1. RÉSZ TÉMÁJA: Határaink építése és korlátaink meghaladása

Mátrai Vanda – szakértő coach, önismereti tréner, zarándok – egy önismereti folyamaton vezet téged végig gondolatébresztő szempontokkal, példákkal, gyakorlatokkal, így lépésről-lépésre megérted az összefüggéseket, a miérteket a saját életedre vonatkozóan.

1. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: Vannak vargabetűink, elakadásaink? Félünk megtenni a lépéseinket? Vannak belső sémáink, hiedelmeink? Érdemes lenne tisztázni, mi van a határaidon belül és kívül? Néha érdemes gyakorolni a nemet mondás képességét. Ehhez szükséges a megfelelő önbecsülés. Fontos, hogy építsünk a határainkat, hogy tudjunk önazonosak maradni és az értékrendünk szerint megnyilvánulni. Fontos megkülönböztetni a határainkat a korlátainktól. Ezek hogyan szolgálnak minket? Foglalkozunk azzal is, hogy a határaink stabilizálásával, kiépítésével hogyan tudjuk a korlátainkat meghaladni. 

Megnézzük, hogy mi az, amin nem tudunk változtatni az életünkben. Mi az, amit meg lehet változtatni? Hogyan tudunk a legbelsőbb énünkhöz, a bennünk lévő Istenhez kapcsolódni? Tudnunk kell, hogy a határaink nem falak, hanem jelző rendszerek, amelyek megmutatják, mi az, amivel dolgom van és mivel nincs. 

***

2. VIDEÓ:

Amiről szó lesz a videóban: A második videóban azt vizsgáljuk meg: Miért fontosak a határaink? Mik lehetnek a határaink? Hogyan alakulnak ki? Milyen dolgok vannak a határainkon belül? Vajon, jogos-e ha határt szabok valaminek? Lehet-e elutasítani, nemet mondani valakire vagy valamire? Mit jelent az, ha a határainkat képviseljük? Miért tartozunk felelősséggel és miért nem? Hogyan tudunk kiállni magunkért? Mi van akkor, ha nincsenek határaink?

2. RÉSZ TÉMÁJA: A jó és a rossz döntéseink megkülönböztetése

Azaz, hogyan tudjuk megkülönböztetni saját elképzeléseinket Isten akaratától?

3 jezsuita szerzetes vall önmagunk és Isten akaratának megismeréséről, a jó döntésekről és a megkülönböztetés ajándékáról.

Csendet teremteni az életemben  

Forrai Tamás jezsuita atyával beszélgettem a jó döntések meghozataláról, a kudarcról. Gyakorlati példákkal segít abban, miként tudok figyelni, csendet teremteni magamban, hogy észrevegyem Isten vezetését a mindennapjaimban.  

– Honnan tudom, hogy jó úton vagyok, jó döntést hozok?  

– Érdekes emberi tapasztalat, hogy amikor növekedünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy valami lényeges dolog formálódik az életünkben. Ez persze nem egy sima autópályán való haladáskor történik, hanem a rázós úton. A megtorpanások, a zökkenők, az akadályok, a kudarcok fontos szerepet játszanak az életünkben. Lehetőséget adnak a tovább jutáshoz, jó vagy rossz irányba terelhetnek. 

Nézzük például Szent Ignácot, akinek az életében radikális megtérés történt. A karrierje elején álló lovag a spanyol-francia háborúban be akarja bizonyítja, milyen nagy hős és általa elnyerje választott hölgye szívét. Álmait keresztbe töri súlyos lábsérülése. Innen veszi kezdetét az egy évig tartó keresési folyamat. Ágyúgolyó effektusnak hívjuk az olyan történéseket, melyek teljesen megváltoztatják az életünk addigi menetét.

A lábsérülés általi kudarc szembesíti Ignácot azzal, hogy különbség van az ő és az Isten akarata között. Ahogy ő szeretne boldog lenni és ahogy Isten akarná őt boldoggá tenni.  

A kérdés az, mi történik igazán a kudarcot követően? Hogyan tudok valamit tenni ebben a kudarcban? Hogyan ismerhetem fel, mi segíthet? Ignácot az ágyhoz kötöttség, a lelassulás segítette.

Mindaz, ami a felgyorsult világunkkal szembe megy, segít lelassítani, csendet találni, az jó irányba visz. A figyelem és a csend segít felismeri az apró jeleket.  

A kérdés: tudok-e figyelni, csendet teremteni az életemben. Mikor jutok el oda, hogy elkezdek figyelni? Először is, nehezen ugyan, de csendet teremtek magam körül. Gyakran előfordul, hogy az imában is mondom-mondom a magamét és nem állok meg figyelni arra, hogy Isten mond-e valamit.

Itt jön a tudatosság! Akarjam, hogy vezessen az Úr. Hogyan? Ha felteszem a kérdést Istennek, ne én válaszoljam meg.

Figyeljek a jelekre, melyeket érezhetek mindenben: a teremtett világban, a körülöttem élő emberekben, a kapcsolataimban végbemenő változásokban, és mindezek hatnak a belső folyamataimra is. Egyszóval figyelek arra, hogyan hatnak rám a külső események és ezekben miként keresem tudatosan, kitartóan az utamat. Merre vezet az Isten? Figyelek magamra, a másikra, és Istenre.  

– Varga László kaposvári püspöktől olvastam egy ide illő gondolatot: az odafigyelés magamban történő megteremtését segíti, ha megkérdezem – akár kis dolgoknál is – a napi teendőim közepette, hogy „Uram, ezt most jól gondolom? Te mit tennél ebben a helyzetben?” “Ha így döntök, az jó lenne?” A mindennapi egyszerű tevékenységeimbe, döntéseimbe is bevonom az Istent. Megkérdezem és figyelek. Hiszek abban, ha megvan a figyelem, akkor szinte észrevétlenül vezethet az Isten. 

– Felteszem a kérdést: Mi a figyelem ellentéte? Amikor nincs figyelem, csak sodródok az eseményekkel, nem tudom utolérni magamat, nem követem, hogy mit miért csinálok.

Ezt az állapotot a következő módon szűntethetem meg és érhetem el a figyelmet: mikor vége a napom egy eseményének, egy munkának, találkozásnak, akkor egy pillanatra álljak meg, és tegyem fel azt a kérdést: „Hol volt ebben Isten?”

Például egy beszélgetésben ott volt Isten Lelke, mert mi nyitottak voltunk egymásra, vagy tudtam figyelni a társamra. Fontos: megállni egy pillanatra, és gondoljam végig, mi történt az elmúlt eseményben, és hogyan érzem most magam. Érzem-e azt, hogy ebben Isten erősített, vezet, inspirál? Ha igen, akkor köszönjem meg, ha nem, akkor sajnálkozom. Ez egy mini examen. Majd tekintsek az előttem álló következő feladatra. Mielőtt abba belekezdek, mondjak el egy rövid imát. Kérem az Urat, hogy vezessen, legyen velem. Mindez pár másodpercet igényel.

Ha mindezt be tudom gyakorolni, akkor nem folynak szét a dolgaim, hanem lesz eleje és vége. Mit jelent az, hogy Krisztus nevében kezdek neki a tevékenységeimnek? Szimbolikusan Rá bízom magam, a mindennapjaimat.  

Azt érzem, hogy jó pár lépés volt a saját életemben is, amelyeket „aha” élmények sorozatának tekintek. Mit jelent ez? Észrevenni azt, hogy már ráléptem egy útra, ami jó, nem kell tőle megijedni, és tudok benne döntést hozni. Egy „aha” élmény érzése: ez jó, én ezt akarom. Isten megmutatta, hogy velem van, tudom tenni a dolgomat, akkor mondjam is ki rá, hogy akarom. Jönnek a jó tapasztalatok, amiket vajon észreveszek-e, és kimondom-e, akarok-e ezzel élni?
Mindez az összeszedettségemet erősíti. Egyfajta szüntelen imádság. Az odafigyelésem, a röpimák, jelenlétem tudatosítása, olyan kiegyensúlyozottságot, Istenre fókuszálást adnak, hogy ez magával hozza a ráhagyatkozást az Ő vezetésére. Folyamatosan visszatekintve a napjaimra, heteimre, egyre inkább látom, hogy van értelme az életemnek. Jó úton járok, mert nem csupán a saját fejem után megyek, hanem Isten „keze vezet”.  

Ez mindannyiunk számára a hétköznapi, keresztény életben egy járható és tanulható út. Ez azt jelenti, ha napközben meg tudok állni, figyelek az eseményekre, benne volt-e Isten, akkor az esti nagyobb megállásnál egymás mellé teszem a napom fontosabb tapasztalásait, és keresem ezekben, hol érintett meg Isten szerető közelsége. Ha ezt a vizsgálódást napról napra megteszem, akkor sokkal könnyebb lesz az úton maradni, észrevenni a jeleket, figyelmesebbé válok. Napközben 1-2 percre, esténként 10-15 percre, hétvégén 1-2 órára megállni, amikor az utamat keresem. Hétvégén keressem fel a természetet, sétáljak, és ott gondoljam végig a hetemet. Ez az út egy egységes Isten kereséshez és megtaláláshoz vezet el.  

– Mit jelent a megtérés? 

– Azt gondoljuk, ha valaki megkérdezi tőlünk, megtértünk-e, az bizonyára csak szektás lehet! Katolikus ilyet nem kérdez. Pedig ez baj! Azt gondolom, ez nem magától értetődő. A vasárnapi templomba járás nem egyenlő a megtéréssel. A megtérés nem más, mint a vasárnap és vasárnap közötti időben is ott vagyok Istennel. Nem csak heti egy órát próbálok több-kevesebb sikerrel eltölteni Isten jelenlétében, és figyelni a pap papolására, hanem a hétköznapokban is.

Amikor azt a vágyat tapasztalom meg, hogy szeretném Isten jelenlétét az életem minden pillanatában. Adok egy prioritást Istennek, szeretném, hogy az életem része legyen. A megtérésemnek kell, hogy legyen egy látható jele a külvilág számára. Ahogy élek, ahogy kapcsolódok másokhoz. Elkezdem követni Jézust, és ezzel nem a saját utamat járom. Mi áll ezzel szemben? A saját, önfejű vezetésem. Mint az önvezető autók, melyek ne legyenek a mi példáink.

Mi történik akkor, ha a saját elképzeléseimet követem, amikor magam körül forgok? Az, hogy tudom, mi az én utam, ezért nem kell meghallgatnom Istent. Formálissá válik a kérdés: “Uram, merre menjek?” Azt tapasztalom, hogy saját erőből építkezem és nem Isten erejéből. Ezek világos jelei annak, hogy nem vagyok megtért. Amikor erőltetek valamit, és ha kudarc ér, azt érzem, a világ gonoszkodik felettem, megsértett engem. Pedig csak saját vágyamból cselekedtem. Megtérés az, amikor érzékelem a különbséget, tudok dönteni újra és újra Jézus követése mellett. Isten követésének vágya átszövi a mindennapjaimat, ráhagyatkozom.  

Nemes Ödön SJ atyának volt egy visszatérő kifejezése, a “SZÖSZ”: “Szabadon, Örömmel, Szeretettel”! Ezek a jelei annak, amikor megtért úton vagy, amikor az életedet, a döntéseidet le tudod ezekkel az alapvető tapasztalatokkal írni.  

Munkafüzet (elektronikus, letölthető) – megvalósítandó gyakorlatokkal.

Hasznos felismerésekhez juttat ez a 6 oldalas munkafüzet, amely tele van gyakorlatokkal, amelyek érdemes megcsinálnod, amikor van egy kis szabadidőd.
Érdemes velük foglalkoznod, mert támogatnak téged a belső utadon.

Itt nézheted meg, töltheted le a munkafüzetet »

***

Meditáció – meghallgatható 20 perces hanganyag zenével és tennivalókkal

Hogyan találkozhatsz a benned élő gyermekkel? Ezen visz végig Vanda egy 20 perces meditáció formájában, amely egy rendkívül különleges élményt fog jelenteni számodra. 

Itt hallgathatod meg a meditációt – kattints a hangjegyes ikonra: 

Mit érzel most?

Mit tanultál a videókból, a jezsuita atya gondolataiból? Mit indított el benned? Mi az, ami megvilágosodott számodra? Milyen cselekvésre indít? Milyen elhatározás született meg benned?

Örülök, ha megosztod gondolataidat!

Szeptember 25. – Évközi 26.
Olv.: Ám 6,1a.4-7; Zs 145; 1Tim 6,11-16;
Evangélium: Lk 16,19-31  

Egy zsugori, a pénzét mindig élére állító férfi egy éjszaka álmot látott. Azt álmodta, hogy feljutott a Mennybe, s ott gazdagabbnál gazdagabb asztalok, polcok álltak, soha nem látott gyönyörű ruhákkal, műszaki eszközökkel, soha nem kóstolt, gusztusos ételekkel. A bevásárló standok mögött egy-egy fényes angyal volt az eladó. A fösvény, gazdag férfi benyúlt a zakója egyik zsebébe, előhúzott egy bankjegyköteget és vásárolni akart az egyik asztalnál. A mögötte álló angyal azonban bájos mosollyal megrázta a fejét: „Sajnos itt ez a valuta nem érvényes.” A férfi erre egy másik zsebében kotorászott, előhúzott egy másfajta pénznemet, s azzal akart fizetni. Az angyal azonban csak tovább rázta a fejét: „Itt a Mennyországban ez a valuta sem érvényes.” A férfi kezdett megijedni. Asztaltól asztalig, polctól polcig szaladgált, próbálkozott mindenféle pénznemmel a dollártól a forintig, az eurótól a japán yenig, de az angyalok egyik ország valutáját sem fogadták el. Végül kétségbeesetten felkiáltott: „De hát akkor hogyan tudok itt vásárolni?” Egyik angyal végül kedvesen felvilágosította: „Tudja uram, itt csak az a pénz érvényes, amit földi életében önzetlenül másoknak adott vagy másokra költött.”  

Sajnos milyen ismerős gondolatsor számunkra az olvasmányban Ámosz próféta által ostorozott gazdag emberek logikázása: meghamisítjuk a mérleget, növeljük a sékelt, megvesszük egy pár saruért a szegényt, eladjuk a gabona ocsúját stb.stb. Ma persze valahogy így hangzana: játszadozunk a forint és a valuta árfolyammal, növeljük a kamatot, behozatjuk külföldről az ócskább hústermékeket, amelyek már ott senkinek se kellenek, s azt áruljuk a Tescóban, így nyomjuk le a magyar gazdák árait stb. stb. Bizony ismerős okoskodás! Legtöbben az emberek közül persze inkább áldozatai ennek a mértéktelen harácsolásnak, de bizony sokan vannak az okozói is. És még azok között is, akik magukat szegénynek tartják, hasonló okoskodásra látunk-hallunk példát szinte napról-napra. Talán kicsiben, nem olyan jelentős mértékben, de ők is az anyagi boldoguláson és a jobb-lét megteremtésén járatják szinte csakis az eszüket, ekörül forog minden gondolatuk, és sokszor nem kevésbé kegyetlenek és embertelenek, mint a „nagy halak”. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen anyagiassá, pénzközpontúvá vált az emberek életmódja, s hogy ez mennyire nem egyezik a jézusi értékrenddel, a Mennyország „társadalmi rendjével”. Pedig lehet jól viszonyulni is az anyagi javakhoz! Lehet úgy élni velük, úgy használni őket, hogy az valamiképp a mennyei örök boldogságunkat is szolgálja. Miképpen? Erre tanít bennünket Jézus a mai evangéliumban.   

Első hallásra nagyon furcsának tűnik Jézus példabeszéde …. A hűtlen intéző, aki lebukik ura vagyonának eltékozlásával, elsikkasztásával, meglehetősen kifogásolható módot választ helyzetének megmentésére. Úgy akarja bebiztosítani a jövőjét, hogy meghamisíttatja azoknak adóslevelét, akik a gazdájának tartoznak. Aki száz korsó olajjal tartozik, azzal ötven korsónyi tartozást írat az adóslevélre, aki száz véka búzával tartozik, azzal nyolcvan véka búza tartozást írat alá. Miért dicséri meg a gazda ezt a nyilvánvaló csalást? Mit tart okosnak rajta? Természetesen nem feltételezhetjük, hogy az úr ne tartotta volna rajta a szemét még intenzívebben az intézőjén, aki már egyszer olyan csúnyán lebukott. Ezért csak úgy biztosan nem sinkófálhatta volna el az ötven korsó olaj vagy a húsz véka búza tartozást. Egyedül akkor érthető a gazda elfogadó magatartása és az adósok hálája, ha a tartozás hiányzó részét az intéző a saját összeharácsolt vagyonából pótolta ki. Vagyis a dicséretre méltó a hűtlen sáfár magatartásában az, hogy végre rájött: kiérdemelheti az emberek háláját, megbecsülését, megmutathatja irántuk való szeretetét azzal, ha megosztja a javait, ha adakozik abból, ami az övé. Ez teszi érthetővé Jézus tanítását: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból!” Vagyis használjátok fel a szeretetre, az emberi kapcsolatok jobbítására a múlandó földi javakat! Ne magatoknak harácsoljatok csupán, hanem tanuljátok meg megosztani azt, amitek van! Így a Mennyország felé vezető utat kövezhetitek ki azzal, ami ellenkező esetben csak az önzésetek eszköze lenne!  

Érdemes azonban tudatosítani azt, hogy a földi javaink megosztása, mint az embertársi szeretet egyik leggyakoribb és legkézenfekvőbb eszköze nem csak a mennyei boldogságnak, de az evilági boldogságnak is eszköze lehet. Miért? Egyrészt azért, mert a megosztott öröm mindig dupla öröm! Mennyivel jobban esik egy egyszerűbb étel is másokkal közösen fogyasztva, mint a legdúsabb lakoma magányosan! Mennyivel boldogítóbb egy egyszerűbb lakásban a szeretteinkkel együtt élni, mint egy bármekkora luxuspalotában egyedül! Igen, a földi javak egyszerű fogyasztásánál sokkal emberhez méltóbb azoknak valódi élvezete. Márpedig az élvezet abban különbözik a fogyasztástól, hogy örömet szerez az ember számára, nem csömört. Az öröm csak akkor valódi és tartós, ha a lelkünk is örül: ez azonban csak úgy lehetséges, ha másokkal együtt örülünk, másokkal együtt élvezzük Isten adományait. Másrészt abban is előremozdítja az anyagi javainkból való adakozás a földi boldogulásunkat, hogy ezzel kiválthatjuk mások háláját, és szükség esetén viszonzásra számíthatunk. Ezt látjuk a hűtlen intéző okos taktikázásában. Persze sokszor szembesülünk hálátlansággal, a szeretet viszonzatlanul maradásával, de azért nem mindenki részéről! Aki nem adja fel, aki mer szeretettel viszonyulni másokhoz akkor is, ha többször csalódnia kell, mindig kap annyi hálát, annyi viszonzást, ami ébren tartja benne az emberekbe vetett alapvető bizalmat. És ha ő kerül szükségbe, még mindig nagyobb eséllyel számíthat embertársai segítségére, mint az, aki maga sem segített szinte soha senkin. 

***

HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat automatikusan töröljük!

Szeptember 18. – Évközi 25. 
Olv.: Ám 8,4-7; Zs 112; 1Tim 2,1-8; 
Evangélium: Lk 16,1-13 

Három fiatalember állt a gyárigazgató előtt. Sofőrök voltak, s mind a hárman ugyanarra az állásra jelentkeztek. A gyár ugyanis teherautósofőrt keresett. „Mennyire tartják magukat ügyesnek az autóvezetésben?” – tette föl a kérdést az igazgató. „Az én ügyességemet mindenki csodálja” – mondta az első fiú. „Számtalanszor rodeóztam a hegyekben, szerpentin utakon, s úgy be tudom venni a kanyart nagy sebességgel egy szakadék szélén, hogy az autóm kereke csak tíz centiméterre van a szakadék szélétől!” A másik fiatalember közbevágott: „Én ennél sokkal ügyesebb és bátrabb vagyok! Én úgy be tudom venni ugyanazt a kanyart, hogy az autó kerekéből öt centiméter már kilóg a szakadék pereme fölé!” „Na és te?” – kérdezte az igazgató a harmadik, a legcsöndesebb fiút. „Én nem próbálgattam még nagy sebességgel közlekedni egy szakadék szélén, de biztos vagyok abban, hogy amennyiben ilyen helyzetbe kerülnék, igyekeznék az autót a legnagyobb távolságra tartani a mélység peremétől.” Az igazgató elmosolyodott, és a harmadik fiatalembernek adta az állást.  

Nem az az ember a hűséges és megbízható, aki állandóan feszegeti a határokat (olykor át is lendül rajtuk), miközben állítólag tudja, mit akar és a hivatását teljesíti. Sokkal inkább az, aki megmarad a rendes kerékvágásban, s valóban kitart a céljához vezető úton.  

Akár hisz valaki ebben, akár nem, földi életünk bizony nem más, mint előkészület, egyfajta „vizsga” a végleges célunk elérése előtt, az igazi boldog élet elnyerése előtt. Ennek az előkészületnek a mikéntjétől, a vizsgánk sikerességétől függ örök sorsunk. „Aki a kicsiben hű, az hű a nagyban is, aki pedig a kicsiben hűtlen, az a nagyban is hűtlen.” – tanítja Jézus az evangéliumban. Itt a földi életben számtalanszor tapasztaljuk, hogy növekedésben, fejlődésben vagyunk, fel kell (vagy legalábbis kellene) készülnünk valamilyen fontos dologra. Például a tanulással a munkára, a párkapcsolattal a házasságra és gyermeknevelésre stb. stb. Hűségesnek lenni azt jelenti, hogy az ember a felismert cél vonzásában él, s igyekszik minél egyenesebben követni azt az utat, ami megválasztott célja eléréséhez vezet.   

Sajnos mégis számtalanszor azt látjuk, hogy az előkészületet nem veszik (vagy mi sem vesszük) komolyan. Hányszor halljuk: „Ugyan, ezek a hülye, értelmetlen tantárgyak! Majd épp ezekre készülök! Úgysem használom őket a jövőben, minek tanuljak? Majd, ha végre azzal foglalkozunk, ami a jövőmhöz kell, ha végre olyasmit tanulunk, ami tényleg érdekel, akkor figyelek, akkor majd készülök! Meg különben is ráérek még. Hol van még az érettségi, vagy a vizsgaidőszak?” Hányszor látjuk a tinédzserek, de sajnos felnőttek életében is, hogy a párkapcsolatban egyáltalán nem a családi életre való felkészülés jelenik meg. Fel sem teszik maguknak a kérdést, hogy a jelenlegi páromat el tudnám-e képzelni férjemnek, feleségemnek egy életen át, a gyerekeim apjának vagy anyjának. Éppen ezért el is játsszák annak lehetőségét, hogy felkészüljenek a házasságra, illetve a másikat is felkészítsék erre. Nem csoda, hogy rövidtávú partnert igen könnyű találni a mai társadalomban, de férjet, feleséget, igazi apát, anyát már egyre ritkábban. Úgy gondoljuk, hogy ráérünk még komolyan venni az életet, most csak vagánykodjunk! Most vagyok kamasz, most vagyok fiatal! Ráérek még komolyan venni a tanulást, a párkapcsolatot, Istent és az ő parancsait!  

Elmulasztunk hűségesek lenni a kicsiben, s mégis azt az illúziót tápláljuk, hogy majd a nagyban, az életünk értelmét adó igazi hivatásteljesítésben és emberi kapcsolatokban nagyszerűek leszünk, kiválóan helytállunk! Nem igazolja épp elég negatív példa ennek pont az ellenkezőjét? Bizony, amit elmulasztunk, annak pótlására legtöbbször nem kapunk lehetőséget. Amit elrontunk, annak következményei gyakran végigkísérik egész életünket. A rossz szokások, beidegződések (pl. lustaság, önzés, káros szenvedélyek) berágják magukat az életünkbe, s legtöbbször később sem tudunk tőlük szabadulni. Amikor már szeretnénk komolyan venni az életet, akkor is csak arra a „komolyságra” leszünk képesek, amit korábban magunkra szedtünk. Nem is beszélve arról, hogy bármikor bekövetkezhet az a pillanat, amikor oda kell állnunk urunk elé, hogy számot adjunk a „gazdálkodásunkról”. Lehet hogy épp a jelen pillanat, a mai nap az utolsó „vizsgalehetőség”, amikor még bizonyíthatunk. És ha ekkor is elhülyéskedjük, s azt mondogatjuk magunknak: majd később, majd máskor!?  

Igaz, hogy Krisztus megváltó kereszthalála és ebből fakadó végtelen irgalma révén elnyerhetjük az örök boldogságot akkor is, ha itt a földön sok mindent elhibáztunk, elmulasztottunk. Azonban ehhez is szükséges az őszinte megtérés és bűnbánat. Vajon képes lesz-e erre akár az utolsó pillanatokban is egy olyan ember, akinek az egész korábbi élete nem Isten szeretetéről szólt? Ráadásul az életük utolsó szakaszában megtérő, megkomolyodó emberek legtöbbször nagyon nagy fájdalommal tekintenek vissza korábbi éveikre, elmulasztott lehetőségeikre, a bűneik következményeitől szenvedő embertársaikra. Akkor már belátják, hogy amit akkor jónak és helyénvalónak, vagy legalábbis közömbösnek, lényegtelennek gondoltak, az nagyon is súlyos negatív következményekkel járt mind a maguk életére, mind másokéra. Nem kevés ilyen ember él körülöttünk, s bizony jó lenne, ha a „kicsiben hűtlenkedők” olykor találkoznának velük, felfigyelnének rájuk, s szemügyre vennék közelebbről, milyen is egy-egy romhalmazzá lett élet.   

Fogadjuk el Jézus szerető figyelmeztetését: legyetek hűségesek a kicsiben, kövessétek Isten parancsait a mindennapok apró döntéseiben, s így tudtok majd jó döntéseket hozni, a boldogság felé haladni akkor is, amikor életetek sorsfordító szakaszaihoz érkeztek!  

  
*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Szeptember 11. – Évközi 24. 
Olv.: Kiv 32,7-11.13-14; Zs 50; 1Tim 1,12-17; 
Evangélium: Lk 15,1-32 

Leonardo da Vinciről járja a következő elbeszélés: Milánó egyik templomában egy csodálatos képet festett, melynek a “Jézus utolsó vacsorája” címet akarta adni. Nagy körültekintéssel dolgozott, igazi remekművet akart alkotni. Hónapokon át keresett egy olyan Jézus modellt, akinek az arca kifejezi a jóságot, a szelídséget, a lelkiséget és a természetfölötti erőt. Nem volt könnyű, de végre megtalálta az igazit: Angelóról mintázta Jézus arcát, akibe véletlenül botlott bele az utcán, s akinek nagyon tiszta, őszinte tekintete volt. Egy évvel később Leonardo da Vinci Milánó rossz hírű negyedében kószált, lebujokba és kocsmákba tért be. Ezúttal Júdásnak, az áruló apostolnak az arcát kereste. Olyan arcra volt szüksége, amely nyugtalanságot, csalódást sugároz és kész a legjobb barátját is elárulni. Véget nem érő éjszakai keresés után végül megtalálta a sok gazember között azt az arcot, amelyről később lefestette Júdást. Magával vitte a templomba, s dolgozni kezdett. Mindjárt az elején látta, hogy könny csillog a férfi szemében. – Miért kell itt sírni? – kérdezte Leonardo, s szánakozva nézett az összetört arcra. – Angelo a nevem – morogta a férfi -, én álltam modellt akkor is, amikor Jézus arcát festette.  

Sajnos talán többször látunk példát arra, hogy egy ember életében ilyen, negatív irányú változás, személyiségének súlyos romlása következzen be. Azonban ez nem törvényszerű: az irány lehet fordított is! Szent Pál apostol a szentleckében hálatelt szívvel, lelkendezve köszöni meg, hogy őt, aki korábban erőszakos, Jézust káromló, a keresztényeket üldöző ember volt, megváltoztatta Isten kegyelme: sőt, az Úr megbízhatónak tartja és kiválasztotta arra, hogy az evangélium hirdetője legyen. Őt, aki azt vallja magáról, hogy a bűnösök között első! Ez a csodával határos változás azonban nem csak úgy magától, minden külső segítség nélkül ment végbe az életében. Tudjuk, hogy maga Jézus jelent meg neki és hívta ki előző tévelygéseiből, képessé téve a rá bízott küldetés végbevitelére. Jézus megbocsátó szeretete indította el és teljesítette is ki ezt a mély, belső átformálódást, a megtérést Pál életében. Talán ez a jelenet és Pál mai vallomása mutatja be legszemléletesebben, hogy az igazi megbocsátás nem valami passzív „eltűrés”, vagy egy fogcsikorgatva kivillantott mosoly, de nem is tv-s show műsorba kívánkozó, nagy érzelmes összeborulás csupán, hanem ennél sokkal több: teremtő, átformáló erő! A szeretet nagyon is aktív cselekedete a megbocsátó részéről, ami azonban a bocsánatban részesülőt is tevékenységre, megváltozásra, más irányba indulásra készteti.  

Az evangéliumban szereplő példabeszédek az elveszett bárány keresésére induló pásztorról és az elgurult drachmáért az egész házat kiseprő asszonyról azt mutatják be, hogy Isten nagyon is aktív a megbocsátásban. Nem karba tett kézzel, összeszorított szájjal várja, hogy a vétkes odasündörögjön a lábához és megalázkodva bocsánatot kérjen, hanem ő maga indul az elkóborló után, mindent megtesz a maga részéről azért, hogy a kiengesztelődés létrejöhessen. Nekünk is az ilyen, teremtő, átformáló erejű megbocsátásra kellene törekednünk! Nem megbújni a szokásos frázis mögött: „Megbocsátanék én, de közelembe se jön! Ő sértett meg, neki kell lépnie! Neki kell kezdeményeznie!” Jézustól nem erre látunk példát! Vajon ránk nem igaz, hogy egy-egy elveszett értékesebb holmink után képesek vagyunk feltúrni az egész házat!? Dolgokért, tárgyakért, amik veszendőbe menni látszanak, mennyi mindent megteszünk! Akkor miért nem teszünk legalább ennyit veszendőbe menni készülő emberi kapcsolatainkért is? Azok talán nem érnek annyit? Vagy talán inkább azért, mert félünk: félünk a visszautasítástól, az újabb fájdalomtól, hasonló csalódásoktól. A félelem persze lehet indokolt, de ha elutasítjuk a kapcsolatkeresést, a szeretet tetteinek kinyilvánítását a bennünket megbántó, tőlünk elszakadó embertársaink felé, és magunkban forrongunk, duzzogunk, dédelgetjük a sebeinket, akkor biztos, hogy ezzel konzerváljuk a fájdalmunkat. Begubózunk, tüskések leszünk és magunkat szurkáljuk inkább, mert nem akarunk elviselni újabb kívülről jövő szúrást! Pedig lehet, hogy éppen ezzel játsszuk el a kiengesztelődéssel együtt járó nagy örömet, vetjük ebek harmincadjára a még megmenthető kapcsolatokat is!  

Igen, Isten az aktív, a másikat megkereső, új lehetőséget adó megbocsátásra hív meg. Az igazi megbocsátás ugyanis igyekszik új lehetőséget adni a másik személynek. Nem csak azt jelenti, hogy „hajlandó vagyok napirendre térni a történtek felett, nem emlegetem fel, nem bosszulom meg, de engem ezután messzire elkerülj!” Nem! Lehetőséget kell adni, hogy a vétkes kijavíthassa hibáját, vagy legalább megpróbálja azt! Ahogyan a jó pásztor nemcsak kedvesen odaint a megtalált báránynak és otthagyja, hanem vállára veszi és visszaviszi a nyájba! Ahogyan a tékozló fiú apja nem béresként, hanem fiaként és örököseként fogadja vissza hazatérő fiát. Természetesen ahhoz, hogy a megbocsátás teremtő, átformáló ereje kifejtse hatását, hogy a kiengesztelődés valóban jótékony hatással legyen a megsérült kapcsolatra, szükséges, hogy a fájdalmat okozó fél is aktívan válaszoljon a megkeresésre, éljen a felajánlott lehetőséggel. Ha ezt nem teszi meg, akkor a megbocsátás a megbocsátó ember részéről hiteles és teljes ugyan, a kiengesztelődés, a gyógyulás mégsem következik be. Ez azonban már nem az ő felelőssége és hibája.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Szeptember 04. – Évközi 23. 
Olv.: Bölcs 9,13-19; Zs 89; Filem 9b-10.12-17; 
Evangélium: Lk 14,25-33 

Hogyan is fognak élő majmot az ügyes afrikai vadászok? Jól ledöngölt, kemény földdarabon lyukakat ásnak, melyeknek mélye tágasabb, de a szája keskeny, szűkös. A lyukakba sót öntenek. A kíváncsi majmok nagyon szeretik a sót. Miután nagy nehezen bedugdossák mancsaikat a lyukak száján, s rájönnek, hogy a gödrökben só van, belemarkolnak, és természetesen ökölbe szorul a kezük. Így viszont a sót markolva nem képesek kihúzni mancsukat a földből, hiába rángatják. El kellene engedniük a sót, hogy kiszabadíthassák magukat. Ehhez viszont a többségük túlságosan torkos és buta. Az okos vadászok pedig csak szép kényelmesen előbújnak rejtekükből, s már el is csípték a zsákmányt.  

Vajon rosszat akar Jézus az embereknek, amikor arra biztatja őket, hogy legyenek képesek mindenről lemondani az Ő követése érdekében? Ennyire önző lenne a Megváltó, senkit és semmit el nem tűrne maga mellett az ember értékrendjében? Hogy hogyan válaszolunk erre a kérdésre, az attól függ, milyennek gondoljuk, milyennek ismerjük az Istent. Ha az evangélium emberszerető, értünk önmagát is feláldozó, bennünket mindenáron boldoggá tenni akaró Istenében hiszünk, akkor nem gondolhatjuk Őt önzőnek, féltékenynek, rosszindulatúnak velünk szemben. Ha mégis azt akarja, hogy bármiről le tudjunk mondani Őérette, akkor annak olyan oka van, ami a mi boldogságunkat, célbaérésünket szolgálja.   

Isten ajándékoz meg bennünket a világ javaival, anyagi értékeivel, hogy szükségleteinket ki tudjuk elégíteni. Ő adja a képességeinket, fizikai és szellemi adottságainkat, hogy dolgozni, teljesíteni tudjunk, sikereket érjünk el, érvényesüljünk. Isten ajándékoz meg emberi kapcsolatainkkal, családtagjainkkal, kedvesünkkel, barátainkkal, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Ugyan miért akarná mindezt elvenni tőlünk, kiküszöbölni az életünkből? „Tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van.” Nem, Jézus nem azt mondja, hogy Isten elveszi ezeket az értékeket azoktól, akik az Ő tanítványai akarnak lenni, hanem azt, hogy értékrendünkben nem előzhetik meg a Krisztus iránti szeretetet és elkötelezettséget. A „gyűlölni” kifejezés arám eredetijének pontos fordítása: „kevésbé szeretni”. Vagyis Jézus igazi követőjének jobban kell szeretnie Krisztust apjánál, anyjánál, gyermekénél, házánál, egyéb anyagi javainál, sőt mindenénél. Az, hogy Jézust szeretjük legjobban, nem jelenti azt, hogy az imént felsoroltakat és minden egyéb evilági értéket nem szerethetjük. De igen, azonban egy értékrend mentén kell ezeknek elhelyezkedniük a szívünkben, érzésvilágunkban és az ennek megfelelő cselekedetekben. Az értékrend csúcsa pedig Krisztus, és az a teljes, örök boldogság, amit egyedül Ő adhat meg nekünk, s amit az Ő követése útján nyerhetünk el. 

Jézus „jobban szeretése” azt jelenti, hogy adott esetben az Ő kedvéért, az Ő kifejezett akaratából le kell tudnunk mondani ezekről a kisebb értékekről, el kell tudnunk szakadni tőlük, ha a hozzájuk való túlzott ragaszkodás akadályozna bennünket istenhitünkben, üdvösségünk munkálásában.   

Nem állandó jelleggel, nem is túlzott gyakorisággal, de előfordul, hogy szembekerül egymással az Isten iránti szeretetünk, az Ő törvényeihez való ragaszkodásunk, valamint az evilági javak megszerzése és megtartása iránti vágyunk vagy a földi emberek iránti érzéseink. Ilyenkor kell Jézus követése mellett döntenünk, vagyis az Isten iránti szeretetet, az örök élet útját választanunk, mert ha nem így teszünk, akkor jobban szeretjük a dolgokat, az anyagi javakat vagy embertársainkat, mint Istent. Ez pedig azt is jelenti ugyanakkor, hogy helytelenül szeretjük az evilági értékeket vagy a számunkra kedves embereket, helytelenül ragaszkodunk hozzájuk, rossz döntéseket hozunk velük kapcsolatban. Istennek, mint legnagyobb értéknek a háttérbe szorításával egész értékrendünk felborul, a többi érték sincs már a helyén, azokhoz is rendetlenül viszonyulunk. Minden dolgot vagy embert a neki megfelelő módon kell szeretni. Másképp szeretem a töltött káposztát, mint az életem munkájával felépített házamat, másként szeretem a munkatársamat vagy üzlettársamat, mint a gyerekemet vagy feleségemet. Isten elsősége és a legfőbb célom, az örök élet mindenek előtt való akarása adja meg a biztos vonalvezetést az életembe, tesz a helyére mindent és mindenkit az életemben. Ha azt a legfőbb célt szem elől veszítem, könnyen úgy járhatok, mint a példában szereplő majmok: rabja leszek dolgoknak, helytelen érzelmeknek, rosszul megélt kapcsolatoknak. Ha embereket szeretek helytelenül, a „szeretet” szlogenje alatt ártok önmagamnak és másoknak is. Ha dolgokat szeretek helytelenül, akkor ártok magamnak és legtöbbször oktalanul pusztítom is a természet értékeit. Jézus tehát az emberek és tárgyi értékek helyes, építő szeretetében segít minket azáltal, hogy az Isteni parancsok követését kéri számon rajtunk mindenekelőtt.   

A másik ok, ami miatt Krisztus az iránta való szeretetet és az örök boldogság elérését tűzi ki elénk legnagyobb értékként, az az isteni szándék, hogy megmentsen bennünket a kétségbeeséstől, a csalódások okozta összeomlástól. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a földi értékek, földi kapcsolatok esendők, múlékonyak, nem adják meg az embernek maradéktalanul a boldogságvágya beteljesülését. Előbb-utóbb minden evilági érték kihullik a kezünkből, de amíg birtokoljuk vagy élvezzük őket, addig sem teljesítik be minden vágyunkat. Jézus az iránta való szeretet sürgetésével és a meghívással, hogy legyünk követői, tanítványai, az egyedüli értéket mutatja meg, ami teljes és múlhatatlan boldogságot adhat nekünk, s az egyedüli utat, ami valóban lehetővé teszi ennek az értéknek az elérését. Aki hisz Istenben és az örök életben, nem omlik össze, amikor evilági csalódások érik. Nem esik kétségbe, ha elveszít valamit anyagi javaiból, vagy akár szinte mindent. Nem érzi értelmetlennek életét akkor sem, ha szerettei közül valaki meghal, hiszen bízik a találkozásban, a feltámadás és a boldog, örök együttlét lehetőségében.   

Jézus tanítása tehát, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeressük Őt, nem megfoszt bennünket más javaktól és kapcsolatoktól, hanem éppen azt biztosítja, hogy helyesen tudjuk birtokolni és használni a földi kincseket, helyesen tudjuk szeretni embertársainkat.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

Soha nem látott szárazságot, aszályt él meg Magyarország, de Európa többi állama is. Amikor valami nincs, amikor valamit nélkülöznünk kell, akkor értékeljük igazán. Amikor pedig bővelkedünk valamiben, akkor azt természetesnek vesszük, hogy van, hogy mindig a rendelkezésünkre áll.

Nem csak a földünket érinti súlyosan az éltető víz hiánya, hanem mi emberek is átélünk magunkban, a lelkünkben ilyen aszályos időszakokat. Ahogyan a testünknek is szüksége van a vízre, a táplálékra, hogy életben maradjon, ugyanúgy a lelkünknek is megvannak a maga táplálékai, amelyek nélkülözhetetlenek az egészséges működéséhez.

A mai, Laudetur Klubtagoknak szóló lelki napon a szárazságról, a lelkünket is érintő szárazságról gondolkodunk.

Bármikor előfordulhat az életünkben, hogy lelki szárazságot élünk meg.

Ilyenkor nem lelkesít bennünket semmi, nem leljük örömünket a munkánkban, a tevékenységünben; nincs kedvünk találkozni senkivel; nem érezzük finomnak az ételt.
Amikor nem megy az imádság, sőt úgy érezzük, az Isten is távol van az életünktől. Kérjük a segítségét, de mintha süket lenne arra, amit mondunk.
Amikor magányosnak, elhagyatottnak érezzük magunkat és nem látjuk értelmét sok-sok dolognak az életünkben.

A lelki szárazságnak sok egyéb „tünete” is lehet. Te mikor éltél át hasonló „szárazságot”?  Milyenek voltak azok a napok? Te mit éreztél? Szánj a felidézésére 2-3 percet!

Mit tegyünk lelki szárazság idején?

Most 11 olyan gondolatot szeretnék megosztani veled – Wilfrid Stinissen OCD: Istenbe rejtve – A kármelita élet kézikönyvéből merítve -, amelyek segíthetnek számodra, ha lelki szárazság tör rád.

1. Amikor lelki szárazsággal küzdesz, vizsgáld meg magad: A nap folyamán törekedtél-e arra, hogy Isten jelenlététben élj? Nem ragaszkodsz-e túlságosan bizonyos személyekhez, dolgokhoz?
A lelki szárazságnak az egyik oka az, ha túlságosan magunkkal vagyunk elfoglalva: érzéseinkkel, problémáinkkal, terveinkkel, hibáinkkal, kudarcainkkal …
Kicsit próbáld meg nagyobb perspektívában látni a dolgaidat, illetve tedd át a fókuszt magadról az Istenre! Nagyon kijózanító tud lenne, amikor észreveszed, hogy szinte „belefulladsz” gondolataidba, szomorúságodba. Emeld fel a fejed! Sőt, nézz inkább felfelé! Nézd a kék eget, vagy éppen a felhőket! Teszik a dolgukat … Nézz ki az ablakon és nézd az embereket az utcán! Nekik is megvan a maguk problémája… Lehet, hogy valamelyikük anyagi gondokkal küzd – neked van pénzed. Lehet, hogy valamelyikük elvált és egyedül él – neked van házastársad…

Valóban Isten a Minden számodra? Ha rájössz, hogy te magad vagy a nehézségek oka, kérj bocsánatot, s tedd azt, ami egész életed feladata: térj meg! Saját magadtól fordulj Isten felé!

2. Megpróbálsz imádkozni, mégis, minden erőfeszítésed ellenére gyakran zaklatnak tolakodó gondolatok és képek? El ne bátortalanodj! Mihelyt tudatosult benned, hogy elkalandoztál, fordulj azonnal Isten felé. Ez a visszafordulás a szeretet tette: gondolataid helyett – bármennyire érdekesek is -, Istent választod.

3. Idézd fel Avilai Szent Teréz tanácsát: „… a lelki szárazság (…) miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja megszerezni a szellemi szabadságot, s
mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát kezdetben arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében” (V 11,24).
Valóban, a lelki szárazság szenvedést okoz. Gyötrődünk olyankor, valami mardos odabent. Avilai szent Teréz szerint pont ilyenkor nem szabad elfutni a fájdalom, a probléma elől. Ha képesek vagyunk benne maradni a szenvedésben, mindenféle lázadozás nélkül megélni azt, hűségesen felvesszük a keresztet, ahogy Jézus is tette, az Úr meg fog segíteni. Higgy ebben!

4. Keresztes Szent János is erről beszél: Isten fokozatosan mélyebb szintre „költözik” benned. Az érzékeiden túl találhatsz rá. Ha a száraz lelkiállapotot önként elfogadod, béke fog eltölteni. Édes érzelmek helyett békére találsz. Szent Teréz is azt mondja, hogy a valóban elfogadott szárazság elvezet az alázathoz és a békéhez. ,,Az Úr meg fogja adni nektek, hogy megértsétek, s a szárazságokból alázatosságot merítsetek és ne nyugtalanságot, ahogyan a gonosz szellem akarná. Higgyétek el, hogy ahol az alázatosság igazán megvan, ott ha Isten soha nem ad is élvezetet, ad egyfajta békét és harmóniát, amellyel elégedettebbek lesztek, mint más az ajándékokkal” (M 3,1,9).

5. A szárazság mélyebben bevezethet téged Isten létébe. A szárazságban Isten kinyilvánít valamit Önmagából: Ő csend, Ő nyugalom. Amikor nem érzékeidhez és értelmedhez szól,
megfoszt téged önmagadtól, elszegényít, hasonlóvá tesz Önmagához (vö. Fil 2,7-8). Keresztes János szavaival: „A léleknek szabad, tétlen, nyugodt, békés és olyan derűs állapotban kell
maradnia, amely Isten működéséhez illik” (Ll 3,34).

6. Azt azonban ne hidd, hogy ha keresztül mentél egy száraz időszakon, akkor az soha nem tér vissza. Ha sikerült megtalálnod a belső békét, az nem azt jelenti, hogy legközelebb könnyebb próbatétel vár rád! Az, ami ma csodálatosan „működik”, lehet, hogy holnapra teljesen lehetetlenné válik. Mindig kezdő maradsz. ,,Nincs a belső imának olyan magas foka, ahonnan gyakran ne kellene visszatérnünk a kezdetekhez” –  írja Szent Teréz (V 13,15). Lehetséges, hogy hosszabb vagy rövidebb időre vissza kell térned egy másfajta imaformához, másfajta gyakorlatot kell alkalmaznod a lelki szárazság idején.

7. A lelki szárazság idején megtapasztalt „tehetetlenséged” elmélyíti benned gyöngeséged és szegénységed tudatát; ez a szegénység valójában a gazdagságod (Mt 5,3). Egyre jobban megérted majd, hogy a megélt kudarcaid az életszentség útján való haladás fontos lépései. Az életszentség útja a kifosztottságon és az önkiüresítésen át vezet.

8. Ha olykor az a benyomásod, hogy nem tudsz eljutni Istenhez, mivel egy vastag, áthághatatlan fal választ el tőle, akkor itt az ideje, hogy elmélyítsd hitedet. Ez a fal csupán illúzió. Isten soha nem lehet távol, mindig közelebb van hozzád, mint te saját magadhoz. E hit rendíthetetlen szikláján békére lelsz.

9. Bizony előfordulhat, hogy a lelki szárazság idején az akarat meggyöngül, erőtlenné válsz, csüggedt leszel. Unalom, közönyösség, lanyhaság, levertség vesz erőt rajtad. Még az Isten utáni vágyat is elveszítetted s ezzel együtt az ima ízét. Úgy tűnik, az életnek nincs tovább értelme, nincs mit remélni, egész életed szomorú és halálosan unalmas.
A csüggedtség egy kísértés, amit le kell győzni. Szent Teréz írja: ,,Mit tegyen az a szerencsétlen, aki a hosszú napok végén csak szárazságot, bosszúságot, egyhangú unalmat tapasztal, ahhoz sincs kedve, hogy a vízből merítsen, hacsak nem emlékeznék arra, hogy örömet szerez a szőlőskert Urának, hogy szolgálatot tesz neki, s ha nem félne azt is elveszíteni, amije már van, mert még reméli annak a nagy munkának hasznát, ami abból áll, hogy edényét sokszor leereszti a kútba, víz nélkül felhúzza, vajon akkor nem hagyna-e ott mindent?” (V 11,10).

Mi lehet a csüggedtség oka? Tarts lelkiismeret-vizsgálatot! Nem gondoltad kissé elbizakodottan, hogy előbbre vagy, mint valójában; vagy különb vagy másoknál? Nem foglal le túlságosan a munkád? Nincs benned neheztelés barátod, családtagod ellen? Úgy érzed, valamilyen igazságtalanság áldozata lettél?

Ne félj! Ne akard kikerülni a valósággal való szembesülést. Fogadd el jelenlegi állapotodat, ez lesz majd kiindulópontod. Az elfojtás még soha nem oldott meg egyetlen problémát se. Csak az tud átalakulni, amivel valóban szembe mersz nézni. Imádkozz segítségért! Ha tehetetlenséged még tovább hajt, akkor kiálts, amint az Egyház mindig is tette: ,,Istenem, jöjj segítségemre!” 

10. Hogy kilépj ebből a lelki kábultságból (tompaságból), tudatosan választhatsz egy mély értelmű gesztust: például keresztet vetsz. Próbálj teljesen a jelen pillanatban élni, összpontosíts arra, amit éppen teszel. Lépj ki némaságodból és kezdj beszélni Istenhez, még ha üresen konganak is a szavak. Egyesülj Jézussal a Getszemáni kertben!

11. A legjobb, amit tehetsz, kétségtelenül az, ha dicséred Istent, áldod Őt és hálát adsz Neki (1Tessz 5,16-18). A „búskomorság elűzésének”, Szárovi Szerafim (1759-1833) tanácsa szerint, általában a legrövidebb útja: kezdj el hálát adni Istennek.

* * *

Kedves Klubtag!
Tapasztaltál már lelki szárazságot az életedben? Hogyan kezelted? Van-e olyan dolog, ami bevált?
Örömmel veszem, ha megosztod véleményedet, gondolataidat, azt, ami megérintett a fenti felsorolásból!

Ha van olyan imaszándékod, amire a többiek imáját kéred, itt a hozzászóláshoz írd be!