Oldal kiválasztása

Érdemes követni Jézust!

Szerző: | 2022.szept.pén | Egyéb kategória

Október 02. – Évközi 27. 
Olv.: Hab 1,2-3; 2,2-4; Zs 94; 2Tim 1,6-8.13-14; 
Evangélium: Lk 17,5-10 

Volt két jó barát, akik egyszerű munkásemberek voltak. Sok munkából, küzdelemből állt az életük. Nehéz erőfeszítések árán tartották el a családjukat, sokszor tapasztaltak igazságtalanságot, kegyetlenséget, emberi rosszakaratot, furkálódást. Évtizedek óta élték már fáradságos, sokszor szürkének tűnő életüket, amikor egyikük egyszer csak így szólt a társához: „Én bizony megkeresem azt a hegyet, amelyiken az Isten lakik. Bármilyen magas is, felmászok a tetejére, és kérdőre vonom az Istent. Megkérdezem Tőle, miért rak évről évre több terhet a vállunkra, miért nehezíti meg annyira az életünket, ahelyett, hogy könnyítene rajta.” A barátja ezt mondta: „Veled tartok és elkísérlek, bár szerintem Isten jól tudja, hogy mit csinál, ha mi nem is értjük.” El is indultak. Hosszan-hosszan vándoroltak, míg megtalálták az Isten hegyét. Magas és meredek volt, mégis nekivágtak. Keskeny, kanyargós ösvény vezetett felfelé, s a kaptatón bizony sokszor kifulladt a lélegzetük. Már félúton voltak, amikor a magasból Isten dörgő hangját hallották: „Szedjetek fel és hozzatok magatokkal minden követ, kavicsot, ami a lábatok alá kerül az ösvényen!” Az első férfi nagy bosszankodva mondta a társának: „Látod! Megint ugyanazt csinálja! Még több terhet, még nehezebb feladatot akaszt a nyakunkba! De engem még egyszer nem húz bele a csőbe: én nem csinálom tovább!” Azzal megfordult és mérgelődve lefelé indult a hegyről. Társa azonban – noha nem az övé volt eredetileg az ötlet – úgy döntött, hogy folytatja az utat, ha már eddig eljött. Szépen felszedegetett útközben minden követ, kavicsot. Nagy erőfeszítések közepette, lihegve-cipekedve tette meg a hátralévő kilométereket. Amikor végre felért a csúcsra, kiöntötte tarisznyájából a kavicsokat. Csodálkozva látta, hogy a kövek ezer és ezer színben csillognak fel a sugárzó napfényben: egytől-egyig csodálatos, értékes gyémánttá változtak.   

Jézus érdekes választ ad az apostolok kérésére az evangéliumban, amellyel azért könyörögnek, hogy növelje bennük a hitet. Először egy olyan képet használ, ami a valóságban lehetetlenség: hogyan lenne képes bárki is pusztán a hit erejével egy szederfát a földből a tengerbe átültetni? Azután pedig olyasmiről beszél, aminek látszólag semmi köze a hithez. Egy szolgáról, aki a kötelességét teljesíti. Mi köze a néma kötelességteljesítésnek a hithez? A hitről inkább azt gondoljuk, hogy csodálatra méltó, bámulatos, már-már természetfölötti dolgokra képesíti az embert. Aki hisz, az nagy dolgokat tesz, amivel magára vonja a figyelmet. Aki hisz, az a hit erejével a többiek fölé kerekedik, nagyobbá lesz másoknál. Aki hisz, annak az életében egy csapásra megoldódik minden gond és probléma, azt messze elkerüli a szenvedés, a betegség! És persze garantált a pénzügyi sikeressége. Aki hisz, annak az Isten rögtön igazságot szolgáltat, ha netán valaki gonoszságot követne el vele szemben stb. stb. Főleg a mai ezoterikus tanok igyekeznek feltűntetni a hitet ilyen szerepben. Igen, valami ilyesféle képzet élhetett az apostolokban is a hitről, amikor Jézus csodatévő hatalmát, emberfeletti erejét látva azt kérték a Mestertől, hogy növelje bennük is a hitet! Épp ezért Jézus az Ő furcsa válaszában elsősorban helyre akarja tenni, mire is való a hit valójában, mire is képesíti az embert. Hiszen Jézust sem mentette meg a hite, a csodatévő ereje sem a fáradságos munkától, a szegénységtől, sem az emberi igazságtalanságtól és gonoszságtól, de még csak a szenvedéstől és a kínhaláltól sem! Ezek szerint Jézus maga sem volt hívő? Vagy ha mégis, akkor bizony be kell látnunk, hogy a hit nem egészen azokra a dolgokra való, nem egészen azokat az ajándékokat adja, amelyeket legtöbb ember képzelne róla.  

A Biblia már az Ószövetségben is, de Jézus példájában és szavaiban is arra tanít bennünket, hogy a hitnek nem az az elsődleges szerepe, hogy minden bajból kimentsen, hanem hogy erőt és reményt adjon a bajok elviselésére. Nem abban segít a hit, hogy ne történjenek velünk igazságtalanságok, emberi gonoszságok, hanem abban, hogy türelmesek és szeretetteljesek tudjunk maradni az ilyen helyzetekben is, hogy a feszült helyzeteket ne elvakult bosszúvágytól hajtva akarjuk megoldani. Nem arra való a hit, hogy mások fölé emeljen, másokat a mi szolgálatunkra kényszerítsen, hanem arra, hogy bennünket segítsen mások szeretetből történő, hűséges szolgálatában. Az olvasmányban azt hallottuk, hogy a hívő ember panaszára, amit a neki fájdalmat okozó emberi gonoszság és igazságtalanság miatt Istenhez intéz, ezt válaszolja az Úr: „Akinek nem igaz a lelke, elbukik, ám az igaz élni fog hűségéért!” Vagyis ne veszítsük el béketűrésünket a sok rossz, az emberi társadalom rengeteg visszássága, igazságtalansága miatt! Ne akarjunk magunknak azonnal igazságot szolgáltatni, hanem higgyünk Istenben, aki végül elrendezi, helyre teszi a dolgokat, s megadja mindenkinek azt, amit érdemel! A szentleckében Pál apostol szintén arra inti leghívebb tanítványát, Timóteust, hogy tartson ki bátran és türelmesen az evangéliumért elszenvedett üldözésekben, szenvedésekben. Épp ezzel tesz a leghitelesebben tanúságot Krisztus mellett. Az evangéliumban pedig a szorgalmas, jutalmat nem váró, csakis a szeretetből táplálkozó kötelességteljesítést nevezi Jézus erős hitnek, hitből fakadó életformának.   

Nem annak az embernek az élete mutatja tehát az erős hit jeleit, aki rendkívüli dolgokat tesz, aki minden helyzetben győztes, aki még csak véletlenül sem betegszik meg, aki anyagilag jól érvényesül, aki mindig ki tudja harcolni a maga igazát. Sokkal inkább mutatkozik meg az erős hit azok életében, akik a hétköznapi kötelességteljesítésben jutalom és dicsérő szavak nélkül is helytállnak, akik nem viszonozzák rosszal a rosszat, akik elviselik a szenvedést és a bántalmakat is anélkül, hogy ők maguk igazságtalanná és embertelenné válnának. Ez persze nehéz … nagyon nehéz. Nem véletlenül hozza Jézus a tövestül kiszakadó és a tengerben gyökeret verő szederfa példáját az ilyen hitre! Azonban nem lehetetlen és nem is eredménytelen. Az igazak és a gonoszok örök sorsa meg fogja mutatni, hogy érdemes követni Jézust ebben a szenvedéseket elviselő, másokat szolgáló életformában! Ugyanis minden evilági fáradságunk, könnyünk, fájdalmunk, amit hittel és szeretettel hordozunk, rendkívüli értékké válik Isten Országában: olyan kinccsé, amelyet a moly el nem pusztít, a rozsda soha meg nem emészt! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD! 

A remény útja – 1. állomás: Mi történik a bajban?

Szerző: | 2022.szept.ked | Egyéb kategória

Egy lelki zarándokút, hogy a remény emberévé válhass ebben a remény nélküli világban.

Kedves Zarándoktársam!

Ennek a képzeletbeli zarándoklatnak, lelki túrának az a célja, hogy a mai reményvesztett világban, amikor annyi negatív hatás ér bennünket a remény emberévé válhass.

A remény valójában egy út, egy zarándokút, amely a reménytelenségből a remény szabadságához vezet el bennünket. Ez az út különféle állomásokból áll, amelyek erősíthetik bennünk a remény kimunkálását, az úton haladást a jövő felé.

Ez a kurzus tehát egy lehetséges utat mutat számodra, egy szemléletmóddal ismertet meg, amelyen érdemes haladnod, noha választhatsz más utat is. Meghívlak erre az útra, és biztosítalak arról, hogy 5 nap után, amikor elérünk az út végére, felérünk a csúcsra, egészen más perspektívából tudod látni az eddigi és a jövőbeni életedet.
Bátorítalak, hogy a megismert szempontokat építsd be az életedbe, váljon mindennapi gyakorlattá! Így lesz értelme ennek a lelki zarándoklatnak.

 

Az indulás

Amikor egy gyalogos zarándoklatra indulsz, előjöhet a kísértés, hogy inkább jobb lenne otthon maradni, mint kitenni magadat a fáradtságnak, az időjárás szeszélyének, az erőfeszítésnek. Lehetnek nem várt események: feltöri majd a lábadat a bakancs, megbetegszel útközben, idő előtt elfogy a vized, stb. Mi lesz akkor? Hogy viseled majd? Több minden lehet, ami visszatarthat egy zarándokúttól. Az otthon kényelme, melege, komfortja csábítóbb. Nehéz elindulni, elhatározni magad!

Bátorság kell hozzá! Kérlek, nézd meg, hallgasd meg bevezető gondolataimat a videóban »

Amikor nem vagyunk a helyzet magaslatán az életünkben, amikor nem túl biztató a jövő számunkra, nagy a bizonytalanság, nem tudjuk, mi vár ránk, akkor nehéz elindulni, nehéz bízni. Nehéz abban reménykedni, hogy majd jobb lesz. Nehéz kapaszkodókat találni.

Senki nem veheti el tőled, amit a fejedbe raksz! – Történet

Az életünk folyamán sokszor lehetünk reménytelen, nehéz életállapotban, amikor körülvesz bennünket a bizonytalanság, a félelem, az aggódás, a vigasztalanság, a veszteségek megélése. Megéljük, hogy sok mindent sötéten látunk, nem találunk kiutat. Most bemutatom neked Edith Eva Egert, aki egyike azon keveseknek, akik arról tudnak beszélni, hogyan tartottak ki a reményük mellett még akkor is, amikor mindenüktől megfosztották őket, amikor éheztek, és amikor otthagyták őket meghalni. 

EDITH: SENKI NEM VEHETI EL TŐLED, AMIT A FEJEDBE RAKSZ - REMÉNYT! / Kattints ide a megnyitáshoz, ill. a bezáráshoz »

Edith Eva Eger magyar zsidó származású pszichológus, aki 1927-ben született Kassán. 1944 márciusában Edithet a kassai gettóba kényszerítették szüleivel és Magdával együtt. Áprilisban egy téglagyárba vitték őket, ahol 12 000 másik zsidóval együtt éltek egy hónapig. Májusban Auschwitzba kerültek, ahol édesanyját gázkamrában ölték meg. Memoárjában arra is utal, hogy több koncentrációs tábort is megjárt, beleértve Mauthausen-t is. A nácik evakuálták Mauthausen-t, és a többi koncentrációs tábort is, amikor amerikai és orosz hadseregek közelítették meg azokat. Edithet Magdával halálmenetre küldték az 55 kilométerre levő gunskircheni táborba. 1945 májusában az amerikai hadsereg felszabadította a tábort. Ekkor vette észre az egyik katona a holttestek közé vetett Edithet mozogni; orvost hívott és megmentették az életét.
Edithet és Magdát amerikai hadikórházakban kezelték, majd felépülésük után visszamentek Kassára, ahol találkoztak Klára testvérükkel. Szüleik és Edith vőlegénye nem élték túl az Auschwitzban történteket. Végül Edith Éger Bélához ment feleségül, akivel a kórházban ismerkedtek meg, és aki a háború alatt partizán volt. 1949-ben, a kommunista fenyegetések hatására az Egyesült Államokba költöztek ki kislányukkal.
Edith a poszttraumás stressz szindróma kezelésének specialistája lett 2017-ben The Choice – Embrace the Possible címmel jelentek meg a visszaemlékezései, melyekből nemzetközi siker lett.

Edith Eva Eger azt vallja, hogy a szabadság táncában az első lépés a felelősségvállalás az érzésekért, a második pedig a kockázatvállalás (ami az ő életében az Auschwitzba való visszatérés volt): szembenézés a félelmekkel, hogy azok többé ne börtönözhessenek be.

„A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.”

Az élete eseményei mély nyomot hagytak benne:

1944–1945. Egy hűvös áprilisi éjszakán, éppen a zsidó húsvét, pészah ünnepén törnek rájuk a katonák – előző este a család még elfogyasztotta a széder vacsorát. Sebtében kell elhagyni az otthont: a szülők mereven, riadtan teljesítik az utasításokat. Az Auschwitz felé robogó marhavagonban magába fordult édesanyja még ezt köti Edit lelkére:

„Nem tudjuk, hová tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.” Később ezek a mondatok életmentőnek bizonyultak.
„Minden figyelmemet felemészti, hogy túléljem a következő pillanatot, a következő lélegzetvételt. Túl fogom élni, ha a nővérem mellettem lesz. Túlélem, mert úgy fogom követni, mintha csak az árnyéka lennék. Végigterelnek minket a néma, és mégis visszhangos zuhanyzón. Megfosztanak a hajunktól. Odakint állunk, megnyírva, meztelenül, az egyenruhánkra várunk.”

Mengele parancsára Edith a Kék Duna keringő ütemeire táncol. Teste magától tudja, mit kell tennie, ő pedig szemlehunyva, az Operaház színpadára képzelve magát anyja suttogó szavait hallja: „Senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz”.

A barakkban aztán például a főzésről, receptekről való számtalan, véget nem érő beszélgetés a maga módján táplálja a foglyokat. A foglyokat, akiknek a napi zuhanyzás minden nap egy újabb bizonytalanság: ma víz vagy gáz jön a zuhanyfejből? 1945. A kényszermunkások Gunskirchenbe menetelnek: „annyira legyengültünk, hogy a kétezerből csak százan éljük túl a menetelést. (…) Az éhség az egyedüli nevem. Minden részem fáj, minden részem megdermedt.” Mire 1945 májusában az amerikai felszabadító katonák megérkeznek, Edit alig él, a felépülés sok időt vesz igénybe.

„Kenyeret eszünk – igen, de nincs egy fillérünk se. Szépen gyarapodik a súlyod – igen, de a szívem nehéz. Életben vagy – igen, de anyám halott.” A háború után új megpróbáltatások várnak rá: házasság, gyermek, a férj börtönbe kerülése, menekülés Bécsbe, a vagyon elvesztése, újrakezdés Amerikában, bevándorlólét viszontagságai. Emlékbetörések kínozzák Editet: szapora pulzus, izzadó tenyér, beszűkülő látás, ájulás közeli állapot. Akkor még csak azt érzi, valami nincs rendben vele, később a pszichológiai képzettség birtokában már tudja, hogy ezek a test automatikus válaszreakciói a traumára.

„Mindig két világom van. Az, amelyiket én választottam, és az, amelyet megtagadok, de az engedélyem nélkül is benyomakodik az életembe.” Hosszú út vezet a felismeréshez. Edith dönthet másképp is. Dönthet úgy, hogy nem rejti el a múltját, hiszen a hallgatással csak még jobban bebetonozza az emlékeit. A története elmesélése a gyógyulás útja lehet, és ezzel nemcsak magának, hanem másoknak is segítségére lehet.

1969. Edith Eva Eger kitüntetéssel végez pszichológiából a texasi egyetemen. A diplomaosztóra azonban nem akar elmenni, még mindig nagyon mély a seb: „mégsem bírom rávenni magam, hogy elmenjek az ünnepségre. Ahhoz túlságosan szégyellem magam. Évekkel ezelőtt kellett volna megcsinálnom – mondom magamnak. De valójában ezt gondolom (és ez a gondolat bújik meg nagyon sok döntésem és meggyőződésem mélyén): – Nem érdemlem meg, hogy életben maradtam.”

Doktori fokozat és magánpraxis indítása után a gyógyulás következő lépése akkor történt meg, amikor Edith Eva Eger Németországban tartott előadást tábori lelkészeknek. Így kezdte: „Az emberek azt kérdezik tőlem, hogyan tanultam meg legyőzni a múltat. Legyőzni? Nem győztem én le semmit. Minden egyes verés, bombázás és szelekció, minden halál, az összes ég felé törő füstoszlop, a rettegés minden egyes pillanata, amikor azt hittem, itt a vég – ezek egytől egyig tovább élnek bennem, az emlékeimben és a rémálmaimban.

A múlt nem tűnt el. Nem léptem túl rajta, nem metszettem ki magamból. Továbbra is itt él bennem. De éppígy tovább él bennem az a perspektíva is, amelyet a múlt adott nekem: hogy azért értem meg a felszabadítást, mert a szívemben életben tartottam a reményt.”

2010: a kör bezárul. Dr. Egert (ekkor már 82 éves!) Coloradóba hívják meg előadni, a 71-es hadosztályhoz, ahhoz, amelyik 1945-ben elhozta számára a szabadságot. És itt is elhangzik az az édesanyjától hallott mondat, amit soha nem fog elfelejteni: „Nem tudjuk, hová tartunk, nem tudjuk, mi fog történni, de senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”

A reményt.

Az életünk tele vannak traumákkal. Idézz fel magadban egy olyat, amely talán ma is nyomaszt vagy nyomasztott! Mit kezdesz vele? Elfojtod, elnyomod vagy szembenézel vele? A reményt, a gyógyulást erősíted magadban vagy inkább bezárkózol?
Mit raksz a fejedbe: az aggodalmat, a félelmet, vagy annak a reményét, hogy van megoldás, lehet másképp is, dönthetsz másképp is, lehet jobb is? Tölts el ezekkel a gondolatokkal meditációs időt! Kérd a Szentlélek megvilágosító kegyelmét! Ami eszedbe jut, írd le egy füzetbe!

Hogyan találjuk meg a bajban a reményt? – Gondolat, elmélkedés

Most olyan rendkívüli gondolatokat hozok számodra Richard Leonard SJ „közreműködésével”, amelyek elolvasása után egészen másként kezded látni az életedet: a múltadat és a jövőhöz való viszonyodat. Richard családja testközelből megismerte a szenvedést. A szenvedés váratlanul, érthetetlenül és hatalmas erővel tört a családjára, s ezután már egyikük sem volt olyan, mint korábban, Richard sem. Hogy ebből a reménytelen helyzetből milyen felismerései születtek a jezsuita atyának, abból hozok most néhány gondolatot számodra. Te is erőt meríthetsz belőle a reménytelen időszakokban.

HOGYAN TALÁLJUK MEG A BAJBAN A REMÉNYT? / Kattints ide a megnyitáshoz, ill. a bezáráshoz »

Minden hívő embernek önállóan kell megvizsgálnia a szenvedés misztériumát, s önállóan kell értelmet találnia a szenvedéseiben, közösségben azzal az Istennel, aki együtt szenved velünk. Sokszor találunk közhelyszerű válaszokat – még hívő körökben is – arra, hogyan éljük meg az életünk nehéz, kilátástalannak tűnő helyzeteit úgy, hogy ne omoljunk össze, hanem inkább a remény erősödjön bennünk.

Istennek nem célja, hogy elbánjon velünk! 

Richard atya úgy vélekedik, hogy gyakran az emberekben, a keresztényekben is egy olyan helytelen istenkép él, amely szerint az Isten teljesíti a kéréseinket, ha eleget teszünk a szigorú parancsainak. Ha mégsem találnak meghallgatásra az imáink, az annak a jele, hogy nem, vagy nem jól teljesítettük a parancsait. Így olyan képet festünk az Istenről, mintha igazgatója lenne a földi cirkusznak, aki csattogtatja az ostorát, miközben mi az előttünk álló tüzes karikákon ugrálunk át. Az egészben az a legfurcsább, hogy ezzel együtt könnyen azt is hihetjük, Isten nyomban ugrik, és minden kérésünket teljesíti, ha eleget teszünk a kéréseinek.

Az Isten zsarnokként való felfogása sokak számára félelmetes, de kényelmes megoldást jelent életünk mélyreható fájdalmaira. A szenvedésnek elvégre származnia kell valahonnan, s ha ártatlan emberek szenvedését látjuk, egyesek arra a következtetésre jutnak, hogy közvetlenül Isten küldte rájuk a fájdalmat.

Úgy gondolom, senki sem tudna igazán szeretni olyan Istent, akiről komolyan azt hisszük, hogy megöli a csecsemőinket, természeti katasztrófát, mellrákot küld ránk, terméketlenné tesz minket, és autóbaleseteket szervez meg, hogy kiegyenlítse a „számlát” a bűnös voltunk miatt. 

Egy ilyen Isten önmagában véve is egészen kicsinyes istennek tűnne, szánalmas zsarnoknak. Ráadásul, ha Isten rossz dolgokat akarna küldeni ránk, logikus lenne, ha a legnagyobb bűnösökkel kezdené a sort, az emberi világ igazi zsarnokaival, a többieket pedig csak később venné elő – de hát sohasem így szokott lenni… 

Hogyan lehetek akkor ennyire biztos abban, hogy Isten nem halálosztogató? Először is, az 1Jn 1,5-ben azt olvassuk, hogy „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség”. János a levelében hangsúlyozza, hogy Jézus irántunk tanúsított önfeláldozó szeretetén keresztül Isten világossága ragyogott fel a világban, s azoknak, akik Isten világosságában akarnak járni, ugyanúgy kell szeretniük másokat, ahogyan Jézus szeretett minket. 

Ennek alapján könnyen belátható, hogy a rák, az autóbaleset vagy a gyerekünk, a férjünk és bármilyen más szerettünk halála olyan sötétséget jelent, amelynek nem lehet helye Istenben. Egyik sem tekinthető olyan fegyvernek, amellyel Isten próbára tesz minket, nem lehet olyan eszköz, amellyel Isten fájdalmat bocsát ránk, hogy megnézze, hogyan birkózunk meg vele. Szent Pál és más újszövetségi szerzők rendszeresen kiemelik, hogy a halál és a pusztulás a rendezetlenség megnyilvánulása, s ezért nem tartozhat a fényhez, a tiszta szeretethez. Az evangéliumokban azt látjuk, hogy Isten Igéje és Bölcsessége, aki testté lett Jézus Krisztusban, csak az életet akarja, nem a halált, csak építeni akar, nem rombolni, csak gyógyítani, nem pedig fájdalmat okozni. Ráadásul egyetlen olyan oldala sincs az Újszövetségnek, ahol arról olvasnánk, hogy Jézus bárkitől bármit elvenne. Nem kell vádolnunk Istent, mondván: azért mér ránk szenvedést, hogy az ellenkezőjére fordítsuk, és jót hozzunk elő belőle. Az emberben mélyen gyökerezik az értelemkeresés ösztöne. Igenis vannak véletlenül bekövetkezett betegségek, balesetek (stb), a rossz idő és a rossz hely metszéspontján, a legrosszabb eredménnyel. Van, amikor jót tudunk kihozni az értelmetlen balesetből is azzal, hogy nagylelkűen megosztjuk tapasztalatainkat, érzéseinket, vívódásainkat másokkal.  

Isten nem küld ránk szerencsétlenségeket azért, hogy megtanítson nekünk ezt-azt, bár igaz, hogy minden szerencsétlenségből tanulhatunk. Hiába fogadjuk el, hogy Isten erejének és szeretetének jóvoltából pozitív gyümölcsei lehetnek a szerencsétlenségeknek, attól a rettenetes dolgok még rettenetesek maradnak. És ugyanúgy nem igaz az a vélemény, mely szerint Istennek az lenne az akarata, hogy megrázó események mozdítsák elő a fejlődésünket.

Szerintem azonban spirituális szempontból akkor vagyunk józanok, ha tudjuk, Isten minden egyes nap minden egyes percében azt teszi, amit nagypénteken tett: nem engedi, hogy a rosszé, a halálé és a pusztulásé legyen az utolsó szó, hanem bámulatos kitartással ruházza fel az emberiséget, s csodálatos kegyelmének erejével lehetővé teszi, hogy a legrosszabb helyzetből is a lehető legtöbbet hozzuk ki, s így a fényé és az életé legyen az utolsó szó. A húsvétvasárnap nem más, mint Isten válasza a nagypéntekre: a halálból előtörő élet. Ez a mi reményünk igazi alapja.

Isten nem idéz elő földrengést, árvizet, aszályt és más természeti csapásokat. Az Isten az életünk legapróbb részével is foglalkozik, és szolidáris velünk minden örömünkben és reményünkben, minden bánatunkban és félelmünkben. Isten még az aszály idején is azt akarja, hogy megmondjuk neki, mi bánt minket. Ilyen esetekben hozzá kiált a szívünk. Ilyenkor a liturgikus panasznak is megvan a helye, vagyis közösségileg is kifejezhetjük közös fájdalmunkat. Nekem az okoz gondot, hogy többnyire nem ilyen jelleggel szervezik meg a liturgikus eseményeket, amelyek így inkább további kérdéseket vetnek fel abból a szempontból, hogy milyen szerepet tulajdonítunk Istennek a szárazsággal kapcsolatban. Ha elég intenzíven vagy kitartóan imádkozunk, vagy megváltoztatjuk az életünket, Isten végül megenyhül, és elküldi a várva várt esőt? De mégis mit gondolunk ekkor Istenről? Mit csinál a mennyben? Talán azt mondja a trónusán ülve: „Nem, nem küldök esőt, tünés innen, száradjatok ki, és haljatok meg!”? Nyilván nem.

Szögezzük le: lehetőségünk és kötelességünk, hogy imádkozzunk esőért, a földért, a környezetünkért. Ha valóban az élet pártján vagyunk, óhatatlanul a bolygónknak is a pártján kell lennünk. Még olyan misét is ünnepelhetünk együtt, ahol azt a kegyelmet kérjük, hogy a lehető legjobb őrzői legyünk a teremtésnek — de ez egészen más, mint ha esőért mondunk misét. A kérdés, hogyan fogjuk fel a kérő imádságot? Kit változtat meg az ima? Istent? Bennünket? Vagy embert és Istent egyaránt? 

Nem hiszem, hogy Isten szándékosan szárazságot küldene ránk csak azért, mert azt akarja, hogy odaadóbban imádkozzunk vagy tisztábban éljünk. Egyszerűen ilyen, és nap mint nap kérdőre von minket arról, hogyan helyezzük el magunkat a teremtett rendben, s tudunk-e partneri viszonyban együttműködni minden élőlénnyel a gondunkra bízott világ jövőjének érdekében. Isten velünk tart, irányt mutat nekünk, felvilágosított minket a bírvágy és a kapzsiság következményeiről, s elmondta, mi fog történni, ha nem hozunk jobb döntéseket, amikor kiderül, mit vonnak maguk után (akár az időjárási és az éghajlati viszonyok terén) az ostoba döntéseink. 

Gondolkodj el a döntéseiden! Melyek azok, amelyek összhangban van a lelkiismereted szavával és melyeket azok, amelyek önző céljaid elérését szolgálják? Amikor a belső hangra figyelsz a hétköznapi, egyszerű döntéseidnél, akkor a remény útján jársz, mely Istenhez vezet!

Ha tehát nincs értelme annak, hogy esőért vagy az esküvőmet beragyogó jó időért imádkozzam, akkor egyáltalán miért kellene imádkoznom? Miben reménykedhetem?  Ahhoz, hogy jól imádkozzam, szükséges egy helyes Isten-kép, amelynek ezek lehetnek az összetevői:

  • Isten egy; 
  • Isten örökkévaló: soha nem fog kihunyni; 
  • Isten változhatatlan: nem lesz más, mint volt; 
  • Isten önmagától létezik: nem másvalami hozza létre, ő az első ok; 
  • Isten transzcendens: mi vagyunk az ő képmására alkotva, nem ő a miénkre; 
  • Isten mindenható: semmi sem korlátozza a hatalmát; 
  • Isten mindenütt jelenvaló: nemcsak bizonyos helyeken van jelen; 
  • Isten mindentudó: semmi sem korlátozza a tudását; 
  • Isten szent: tökéletes a szeretetben. 

Isten a nap minden pillanatában azzal van elfoglalva, hogy szeressen és megmentsen minket. Ezen a téren nem képes már többre. Rajtunk múlik, hogy válaszolunk-e meg nem szolgált és meg nem érdemelt ajándékára — az imádságnak pedig pontosan ez a lényege. Azért kérjük Isten bámulatos kegyelmét, hogy megváltoztasson, átalakítson, formáljon, gyógyítson és továbblendítsen minket.

Arra kérjük Istent, változtasson meg minket, hogy tisztábban tükrözhessük szerető arcát, s így megváltoztathassuk a világot. Furcsának tűnhet, hogy állításom szerint a természetet Isten nem tudja vagy nem akarja megváltoztatni, az emberi szívet viszont igen. Azt viszont nem hiszem, hogy Isten meg tudja változtatni annak a szívét, aki maga nem akar változni.

Isten szeretete választ kér tőlünk, nem pedig kényszerít vagy beprogramoz minket. Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben. Szenvedélyesen hiszek Isten akaratában. Csak éppen meggyőződésem, hogy inkább a dolgok tágabb összefüggésében fedezhető fel, mintsem a részletekben. Azt hiszem, Isten nagy méretekben utazik. Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy Isten a vágyainkban és a vágyainkon keresztül tevékenykedik, feltéve persze, ha megtisztítjuk őket. Ha nem vágyunk kézzelfoghatóan arra a hivatásra, amelynek a meglétét megállapítjuk magunkban, akkor menthetetlenül nyomorultak leszünk, és nem értem, hogyan örülhetne ennek Isten, ahogyan azt sem, miként nyugodhatunk meg abban, hogy a legjobb döntést hoztuk meg.

Bizonyos szempontból nem hiszem, hogy Istent érdekelné, vajon jezsuita és pap vagyok-e. Úgy vélem, Isten azt akarja, hogy az életemben valóra váltsam a hit, a remény és a szeretet teológiai erényeit (1Kor 13), ráadásul az az akarata, hogy mindannyian minden egyes cselekedetünkben megtestesítsük a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a kedvességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és az önmegtartóztatást (Gal 5,22-23).

Ez a meghívás nemcsak nekem szól: Isten minden gyermekére érvényes. Ezért nélkülözhetetlen az Istenbe vetett hitünk szempontjából, hogy az igazságért küzdjünk. Akkor láthatjuk meg, hogyan alakul ki Isten országa ebben a világban (és az eljövendőben), ha olyan közösséget hozunk létre, amelyben személyes lehetőségeinek megfelelően mindenki ahhoz a meghíváshoz méltón tud élni, hogy a hit, a remény és a szeretet embere legyen. Az életemnek nincs valamiféle előre összeállított mennyei menetrendje. Az idő és a tér kedvező viszonyai, a természet és a kegyelem ajándékai révén Istennel együttműködve igyekszem a lehető legteljesebben megvalósítani a lehetőségeimet, még ha ehhez nehéz, emberpróbáló és áldozatot követelő dolgokat kell is megtennem. Ekkor pedig nem félelem és kényszer hatására cselekszem, hanem szeretetből és vágyból.

Összefoglalásképpen Richard atya 7 következtetése:

  1. Isten nem küld ránk közvetlenül fájdalmat, szenvedést és betegséget. Isten nem büntet. 
  2. Isten nem küld ránk szerencsétlenségeket azért, hogy megtanítson nekünk ezt-azt, bár igaz, hogy minden szerencsétlenségből tanulhatunk. 
  3. Isten nem idéz elő földrengést, árvizet, aszályt és más természeti csapásokat. Ha imádkozunk, azt kérjük Istentől, alakítson át minket úgy, hogy át tudjuk alakítani a világot.
  4. Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben. 
  5. Istennek nem volt szüksége Jézus vérére. Jézus nem pusztán azért jött, hogy meghaljon, de Isten felhasználta a halálát arra, hogy hírül adja a halál végét. 
  6. Isten olyan világot teremtett, amely korántsem tökéletes, olyan valóságot, ahol van szenvedés, betegség és fájdalom; ha nem így lenne, a világunk azonos lenne a mennyországgal. A gondok jelentős részét mi magunk idézzük elő, de Istent hibáztatjuk értük. 
  7. Isten nem tesz tönkre minket. 

***

Kedves Zarándoktársam!

A jezsuita atya ezen gondolatait azért szerettem volna megosztani veled, hogy erősíts magadban egy szerető Isten-képet, így a remény is erősödjön benned, hogy van értelme elindulni, tovább menni akkor is, amikor átcsapnak a hullámok a fejünk fölött, vagy kilátástalannak tűnik minden, vagy félünk valamitől.

Nehéz elmozdulni, kimozdulni a megszokott – olykor önző, hamis – világunkból, és elindulni a remény útján, amely az Istenhez vezet, aki maga a szeretet. Arra szerettem volna a figyelmedet irányítani ezzel az elmélkedéssel, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is az Isten veled van. Ő nem akar rosszat neked, nem Ő az oka, ha valami nehézség adódott az életedben! Viszont Ő a remény forrása, amelyből akkor is meríthetsz, ha semmi más kapaszkodót nem találsz!

„Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak. Melyik az az apa közületek, aki, ha a fia halat kér, hal helyett kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11,5-13)

Reménytelen helyzetekben igenis mélyüljünk el az imádságban és kérjük az Urat! Jézus arra tanít, hogy kitartóan, félelem nélkül tárjuk Isten elé gondjainkat. „A zörgetőnek ajtót nyitnak.” Isten, az Atya, biztosan elküldi szívünkbe a Szentlelket, és akkor legalább a következő helyes lépést meg tudjuk tenni, még akkor is, ha nem nagyon látunk előre.

Kedves Zarándoktársam!

Mi az, ami megérintett ezekből az anyagokból? Mi az, ami felidéződött benned vagy eszedbe jutott? Fontos, hogy ezeket megfogalmazd és kimond magadnak, hiszen azzal dolgod van! A legjobb, ha egy kis füzetbe ezeket le is írod!
Határozd el magad, hogy a felismeréseid után mi az, amit tenni fogsz, amin változtatni akarsz, és azt hogyan csinálod, hogyan építed be a hétköznapjaidba! Akár csinálhatsz egy megvalósítási tervet, amit beírsz a naptáradba, így nem felejtődik el!

 

Ha van valami, amit örömmel megosztanál velünk (felismerés, jó gyakorlat) itt a hozzászólásnál, a többi zarándoktársaddal, azt hálás szívvel fogadjunk, ugyanis sokat tanulhatunk egymástól!

Templomot építek Istennek – imádságos lelki nap 2022. szeptember

Szerző: | 2022.szept.ked | Egyéb kategória

Az alábbiakban meghallgathatod Mirjam kármelita nővér, 2017-ben az Imádság Háza konferencián elhangzott előadását, amely nagyon sok hasznos gondolatot tartalmaz ahhoz, hogyan figyeljünk igazán a belső hangra (ami most a Laudetur Klubnak a fő témája), hogyan figyeljünk az Istenre.

A belső utunk egyik fő kérdése: Hogyan fogom fel az imát? Hogyan tudom megízlelni az ima valódi horizontját?
Érdemes meghallgatnod, lassan, odafigyelve, hogy az imádság új horizontja nyíljon meg előtted!

Építs te is templomot az imádságod által, a belső hangra figyelés által az Istennek!

* * *

Kedves Klubtag!
Hogyan hatott Mirjam nővér elmélkedése az imádságodra, az Istenhez fűződő kapcsolatodra? Mi az, amit beépítenél a saját életedbe?

Ha van olyan imaszándékod, amire a többiek imáját kéred, itt a hozzászóláshoz írd be!
A NÉVTELEN HOZZÁSZÓLÁSOKAT AUTOMATIKUSAN TÖRÖLJÜK!

 

 

Az erőst legyőzi a gyenge – Judit és Holofernész története

Szerző: | 2022.szept.csü | Egyéb kategória

Ebben a 6 és fél perces videóban dr. Benyik György nyugalmazott biblikus professzor beszél egy egészes különleges megközelítésből az ószövetségi Juditról és Holofernészről:

 

Kedves Bibliaiskola résztvevő!
MILYEN ÉRZÉSEK, GONDOLATOK SZÜLETTEK MEG BENNED? MILYEN TANULSÁGUL SZOLGÁLT SZÁMODRA?  ÖRÖMMEL VESSZÜK, HA MEGOSZTOD!

Útmutató a határaink építéséhez, korlátaink meghaladásához – 3. nap

Szerző: | 2022.szept.hét | Egyéb kategória

1. RÉSZ TÉMÁJA: Határaink építése és korlátaink meghaladása

Mátrai Vanda – szakértő coach, önismereti tréner, zarándok – egy önismereti folyamaton vezet téged végig gondolatébresztő szempontokkal, példákkal, gyakorlatokkal, így lépésről-lépésre megérted az összefüggéseket, a miérteket a saját életedre vonatkozóan.

5. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Megnézzük ebben a részben, hogy mi van a határainkon kívül. Melyek azok a helyzetek, kapcsolódások, amelyekben benne vagyunk, megéljük, hatásunk lehet rá, de jó lenne eljutnunk oda, hogy elfogadjuk ezeket a helyzeteket. Léteznek olyan folyamatok az életünkben, amelyre nem igazán van ráhatásunk, inkább az elfogadás a kulcsszó. Egy ilyen élethelyzet például az öregedés. Mit is kezdjünk vele? Mit tehetünk mi magunk és mit nem? Mit jelent az elfogadás és az elengedés az életünkben? Hogyan viszonyulnak egymáshoz a határaink, korlátaink és a hitünk? Hogyan viszonyuljunk a betegségeinkhez? Hogyan dolgozzunk a gyógyulásunkért?

* * *

6. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Foglalkozunk a bennünk élő gyermekkel konkrét gyakorlatokon keresztül, hogy jobban megértsük a vágyaink, a határaink és a korlátaink összefüggéseit. Beszélünk arról is, hogyan kapcsolódunk érzelmileg a bennünk élő gyermekhez. Választ kapunk arra, mikor és milyen módon jönnek elő bennünk a gyermeki érzelmi reakciók és ezeket hogyan érdemes kezelni. Konkrét gyakorlat lesz ahhoz, hogyan tudsz kapcsolódni a gyermeki énedhez. 

 

2. RÉSZ TÉMÁJA: A jó és a rossz döntéseink megkülönböztetése

Azaz, hogyan tudjuk megkülönböztetni saját elképzeléseinket Isten akaratától?

3 jezsuita szerzetes vall önmagunk és Isten akaratának megismeréséről, a jó döntésekről és a megkülönböztetés ajándékáról.

 

Hogyan tudom átengedni magam Isten vezetésének? 

Patsch Ferenc jezsuita atyával beszélgettem a boldogság kereséséről, vágyainkról, Isten vezetéséről az életünkben. Mit nevezhetünk Isten akaratának és azt miként különböztethetjük meg “önző” elképzeléseinktől? Ferenc atya személyes tapasztalatait és gyakorlati tippjeit is megosztotta. 

– Keressük a boldogságunkat, a lelki békénket … Mit is keresünk igazából? 

– Szerintem, egy kicsit mindenki mást keres! A boldogság nem mindenkinek ugyanaz. Van, akit az egyedüllét tölt fel, mások inkább a közösséget keresik. Van, aki testi, van, aki lelki élvezeteket keres. Persze, vannak közös pontok is: például a természet gyógyító hatását alighanem minden egészséges ember megérzi. Különösen a mai teljesítmény-orientált világban! 

Lehet, hogy a vágyainkat különbözőképpen fogalmazzuk meg, mégis a három évtizedes lelkipásztori tapasztalatom azt mutatja, hogy legbelül mindannyian ugyanarra vágyunk: feltétel nélkül szeressenek bennünket. A maffiafőnöktől a római pápáig, a prostituálttól a kilencven éves szentéletű apáca néniig mindenki ezt keresi! Előbb-utóbb mindenki meg fogja tapasztalni, hogy a legmélyebb vágyait itt a földön senki sem tudja betölteni. A legszeretőbb anya, a legromantikusabb szerelem is csak ideig-óráig adja meg a beteljesülés érzését. Sőt, valójában ezek a tapasztalatok leplezik le leginkább, hogy minden elmarad Istentől, akire a szívünkbe oltott vágy irányul. 

– Hogyan vezet minket Isten a vágyainkon, a megpróbáltatásokon, a kudarcokon keresztül? 

– A kudarcon keresztül is vezet… igen, ebben nagyon hiszek! Hadd mondjak egy személyes példát. Én az akadémiai tudományosság elvont világában élek, ami a teljesítményekre és a versenyre épül. Állandóan összehasonlítanak másokkal és a legnagyobb érték az elismertség, a hírnév. Kezdetben nekem is nagy ambícióim voltak: világhírű akartam lenni. Azt terveztem, hogy megírom a szakterületem legfontosabb kézikönyvét, amitől aztán az egész „teológus-szakma” megismeri a nevemet, keresett előadó leszek a konferenciákon. Tizenöt-húsz év főiskolai-egyetemi munka után egy kicsit alázatosabb lettem. Írtam néhány tanulmányt, könyvet is, szerepeltem néhány konferencián, itthon és külföldön, de megismertem a korlátaimat is és egyre jobban megtanulok együtt élni velük. 

Hálás vagyok azért, hogy Isten megismertetett a korlátaimmal, még ha fájdalmas volt is a velük való szembesülés. Az ő mérhetetlen kegyelme segített elfogadni, hogy elég, ha csak annyit teszek, amire Ő képessé tett. Ő nem vár tőlem többet. 

Felszabadító az a tudat, hogy nem kell a teológia egész épületét felhúznom – amit úgysem tudnék. Elég, ha csak egy-két téglát hozzá tudok tenni az életidőm alatt. Ez valamiféle oldottságot hozott.

– Hogyan tudom felismerni az életemben Isten vezetését és átengedni magam neki? Hogyan tudok “rezonálni”, válaszolni rá? Hogyan tapasztalta meg Isten vezetését a saját életében? 

– Örülök a „rezonálni” szónak – ez sokat mond nekem! Egy német szociológus, Harmut Rosa szerint a többi emberhez és általában a világhoz való viszonyunk akkor jó, ha nem állunk teljes harmóniában velük, mert akkor egyszerűen feloldódunk, de nem is helyezkedünk gyökeresen szembe, mert akkor megkeményedünk, „befeszülünk”, esetleg fel is morzsolódunk a konfrontációban. 

A jó hozzáállás ehelyett inkább az, ha rezonálunk a bennünket körülvevő eseményekre és személyekre. A megérintődéshez persze figyelem kell, időre és lélekjelenlétre van szükség. Olyan könnyű érzéketlenné válni! Hiszek abban, hogy Isten a bennünket körülvevő embereken és eseményeken keresztül beszél, csak legyen fülünk meghallani… 

Nekem például általában sűrű napjaim vannak: emberekkel találkozom, előadásra készülök, tanárként „hivatalból” sokat beszélek. A napom legfontosabb időszaka azonban az, amikor csendben leülök a szobám egyik sarkában és nem csinálok semmit.

Az imaidőm azzal telik, hogy próbálom magamat kitenni annak, hogy Isten mondhasson valamit – ha akar. Én csak hűségesen próbálok rá figyelni, megnyílni, jelen lenni előtte. Ilyenkor lassan leülepednek a nap eseményei, felmerülnek apró részletek, amik mellett egyébként elmentem volna. Szinte automatikusan rezonálni kezdek, észreveszem, hogy hol érintődtem meg a találkozások során.

Évtizedek óta fokozatosan hosszabbodik ez az imára szánt idő az életemben, most naponta 1 óra 45 percnél tartok. Majdnem mindig úgy állok fel, hogy valami kitisztult, megvilágosodott bennem, és azt is tudom, mit kell tennem, mi a következő lépés. Egy kicsit szégyenlősen beszélek erről, de gyakran kapok konkrét sugallatokat is, hogy mit kell tennem egy-egy személyes kapcsolatban.
 

– Hogyan tudjuk megkülönböztetni Isten akaratát a saját “néhol önző” elképzeléseinktől, motivációinktól? 

– Szerintem, ha észrevesszük az önzésünket, az már nagyon jó jel! Szóval, ha ez a kérdés felmerül, hogy hogyan tudom megkülönböztetni Isten akaratát a magamétól, akkor már jó úton járok. Mert az igazán önző emberek – az az érzésem – egyáltalán nincsenek tudatában az önközpontúságuknak. Gátlástalanul használják ki a körülöttük élő embereket a saját céljaik elérésére és nemigen vannak aggályaik.

Szóval, akinek feltűnik a saját önzése, az már nem is önző igazán. A személyes motivációinkba pedig mindig keverednek önző célok – ez elkerülhetetlen.  

Én például szerettem volna misszióba menni. De nem csak az a szent vágy motivált, hogy így sokakat vezethetek Krisztushoz, szerettem volna világot is látni, csak ezt éppen magamnak sem vallottam be… 

Nagyon kreatívak vagyunk, hogy letagadjuk – kimagyarázzuk, megideologizáljuk – a saját indítékainkat, döntéseinket. A csendben viszont, ha leülünk imádkozni, lassan közelebb kerülünk önmagunkhoz. Ez szinte elkerülhetetlen. Ha eleget “ülsz”, lehullanak az álarcok, egy kicsit világosabban kezdesz látni.

Ami persze fájdalmas is, mégis gyógyító. Ebben a közegben lassan megbocsátóbbakká válunk másokkal és önmagunkkal szemben is… 

Önmagunkhoz közelebb kerülni, indítékaink jobb megismeréséhez Nagy Zsolt önismereti tréner, pszichodramatista, coach, a következő feladatot ajánlja: 

Estefelé vegyél elő egy füzetet, idézd fel a napodat, volt-e benne olyan helyzet, amit negatívan éltél át. Például a buszon ráléptek a lábadra és ezért rossz érzések csapódtak le benned. Lehet, hogy először megijedtél, majd mérges, vagy szomorú lettél. Ezt követően milyen gondolatok keringtek a fejedben? „Nem lehet igaz, mindenki az én lábamra lép rá!” „Miért nem figyel jobban a másik?” „Mi a baja velem?” Végül azt is vesd papírra, milyen reakcióid voltak. Kiabáltál a másikkal, vagy elfordultál, meg se mertél szólalni. A negatívan megélt helyzetek felidézésével, leírásával kapcsolatba kerülök vele és elkezdem tudatos szintre emelni. Ugyanis változtatni csak azon lehet, amit már ismerek.  
A napközben megélt negatív szituációban egy érzelmileg felfokozott állapotba kerültem. Bekapcsolt az érzelem, a gondolat, és a cselekvés hármasa, és automatikusan, reflex-szerűen reagáltam. Viszont este, nyugodtabb körülmények között, átgondolva az aznapi történteket – akár több héten át leírva az eseteket – születhetnek bennem felismerések, megértések, belátások. Már tudok kompenzálni. A buszon nem is direkt lépett az illető a lábamra, hiszen fékezett a busz és megbillent. Sokan is voltunk, alig volt hely, stb.  
Ha egy nyugodtabb állapotomban meg tudom vizsgálni az érzéseimet, gondolataimat és cselekvéseimet, amiket egy felfokozott érzelmi állapotban éltem át, így felimerésekre, belátásokra teszek szert. Láthatom, hogy sokszor nem is úgy van, ahogy én gondoltam. Ezáltal másfajta gondolatok, tapasztalások születnek meg bennem.  

– Amit szeretnénk, arra könnyen rásüthetjük, hogy biztos ez Isten akarata, de valóban az? 

– Ez tényleg így van – könnyen rásütjük!

Egy szerzetesi elöljárótól hallottam egyszer, hogy nagyon fél az olyan rendtársaktól, akik azzal jönnek hozzá, hogy „meg vagyok győződve, hogy ez az Isten akarata!” Aki így beszél – mondta -, az általában nem szabad arra, hogy mást is csináljon, mint amit ő maga talált ki saját magának, és ráadásul nincs is tudatában ennek az elfogultságának.

Szerzetesnek lenni szabadságra való törekvést jelent, vágyat a szabadulásra a megkötözöttségeinktől. 

A jezsuiták különösen is nagy hangsúlyt helyeznek erre: először dolgozz magadon, próbálj minél magasabb szabadsági fokot elérni, akkor talán jobban fogod tudni tenni Isten akaratát is. Az elmélet persze mindig szép és idealizált, a valóság pedig az, hogy harcolunk önmagunkkal – és olykor Istennel is… 

– Mit nevezhetünk Isten akaratának? Hogyan tudjuk felfedezni az életünkben? 

– Ha a Szentírást kérdezzük, akkor ott az áll, hogy „Isten akarata [például az], hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Ez nekem azt mondja, hogy Isten szeretné, hogy az életünk sikerüljön, virágozzon és gyümölcsöt hozzon. Vagyis, hogy értelmesen teljék és a szó tejes értelmében: “boldoguljunk”. 

Szerintem Isten nem csak „odaát” akarja, hogy boldogok legyünk, hanem valamiképpen már itt is. Az az Ő akarata, hogy megérkezzünk hozzá, de már addig is vele éljünk!   

 

Munkafüzet (elektronikus, letölthető) – megvalósítandó gyakorlatokkal.

Hasznos felismerésekhez juttat ez a 6 oldalas munkafüzet, amely tele van gyakorlatokkal, amelyek érdemes megcsinálnod, amikor van egy kis szabadidőd.
Érdemes velük foglalkoznod, mert támogatnak téged a belső utadon.

Itt nézheted meg, töltheted le a munkafüzetet »

***

Meditáció – meghallgatható 20 perces hanganyag zenével és tennivalókkal

Hogyan találkozhatsz a benned élő gyermekkel? Ezen visz végig Vanda egy 20 perces meditáció formájában, amely egy rendkívül különleges élményt fog jelenteni számodra. 

Itt hallgathatod meg a meditációt – kattints a hangjegyes ikonra: 

 

Mit érzel most?

Mit tanultál a videókból, a jezsuita atya gondolataiból? Mit indított el benned? Mi az, ami megvilágosodott számodra? Milyen cselekvésre indít? Milyen elhatározás született meg benned?

Örülök, ha megosztod gondolataidat!

 

 

 

Útmutató a határaid építéséhez, korlátaid meghaladásához – 2. nap

Szerző: | 2022.szept.szo | Egyéb kategória

1. RÉSZ TÉMÁJA: Határaink építése és korlátaink meghaladása

Mátrai Vanda – szakértő coach, önismereti tréner, zarándok – egy önismereti folyamaton vezet téged végig gondolatébresztő szempontokkal, példákkal, gyakorlatokkal, így lépésről-lépésre megérted az összefüggéseket, a miérteket a saját életedre vonatkozóan.

3. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Hogyan alakulnak ki a határok bennünk, a gyerekkorunkban, és hogyan tudnak sérülni ezek a határok? Visszamegyünk egy kicsit a gyerekkorunkba, amikor ezek a határok sérülhettek. Megvizsgáljuk az egyes életkorokban a kötődéseink kialakulásának módjait. Több olyan élethelyzetet is említünk, amikor a határaink sérülhetnek. Ezekben konkrétan magadra ismerhetsz, és így jobban megérted, miért is viselkedsz úgy, ahogyan.

***

4. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Milyen típusú, milyen működésű emberekké válhatunk akkor, ha a határaink sérülnek vagy nem vagyunk velük tisztában, vagy gyengék a határaink? Hogyan kapcsolódunk ilyenkor magunkhoz és másokhoz? 4 típust vizsgálunk meg. Nagyon hasznos a jövődre nézve, ha egyik vagy másik típusban felfedezed magadat. A 4 típus, ahol felismerhetjük magunkat: engedékenyek, elkerülők, irányítók, figyelmetlenek. Amiről még szó lesz: Milyen szabályszerűségek jellemzők a határainkra? Ezen kérdések tisztázása azért is fontos, hogy elakadásainkban pontosan lássuk, mi az, ami végbemegy bennünk.

 

2. RÉSZ TÉMÁJA: A jó és a rossz döntéseink megkülönböztetése

Azaz, hogyan tudjuk megkülönböztetni saját elképzeléseinket Isten akaratától?

3 jezsuita szerzetes vall önmagunk és Isten akaratának megismeréséről, a jó döntésekről és a megkülönböztetés ajándékáról.

 

A hála lenyomatai lelkünkben Istenhez vezetnek 

Keressük az utunkat, Isten jelenlétét az életünkben, a helyes döntést, ami előre visz bennünket, ahol vigaszban lehetünk. Mindezekben segítséget nyújt gyakorlati példákkal is Nagy Bálint SJ atya. 

– Mit jelent az útkeresés az életünkben?  

– Az útkeresést nagyon trükkösnek találom. Ha pusztán arról lenne szó, hogy saját magadnak kell keresned az utadat, ott még csak te vagy és az utad. Ez nem a valóságunk. Igazából arról van szó, hogy az utadon veled megy az Isten is. Keresztény emberként hisszük, hogy Ő az út. Vele élünk. Az Istennel való létre csak akkor tudunk ráhangolódni, ha kapcsolódunk önmagunkhoz, a környezetünkhöz, és az élő Istenhez. Isten folyamatosan keres téged.

Úgy is mondhatnám, hogy az út keres téged, nem csak te keresed az utat.

Ha a valóságot szeretnénk látni, akkor ne feledkezzünk meg a minket kereső Istenről. Ő velünk jár az életünk minden pontján. Tartsuk szem előtt, hogy Istent keressük az utunkon, mert így könnyebben rátalálunk. Ha nem tudjuk, mit keresünk, akkor elveszettnek érezzük magunkat és nem is fogunk találni semmit!  

– Az utunkon jelen levő Isten vezetését miként tapasztaljuk meg?  

– Elsődlegesen szükséges lenne tudatosítani magunkban, hogy nem csak én, hanem az Isten is keres engem. Ő is vágyik rám. Nem csak te gondolkozol azon, hogyan ismerheted fel az akaratát, hanem Isten is veled akar lenni. Segíteni akar neked.

Ő tényleg jó. Közel akar kerülni hozzád. Engedd meg Neki! Miként tehetem ezt meg? Engedjem el a görcsös félelmet, hogy nem találom meg Őt. Nem csak az én erőfeszítésemre van ehhez szükség. Ugyanis, ha rá görcsölök az életemre, befeszülök, beszűkül a figyelmem iránya egy dologra, akkor nem fogom észrevenni Istent.  

Korábban láttam a Láthatatlan gorilla elnevezésű kísérletről egy rövid kisfilmet. Ebben 4 fehér és 4 fekete ruhás ember kosárlabdát passzolgat egymásnak. A néző feladata volt megszámolni, hányszor passzolnak a fehér ruhások egymásnak. A végén kiírták a számot és megkérdezték, láttad-e közben a gorillát átmenni a pályán. A kísérletben részt vett emberek mindegyike azt kérdezte: Milyen gorillát? Ugyanis közben egy gorilla maszkos ember többször átsétált a kosarasok között. A kísérletben résztvevő emberek persze, hogy nem vették észre a gorillát, mert a passzoló kosarasokra fókuszáltak. Mindez azt szemlélteti, hogy ha egy problémára fókuszálsz, akkor hiába jelenik meg az életedben Isten, nem fogod észrevenni, mert nem Rá figyelsz.  

Hogy tudjuk az Isten vezetését felismerni? Először inkább az a kérdés, hogyan tudjuk a szimpla jelenlétét felismerni?  
A jezsuita lelkiség erre a kérdésre a következő választ adja: Isten jelenlétét érzékelted-e a mai nap folyamán? Miként lehet érzékelni? Például, ha hálás voltál valamiért. Voltál-e érintett valahol? Volt-e benned öröm? Éltél-e ma igazán? Megérintett-e az Ő szépségével? Ha a kérdésekre van „igen” válaszod, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy jelen is volt az Isten.  

Willi Lambert SJ, A valóság szeretete című könyvében ahhoz hasonlítja ezt, mint amikor egy vadász nyomokat talál a földön. Ilyenek a napunk eseményei is: nyomokat hagynak a lelkünkben. A nyomok egy része származik csak az Istentől. Azokat a nyomokat, érintettségeket kell megkeresnünk, melyek az Isten jelenlétéhez vezetnek, illetve Tőle jönnek. Ilyen a hála, a mély, belső öröm. Ezeket megtalálva elindulhatunk abban a reményben, hogy Ő ott van. Nem mindig, de gyakran találhatunk oda az Ő jelenlétéhez.

Innen jön a vezetés, amit nem úgy kell elképzelni, hogy elmondja Isten, mit akar tőlem. Sokszor rám bízza a döntéseket. Bízik bennem, mit akarok én. Ez vezetésnek tekinthető? Igen. 

Például az evangéliumban József konkrét vezetést kap Istentől: „Ne félj feleségül venni Máriát!”
Péter esetében Jézus nem azt mondja: „Én vagyok az Isten Fia, akivel jó együtt lenni. Van kedved engem követni?” Ehelyett szinte parancsolja: „Péter, gyere, kövess engem!” Ebből is látszik, hogy Isten tud konkrétan is hívni.
Ellenben léteznek olyan helyzetek is, amikor nem ennyire direkten nyilvánul meg Isten hívása. Isten jelenlétében megtapasztalhatom, hogy így szól hozzám: „Figyelj csak, nekem az a fontos, ami neked. Mondd, mi legyen?”

Egyik megnyilvánulását se könnyű érzékelnünk. A konkrét megnyilvánulására reagálhatok így: „Miért pont engem hív? Miért nem a Jóskát, vagy a Pistát?” Ha meg indirekt módon szólít meg, akkor meg inkább azt szeretnénk, Ő mondja meg, mit vár el tőlünk. A konkrét és a rám bízott meghívásra is reagálok valamilyen formában.  

Legyél érintett és maradj benne. Ahogy Mária is visszakérdezett: „Hogy történik ez? Nem értem.” Ezt nevezzük imádságnak. Kifejezem Istennek azt, ami történik bennem. Ő pedig mindezekre válaszol. Nem feltétlenül szavakkal, hanem csak a jelenlétével, a nyugalmával. Nem arról van szó, hogy Ő vezet és ha nem követem, akkor elrontom. A vezetettségben egyfajta együttműködés van. Az Isten bevon a vezetésbe. Fontos neki, ki vagyok én, mit gondolok. Lehet, hogy van konkrét vágya velem kapcsolatban, amitől megijedhetek, de fontos, hogy párbeszédben maradjak Vele. Ebből az együttlétből születik meg a hívás az életedre.
Mindez nemtől, kortól zajlik bennünk mindaddig, amíg élünk.   

Egy-két gyakorlati példát mondanék:
Munkába menet menj be egy templomba 5 percre. Gondold végig, miért vagy hálás az elmúlt napodból. Lélekben időzz el ezekben a hálatelt eseményekben, majd mehetsz tovább.
Este, lefekvés előtt írj fel 3-4 dolgot, amiért hálás vagy. Akár ilyen egyszerűt, hogy finom volt az étel, kaptál egy ölelést, szépet láttál. Keresd, ahol érintett voltál, ahol öröm volt benned! Ezeknél az érintettségeknél időzz el, ízleld őket. Ezek a hálanyomok segítenek odatalálni ahhoz a jelenléthez, Aki aztán bevonzza a szívünket és megvált bennünket. Kérheted is: „Vonj be Uram a szereteteddel!” „Szeretném engedni, hogy engem is megválts!” “Hívj” Érints meg!” Akár térdelj le szavak nélkül, és fejezd ki ezt a vágyadat.
Ha meg elbotlok, akkor legyen bennem irgalom. Ne a kudarcaim körül forogjak, engedjem el, és vigyem az Úr elé. Ne feszülj rá a bűnre! Ne arra fókuszálj! Irányítsd a figyelmedet Istenre, mert ott, Nála történik a gyógyulás! Ő megbocsát, megvált! Mindig szeretni akar!  

 – Az Isten akarata szempontjából sokszor azt éljük meg, hogy abba – ha kell, ha nem -, bele kell állnom. Azt kell csinálnom, amit szerintem Isten mond, még ha gyötrődöm is miatta. Például egy betegség, egy gyász, munkanélküliség esetében. Ekkor feltesszük a kérdést: miért ez Isten akarata? Pedig Isten be akar vonni a tervébe, együtt akar élni velem. Jól gondolom? 

– Kirúgnak a munkahelyemről, vagy szakítanak velem, az nagyon rossz érzés. Betegségben kiszolgáltatottá válok. Mindez félelmetesen rossz. Körülvesz a háború rettenete.
Amikor Isten akaratának nevezzük a háborút, a munkanélküliséget, vagy a betegséget, akkor itt egy kicsit lelassítanék. Honnan tudod, hogy az Ő akarata ez?
A keresztény lelkiségben létezik a bűn fogalma. Ha minden az Isten akarata lenne, akkor nem létezne bűn.

Lehetséges számunkra, hogy ne az Isten akarata szerint éljünk. Meglepő, de az Isten kiszolgáltatott, gyenge. Őt keresztre lehet feszíteni. Ezt látjuk Jézusban.

Az Isten annyira szeret minket, hogy megengedi a bűn elkövetését, és ez nagyon mély megindultságot ébreszt bennünk. Mi nem akarunk Neki rosszat, nem akarunk bűnt elkövetni.

Amikor beteg vagy, Ő veled együtt szenved! Nem akarja a betegségedet. Nem akar háborút, de abban velünk van. Ha akarná a betegséget, a szenvedést, akkor kegyetlen, durva Isten lenne.

Keresztényként azt mondjuk, mindez hittitok számunkra. Olyan titok, ami nem ad választ a szenvedésünkre, csak meghívást ad, hogy bármi, amit átélsz, azt Vele együtt élheted át. Nem tudunk mindent kontrollálni az életben. Jézussal át tudunk menni a földi életen az égi, örök élet felé. A fájdalomban, a szenvedésben együtt sírunk, miközben közösen haladunk át az úton. Ez nem oldja fel a fájdalmat, de lényünk legmélyén érezzük, hogy a helyünkön vagyunk.  

Beszélnék a helyes döntésről! Mikor tudok jó döntést hozni? 

Szent Ignác szerint három alkalmas idő van a jó döntés meghozatalára. Az első, amikor egyértelmű Isten akarata számomra. Mint például Saul megtérése. Nagy fény, leesik a lóról, minden egyértelmű, nem lehet megkérdőjelezni, hogy ez Isten műve. Egyértelmű a helyzet, “Igen”-t kell mondani. Ez a ritkább.
Gyakoribb, amikor a vigasz és a vigasztalanság tapasztalatai bennünk váltakoznak. Akár perceken belül. Érzünk egy meghívás-élményt, majd hirtelen elmozdulok tőle, félni kezdek, megijedek, ellenkezek. Ez a lelki idő is alkalmas a jó döntés meghozatalára. Itt arra kell figyelni, mi történik a vigaszban, amikor Isten jelenlétét érzékeled. Ha megvan, akkor válaszd azt, ami Felőle jön.
A harmadik lehetőség a jó döntés meghozatalára Ignác szerint, amikor nincsenek benned belső mozgások. Nem érzékeled az Isten jelenlétét. Nem azért, mert nem imádkozol, vagy bűnösen élsz. Az irányod jó, de nincsenek belső megmozdulások. Ilyenkor nézd meg az alternatíváidat, milyen döntéseket hozhatsz, és figyeld meg, melyik segít jobban célod elérésében, az Istennel megélt együttléted felé. Válaszd azt!
Ezek mind alkalmas állapotok a jó döntés meghozatalához. Még akkor is, ha nem mindig érzékeljük Isten jelenlétét, nem egyértelmű a “szellő”!
Ignác szerint olyan idő, állapot is létezik, amikor nem hozhatsz döntést. Előfordul, hogy távol érezzük magunkat Istentől, sötétség vesz körül. Ilyenkor, ha lehet, nem szabad döntést hozni. Várni kell, hogy ismét a vigasz állapotába kerülj.  

Összegzésképp: Vegyük észre az Isten jelenlétét. A finom, halk szellőt, ahol a hálát érzékeljük, és ott időzzünk el! A szellő fúj! Ott van veled Isten az utadon, segíteni akar! Azt akarja, hogy az életedet Vele együtt éld! Mit jelent ez számodra? Keresd! 

 

Munkafüzet (elektronikus, letölthető) – megvalósítandó gyakorlatokkal.

Hasznos felismerésekhez juttat ez a 6 oldalas munkafüzet, amely tele van gyakorlatokkal, amelyek érdemes megcsinálnod, amikor van egy kis szabadidőd.
Érdemes velük foglalkoznod, mert támogatnak téged a belső utadon.

Itt nézheted meg, töltheted le a munkafüzetet »

***

Meditáció – meghallgatható 20 perces hanganyag zenével és tennivalókkal

Hogyan találkozhatsz a benned élő gyermekkel? Ezen visz végig Vanda egy 20 perces meditáció formájában, amely egy rendkívül különleges élményt fog jelenteni számodra. 

Itt hallgathatod meg a meditációt – kattints a hangjegyes ikonra: 

 

Mit érzel most?

Mit tanultál a videókból, a jezsuita atya gondolataiból? Mit indított el benned? Mi az, ami megvilágosodott számodra? Milyen cselekvésre indít? Milyen elhatározás született meg benned?

Örülök, ha megosztod gondolataidat!