Imádkozzunk az alábbi testvéreinkért és az ő szándékukra:

Gál Magdolna, Frics Gyuláné, Balázsné Sinka Mária, Krencz Ferencné, Egres Katalin, Lipóczki Lászlóné, Pincze Istvánné, Molnárné Szikszai Klára, Horváth Zoltánné, Kovács Attila István, Botos István, Kincses Györgyné, Tellné Hegedűs Mária, Kertesyné Raffay Mária, Pór Edit, Szendrőné Kiss Judit, Kincses Ágnes Zsófia, Rieth Józsefné, Goda Ferencné, Bódai Zoltán

***

A léleknek szüksége van a hálára, mint a testnek a vitaminokra. A hála segít a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások között túlélni. A pozitív, hálás szemlélet jó hatással van a mentális és fizikai egészségünkre is. Ezért gyakoroljuk a Heti Lélekemelő Körben a heti rendszerességű hálaadást!

Te miért adsz hálát ezen a héten? A hétfői példázatokból, vagy a csütörtöki „Láttam Istent” levelek üzeneteiből sikerült-e valamit megvalósítanod? Ez egy jó fórum arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat, lelki élményeinket! Köszönöm, ha ebbe te is bekapcsolódsz!

Milyen szándékra kéred a többiek imáját? Ide leírhatod!
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük!

Imádkozzunk az alábbi testvéreinkért és az ő szándékukra:

Szeles Tünde, Szabóné Adorján Erika, Eckert Gabriella, Demjén Emília, Vadász Mária,
Máténé Sej Jolán, Juhász Ágnes, Dr. Perger Gyula, Gyulay Lilla, Muzsay Andrea, Lajmán Gréta, Gyukics Mariann, Ludányiné Bella Szilvia, Körmendi Etelka, Dr. Prinzné Szabó Erzsébet

Te miért adsz hálát ezen a héten?
Milyen szándékra kéred a többiek imáját?
Ide leírhatod!
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük!

Február 26. – Nagyböjt 1. vasárnap 
Olv.: Ter 2,7-9; 3,1-7; Zs 50; Róm 5,12-19 
Evangélium: Mt 4,1-11  

Három testvér elhatározta, hogy nyakukba veszik a világot, s két év alatt kitanulnak valami jó, hasznos mesterséget, amiből aztán majd királyi módon megélnek. Megbeszélték, hogy pontosan két év múlva újra találkoznak szülői házuknál, s azzal hárman háromfelé vándoroltak. A kitűzött napon valóban vissza is tértek, s örömmel üdvözölték egymást. Egyikük rögtön el is kezdett dicsekedni. „Én olyan csodatévő képességre tettem szert, amellyel egyetlen aprócska csontból elő tudom varázsolni a teljes csontvázat, ami azé az élőlényé volt, amelynek a csontját megtaláltam.” A második rögtön rákontrázott: „Én pedig azt tanultam meg egy bölcs varázslótól, hogy hogyan tudok húst, inakat és bőrt teremteni a kiszáradt csontvázakra!” A harmadik lefitymáló mosollyal ezt mondta: „Ügyes, ügyes, de mit sem érnétek az én tudományom nélkül! Én képes vagyok életet lehelni az élettelen testekbe, képes vagyok feltámasztani a halottakat!” Ezt aztán már végképp nem akarta elhinni a másik két testvér. Rögtön útra is keltek, hogy kipróbálják a képességeiket, bebizonyítsák egymás előtt, mire jutottak az elmúlt években. Alighogy kiértek városukból a szavanna szélére, máris egy nagyobb csontra bukkantak. Az első testvér azonnal elővette a tudományát, s rövid idő múlva egy teljes csontváz feküdt a fiatalemberek előtt. A második csak intett néhányat a varázspálcájával, s a csontokat hús és bőr fedte be. A harmadik fiú is égett a vágytól, hogy megcsillogtassa csodás képességét. Életet lehelt az élőlénybe, ami nem volt más, mint egy hatalmas, vérszomjas oroszlán. Amint életre kelt, hatalmas üvöltéssel rávetette magát a testvérekre, és másodpercek alatt cafatokká szaggatta őket.  

Minden korlátot lerázni igyekvő társadalmunkban elég gyakran gondolják azt az emberek, hogy amit csak lehetséges megtenni, azt meg is kell tenni! Nem szabad kihagyni semmiféle esélyt. Ki kell próbálni mindent, hiszen ez teszi színessé, érdekessé az életet! A bűnbeesés története azonban jól példázza azt, amit meg is tapasztal minden ember – és az igazán őszinték el is ismerik: nem, egyáltalán nem helyes megtenni mindent, amire csak képesek vagyunk, vagy lennénk! Nem igaz, hogy színessé, érdekessé válik az élet, ha mindent kipróbálunk, ha mindent megengedünk magunknak. Sokkal inkább pokollá, előbb-utóbb. Nagy bölcsességre vall, amit Szent Pál ír levelében: „Mindent szabad nekem, de nem minden használ!” Bizony vannak olyan döntések, cselekedetek, folyamatok, amikre ha igent mondunk, nem hozzáteszünk valamit az életünkhöz, nem többek leszünk általa, hanem elveszítünk valamit: valami nagyobbat, jobbat annál, amit nyerhetünk a helytelen választással. Persze, hogy a bűnben – legalábbis eleinte – van valami vonzó, valami jónak, értéknek látszó, ami elcsábítja az embert. Sajnos igaz a mondás, hogy egyáltalán nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik. Azonban nem azt jelenti ez, hogy nem olyan gonosz és pusztító, hanem sokkal inkább azt, hogy rafináltabb, semmint gondolnánk! Ha a bűnben, amire kísérteni akar, rögtön meglátszana mindaz a negatív következmény, mindaz a rombolás, keserűség és fájdalom, amit majd okozni fog, nyilván nem döntene mellette egyetlen ember sem! Ó nem, az ördög nem szurkos, ronda, szarvas-patás szörnyként nyilvánul meg, hanem nagyon is vonzó, érdekes és elbűvölő arcát fordítja felénk. Olyasmit kínálgat többnyire, ami nem látszik rossznak, sőt adott esetben kifejezetten fontosnak, nélkülözhetetlennek, hasznosnak is tűnik.  

Azonban, ha az ember beleegyezik, főleg ha bele is merül olyan dolgokba, amelyek Isten teremtő és szerető akaratával ellentétesek, előbb-utóbb megtapasztalja azt a rosszat, amelytől az Isten megvédeni szerette volna. Amikor Ádám és Éva elköveti az ősbűnt, a Biblia megjegyzi, hogy „megnyílt a szemük és észrevették, hogy mezítelenek”. Első olvasatra talán pozitív megállapításnak tűnhet ez a „megnyílt a szemük”: mintha valami olyasféle tudással, képességgel gazdagodtak volna, ami eddig nem volt meg bennük. Mintha teljesebbé lett volna ezáltal az életük. Azonban nem mindig jó, ha valami megnyílik. Pl. ha útközben kiszakad az ember hátizsákja és kihullik belőle sok olyan dolog, amire később még szüksége lenne, azt senki sem ítélné egy hasznos, célravezető „megnyílásnak”. Ez csak veszteség, nem nyereség. Ilyesféle megnyílás történt az első emberpár életében is: meghasadt, meghasonlott az életük, olyan veszteség érte őket, ami azóta is az emberiség legszörnyűbb vesztesége. Erre utal a mondat második része is: „Észrevették, hogy mezítelenek.” Vagyis olyasmit éltek át, amit a bűn előtt soha: kiszolgáltatottságot, a védtelenség érzését, az Istentől és egymástól való félelmet, az Istennel és egymással szembeni bizalmatlanságot. Minden rossznak, ami az emberiség életében csak előfordulhat, a gyökere ez a szörnyű, veszteségekkel teli megnyílás, meghasadás.  

Jézus azonban, aki hozzánk hasonlóan „mindenben kísértést szenvedett”, rámutat arra, hogy a sátáni vonzás legyőzhető! Isten útmutatást adott a Szentírásban, kinyilatkoztatott Igéje által, melynek segítségével a csapdák elkerülhetők. A Sátán Jézus számára is olyan ajánlatokat tesz, amelyek az adott pillanatban nagyon is csábítók, célravezetőnek tűnők voltak. Egy éhes embert arra buzdít, hogy változtassa kenyérré a köveket, hiszen megteheti! Vesse le magát a templom párkányáról, kápráztassa el az emberek tömegeit, hiszen végülis éppen arra készül, hogy minél több embert megnyerjen a saját követésére! Mi lenne hasznosabb egy látványos csodánál, ami rögtön megmutatná a nagyságát, az erejét, amiért csodálni lehetne? Boruljon le és imádja a Gonoszt, hiszen miért ne hozhatná meg ezt a kis áldozatot, ha egyszer az egész emberiséget, az egész világot maga mellé akarja állítani? Jézus azonban mindig Isten Igéjével, törvényével válaszol, amely éppen az ellentétét írja elő annak, amire az ördög csábítgat. Ezt a lehetőséget mi is megragadhatjuk: megvizsgálni Isten törvényeinek mérlegén azt, amire vonzást érzünk, amit tenni készülünk. Még így is sokszor bizonyulunk gyengének, engedünk a kísértésnek, azonban Jézushoz imádkozva, Tőle erőt kérve megtapasztalhatjuk azt is, hogy ellent tudunk állni. Főleg, ha azon is elgondolkodunk, mit veszíthetünk, mit kockáztatunk azzal, ha megnyílunk a Sátán mesterkedései előtt. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük! 

Február 19. – Évközi 7. vasárnap 
Olv.: Lev 19,1-2.17-18; Zs 102; 1Kor 3,16-23 
Evangélium: Mt 5,38-48  

Egy idős néni szokott módon besétált dél körül az egyik olcsó önkiszolgáló étterembe, s vett magának egy tányér levest. Már odavitte az egyik asztalhoz, sőt a kis táskáját is a szék karjára akasztotta, amikor észrevette, hogy kanalat nem hozott. Visszatipegett hát a pulthoz, majd amikor elindult a kanállal a kezében az asztalhoz, döbbenten vette észre, hogy egy sötét bőrű fiatalember vidáman kanalazgatja az ő levesét. „Hát ez már nem igaz! Mit meg nem engednek maguknak ezek a bevándorlók!?” – méltatlankodott magában a néni. „Lennék csak bátrabb és erősebb! Majd megmondanám én neki a magamét! Azért a levesemet mégse hagyom!” – gondolta. Odalépett, leült a szemben lévő székre és szúrós tekintettel ő is belemerítette a kanalát a levesbe. Hol a fiú, hol a nénike kanalazott ugyanabba a tányérba. A néni közben végig forrongott magában, s gondolatban mindennek elhordta a fiatalembert. A fiú azonban szélesen mosolygott, ki-ki villant fekete arcából a hófehér fogsora. „Még röhög is rajtam!” – duzzogott a néni. Amikor már csak egy kevéske maradt a tányér alján, a fiatalember felugrott és búcsút intett, meghagyva a néninek az utolsó kanál levest. A nénike nagyon mérges volt és kissé éhes is maradt. Odavitte a tányért a mosogatóhoz, s amikor visszaindult a székéhez a táskájáért, akkor vette észre, hogy a táska egy másik szék karfáján lóg, egy másik asztalnál. Az asztalon pedig ott gőzölög egy tányér érintetlen leves: az, amit ő maga vitt oda. Iszonyatos szégyenérzet fogta el. Ez a szerencsétlen fiatalember, akit ő nem győzött magában szapulni, valójában a saját levesét osztotta meg vele, szelíden, szó nélkül és mosolyogva. Nem a fiú kanalazott bele az ő levesébe, hanem ő a fiúéba, aki még egy görbe tekintetet sem vetett őrá. A nénit a szégyen mellett egy másik érzés is kerülgetni kezdte: rádöbbent, hogy mennyire szeretné ő is így szeretni az embereket: ismeretlenül, előfeltételek és viszonzás nélkül is.  

„Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is?” Milyen sokszor hajlamos az ember arra, hogy csak a viszonzás reményében adjon bárkinek bármit is. Illetve legalábbis feltételekhez kötjük a jóindulatunkat, a segítőkészségünket: ismerjem az illetőt, szimpatikus és megbízható legyen, olyan valaki, akire adott esetben én is számíthatok. Valójában az ilyen cselekedet nem az igazi szeretet jele, hanem egyszerű üzlet: adok-kapok viszony. Természetesen nem tilos azokat szeretni, azokkal jót tenni, akiket ismerünk, akiket kedvelünk, illetve akiktől mi magunk is remélünk valamit, azonban, ha csak ezekre az emberekre tekintünk jóindulattal és csak őket segítjük, akkor messze állunk Isten szeretetének ingyenességétől és mélységétől. Valóban nehéz felfogni ennek az isteni szeretetnek a dimenzióját! Emberek esetében még talán jobban meg is lehetne érteni az egyforma jóindulatot és áldozatkészséget mindenki felé, hiszen az ember tévedhet felebarátai megítélésében. 

Mi nem látunk bele a jövőbe, nem tudjuk, kinek az élete milyen fordulatot vesz, hogyan teljesedik ki vagy épül le a végére. Lehet, hogy olyanokat találunk szimpatikusnak, ígéretesnek, akik végül rossz irányba fordulnak, míg mások, akikből nem sok mindent néztünk ki, akiket taszítónak találtunk, éppen, hogy pozitív irányba változnak, megérdemlik a szeretetünket. Igen, nálunk embereknél még csak-csak érthető a mindenki iránti szeretet, hiszen nem tudjuk, végül ki lesz méltó rá. Lehet, hogy „jó befektetésnek” bizonyulhat egy olyan jó tett is, amit az illető most még egyáltalán nem érdemelt ki. Na de Isten?? Hát, ha valaki, akkor Ő tudja, kinek miként ér véget a földi léte, ki lesz majd a végén tiszta búza és ki marad konkoly! És mégis! „Fölkelti Napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és gonoszoknak egyaránt.” Ez valóban teljesen ingyenes szeretet. Nem csak hogy előítélet, előzetes elvárás nincs benne, de még az életünk utólagos gyümölcseitől, eredményeitől sem függ. Bármilyen furcsa hallani, kimondani, de ebből az következik, hogy Isten a pokolra jutott embereket is változatlanul szereti! Örök szenvedésüket nem Neki köszönhetik, hanem saját maguknak. Isten szeretete értük is éppen úgy mindent megtett, mint a Mennybe jutottakért: odaadta még az utolsó csepp vérét is! Mi tehát ennek a szeretetnek az igazi mozgatója, indító oka? Nem az ember bármilyen teljesítménye, vagy tőle várható viszonzás, még csak nem is az a vágy, amit Isten magának az embernek a tökéletesedése, boldogsága iránt érez. Nem valami külső ok, hanem egyedül és csakis Isten maga: az Ő természete. Istennek lényege a szeretet: nem tud más lenni, nem tud, nem akar nem szeretni bárkit is.    

Jézus azért biztat bennünket ennek a mélységes isteni szeretetnek a követésére, mert tudja, hogy egyáltalán nem lehetetlen számunkra! Nem tudunk ugyan annyira szeretni, mint Isten, olyan kitartóan, minden áldozatra készen, de azért igenis képesek vagyunk arra, hogy ne csak „üzletként” fogjuk fel és éljük meg a legszebb és legfontosabb küldetésünket, a felebaráti szeretetet. Mi is képesek vagyunk ajándékozni magunkból olyan embereknek is, akiktől semmi viszonzást nem várhatunk. Képesek vagyunk előítéletek nélkül tenni a jót másokkal, sőt még arra is képesek vagyunk, hogy újra és újra megbocsássunk azoknak, akikben csalódtunk. Minél jobban átéljük, megtapasztaljuk, közel engedjük magunkhoz Isten szeretetét, annál inkább képesek leszünk utánozni is azt, hiszen az Ő képére és hasonlatosságára teremtettünk, s Lelke által részesültünk Isten természetéből. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük! 

Február 12. – Évközi 6. vasárnap 
Olv.: Sir 15,15-20; Zs 118,1-34; 1Kor 2,6-10; 
Evangélium: Mt 5,17-37 

Egy öreg remete fél lábbal már a Mennyországban volt, annyira szent életet élt. Az ördög nehezen tűrte ezt, elhatározta hát, hogy megpróbálkozik néhány kísértéssel. Megjelent a remetének, és megszólította. „Üdv, öreg remete! Tudod, ki vagyok?” „Tudom, persze. Az ördög vagy. Mit akarsz?” – válaszolta a remete. „Kísérteni jöttem.” „Hát csak próbálkozz nyugodtan!” – mondta a remete magabiztosan. „Ölj meg valakit!” – javasolta az ördög. „Ugyan már! Csak nem képzeled, hogy ilyesmire képes lennék?! Elég gyatra kísértés!” – nevetett az öreg. „Akkor erőszakolj meg egy szép lányt!” – folytatta az ördög. „Nagyon szánalmas vagy! Soha nem tennék ilyesmit!” – felelte a remete. „Na jó, látom, erőslelkű vagy. Akkor legalább egy korty bort fogadj el tőlem!” – ravaszkodott az ördög. „Nem bánom, egy korty bor nem nagy valami! De utána békén hagysz!?” – adta be a derekát a remete. „Persze!”- ujjongott a gonosz, s már hozta is a kancsó finom, erős bort. A remete belekóstolt. „Hmm, nem is rossz!” Ivott még egy kortyot. „Sőt, ördögien jó!” – állapította meg. Néhány perc alatt benyakalta a kancsó bort, s elveszítette önuralmát. Épp akkor egy szép, fiatal lány tartott a barlangja felé, hogy egy kis étel adományt hozzon a szentéletű remetének. A remete üvöltve leteperte és megerőszakolta. A lány sikoltozására odafutott az apja, aki a közeli erdőben vágta a fát. Amikor látta, hogy a lánya miért siránkozik, megpróbálta megfékezni a remetét, ő azonban felkapott egy nagy követ, s agyonütötte vele a lány apját. Az ördög mindezt karba tett kézzel nézte a közelből. Odalépett a halott férfihoz, majd ránézett a remetére, s így szólt: „Úgy látom, halott!” „Jaj, mit tettem!” – siránkozott a remete! „A három rossz közül a legkisebbet választottad. Ezért örökre a társaságomban leszel. Talán indulhatnánk is!” – vigyorgott az ördög.  

Jézustól sokan talán azt várták a korabeli zsidók közül, hogy enyhít az ószövetségi törvény szigorán, hogy eltörli a sokszor terhes előírásokat. Ő azonban világossá teszi, hogy nem eltörölni, hanem beteljesíteni jött a törvényt. A törvény beteljesítése azt jelenti, hogy az alapvető értelmére mutat rá Jézus a parancsoknak. Felnyitja a szemünket arra, hogy az isteni törvények nem a mi gúzsba kötésünkre születtek, hanem arra valók, hogy segítsenek betölteni alapvető hivatásunkat, mindannyiunk legfőbb vágyát: a szeretet megvalósítását.  
A szeretet azonban maga az Isten, így tökéletesen szeretni csak Ő képes. Nekünk pedig az a természetünkbe írt életcélunk, a boldogságunk útja, ha egyre jobban hasonlóvá válunk Istenhez a szeretetben. Éppen ezért a kereszténység nem határerkölcsöt hirdet: „Ha nem léped át ezt a vonalat, akkor erényes vagy, de ha egy centivel is átléped, akkor bűnös!”, hanem cél-erkölcsöt, ami egy magasztos cél elérését tűzi ki maga elé, s ehhez akar napról-napra közelebb kerülni. „Ti legyetek olyan tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok!” Így válik érthetővé Jézus tanítása a mai evangéliumban: „Ha igaz voltotok nem múlja fölül az írástudókét és farizeusokét, nem juthattok be a Mennyek Országába!” A farizeusok és írástudók, akik a régieknek mondatott törvényeket hirdették, egy olyan határt láttak azokban, ami elválasztja a bűnt az erényes élettől. „Ne ölj” – ez a határ. A harag, a gyűlölködés, a másik ember megvetése azonban még nem lépi át ezt a határt. „Ne törj házasságot!” – ez a határ. A szemérmetlen gondolatok, a dédelgetett parázna vágyak és azok felkeltése, ébren tartása azonban még beleférnek az erényes életmódba. Nem, Jézus rámutat, hogy a „kisebb rossz” is veszélyes. Aki nem akar egykönnyen átbillenni azon a bizonyos határon, az jól teszi, ha a közelébe sem nagyon merészkedik. Persze, hogy nem egyformán súlyosak a bűnök, de egymással nagyon is összefüggenek. Aki rámerészkedik a lejtőre, az egyre gyorsabban és egyre mélyebbre csúszhat rajta. Jézus látszólagos „szigorításában” féltő, óvó szeretet nyilvánul meg az ember felé, akit boldognak akar látni, és segíteni akar abban, hogy másokat is boldoggá tegyen.  

A szabad ember különben sincs kényszerítve arra, hogy Isten parancsait gépiesen megtegye. Saját kezében van a döntés. Azonban a felelőssége óriási, hiszen nem akármiről van szó: „Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának.” Sokszor persze nem gondolnánk, hogy ekkora a tét! És talán eleinte nem is ekkora! Amikor részünkről kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnő kísértésekbe egyezünk bele, amikor megalkuszunk apróbbnak vélt bűnökkel, még nem látszik igazán, hogy korántsem fog itt megállni a dolog, hogy tovább gördül és pusztít! A szentleckében Szent Pál apostol az igazi bölcsességre igyekszik tanítani bennünket „e világnak és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsességével” szemben. Az evilági bölcsesség sajnos törekszik arra, hogy kimagyarázza az ember bűneit, hogy megindokolja, miért is nem bűn a bűn, vagy ha már mégiscsak az, akkor miért is felelős abban mindenki más, csak éppen én nem! Különösen napjaink „bölcsei” jeleskednek abban, hogy egyenesen jónak, vagy legalábbis megváltoztathatatlannak, szükségszerűnek tüntessenek fel a krisztusi értékrend szerint egyértelműen rossz cselekedeteket, berögződéseket. „Ma már nem lehet másképp! Ha egyszer szeretem azt a fiút vagy lányt, és ő is ezt mondja nekem, akkor persze, hogy lefekszem vele! Elvégre nem veszíthetem el! Végülis úgyis arra törekszem, hogy ő legyen a házastársam, én ennyire komolyan gondolom, akkor meg már nem mindegy?” Aztán a vége az lesz, hogy nem kis valószínűség szerint sem ő, sem más nem lesz a házastársa annak, aki így gondolkodik, mert a házasság intézménye jórészt éppen a szabados szexuális viselkedés miatt került válságba. „Az még nem baj, ha az ember jól érzi magát, s ennek érdekében fogyaszt némi alkoholt, vagy elszív egy-egy füves cigit. Attól még nem leszünk függővé, ugyan már! Főleg ha a haverok kínálnak, akik amúgy is csak jót akarnak.” Épp a múlt héten kaptam hírt egy nyolcadikos lányról, akit egy másik városban egy sulis farsang alkalmával droggal kevert itallal ütöttek ki a fiú osztálytársai, mint kiderült, abból a célból, hogy kihasználják. A lány azonban olyan iszonyatos, szinte félhalott szerű kábulatba került, hogy kórházi eset lett belőle. Azóta a lány folyamatosan depressziós.    

Sokan elhiszik a mondást: Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik! Az igazság azonban az, hogy csak eleinte nem! A keresztényeknek Jézustól kapott kötelessége azt az egyszerű bölcsességet hirdetni, amiről Szent Pál beszél. Nem akarjuk megmagyarázni a magunk és mások bűneit! Nem akarunk kibúvókat keresni akár a legkisebb parancsok alól sem! Tartozunk az igazsággal a világnak, az embereknek, ha valóban szeretjük őket. El kell fogadnunk, hogy a bűn bűn, akkor is, ha csak kisebb! Próbálnunk kell szembeszállni a kísértéssel akkor is, ha látszólag jelentéktelen következményei lennének! Valóban igaz, hogy ez nem mindig sikerül. Hívő emberek is elbuknak sokszor a kísértésekkel szemben, követnek el bűnöket, akár súlyosabbakat is. Azonban ettől még érvényesnek tartják magukra nézve Isten törvényeit, botlásaikat bűnként ismerik el, megvallják Istennek, s Tőle várják a gyógyulást, Aki egyedül képes is azt megadni. Nem az a megoldás, hogy tagadjuk a bűnt, vagy az abban való felelősségünket. Éppen ezáltal fog szabadon eluralkodni az életünkön, s fogja kifejteni akadálytalanul romboló munkáját. Ha azonban tudatosítjuk, küzdünk ellene, s elbukásainkból fel tudunk állni, akkor a kisebb rosszból nem lesz nagyobb, akkor az élet útját járjuk, még ha rá-rá tévedünk is a halál ösvényére.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük! 

Február 05. – Évközi 5. vasárnap 
Olv.: Iz 58,7-10; Zs 111; 1Kor 2,1-5 
Evangélium: Mt 5,13-16 

Próbálj meg válaszolni a következő kérdésekre: 
1-Sorold fel a világ 5 leggazdagabb emberét…  
2-Sorolj fel 5 szépségkirálynőt…  
3-Sorolj fel 5 Nobel-díjast…  
4-Sorolj fel 5 Oscar-díjast…  
Nem megy? Elég nehéz, igaz? Ne félj, senki sem emlékszik rájuk! 
A taps elcsendesül! A trófeákat belepi a por! A győztesek hamar a feledés homályába merülnek!    

Válaszolj most ezekre a kérdésekre:  
1-Sorolj fel 5 tanárt, akinek részük van a mai tudásodban…  
2-Sorolj fel 5 barátot, aki segített neked, amikor szükséged volt rá…  
3-Sorolj fel 5 olyan embert, akik éreztették veled, hogy egy különleges ember vagy…  
4-Sorolj fel 5 embert, akivel szívesen töltenéd el a szabadidődet…  
Ez már könnyebb, igaz?  
Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak érted, törődnek veled és melletted állnak minden helyzetben.  

Isten sem különleges, egyedi és megismételhetetlen dolgokat vár tőlünk. Az üdvösséget nem azok nyerik el, akik életükben egyszer-kétszer „felvillantak” valami nagyszerű és tényleg csodálatra méltó teljesítménnyel, hanem elsősorban azok, akik kitartó hűséggel, állandó odaadással szeretik Istent és embertársaikat. Nem valami lehetetlennek tűnő akadályt kell megugranunk ahhoz, hogy úgymond kiérdemeljük Isten szeretetét. Az olvasmányban Izaiás próféta nem azoknak ígéri Isten szerető jelenlétét, kéréseik meghallgatását, akik valami elképesztően nagy áldozatot mutatnak be az Úrnak, vagy akik a leghosszabb, legszívhezszólóbb imádságokat mondják. Az ókorban a legtöbb vallás követői pedig leginkább ilyesféle „teljesítménnyel” gondolták elérni Isten jóindulatát. A próféta azonban a felebaráti szeretet leghétköznapibb, legtermészetesebb tetteit sorolja: „Oszd meg az éhezővel kenyeredet, a mezítelent öltöztesd fel!” stb. Olyan dolgok ezek, amelyek állandó szeretetteljes figyelmet, áldozatkészséget feltételeznek, de egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Sokszor észre sem vehetők, de Isten előtt mégis kedvesek.  
A szentleckében Szent Pál szintén azt hangsúlyozza, hogy nem nagy tudásával, szónoki képességeivel akarta Krisztus útjára téríteni a korintusiakat, hanem a megfeszített Jézusról való tanúságtételével. Ez pedig nem más, mint a terhek, szenvedések türelmes hordozása, illetve a másokért szeretetből történő áldozatvállalás. Ez érintette meg annyira a korintusi embereket, hogy sokan Jézus követői lettek.   

A szentírási részek tehát arról tanúskodnak nekünk, hogy a Krisztushoz méltó, Isten előtt kedves életforma az egyszerű, alázatos kötelességteljesítés, a szinte észrevétlen, de állandó, kiszámítható szeretet, a hűséges kitartás a másokért hozott áldozatban. Ez nem könnyű, de mindenki számára járható út. Persze napjainkban nem túl népszerű. Ma a gyors sztárrá válás bűvöletét sugározza felénk a média, a sikerorientált szemlélet. Mintha egyetlen, éppen bálványozott emberi adottság vagy valami extrém, figyelemfelkeltő őrültség elég lenne ahhoz, hogy az ember sokak szemében kedves, vagy éppen irigyelt legyen. Gondoljunk a sztárcsináló énekes, zenés műsorokra vagy éppen a televíziós ún. valóság-showkra! Pedig ezek a felvillanás-szerű, sikernek tűnő dolgok egyáltalán nem eredményeznek tartós figyelmet, csodálatot. Valódi szeretetet, amire az ember lelke legmélyén vágyik, egyáltalán nem eredményeznek! Isten előtt pedig végképp nem ilyesféle dolgok tesznek bennünket kedvessé.  

A keresztény embernek nem szabad engednie a feltűnősködés, a gyors, látványos sikerek, a felszínes, gyorsan múló csodálat igézetének! Jézus arra hív minket, hogy legyünk alázatosak, csendesek, mint Ő, ugyanakkor nagyon hatékonyak és nélkülözhetetlenek. Mennyire egyszerű, megszokott, minden csodálatot nélkülöző dolog a mai evangéliumban szereplő só és világosság! Normál esetben szinte senki nem figyel fel rájuk. Bezzeg, ha eltűnnének, akár csak kicsiny időre is az emberiség életéből! Akkor rögtön fellépne a keserves hiányérzet, rögtön feltűnne, milyen hatalmas értékekről is van szó valójában. Töltsünk be mi is ilyen, legtöbbször észrevehetetlen, teljesen természetes, mégis rendkívül fontos és nélkülözhetetlen szerepet embertársaink életében kitartó szeretetünkkel, kötelességteljesítésünkkel, áldozatos odaadásunkkal! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 
A NÉVTELEN hozzászólásokat töröljük!