt jártunk szentmisére. A szertartást áthatotta az afrikai kultúra színessége, zenéje, és a szalézi rend jókedvű, barátságos hangulata. A közös vacsorák közösségformáló ereje által egymást támogató, őszinte barátok lettünk. Ezek a pillanatok nagyon meghatározóak voltak az egész ott tartózkodásunk alatt. Így tudtunk egymásnak kapaszkodót nyújtani a nehéz helyzetekben. 

Mert hát voltak megpróbáltatások… Például gyakran előfordult, hogy nem volt víz. Ott természetes, hogy bizonytalan időre megszűnik a vízellátás. Aztán meg kellett szokni a napi több kilométeres sétákat a Gyermekközpontig az afrikai melegben. Vagy a rendszeres küzdelmet a bogarakkal, kisebb csúszómászókkal. De korlátozottan tudtam használni az internetet és a közösségi média felületeit is. 

Amikor a vágyott úton haladsz, akkor sem szűnnek meg a megpróbáltatások! Ne feledd, ezek a hited próbái és nem az Isten akar elbizonytalanítani, nem Ő „gondolta meg magát”!

Az önkéntes munkánkból adódóan számunkra szinte elképzelhetetlen élethelyzetekkel találkoztunk. Sok gyermek történetét megismertük. Ahhoz, hogy megfelelően tudjunk hozzájuk közeledni, erős hitre volt szükségünk. Sokan még soha nem jártak iskolába, vagy a gyermekmunka miatt abba kellett hagyniuk a tanulást. Ez rendkívüli hátrányt jelent az érvényesülés tekintetében. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a néhány hét alatt olyasvalamit adjunk a kezükbe, ami maradandó és a későbbiekben hasznukra válik nekik majd ott, ahová születtek. 

Az egyik legfontosabb dolog, amit ott tanultam, az az, hogy ha áthelyezzük a fókuszunkat valami olyanra, ami gyümölcsöző, aminek mi magunk is örülünk és tudjuk, hogy azzal valakinek szebbé tesszük a világot, akkor a saját életünk is szebbé válik.

Ráadásul, ha ezt hittel tesszük, akkor megtapasztalhatjuk Isten valódi erejét: miközben én azért dolgoztam, hogy a Gyermekközpontban lakó kicsiknek reményt adjak, otthonról azt a hírt kaptam, hogy a nagymamám jobban van. Amikor megláttam róla a mosolygós fotót, az jutott eszembe, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23). Hittem, hogy rábízhatom őt a Gondviselésre. Az én fizikai jelenlétem csak másodlagos. Hittem, hogy öt hét után újra találkozhatunk! 

Mi az, amire vágysz ebben az évben? Mi az, amire késztetést érzel? Pl.: odafordulni jobban szeretteid felé? Munkahelyet váltani? Jobban részt vállalni az egyházközségi közösségi életben? Tanulni valami új dolgot? Elutazni, elzarándokolni valahová?

Kedves Klubtag!
Mi az, amit tanultál Dorottya tanúságtételéből? Mi az, ami megérintett? Neked mit „súg” a belső hangod?

Január 08. – Urunk megkeresztelkedése
Olv.: Iz 42,1-4.6-7; Zs 28; ApCsel 10,34-38
Evangélium: Mt 3,13-17

Naszreddinről, az Iszlám egyik bölcséről beszélik a következő történetet: Egyszer egy férfi egy kacsát hozott ajándékba Naszreddinnek, aki levest főzött belőle, s tisztelettudóan meghívta a levesre a kacsát ajándékozót is. A leves igen jól sikerült, híre is ment annak! Egyszer csak beállított egy asszony Naszreddin házába: „Én annak a férfinak a húga vagyok, aki neked a kacsát hozta. Nem vendégelnél meg engem is?” Naszreddin meglepődött, de készségesen ebédet főzött és megkínálta az asszonyt. Néhány nap múlva egy másik férfi állított be, ezúttal családostul. „Én annak a férfinak a húgának az unokatestvére vagyok, aki neked múltkor a kacsát hozta. Szívesen megkóstolnánk mi is azt a jó kacsalevest!” Naszreddin most már bosszankodni kezdett, de mégis kiment a piacra, kacsát vásárolt, s megfőzte levesnek. Alig egy pár nap múlva ismét népes társaság érkezett Naszreddinhez.
A vezetőjük bemutatkozott: „Én ama férfi húgának az unokatestvérének a sógorának a nagybátyja vagyok, aki neked múltkor a kacsát hozta. Szeretnénk mi is a vendégeid lenni.” Naszreddin erre már igen mérgesen egy tál vizet állított az asztalra. Amikor a vendégek megkóstolták, felháborodottan kiabáltak: „Hát ez meg mi?” „Ez annak a kacsának a levesének a levesének a levesének a levese, amit nekem múltkor a ki tudja milyen ági rokonotok hozott!” – válaszolta a bölcs.  

Jézus megkeresztelkedésének ünnepén nézzünk magunkba, s gondoljuk végig, mit is jelent számunkra az, hogy megkereszteltek vagyunk, hogy keresztények vagyunk! Jelent-e egyáltalán valamit? Bizony, sajnos manapság olyan „felhígult” a legtöbb úgynevezett keresztény hite, vallásgyakorlata, mint ama bizonyos kacsa levesének a levesének a levesének a levese. Milyen óriási elkötelezettséget, valódi életmódváltást jelentett a keresztség felvétele az első századokban! Megtért emberek kérték a szentség felvételét, akik belátták előző, pogány hitük hamisságát, belátták korábbi életük bűneit, s valóban új életet akartak kezdeni. Az üldözések közepette kockáztatták ezzel állásukat, vagyonukat, sőt nagyon sokszor az életüket is. Rengetegen vértanúkká lettek keresztény hitük miatt. Számukra nem volt teher a mindennapi imádság, a szentmisén való részvétel, a testvéri közösségben való kitartás: óriási fáradalmakat, veszélyeket is vállaltak miatta, akkora öröm töltötte el szívüket, hogy Jézus barátai lehetnek, hogy a mennyei Atya gyermekei és az örök mennyei haza örökösei lehetnek. A későbbi századokban is hatalmas tömegek vállalták magukra elkötelezetten a keresztségből fakadó nem könnyű krisztusi életformát, s botladozva ugyan, de kitartottak benne.   

Mit látunk ezzel szemben napjainkban? A keresztség kérésekor az indok legtöbbször ez: „Ó, hát nálunk mindenki meg van keresztelve! A nagymama annyira szeretné, ő rendszeresen járt templomba, amíg bírt. Nálunk ez hagyomány.” Stb. stb. A keresztségből, ami a megtérés és az igaz hit elsajátításának szentsége volt, egyfajta mindenkinek feltételek nélkül, törvényszerűen kijáró „örökség” lett. Akárcsak a többi szentségből is. Még az egyház érezze magát megtisztelve és lekötelezve, ha valaki hajlandó megkeresztelkedni vagy a gyermekét megkereszteltetni, első áldozáshoz járulni vagy netán még a bérmálást is kérni!  

Az örökségeket a mai ember nem igazán becsüli meg! A szentség személyre szóló ajándék, nem puszta örökség! A nem személyes örökség értéke előbb-utóbb elsikkad! Jézus megkeresztelkedése: nem a bűnbánat miatt szükséges, hanem ezzel kinyilvánítja, hogy Ő Isten engedelmes Fia, Aki elindul, hogy teljesítse az Atyától rábízott küldetést.
A keresztség számunkra sem csak egy fényképezhető szertartás. Küldetésünk van ettől a pillanattól. Mi is Isten gyermekei vagyunk, akiknek ehhez méltóan is kell élniük. Élő köveivé kell lennünk az Egyháznak, Krisztus Testének.

Mit jelent a keresztséghez, a keresztény névhez méltó életmód? A bűnbánat, az állandó megtérés lelkülete. Isten akaratának keresése és teljesítése életünkben. Testvéri elkötelezettség a többi kereszténnyel szemben. Élő kapcsolat – főként az imában és a szentségek vételében – az Istennel, a mi Atyánkkal és Jézus Krisztussal.    

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mindketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.

– Volt egyszer egy ember – mondta, – aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. – Jó emberek segítsetek rajtam! – mondta. – A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.

Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.

Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte.

Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. – Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? – kérdeztem. – Azt majd meghallod nemsokára, – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

– Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.

Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. – Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? – Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.

– Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megijedt és nem merte megtagadni tőle, amit kért.

– Végy csak, amennyi kell! – mondta az idegennek.

A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.

A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: – Végy csak amennyi tetszik! – és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.

Az ember azonban lehajolt és puszta kezével nehány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányult, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna.

Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. – Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?

– Mindjárt meghallod, – mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

– Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: – Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: – Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?

Erre az idegen így felelt: – Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! – És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet.

A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.

Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.

A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.

De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.

Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.

Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem.

De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet.

Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.

Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: – És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.

Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: – Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!

Selma Lagerlöf

* * *

Kedves Klubtag!
Mi az, ami leginkább megérintett a történetből? Mi az, amiért most imádságot kérsz a többiektől? Írd le nyugodtan itt a hozzászólásnál: